Ha a magyar belpolitika az az úri szalon lenne, aminek a mindenkori kormányzó pártok beállítják, akkor most össze kéne ülnie a becsületbíróságnak, hogy eldöntse, ki kérjen bocsánatot és miért, aztán valószínűleg azzal is telne el a hónap. És nem, nem arról van szó, hogy bármiért is bocsánatot kéne kérni, az csak a kormány fejében van így.

Akkor most kísérlet következik. Arról van szó, hogy a következőkben leírt ügyek kapcsán mellőzni fogom a saját politikai véleményemet, és egyszerűen csak más szögből próbálom mutatni mindazt, amit a világon mindenki olyan kiválóan (de legalábbis, a jelek szerint nálam annyival élesebben) lát, ugyanis mintha mindenki erős szemüvegre szorulna.

Röviden: elmondhatjuk, hogy ilyen okosak még sosem voltunk, és ha eleget olvassuk a kormánysajtót továbbra is, még sokkal okosabbak leszünk, elannyira, hogy előbb vagy utóbb elsül a fejünk. Ezt onnét tudjuk, hogy nekik, akik okítanak minket arra a sok szépre és jóra, naponta elsül, tehát, ha mindent alaposan megtanulunk tőlük, nekünk is el fog.

Kérem, nincs mit szépíteni a dolgon, uborkaszezon van, én nem is hittem volna, a szónak hány értelmében is. Eredetileg ez a kifejezés azt jelenti a sajtóban, amikor „nincs hír”, nincs miről írni, nincs téma. Rendszerint nyár elején, tavasz végén köszönt be ez az időszak, persze amiatt, hogy Európában ilyenkor áll be a legtöbb országban a parlamenti szünet.

Szét kell ezt a dolgot szedni most már, kis darabokra, aztán alaposan megstudírozni, hogy legalább azt lássuk, hogyan működik. Bár akárhogyan is szétszedjük, akárhogyan is megforgatjuk minden alkatrészét, még ha szerte is hajigáljuk, össze fog állni magától: mestermunka a koronavírus körül terjedő összeesküvés-elmélet.

Már elmélkedtem párszor azon, hogy a koronavírusnak van-e hatása a központi idegrendszerre, ugyanis orvosi szempontból ez bizonyíthatatlan: de ahogy a híreket elnézegetem, csak lesz, méghozzá többféle is. Kinek a humorérzékét ébreszti fel, ki elbutul tőle, kinek az ítélőképessége inog meg: de természetesen az is lehet, hogy minden vírus nélkül is ilyenek az emberek.

Kérem, normalizálódunk, újraindul az élet Budapesten, kis magyar reneszánsz kezdődik, mint a mellékelt ábra mutatni fogja majd, csak hát ez a mi reneszánszocskánk is magyar, nem tud újjászületni egyéb, csak ami már élt, és ezzel szemben, ahogy Lovecraft mondaná, „nem halott az, ami örökké alszik”, szóval ami hülye volt korábban, most is az lesz, csak erősebben, megifjodva lesz hülye.

Most már igazán be lehetne látni, hogy ez nem működik. A besúgórendszerek mindig is abszurdak voltak, önellentmondásra épültek, ha még pocsék is a kivitelezésük: kabarénak is gyengék, a fenyegetésipar csődöt mond és többet árt a rendszernek, mint amennyit használ. Akkor is, ha tülekednek a jelentkezők az önkéntes besúgói feladatokért.

Azt, hogy a mai magyar kormány mit nevez rémhírnek, senki sem tudja pontosan, mivel a törvény épp csak az üldözendő cselekmény fogalmát mulasztotta el pontosan meghatározni. Tehát, míg nincs definíció, bármi lehet rémhír, bármi lehet büntethető – de mivel a rémhír, álhír nem mai találmány, lássuk csak, hogyan voltak ezzel a dologgal dicső eleink?

Van a Századvégnek egy sajátos humora. Ha ez egyáltalán humor, és nem a valóság halált megvető semmibevétele, ignorálása. Az ember felháborodna vagy fetrengene a röhögéstől, vérmérséklet szerint, de okos ember indulat nélkül olvassa a jelentéseiket, mert kódolva ugyan, de azokba van beleírva, mire számíthatunk a kormánytól a közeljövőben.