Forgókínpad

Forgókínpad

Magyar mozaik

2018. május 17. - Szele Tamás

A részletekben lakik az igazság, mondta valamelyik okos ember, vagy Colombo, vagy Stendhal, de az sincs kizárva, hogy a kocsmáros Zoli, és amilyen igaza volt. Tulajdonképpen ez az egész ország egy nagy mozaik, apró cserepekből összerakva, mert már annyiszor tört össze és ragasztották meg, hogy már csak mozaiknak nevezhető: lássunk pár cserepet belőle.

Mert hát ezekből áll össze az a Nagy, Büdös Magyar Valóság, melyet a világon mindenki jobban ismer mindenki másnál, és ennek hangot is ad. Az apró hírek cserepeiből körvonalazódik valami nagyobb, átfogóbb. Vagy nem: például a mai hírcserepekből semmi sem körvonalazódik, csak az, hogy igen nagy az Isten állatkertje, és nálunk tartja.

Vegyük rögtön azt, hogy a honvédelmi tárca Védelemgazdasági Hivatala – ilyenünk is van, kérem! - 32,7 millió forintért szerez be maximum 300 darab gyalogtiszti szablyát a 2018-2020-as időszakban, a díszfegyverek pedig a tisztavatás és a katonai tisztelgés kellékei lesznek. Aki nem hiszi, járjon utána, itt olvasható szépen, apróra minden részlet a Közbeszerzési Értesítóben. (http://www.kozbeszerzes.hu/ertesito/2018/0/targy/portal_434/megtekint/portal_7556_2018/)

Sőt, mi több: eredetileg 45,2 milliót szántak rá, csak megkapták olcsóbban, panganétját 109 200-ért, ami a bolondnak is megéri. Sőt, neki éri csak meg igazán. Mert mire ez a nagy buzgalom? Az az oka, hogy a következő két évben háromszáz tiszt avatását tervezik. És tisztet avatni kard nélkül, lássuk be, nem lehet. Az más kérdés, hogy valószínűleg nem egyszerre avatják a tiszteket, hanem évente százat, mondjuk két alkalommal egy esztendőben, és ebből következően elegendő lett volna ötven díszkardot, pontosabban „Osztrák-magyar M.1861” gyalogtiszti szablyát rendelni, de nyilvánvaló, hogy a tiszt avatás után megtartja a díszkardot, emlékbe. Ne legyünk szűkkeblűek, kell az neki. Ugyan a harcászati értéke a modern hadviselésben egyszerűen felbecsülhetetlen, mert nincs neki, senki sem hadonászik még valódi kardokkal sem a drónok ellen, nem, hogy kifenhetetlen díszkarddal, de, mint nagyapám mondaná, jó az a háznál. Hogy mire, az rejtély, de jó.

Kardokkal különben csak óvatosan: pár éve kaptam egy szakmai díj mellé egy gurkha szablyát, rendes nevén kukrit. Hát ez nem díszkard, hanem teljesen valódi, legalább százötven éves, hüvellyel, vésetekkel, ezzel ha a szipojlázadásban nem is harcoltak, de a búr háborút bizonyosan megjárta – évente kétszer előveszem, megtisztítom szépen, leszedem a rozsdát, vigyázok a vésetekre, a hüvelyt is lepucolom, másra nem jó. Maximum fejbe vághatnék vele valakit, mert éle sincs már, viszont kiválóan alkalmas a fegyverpucolás gyakorlására.

Na jó, de én ingyen kaptam, illetve munkám elismeréseképpen, a tiszt urakét meg ki kell fizetni.No, mindegy, ugorgyunk, mondaná Pósalaki úr, mi van még?

Emlékév van, idén, egész évben, akkor is, ha nem tetszenek tudni róla. A Zoom fedezte fel, hogy 2018-ban – egy tavaly decemberi kormányhatározat alapján – nem csak választások voltak, lesznek, hanem a Szent Korona éve is. (http://www.kozlonyok.hu/nkonline/MKPDF/hiteles/MK17216.pdf)

Hogy nem tetszettek észrevenni? Én sem. Ugyan a költségvetés előirányzott az emlékévre valami egymilliárd forintocskát, de abból egyelőre nem rendeztek semmi, kivéve egy filmvetítést, azt is a Magyar Művészeti Akadémia, ahol is bemutatták Jelenczki István „Égi élő igazság – a Szent Korona misztériuma és tana” című, 2008-as dokumentumfilmjét. Ami már készen volt tíz éve, leforgatni nem kellett, az MMA-nak terme van épp elég, egyszóval ez pénzbe nem kerülhetett volna. Mindezek ellenére az illetékesek, vagyis az EMMI, az MMA, az MTA, a Miniszterelnökség és a Külügyminisztérium már elköltöttek háromszáz milliót az egymilliárdból, csak nem láttunk belőle semmit.

Illetve, van erről szép, részletes kimutatás – az EMMI markolta a legtöbbet, ők 237,5 milliót vettek ki közművelődési, köznevelési szakmai célok támogatására és egyházi közösségi célú programok finanszírozása céljából, ezekkel ugyan nem találkoztunk, de ha ők mondják, biztos vannak ilyenek. És különben is, mit kicsinyeskedünk ezzel a pénzecskével, hol van ez egy komolyabb beruházáshoz képest? Kleine Fische, gute Fische, ez villamospénz, vigyék is. Az államkasszában csak zavaró, mikor csörömpöl az apró, vigyétek, gyerekek, fagylaltozzátok el.

Másik figyelemreméltó hír, miszerint Mészáros Lőrinc nemzeti sportruházat gyártásába kezd. A tapasztalt ember felteszi magának a kérdést: miért pont nemzeti sportruházatot ne gyártana? Csak azért, mert ilyesmi nincs? Az mióta akadály?

Hanem csodás márkaneve lesz, tán, hogy betörhessen vele a világpiacra is: „2rule”, angolosan kiolvasva „Turul”. Itt a logója is, nem csalás, nem ámítás.

2rule.jpg

Hát, sosem lehet kizárni, hogy megbolondulnak az emberek, de zajos sikert nem jósolok a márkának az eddigiek alapján. Mondjuk, mivel szánom ezt a szegény vállalkozót, akinek élete kockázatok és veszteségek között zajlik, besegítek neki ingyen és bérmentve a reklámkampányba. Mert a 2rule logó még csak egy ötlet, ide kéne pár szlogen is. Mondjuk:

 

Nem mozdul el té, se tova

Vitézkötés” szuszpenzora!

 

Labdarúgás? Hagyomány?

Puskás Öcsi-paszomány!

 

Kinek csukája a „Puli”

annak a rangadó buli

 

Na, tetszik látni, Mészáros úr, valahogy így kell ezt csinálni. Világhírű brandet hozunk mi össze így kettecskén, mármint Biharkeresztes és Nemesmedves között lesz világhírű, de ott nagyon.

Hát itt fekszenek előttünk a tegnapi nap hírcserepei, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, most lépjünk hátrább, és nézzük a nagy egészet – mit látunk?

Semmit se látunk.

Illetve.

Illetve azt látjuk, hogy 2rule melegítőbe öltözött kadét tiszteleg a Szent Koronának, tompa díszkarddal.

Körülbelül ez is a magyar jelen.

A jövőt inkább meg sem mutatom.

 

Szele Tamás

A kislány és a Raptorok

A kislány hisztériás rohamot kapott, összetépte selyem zsebkendőjét, földhöz verte magát és most ott visítozik, míg nem hoznak neki egy pohár vizet, amit vagy ráöntenek, vagy megitatják vele, mindkét megoldás jó. A hisztériás kislányt Kim Dzsongunnak hívják, és aki azt hiszi, hogy a most kialakult helyzet szimpla érzelemkitörés, az nagyobbat nem is tévedhetne.

Kim Dzsongun ugyanis pontosan tudja, mikor és hogyan kell megsértődni, rohamot kapni és visítani – mint a legtöbb ember, aki így szokta elérni a céljait, ő is alaposan megtervezi a nagyjeleneteit. És ez a mostani a legnagyobbak egyike lehet. De hát mi történt?

Észak-Korea beszüntette a magas szintű párbeszédet Dél-Koreával, miután bedühödtek egy katonai gyakorlat miatt. Akár a Trumppal való történelmi találkozó is elbukhat.

Az észak-koreai diktatúra hírügynöksége a szimplán provokációnak minősített dél-koreai-amerikai közös hadgyakorlattal indokolta a lépést. A bejelentésben egyúttal figyelmeztették az Egyesült Államokat is: eszerint a Trump és Kim Dzsongun közötti, elvileg június 12-én esedékes történelmi jelentőségű csúcs megtartása is kérdésessé vált.

Márciusban az egész világot megdöbbentette, amikor Trump bejelentette, hogy eleget téve a meghívásnak, júniusban először találkozni fog az észak-koreai vezetővel.

A közös Max Thunder hadgyakorlat pénteken kezdődött; nagyjából száz repülőgép, többek között B-52-s bombázók és F-15K-k vesznek részt a Dél-Koreával közös amerikai gyakorlaton. Az amerikaiak azt hangsúlyozzák, hogy a közös gyakorlatoknak csak védelmi célja van egy esetleges külső támadással szemben.” (Index) (https://index.hu/kulfold/2018/05/15/eszak-korea_visszakozik_a_trump-talalkozo_is_bukhat/?token=ba30ecfffb41869c1dd5ffc1d0b02269)


A hír első megjelenése óta kicsit finomodott a helyzet, ugyanis az észak-koreaiak valamiért különösen sérelmesnek találják, hogy a hadgyakorlaton részt vesz nyolc darab F-22-es Raptor lopakodó vadászbombázó is, pedig hát a B-52-es nehézbombázóktól inkább volna félnivalójuk: a Raptor 2005. decemberében állt rendszerbe, már nem is a legmodernebb harci technológiát képviseli, és az az ország, amelynek hadseregében máig repülnek kétfedelű Antonov 2-esek (igen, ami nálunk kukacbombázó, az Észak-Koreában harci gép) jobban tenné, ha nem reklamálná pont a Raptorokat. Megint más kérdés, hogy egy Raptor komoly zavarban volna, ha egy Ancsa lenne a kijelölt célpontja, mert olyan lassú, hogy mire bemérte, már le is hagyta. De ennyit a fjordokról.

f-22-upgrade.jpg

(kép: The Aviationist)

Mármost azt tudjuk, hogy a világpolitika olyan, mint egy különösen nagy és rosszul vezetett nyilvánosház, valahol mindig őrjöng benne valaki, ügyfél vagy alkalmazott, mindegy is, és mindenki pont azon sértődik vérig, amin éppen akar. Kim Dzsongun nem mondhatja, hogy nem tudott a Max Thunder hadgyakorlatról – annyira tudott, hogy korábban ő maga közölte: „tisztában van annak szükségességével és hasznával, hogy az Egyesült Államok és Dél-Korea folytassa közös hadgyakorlatait”. Most meg mennydörög, villámlik és a földhöz veri a hátsóját dühében. A KCNA észak-koreai hírügynökség ontja a nyilatkozatokat, a hajnali jelentés szerint a dél-koreai-amerikai gyakorlat miatt Észak-Korea lemondta a déli szomszédjával szerdára tervezett magas rangú találkozót is. Egy másik jelentés egyenesen kimondja: „az Egyesült Államoknak alaposan fontolóra kell vennie, hogy mi lesz a tervezett észak-koreai-amerikai csúcs sorsa a provokatív hadgyakorlat tükrében”.

Egy harmadik kicsit izgalmasabb: abban egy bizonyos Jo Nam Su „A tárgyalópartner megbocsáthatatlan provokációja” címmel arról értekezik, miszerint az amerikai-észak-koreai tárgyalásokon szégyen és gyalázat szóba hozni az emberi jogok problémáját, ez „sérti a KNDK szuverenitását és méltóságát”. Valamint ez az egész probléma nem is létezik – hát, ha úgy veszem, Észak-Korea esetében, az ő saját szempontjukból tényleg nem lehet emberi jogokról beszélni, ugyanis valóban nem ismerik el őket. Csak éppen most látszott eldőlni, miszerint a KNDK a világ része és nem a világ tartozik a KNDK külterületéhez.

A CNN szerint Kim Kye Gwan, az északi külügyminiszter első helyettese bejelentette: „Soha nem kértük az Egyesült Államokat, hogy támogassa gazdasági rendszerünket, és a jövőben sem tartunk igényt erre.” Azért a külügyminiszter-helyettes nyilatkozott, mert a külügyminiszter most éppen úton van. Hol? Ki tetszett találni: Pekingben.

Kezd akkor világosodni a kép. Ha még hozzátesszük, hogy Washington annyit közölt: a terveknek megfelelően folytatja a Donald Trump elnök és Kim Dzsongun észak-koreai vezető között tervezett csúcstalálkozó előkészületeit, kezdjük látni, mi is történik most épp.

És tényleg, mi?

Hát ugye, megsértődni bármin és bármiért lehet, ha pillanatnyi vagy hosszabb távú érdekünk úgy diktálja, és ez nem csak Kelet-Ázsiára jellemző: Nagy-Britannia és Spanyolország például 1739 és 1748 között „Jenkins kapitány füléért” háborúzott (Robert Jenkins, a Rebecca kapitánya azt állította, hogy a spanyol parti őrség egy katonája levágta a fülét, amelyet Jenkins 1738-ban bemutatott a brit alsóháznak). Persze, az ördögöt érdekelte Jenkins füle, annak is gazdasági-politikai oka volt, ahogy a mostani durcizásnak is. Ezek ürügyek.

Dehogy akarja Kim Dzsongun véglegesen megszakítani a tárgyalásokat, se Dél-Koreával, se az Egyesült Államokkal, nem őrült ő, még csak nem is bolond. Ellenkezőleg: ravasz ember. Csakhogy miről volt szó? Az Egyesült Államok külügyminisztere, Mike Pompeo pár napja a nagy békülési lázban bejelentette:

Amennyiben Észak-Korea merészen arra szánja el magát, hogy gyorsan megszabadul az atomfegyverektől, úgy az Egyesült Államok is kész együttműködni Észak-Koreával, hogy a dél-koreai barátainkhoz mérhető jómódot érjen el.

Ez egyfajta Marshall-segélyt jelentene, amerikai áruk, gépek, pénzek, befektetések dömpingjét, nagyrészt vissza nem térítendő támogatás formájában. Csakhogy Kínának ez nem a legkellemesebb.

Ott Kína akar befektetni, ő akarja kihasználni a piacon megjelenő, tízmilliós nagyságrendű olcsó, bár képzetlen munkaerőt, nehogy már a jenkik gyáraiban dolgozzanak, ha dolgozhatnak a pekingi tungcsék üzemeiben is! Coki Észak-Koreától! Yankee, go home – diktálták Kim Dzsongunnak Pekingből. Erre mutat a külügyminiszter kínai útja is, mert kevéssé valószínű, hogy tavaszi tekercset enni ment oda, vagy azért, hogy megnézzen egy klasszikus operát.

A szálakat tehát – mint a válság folyamán végig – Pekingből mozgatják. De mi lesz?

Ha Dél eléggé megijed ahhoz, hogy diplomáciai konfliktusba keveredjen az Egyesült Államokkal, akkor világos: Phenjan és Kína megnyerték a partit és viszik az egész Koreai-félszigetet. De ezt remélhetőleg Mun Dzsein is tudja, és hű marad szövetségeséhez.

Ha fegyveres provokáció történik a hadgyakorlat során, ami nem lehetetlen, mondjuk egy légtérsértés formájában, akkor elmarad a Trump-Kim Dzsongun-találkozó Szingapúrban, és tovább tart a válság, részeként a világméretű hidegháborúnak. Ez sokak érdekét szolgálná, és nem is zárhatjuk ki, mint lehetőséget – minden adott hozzá, az északi, szándékosan eltúlzott érzékenység éppúgy, mint az amerikai kardcsörtetés. Itt van szerepe a Raptoroknak: azok, adottságaik miatt képesek Phenjan egére kondenzcsíkkal akár szívecskét is rajzolni, sőt, mire a radarok észreveszik őket, már haza is értek. Na, ez az, amire most semmi szükség.

A legjobb megoldás az lenne, ha fennmaradna az erőegyensúly, akkor is, ha különös ebben a helyzetben ilyesmiről beszélni, és a felek tovább folytatnák a tárgyalásokat – de ehhez az kell, hogy Kína engedjen.

Ajándékot kéne küldeni a Menny Elvtársának, Pekingbe, mondjuk a kereskedelmi szankciók felfüggesztését. Ahogy ez megtörténne, mennyei béke költözne a Jalu folyótól délre. Ez megérne Kínának pár tízmillió olcsó munkást.

Hát ezért csípődtek be a Raptorok a Kim Dzsongun nevű hisztis kislánynak, ezért szaggatja a zsebkendőjét.

Végső soron tehát megint Washingtonban és Pekingben dől el a kérdés.

Ahogy már annyiszor az elmúlt évtizedek folyamán.



Szele Tamás

Hacsek és a miniszterek

koloradobogar.jpg

 

- Jó reggelt, Hacsek, mit iszik ilyen korán reggel?

- Rumot. Nyolcvan százalékosat. Éhgyomorra.

- Ejnye, maga kávézni szokott ilyentájt. Nem árt meg?

- Azért iszom, hogy ártson. Minél jobban. Élni sincs kedvem.

- Szép kis kabaréjelenet lesz ez, már látom... és mondja, mi a baj?

- Miniszterjelölti meghallgatásokat olvastam.

- Az más, szegény barátom, azt megértem: itt van még egy féldeci. És mit olvasott?

- Nem akarja azt maga tudni.

- Fogadunk?

- Na jó. Szóval először a Trócsányit olvastam, attól csak szívrohamot kaptam.

- Mit mondott?

- Bevezeti a politikai különbíróságokat minden ötödik bírót nyugdíjba küldenek és megszüntetik a Kúriát.

- A Kúriát? Azzal eddig se volt sok dolgom.

- Magának, kérem, magának, nekem azért jól jött egy hely, ahova fellebbezhetek...

- És mondja, mik azok a politikai bíróságok? Ha mondok egy Semjén-viccet, azok ítélnek el?

- Nem. Azok ítélkeznek állami szervek, államtitkok és választási problémák ügyében.

- Értem. Tehát ha magának mondok egy Semjén-viccet, az a polgári bíróság elé kerül, mint személyiségi jogok sérelme, de ha a köztévében mondom el, akkor a politikai bíróság hatásköre.

- Pontosan. Izé. Mond maga viccet a köztévében, pláne Semjénről?

- Ez csak egy példa volt. Mindenképpen, megnyugtató tudni, hogy fiatal, sportos bíráink lesznek. Naponta edzenek majd?

- Kell majd az erőnlét annyi perhez, kérem. A tapasztalat felesleges. Az erőnlét a fontos.

- Na és aztán kit olvasott?

- Aztán jött Szijjártó. Attól röhögőgörcsöt és vitustáncot kaptam. Ahogy megszólal avval a csücsöri szájával, és aszongya: „globális válságok hatására soha nem volt még olyan intenzív műfaj a külpolitika, mint az elmúlt három és fél esztendőben.” Tiszta díszünnepély az óvodában!

- De ennek így sok értelme nincs.

- Az óvodai díszünnepélynek sincs. Hanem ez is egy sportos gyerek.

- Mit sportol? Látott nála medicinlabdát? Vagy pingpongütőt?

- Régebben teremfocizott, most birkózik, ahogy nézem. Kihívta a NATO-t.

- Szijjártó. A NATO-t. Magának megártott a rum.

- Nem, ő maga mondta: a NATO külügyminisztereinek csúcsán mintegy letolta kollégáit, hogy hol a szolidaritás akkor, amikor felrobbantják egy NATO-tagállam irodaházát. A fejmosásra többen percekig nem néztek fel az asztalról!

- Na, ezt így, ebben a formában már elhiszem.

- Elhiszi, hogy lesütötték a szemüket szégyenükben?

- Nem, azt hiszem el, hogy nem néztek fel. Keresték a gombot.

- Milyen gombot? A nagy pirosat, a halálfejjel vagy radioaktivitás-jellel?

- Nem, a kicsi feketét, amivel az ápolókat lehet hívni.

- De legalább bevallotta, hogy tud a kormány az orosz álhírekről.

- Tud? És mit szándékoznak tenni velük?

- El szándékoznak hinni. És terjesztik is.

- Akkor minden marad a régiben.

- Dehogy marad! Rogán is beszélt!

- El tudom képzelni, miket mondott.

- Azt maga nem tudja elképzelni sem. Azt mondta, hogy a 2016-ban tervezettnél lényegesen erősebb és szélesebb körű alaptörvény-módosítás várható még nyár előtt.

- Ami mit jelent?

- Ami a Stop Soros törvény szigorítását jelenti.

- Még be sem vezették!

- Azért szigorítják. Előre.

- De hát egy szavunk sem lehet az egészhez?

- Dehogynem. Rogán szerint a Miniszterelnöki Kabinetiroda elsődleges feladata, hogy egyetértési pontokat alakítson ki a választókkal.

- Kiváló! Akkor egyet értsen meg: pont rá semmi szükség.

- Dehogy nincs. Ő fog majd nemzetileg konzultálni.

- Már megint? Miről?

- A gyermekvállalásról.

- Konzultáljon a Ratkó Annával.

- Vele is fog. Mindenkivel fog.

- Basszus... van még?

- Már csak Nagy István, az agrárminiszter-jelölt.

- Az is beszélt?

- Az beszélt csak igazán. Megoldotta az afrikai sertéspestist. Rájött, hogyan terjed.

- Hogyan?

- Itt írja az Index: „Szerinte ugyanis a sertéspestis úgy kerülhetett be Heves megyébe, hogy egy migráns vagy vendégmunkás eldobott egy szendvicset, amit megtalált egy vaddisznó, amely így megbetegedett.”

- Szendvicset. Vaddisznó.

- Igen, szendvicset, vaddisznó.

- Akkor az makkos szendvics volt, ami nem terjeszti a sertéspestist.

- De nem, az sertéshúsos volt, épp ezért!

- És megeszi az a kannibál vaddisznó?

- Nagy szerint meg.

- De hogy kerül a migránshoz? Az nem eszik sertést.

- Nem is enni hozta a szendvicset, hanem elhajítani.

- Értem. Ali elindul Damaszkuszból, de előtte gondosan elcsomagolja a fertőzött sonkás szendvicset. Átverekszi magát Törökországon, a Balkánon, alagutat ás a magyar határ alatt, beszivárog Heves megyébe, közben senki sem veszi észre, ül hosszú, méla lesben, míg meg nem lát egy vaddisznót, kibiztosítja a szendvicset és elhajítja... azt nem mondta, hogy az amerikai gépek kolorádóbogarakkal bombázzák a magyar krumpliföldeket?

- Azt még nem.

- Majd, ha beiktatják.

- Akkor lássuk. A Párt kezébe veszi a bíróságokat, megfenyegettük a NATO-t, lehet, hogy betiltják az abortuszt és itt vannak az amerikai kolorádóbogarak is a migránsoknál. Rákosi elvtárs mit szólt az elvtársakhoz?

- Ő válogatta össze őket.

- Tudja mit, Hacsek? Én is kérek egy fél rumot.

- Fél decit?

- Fél litert. Hátha elég lesz.

 

Szele Tamás

Asztaltáncoltatás

Kérem, nem lettem spiritiszta, de megtaláltam a módját, hogyan gazdagodnak meg egész államok asztaltáncoltatásból. Sok jóra ugyan nem fog vezetni Irán most elkezdett zsarolási kísérlete, bár Észak-Koreának sikerült – viszont tény, hogy ez a két állam felismerte, hogyan lehet kihasználni a világ mostani állapotát anyagilag. Szép, tiszta szélhámosság.

Ügyes.

Én pedig majd nyitok egy jósdát, mert kiváló referenciáim vannak. Történt ugyanis, hogy több mint két héttel ezelőtt leírtam pár mondatot Trump elnökről (http://huppa.hu/szele-tamas-beke-a-felszigeten/), nevezetesen ezeket:

Most már akkor is tárgyalnia kell Kim Dzsongunnal, ha sem teste, sem lelke nem kívánja – és nem kétséges, hogy az észak-koreai vezető a gyanús atompetárdáiért cserébe nagyon nagyarányú gazdasági fejlesztési programot fog kikövetelni Washingtontól.

Mondjuk az nem is baj. Északon is emberek élnek, rájuk fér egy kis jólét, fellendülés, létbiztonság. Washington nem fog belerokkanni, egy ilyen huszonegyedik századi Marshall-segélybe, újra megnyílik majd a Keszong ipari park, és nyílik majd több is, beindul a gazdaság, mindenki jól jár. Speciel Washington jár jól a legkevésbé anyagilag, mert neki kell majd finanszírozni a fejlesztéseket, de ki fogja bírni.”

Nyilván nem volt ez egyéb következtetésnél, de azt mégsem gondolhatta senki, hogy Kim Dzsongun hatalmas leszerelési terve mögött pusztán a Trump iránt érzett reménytelen, plátói szerelem áll, és az országának nem fog kérni semmit. Nos, erre fel mi hangzik el két napja? (https://index.hu/kulfold/2018/05/11/washington_segit_phenjannak_ha_felhagynak_az_atomprogrammal/)

Amennyiben Észak-Korea merészen arra szánja el magát, hogy gyorsan megszabadul az atomfegyverektől, úgy az Egyesült Államok is kész együttműködni Észak-Koreával, hogy a dél-koreai barátainkhoz mérhető jómódot érjen el.”

Mondta pedig ezt Mike Pompeo, aki pillanatnyilag az Egyesült Államok külügyminisztere. Két héttel előre szinte szó szerint sikerült eltalálnom.

Köszönöm a tapsot, a virágokat az öltözőmbe kérem, a bonbont szintén. Ilyenkor érzi magát az ember Honthy Hannának, csak nem tud fejhangon sipítani. No, ha kiünnepeltük magunkat, nézzük meg komolyabban is a fejleményeket.

Egyfelől Észak-Korea újra bebizonyította, hogy van érzéke a show-businesshez. Már a berlini fal lebontásán is hatalmasat dobott volna egy élő Pink Floyd-koncert, az akkor sajnos elmaradt, annyira spontán zajlottak az események, most viszont nagyon meg kéne hívni a bulira Ozzy Osbourne-t, mert nélüle nem lesz teljes a műélvezet. Arról van szó, miszerint (https://index.hu/kulfold/2018/05/12/eszak-korea_unnepelyesen_leszereli_a_nuklearis_tesztbazisat/):

Észak-Korea bejelentette, hogy május 23-25. között ünnepélyes keretek között fogják leszerelni a nukleáris kísérleteiknek helyet adó tesztbázist – írja az AP hírügynökség.

A külügyminisztérium közleménye szerint az ország északkeleti régiójában található bázis minden tesztalagútját felrobbantják, illetve a kutatási és megfigyelőépületeket is eltávolítják. A showműsorrá kerekített leszerelésre a terv szerint amerikai, dél-koreai, kínai, orosz és brit újságírókat is meghívnak, hogy a helyszínről kísérhessék figyelemmel a  folyamatot.” (Index)

Tud élni ez a Kim Dzsongun. Egyfelől, hadd oszlassam el a kedves közönség naivabb részének az aggályait: nem nukleáris robbantásról van szó, arra semmi szükség, ez egy földalatti alagútrendszer, teljesen hagyományos eszközökkel fogják nem is annyira fel- mint inkább berobbantani. A sajtó szeme láttára, mindenki megkapja a magáét, Trump a leszerelést, a világ a szó szerint kirobbanó show-műsort, és a végén Kim Barnum majd számolja a bevételt. Igazán stílszerű lenne, ha robbantáskor Ozzy elénekelné az Electric Funeralt, igazán ideillő szám, tessék csak belehallgatni!

 


Azt Kim barátunk elfelejtette megemlíteni, így a világsajtó sem szellőzteti, hogy ez csak az egyik kísérleti telep, van még belőle legalább négy. Na jó, de így lehet ismételni a bulit, ha nagyon nagy az érdeklődés (hatalmas lesz) és még mindig marad tartalék is.

Korea tehát ráver Hollywoodra és a Broadwayre, no business like showbusiness, garantálom a kasszasikert.

De mi a helyzet Iránban?

Irán pedig asztalt táncoltat.

Az Egyesült Államok felmondta velük az atomalkut, ami várható is volt, erről már Mohamed Dzsavád Zaríf iráni külügyminiszter korábbi nyilatkozatai is tanúskodtak: számítottak ők erre, most fickándoznak, mint hal a vízben, ugyanis az amerikai külpolitika sakkot adott saját magának, és mivel ezt a játékot mégis a perzsák találták fel, Teherán erősen nyerésre áll a partiban, más kérdés, hogy ebből nem nagyhatalmi státus lesz, hanem rövid távon talán pénz, hosszú távon viszont baj.

Arról van szó, hogy most minden eszközzel megpróbálják elérni – és a jelek szerint megy is nekik – hogy csak az Egyesült Államokkal bomoljon fel az egyezmény, és a többi öt állam továbbra is betartsa, magyarul kereskedjen velük zavartalanul, Amerika nélkül meg csak ellesznek valahogy. Igen ám, csak épp a többiek nem lesznek el Amerika nélkül – mindazonáltal a kínai, orosz, francia, brit és német diplomácia egyaránt hajlik a tárgyalásokra. Hogy egy különalkura mennyire hajlanak, nem tudni, ám a tárgyalások elhúzódhatnak, pláne, ha húzzák őket, és addig is zavartalanul érkezhetnek hozzájuk az iráni szénhidrogén-alapú energiahordozók. Ezt jelenti Róhani tegnap elhangzott nyilatkozata is (https://index.hu/kulfold/2018/05/13/az_irani_kulugyminiszter_megmentene_az_atommegallapodast/):

Haszan Róháni iráni elnök vasárnap azt mondta, hogy a 2015-ben kötött atomalku egyoldalú felmondása az Egyesült Államok részéről azt jelzi, hogy véget ért az a korszak, amelyben diplomáciai eszközökkel lehet megoldani a politikai nézeteltéréseket. Ugyanakkor úgy látja, hogy az egyezményt, illetve általában a nemzetközi megállapodásokba vetett bizalmat a másik öt részes állam még megmentheti. Irán attól függően fog dönteni a megállapodás fenntartásáról, hogy ez az öt állam mennyire lesz képes fenntartani a saját vállalásait.”

Ez részben fenyegetés, nem is túlzottan burkolt, részben mézesmadzag mindenkinek, aki nem Amerika és nem Izrael. Hogyan fog eldőlni az eszkalálódni látszó iráni válság?

Minden attól függ, Irán mit akar. Ha pénzt, abból kaphat zsákszám, vékaszám, akár szekérderékkal is. Ezt mutatja az észak-koreai példa: pénzt, fellendülést, jólétet igenis ki lehet zsarolni a nagyhatalmakból. És mondjuk ez nem is baj. Ha azonban Irán állandó középhatalmi státust kíván elérni a térségben, olyant, hogy beleszólhasson a közel-keleti, most épp szíriai válság rendezésébe is, és erős érdekérvényesítő helyzetbe akar kerülni, akkor olyan nagyot fog koppanni, mint az ötcentes, amit beleejtettek a Grand Canyonba.

Ugyanis a nagyhatalmak klubja zártkörű, a középhatalmaké is. Nincs haverfelvétel. A kétpólusú világ idején egyszerű volt a helyzet: voltak országok, akik Moszkvából kapták a pénzt, voltak, akik Washingtonból és voltak el nem kötelezettek, akik innen is egy kicsit, onnan is egy kicsit. Csakhogy a világ már nem kétpólusú.

Mint a koreai válság megmutatta, az új hidegháború korában négypólusú világgal kell számolnunk, melynek meghatározó hatalmai: az Egyesült Államok, Kína, Oroszország és az Európai Unió. Teljesen olyan, mint egy asztal: míg a négy láb minden kérdésben egyenlő hosszú, az asztal is egyenes és nem billeg. Ha azonban egy-egy latorállamnak sikerül megbontani az egyensúlyt – ezt láthattuk a koreai válságban is, ahol messze nem a félszigetről volt szó, hanem arról, hogy a nagyhatalmak közül melyiknek az érdekei kerülnek előtérbe a térségben – borul az asztalka, vagy legalábbis vészesen döcögni kezd, és komoly anyagi áldozatoktól sem riadnak vissza a lábak, hogy valamiképpen újra egyenesbe hozzák. Kim Dzsongun és Kína ezt remekül felismerték, vissza is éltek vele, és most mindenki győzelemként könyveli el Amerika gazdasági vereségét, de egyfelől Amerika ezt kibírja, másfelől nem lehet mindig nyerni, harmadrészt meg a béke tényleg fontosabb.

Indulhat az átutalás Phenjanba,

Csakhogy az asztal, amit táncoltatnak pont az egyensúlyára kényes. Azért komoly anyagi áldozat sem drága, hogy egyenesen álljon, de annak érdekében, hogy még jobban billegjen, netán felboruljon, senki sem fog egy fillért sem adni. Aki hatalomkufárkodásra akarja használni a nukleáris zsarolás receptjét, az meg fogja járni. A nagyhatalmak ennyire azért nem hülyék. Ha Irán háborúzni akar, diplomáciai tojástánc ide vagy oda, megkaphatja – és ha ehelyett pénzt akar, azt is.

Jobban járna a pénzzel.

És ezt remélhetőleg az ayatollahok is tudják.

Hát kérem, ilyen a négypólusú világ, úgy is, mint spiritiszta asztalka, mikor kísértet járja be a bolygót.

A Hidegháború Kísértete.

 

 

Szele Tamás

Spekuláció

Kérem, ma könnyű dolgunk lesz, ugyanis olyasmiről van szó, aminek a valóságtartalmáról az életben nem fogunk meggyőződni. Marad a tiszta spekuláció, a merengés a romkocsmában és a következtetések láncolata. Tehát kérném is ezt az írásfélét gondolatkísérletnek nevezni – mármint, abban az értelemben, hogy megkísérlek gondolkodni. Tudom, nem áll jól.

Egyszóval, arról lenne szó, hogy a Zoom és nyomában a HVG érdekes hírre bukkant, mégpedig gazdasági hírre, melyről joggal remélték, hogy a politizáló honi közönség figyelmét elkerüli – minket ugyanis nagy általánosságban, ha politizálunk, jobban megragadnak a délibábos legendák, tarka lepkék, kis mesék, amik beleragadnak a fülünkbe, fejünkbe. A száraz és kissé földhözragadt üzleti ügyeket a magyar közönség a szakemberekre hagyja. Pedig érdemes lenne ezekkel a mocskos anyagiakkal is foglalkozni, ugyanis ha egyszer csak üres lesz a zsebünk, hát nem a markoláb viszi el a pénzt, oka lesz annak is.

Hanem hát a hír pont arról szól, hogy zseb nem marad üresen. Legalábbis egyes zsebek semmiképp sem – és közéjük tartozik Simicskáé is. Mi több: az állam tömi meg.

simicska-1024x682.jpg

Ne tessék mondani, hogy lehetetlen, mert nagyon is lehetséges, itt áll a HVG-ben, fehéren-feketén. (http://hvg.hu/kkv/20180512_Simicska_mar_nem_kegyvesztett#rss)

Zsíros szerződést kapott Simicska és Kuna Tibor cége a Szerencsejáték Zrt.-től – írta a Zoom.hu. A portál szerint a szerződéseket még az áprilisi választások előtt közzé kellett volna tenni, ám ezt valószínűleg szándékosan, elmulasztották megtenni.

Szilveszter utáni első napon a Hung-Ister Zrt. esetében összesen 2,3, míg a Trinity Kft.-nél egy 5,5 milliárd forintos megállapodás lépett érvénybe - írta a Zoom.hu, amely szerint mindkét vállalkozás esetében egy korábban megkötött megállapodás, idei évre érvényes „lehívásáról” van szó. A Simicska-cég esetében ugyanakkor az összeg két tételből tevődik össze. A Hung-Isternél „a sorsolási műsorok gyártásáról” szól a nagyobb tétel, ami csaknem pontosan 1,9 milliárd forint, míg közel 410 millió forintos megállapodás „a sorsolási műsorokhoz kapcsolódó üzemeltetési költséget” fedezi.

Kuna Tibor vállalkozásának az említett összegért „integrált marketing és kommunikációs feladatokat” kell elvégeznie az idei év során. Az adatokból kiderül, hogy az év elejei időszakban ezen három szerződés volt messze a legnagyobb összegű.” (HVG)


Az már csak hab a tortán, hogy a hatályos törvények szerint a szerződés létrejöttét vagy az abban történő változás bejelentését hatvan napon belül kötelesek közzétenni a felek. Mármost, ha ez január elsejével lépett érvénybe, akkor legkésőbb március elején publikálni kellett volna.


Volna, csakhogy akkor garabonciás idők jártak, választási kampány volt, Simicska járta a Nagy Magyar Éjszakát egy festékszóróval és plakátokat dekorált „g”-betűs szavakkal, amihez rosszul állt volna egy 7,8 milliárdos szerződés az állammal. Elég azt most elmondani, megmutatni, nem is kell nagy lármát csapni körülötte, hátha nem veszik észre.


No, de mit jelent ez? Véget ért a nagy harag, feledik a G-napot?


Ha ugyan volt egyáltalán harag, kérem, ha ugyan volt.


Mivelhogy – tekintsünk vissza – a G-nap előzmények nélkül pattant ki Simicska száján, váratlanul, és nem kis meglepetést okozott mindenkinek. Simicska az emlékezetes nyilatkozat után elutazott szánkózni, a magyar ellenzék pedig nekiállt népmeséket költeni a fonóban. Azért költött népmeséket, mert pénze már akkor sem volt, de képzelőereje annál inkább. Ezekben nemesedett a pár héttel korábban még gyűlölt pénzember valóságos Dárius királlyá, akinek kimeríthetetlenek a kincsesládái, amihez nyúl, arannyá válik, szóval Midasznak is beválna, valamint okos és megfontolt (azt azért talán még akkor sem mondták rá, hogy szép is, de ez kormánybuktatáshoz nem is elengedhetetlen tulajdonság). Mindenképpen: a politikai spektrum egyik oldala meg volt róla győződve, hogy Simicska pénzén fogják megbuktatni a rendszert, kormányt, de még a sánta kutyákat is. Valóságos anti-Sorosként tűnt fel, nem volt közszereplő, aki nem írt neki levelet, nem adott kéretlen tanácsot, némi jövendőbeli támogatás reményében.


És hát, biztos jelként, eltűntek a Közgép-reklámok a kormányközeli orgánumokból, valamint a Simicska-sajtóbirodalom valóban a kormány ellen fordult – amelyik alkalmazottjuk nem volt képes erre, azt tárt karokkal várták a kormánymédiumoknál, puhára estek ők, pénzzel jól kitömött vánkosokra, nem sokáig ették a munkanélküli zsurnaliszták keserű kenyerét.


Hanem hamar kiderült, hogy Simicska nem épp népfrontosan gondolkodik: neki a kormányváltáshoz kizárólag a Jobbik felelt volna meg, melyben vagy az ő hatására, vagy spontán, de már tapasztalhatóak voltak a cukisodás vagyis a néppártosodás tünetei. Ezeket erősítette fel, támogatta, ahogy a médiabirodalma sem mondott rosszakat erről a pártról, kaptak hirdetési felületeket is – no, de mint láthatjuk, mindhiába, nem váltottak azok semmit, maximum papírpénzt apróra. Sőt, most már papírpénzük sem maradt, csak pár fitying csilingel a zsebükben, Vona át sem vette a képviselői mandátumát, a pártelnökségről is lemondott, helyette épp tegnap választották meg Sneider Tamást, Toroczkai a pártból is ki akar lépni, mennek vele a mezei hadak – egyszóval, ha nem lenne abszurd ezt a kifejezést használnom ezzel a politikai alakulattal kapcsolatban, teljes náluk a tohuvabohu.


Hát, sóhajt a választó, turáni átok, hogy ez sem sikerült, nahát, nahát...


Nem sikerült, mert – talán – nem is akart sikerülni. Innentől kezdődik az én spekulációm, amit egy pillanatig sem szeretnék tényközlésnek beállítani, csak gondolkodom, merengek.


Mondjuk mi van akkor, ha a G-nap előtt Orbán Viktor úgy látta, miszerint a Fidesznek a legkomolyabb ellenfele egyedül a Jobbik lenne? Láthatta épp: hogy nem volt igaza, az más kérdés, de tűnhetett olybá számára. No, ha a Jobbik a Nagy Hal, akkor nagy csali kell, hogy kifogják. Összetanakodott az ő jó cimborájával, kiben bízzon, ha nem őbenne, ettek-ittak, okoskodtak, végül arra jutottak: ők most nyilvánosan jól összevesznek. Aki Orbánt nem szereti, rohanni fog Simicska sleppjébe. Ő majd kiválogatja, ki lehet veszélyes, ki nem, de legfőképpen zsebre vágja a Jobbikot. Aztán – ügyesen, furmányosan – elveszíti velük a választásokat. Utána már le lehet lépni a színpadról, feloszlatni a sajtóütegeket, megtagadni az adósságok ki- illetve befizetését, akkor már megvan az eredmény.


Amiért semmi sem drága.


Persze, míg a haragot el kell játszani, kicsit rosszabbul megy majd az üzlet, de sebaj, később majd fellendítjük.


És lőn: mi több, olyan, most már örökké velünk maradó és meglátásom szerint ugyan felesleges, ám végletesen megosztó vitákat is hagyott maga után a jó Simicska-legendája, mint azt, hogy demokrata működhet-e együtt a szélsőjobboldallal. Ez merőben elvi vita volt végig, ugyanis a szélsőjobboldal nem akart együttműködni senkivel sem – hogy akart volna, akkor tán még valami győzelem-féle is összejön, és a mi Lajosunk nem erre szerződött! - de arra jó volt, hogy az elvek következetes hirdetői azóta se álljanak szóba egymással.


És akkor most mi lesz a jó Lajossal?


Semmi. Az élet megy tovább, a harag elsimul, fog még ő a miniszterelnökkel egy páholyban szurkolni a felcsúti stadionban. Az üzletet fellendítik, már lendül is, hinta-palinta, nincs itt semmi látnivaló, tessék továbbmenni.


És akkor nem lesz másik Simicska, aki kiugrott kormánypártiként maga köré gyűjtse és elkábítsa az ellenzék veszélyesebbnek hihető részét?


Vagy lesz, vagy nem lesz.


Nekem ugyan az az érzésem, hogy Lázárt épp most nevezték ki Simicskának.


De lehet, hogy nincs igazam.


Ahogy ez az egész gondolatmenet is csak egy elmélet, egy spekuláció.


Kérem annak kezelni.



Szele Tamás

Lájkvadászat Indiában

Indiában régebben tigrisre szoktak vadászni, de ma már lájkért megy a trófeára áhítozó üzletember a szubkontinensre: és persze, nem csak oda. Mága Zoltán például laza 560 ezer lájkot lőtt még tavaly novemberben arrafelé, épp most vizsgálja az ügyet a Gazdasági Versenyhivatal. Mielőtt elkezdenénk emlegetni a hiúság vásárát, gondoljuk át: mire is jó a lájk?

Mert ugyan kötelesek vagyunk jelezni, hogy míg be nem bizonyosodott az, hogy ezeket a lájkokat valamilyen módon vette a hegedűs vitéz, addig jóhiszeműen fel kell tételeznünk, miszerint ő ennyire népszerű a világnak abban a sarkában: mindazonáltal azért ne nézzük se Mága mestert, se magunkat se egymást hülyének, ilyen növekedés – két hónap alatt minden nap tízezer új kedvelés – nem létezik. Ingyen semmiképpen sem.

Még Ázsiában sem.

Sehol sem.

És aki azt hiszi, hogy önbecsapásról van szó, a zenész azért szerezte be a lájkszázezreket, hogy elégedetten nézegethesse őket vagy dicsekedhessen velük a kollégái előtt, az téved. Nagyon nagyot téved, itt pénzről van szó, nem is kevésről. Sőt, vannak a dolognak politikai vonzatai is (bár azok másodlagosak).

Szóval, hogy az elején kezdjük, a Facebookon három fontos mérőszámot ismerünk, a lájkok, a megosztások és a megtekintések számát. Ez a közösségi oldalt használó magánembernek maximum hiúsági kérdést jelenthet, ugyanis szinte csak még szellemi fejlődésüket be nem fejezett kamaszok csinálnak kabinetkérdést abból, mennyire népszerűek: a felnőtt ember tudja, amit a klendevi csodarabbi úgy fogalmazott meg, miszerint „azt nem lehet, hogy mindenki szeressen”. Más a helyzet azokkal, akik így vagy úgy érdekeltek a posztjaik terjesztésében: újságírókkal, politikusokkal, véleményvezérekkel, „influencerekkel”, és egyéb közéletben lézengő ritterekkel. Színészek, zenészek esetében is fontos.

No, de miért?

A válasz egy szó: reklám.

Az online sajtó – jó esetben – hirdetésből él, és egy hirdetés árát az határozza meg, hányan látták és/vagy nyitották meg. Többek között ezért hemzsegnek különben az álhír-oldalak is (meg politikai okokból, ne ámítsuk magunkat), ugyanis a szenzációsra felpumpált álhír vonzza az olvasót, és a tartalom előtt, után, valamint körülötte reklámozzák a körömgombát minden mennyiségben.

A valódi sajtó reménytelen harcot vív az olvasottságért, és érdekes módon nem is egymással, az régen volt, mikor pénzbe került az újság, és egy ember naponta nem vett belőle sokat – manapság, mikor ingyen van, az olvasót kell meggyőzni, hogy nyissa már meg azt a cikket, olvassa el. Mert nem teszi: naponta érkeznek visszajelzések, tömegével, amik azt bizonyítják, hogy a kedves kommentelő csak a címet és a bevezetőt olvasta, meg a fotót nézte meg. Annak alapján szól hozzá, az írás nem is érdekli. Hát, van aki a tányért eszi, van, aki a pörköltet... sőt, a kedves felhasználók egy jelentős rétege nem is tudja, hogy meg lehetne nyitni az írást. Azt sem tudja, hogy az egy írás.

Azt hiszik sokan, hogy az ott csak egy kép, címmel és két sor szöveggel.

Az ám, csakhogy a hirdetési ügynökséget mindez nem érdekli. Velük köt a lap egy jó bonyolult szerződést, ami leszögezi, az oldalon közölt reklámokért mekkora forgalom esetén mennyi jár. Kis foci – kis pénz. Nagy foci – nagy pénz. (Illetve: valamivel nagyobb). Ügynökség nélkül is lehet szerződni, csak akkor a hirdető fél marketingesei fogják átnézni a sajtótermék forgalmát, de elektronmikroszkóppal. Szóval, ismerünk olyan magyar sajtótermékeket, amelyek hihetetlennek tűnő forgalmukat bizony vásárolt lájkokkal vagy robotokkal érik el és így olyan olvasottsági sávba kerülnek, ami sokkal magasabb bevételt garantál nekik, mint amennyit megérdemelnének. Ez persze tilos, csak nehéz ellenőrizni.

A politikusok nyilván voksvadászatnak tekintik a lájkszerzést, és el is hangzik minden kampányban, kinek hány követője, kedvelője, van, hányan láttak egy-egy videót. Ez azért nem egy valódi politikai tőke: nem nevesíteném, de épp az idei választások alatt mutatott fel két párt is olyan mesebeli eredményeket, amilyenek egy magyar nyelvű piacon elképzelhetetlenek, aztán lám, valahogy mégsem nyertek. Nahát, nahát. Mi több: volt politikus, akivel meg kellett szakítanom a beszélő viszonyt, úgy összevesztünk - mert képtelen volt felfogni, hogy tízmilliós piacon két óra alatt robotok nélkül nincs kétmillió megtekintés. A legnagyobb valós eredmények is hetek alatt jönnek össze, és nem ilyen mennyiségben. Például az én legnagyobb olvasottságom, évekkel ezelőtt 250 ezer volt, egyszer, akad mellé egy pár százezres olvasottság is, de a valódi, napi forgalom valahol pár ezer és húszezer közé esik. Ha belegondolunk, hogy a Magyar Hírlap auditálását akkor hagyták abba, amikor az eladott példányszáma hatezer alá csökkent, ez is elég szép. Csak yachtot nem vesz belőle az ember.

De milliós forgalom, órák alatt a magyar piacon akkor sincs, ha a videón a pucér miniszterelnök játszadozik hiányos öltözetű hölgyekkel és tejszínhabot ken a saját feje tetejére, valamint azt kiabálja, hogy „Unga-bunga”. Ez egy tíz-tizenötmilliós piac, nem fog minden tizedik fogyasztó megállni, eldobni, ami a kezében van, és rohanni, hogy megnézhesse a propagandavideókat. Azt készséggel elhiszem, hogy a népszerűségi mutatókban csodásan néznek ki a számok, és hát a magyar politika már régóta nem eredményeket termel, hanem mutatószámokat, csak ezeknek kevés köze van a realitásokhoz.

Na, de Mága mester sem nem újságíró, sem nem politikus. Akkor mire volt jó neki a lájktenger?

Hát, kérem, ez is üzlet.

Már tavaly novemberben – érdekes módon akkortájt, amikor ő is hirtelen ennyire népszerű lett – felröppent a hír, hogy egyes népszerűbb közszereplők oldalai egymilliárd forintot is érhetnek. Például a Kasza Tibié. Mármost ez az „érhet” egy relatív fogalom, hiszen mindenképpen arról van szó, hogy ha eladná ennyit kéne kapjon érte az illető, csak nem bolond eladni. Ugyanis az az oldal tőle olyan, amilyen, ha abbahagyja a saját feltöltéseket és eladja vagy önálló médiummá alakítja, pár hét után le fog zuhanni a forgalom. Az oldal értékét mindenképpen meghatározza a kedvelők száma, hiszen ennyi emberhez juthat el rajta tartalom: csakhogy a tartalom nem állhat kizárólag hirdetésekből, az olvasónak kell kapnia valamit, hogy azokat is zsebre tegye, úgy is mondhatnám, hogy minden spenóthoz jár egy kis fasírt vagy tükörtojás. Ha az oldalak tulajdonosai eladogatnák a felületeiket, a vásárló csak pár hétig tudna azokon eredményesen hirdetni – és az azért nem ér meg egymilliárdot.

De akkor mi az üzlet ebben Mágának vagy bárki másnak?

A támogatott tartalom, a bújtatott reklám, a termékmegjelenítés.

Ha az én oldalamon megjelenik egy fotó, és azt ábrázolja, hogy egy teraszon üldögélve, újsággal az asztalon sörözök, akkor nem történt semmi, maximum páran az egészségemre kívánják.

Azonban, ha – és ez némiképp független egyéb tevékenységemtől, tehát attól, mivel foglalkozom, hiszen mesterségesen is elérhettem a nézettséget – százezrek vagy milliók látják az oldalamat, akkor más a helyzet. Akkor nekem jár pénz az újságtól, amit olvasok, a sörgyártól, aminek a termékét iszom, a terasz tulajdonosától, ahol ülök és ha látszik az asztal vagy a szék márkája, akkor még a bútorgyártól is. Ezt elvben a Facebook szabályzata szerint jelezni kell, csak nem nagyon szokták megtenni: megint az a probléma, hogy ritka és bonyolult az ellenőrzés.

Tehát az okos ember nem eladogatja az oldalát, hanem fejleszti – ez idáig törvényes is – és igyekszik kihasználni anyagilag a nagy forgalom adta lehetőségeket, ami pont addig törvényes, míg ki nem derül.

De mennyibe kerül egy lájk, egy megosztás, egy megtekintés?

Kapaszkodjanak meg: nyíltan kereskednek vele. Itt látható egy áruda kínálata. (http://likebolt.com/)

lajkbolt.jpg

Láthatjuk, hogy pár forintért dobják az ember után a különböző szolgáltatások darabját, egy Facebook-lájk például kilenc forintra jön ki, a You Tube-megtekintés olcsóbb.

Ha Ázsiából szerezzük be, diszkont-áron, akkor még ennél is sokkal olcsóbb lehet: viszont igen hasznos portéka tud lenni.

Mi ebből a tanulság?

Első tanulság az, hogy ha valami látszólag ok nélkül nagyon népszerű lesz, abban befektetés van, és nyereséget fog termelni rövid időn belül.

A második meg az, hogy csakis annak az online statisztikának tessék hinni, amit saját kezűleg tetszettek hamisítani.

Még egyszer mondom: míg nem bizonyosodik be az ellenkezője, az említett Mága urat megilleti az ártatlanság vélelme, úgy kell tekintenünk, hogy neki váratlanul megugrott a népszerűsége, mit ad Isten, egy ázsiai régióban.

Hivatalosan így kell tekintenünk.

Hogy nem hivatalosan mit gondolunk, az már a mi dolgunk: de hogy az online népszerűségnek mostanra már semmi köze a valósághoz sem a gazdaságban, sem a politikában, az biztos.

 

 

Szele Tamás

Királyi Nonpluszultra

Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, jó hírrel kell kezdenem: Orbán Viktor megint nagypapa lesz. Ami azért jó, mert én egy ideje attól tartottam, hogy miniszterelnök, de nem, inkább nagypapa. Ja, bocsánat, most jött a hírnök: miniszterelnök is lesz. Sőt, már be is iktatták, beszédet is mondott, szóval megette a fene, kezdhetem elemezni.

orban-viktor.jpg

Mondjuk, mielőtt valamely okos ember megkérdi, minek foglalkozom ezzel az emberrel egyáltalán, miért nem hallgatok róla inkább, tisztázni kell, hogy leginkább azért, mert ha nem foglalkoznék vele, egy szót se írnék róla, sőt, senki más sem írna, attól még ő ugyanúgy miniszterelnök maradna, csak legfeljebb a kedves olvasó nem értesülne az agymenéseiről és intézkedéseiről, és meglepődne, mikor mondjuk bezárják a trafikokat, hogy Nemzeti Dohányboltot nyissanak a helyükön. Persze el lehet vonulni az őserdőbe és a bódhi-fa alatt keresni a megvilágosodást, sőt, ez lenne a helyes és követendő útja az emberi léleknek, csak amíg ebben a siralomvölgyben élünk, nem árt a szemünket, fülüket nyitva tartani. Na lássuk, már megint miket bírt mondani ez az ember a beiktatása alkalmából avval az ő szájával. (http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/hirek/megvalasztottak-miniszterelnoknek-orban-viktort)

Ellenezni fogjuk a kötelező kvótát, kiállunk a keresztény kultúráért és harcolni fogunk a határok megvédéséért.”

Uram, ilyen olcsó győzelmet még senki sem látott. A kötelező kvótát senki sem követeli így, ebben a formában, a nagy Szaladdin halott és nincs ellenség a világ kerekén, aki pont a mi határainkat fenyegetné. Ha még a Templomos Lovagrendet is be tetszik tiltani, minimum lovasszobrot kap majd kancellárságod, de még életében.

A kormány a kétharmados alkotmányos többség alapján áll, de mindig a háromharmadot szolgálja majd.”

Damon Knight „Embert szolgálni” című sci-fi novellája jut eszembe: megjönnek a kanamita nevű földönkívüliek, pár nap alatt véget vetnek a háborúknak, ingyen energiát adnak mindenkinek, megszüntetik az éhezést, és nem kérnek cserébe semmit. Túl szépnek tűnik a menyasszony, valaki ellop tőlük egy könyvet, a tudósok lefordítják a címét: „Hogyan szolgáljuk az embert?” Hát, akkor mégis csak angyalok lesznek ezek... ja, nem. Fordítási hiba. Szakácskönyvről van szó: „Hogyan szolgáljuk fel az embert?” Szóval, ha szolgálni akarnak minket, ezzel azért vigyázzunk.

A haza nem lehet ellenzékben, mert magasan a pártok felett áll, és szolgálata nem függhet attól, hogy éppen ellenzékiek vagy kormánypártiak vagyunk. A pártharcban a lovagiasság szabályai szerint fog vívni, de ha támadnak bennünket (...), olyan lesz a fogadjisten, amilyen az adjonisten.

Derűlátón, bizakodóan és tettre készen állok most Önök előtt.”

Én sem ereszteném búnak a fejemet a helyében, amikor épp beiktatnak, de ez azért azt jelenti – összevetve a titkosszolgálatok épp zajló teljes átszervezésével – hogy izgalmas időknek nézünk elébe. Aki ősszel nem hal éhen, télen nem fagy meg, tavasszal majd agyonverik, mert ellenálló. Na, de mi lesz holnap?

A követező négy évben nagy dolgokra fogunk vállalkozni, igazi nagy fába, sőt fákba akarjuk vágni a fejszénket. Tudjuk azt is, hogy bizonyos nézőpontból egy veréb lehet jobb, mint egy túzok, de mi most igazi nagyvadakra akarunk menni. Régen álltak olyan jól a csillagok Magyarország felett, mint éppen most.”

Kérem, csak jelezném, hogy a csillagok nem Magyarország felett állnak, hanem úgy általában állnak (illetve dehogy állnak), tőlünk mondhatni teljesen függetlenül, számomra mindenképpen a meglepetés erejével bírna, ha az Altair vagy a Betelgeuze, netán az Aldebaran kifejezetten és csakis Magyarország felett kívánna állni, az igaz, hogy ha így alakulna, azt viszont maga a bolygó sem élné túl, tekintettel a felettünk megálló csillag által termelt hőre és gravitációs terére. De Orbánnak van egy saját külön kis világképe, amiben a csillagok másként viselkednek.

Géniusz ez az ember, egy valóságos Kepler. A világképe meg egy kepleráj.

A magyar ügy ma nyert ügy, minden együtt van, amit a nagy tervek megkövetelnek. A magyarok már nemcsak abban hisznek, hogyha jól végzik a dolgukat, a holnap nem lesz rosszabb a mánál, hanem abban is, hogy a holnap jobb lehet.”

Hölgyeim és uraim, én ennél is tovább mennék: ma lesz a holnap tegnapja! És minden túlsó parttal szemben megtaláljuk az innensőt.

Azt akarják, hogy az előttünk álló jövő lehetőségeihez méltó kormányunk legyen. (...) Ez bátorít és feljogosít, hogy terveinket ne négy-, hanem tízéves kitekintéssel készítsük el. Sőt, inkább 12 éves időtávban kell most gondolkodnunk.”

Hároméves terv, ötéves terv? Rákosista szűkkeblűség: tizenkét éves terv, az ám a valami! És akkor már miért nem százéves? Gondolkodjunk nagyban, tervezzünk 2030-ig! Én akkor pontosan 63 éves leszek, Orbán 67, szóval a legszebb férfikor ahhoz, hogy győzelemre vezessük kis honunkat. Pár év múlva pedig megreformálhatjuk a magyar nyelvet is, és kötelező lesz a hamut mamunak mondani. De Orbán „mindig is egy egységes korszaknak látta a 2010-2030 közötti 20 évet.” Hát, írasson fel egy szemüveget, a Körúton van pár jó optikus.

Na, de mégis, mi szépre, jóra számíthatunk?

Azzal folytatta, tudja, hogy sokan majd hihetetlennek tartják, ő azonban elérhetőnek, hogy Magyarország 2030-ra az EU első öt olyan országa közé tartozzon, ahol a legjobb élni, lakni és dolgozni. A kormányfő lehetségesnek tartotta azt is, hogy az ország az új típusú versenyképességi rangsorokban - amelyek nem a mennyiséget, hanem a minőséget mérik - az öt legjobb uniós állam között legyen.

Háromszori kétharmaddal a hátunk mögött nekünk a lehetetlenre kell vállalkoznunk, mert a lehetségest más is meg tudja csinálni - fogalmazta meg Orbán Viktor, aki ezzel magyarázta a népesedési hanyatlás megállítására tett vállalást, illetve azt, hogy Magyarország ismét emelkedő pályára lépjen.

Ismertette: gyorsforgalmi utak fogják összekötni Budapestet a megyei jogú városokkal, az autópályák elfutnak az országhatárokig, és a gyorsforgalmi utakra 30 perc alatt az ország bármely pontjáról el lehet majd jutni. Az új napelemparkok, valamint Paks II. a tiszta és fenntartható energiatermelés élvonalába emelik majd Magyarországot.

Orbán Viktor a népbetegségek radikális visszaszorítása mellett foglalt állást, jelezve: ennek érdekében nem riad vissza az egészségügy ésszerűsítésétől és erős ösztönzők bevezetésétől sem.

Azt is mondta, felépítik az új magyar honvédséget is. Ezzel összefüggésben arra hívta fel a figyelmet, hogy a szomszédos országok folyamatosan fegyverkeznek, de általában is igaz, hogy az a nemzet, amely nem tudja garantálni saját védelmét, az felelőtlen és történelmi távlatokban hibát követ el. Különösen számít a fiatal és tehetséges katonatisztekre – hangoztatta. A kormányfő ígéretet tett arra, hogy gazdaságilag is megépítik a lélekben és kultúrában történelmi sorsközösséget alkotó Közép-Európát.”

Na, ez kicsit nagy falat volt, rágjuk meg. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy Magyarország 2030-ra az EU első öt országa közé tartozzék, amennyiben a többi országot földrengések és más természeti csapások elpusztítják. Esetleg jön egy komolyabb, rapid jégkorszak, csak hogy intézi el? A népbetegségek visszaszorítása is lehetséges, bár a tudomány ami állása szerint ennek az a legolcsóbb módja, ha magát a népet küszöböljük ki, mint hibatényezőt: amennyiben nem lesz, ki megbetegedjen, nem lesz kór sem. A honvédség és a sorsközösségben élő Közép-Európa érdekes lázálom, valószínűleg a térség többi országának is volna hozzá pár szava, sőt, lesz is.

Ámde hallga! Jön az Ármány!

Ha egy nép új utakra lép, nem spórolhatja meg a szellemi természetű vitákat. A régi világrend szellemi hívei, anyagi haszonélvezői, valamint a kényelmesek, a léhák és a restek ilyenkor egy táborba sorakozva támadják az újítókat - minél sikeresebbek vagyunk mi, annál dühödtebbek a kritikusaink. Fölfogásom szerint az eddigi sikerekhez hozzájárult, hogy nyíltan kimondtuk: a liberális demokrácia korszaka véget ért.”

Ez a nyomorult liberális demokrácia állandóan véget ér. Véget vetett neki már egyszer Hitler, aki közölte, hogy erről már szó sincs, a kapitalizmus szétrohadt a Nagy Szovjetunió idejében is, csak valahogy nyomát sem látom a Szovjetuniónak, illetve a nyomát, azt látjuk: minél többet temetik ezt a liberális demokráciát, annál tartósabb, valósággal érthetetlen...

A zátonyra futott liberális demokrácia helyett inkább felépítettük a 21. századi kereszténydemokráciát, amely garantálja az ember méltóságát, szabadságát és biztonságát, megvédi a férfi és a nő egyenjogúságát, a hagyományos családmodellt, féken tartja az antiszemitizmust, megvédi a keresztény kultúránkat, és esélyt ad nemzetünk fennmaradására és gyarapodására. Mi kereszténydemokraták vagyunk és kereszténydemokráciát akarunk! A kormánynak dolga felkészíteni az országot az új technológiai korszakra. Az új korszakban mindenkinek dolgoznia kell, és ma 800 ezerrel többen dolgoznak, mint nyolc éve.”

Hát, azt látom épp, hogy nem eltörölni akarja ez az úr az antiszemitizmust, hanem csak féken tartani – eltörölni szerinte talán még korai lenne, jó az, ha van a sifonérban és bármikor elő lehet venni, ha olyanunk van. Arról meg, hogy mindenkinek dolgoznia kell, csak a legjobbakat mondhatom: a Nílus partján nem állnak olyan szépséges piramisok, mint a Duna partján fognak. Jön a Kánaán, nem tejjel-mézzel, hanem hellyel-közzel folyó Kánaán lesz, sőt, „amiért 2010-ben 12 hónapot dolgoztunk, most 8 hónap alatt hazavisszük”. Maguk, uraim, maguk viszik haza.

Már csak egy kérdés maradt nyitva, egy rejtelmes tézis, mármint a brüsszelezésen és migránsozáson kívül. Éspedig ez:

Egy olyan ország önbizalmával és méltóságával kell élnünk, amely tudja, hogy a magyarok többet adtak a világnak, mint amit kaptak tőle.”

Orbán úr, ez csak akkor lenne mérhető, ha a magyarok a világon kívül élnének, és élesen elválna egymástól a világ és Magyarország. Erre ugyan vannak törekvések az ön részéről, de ameddig kis honunk a világ részének tekinthető, vajmi nehezen bírnám megmondani, hogy Irinyi gyufája vagy Jedlik Ányos dinamója a világot gazdagította vagy specifikusan Magyarhont? És ember legyen a talpán, aki ezt le tudja könyvelni.

Ja, még idézte a Nemzeti Dalt is.

Nekem is az jut erről a beszédről az eszembe.

Van benne egy olyan kitétel, hogy „sehonnai, bitang ember”.

De hogy miről asszociálok erre... meg nem mondhatom.

Nos összegezzük: Orbán Viktor nagyot álmodik megint és miniszterelnök lesz megint, beláthatatlan ideig.

Meg nagypapa.

Mindenki jobban járna, ha csak nagypapa lenne.



Szele Tamás

Svejk a hadügyben

- Van gyufája?

- Hadügyminiszter úrnak alázatosan jelentem, nincs gyufám.

- Ee... és mért nincsen magának gyufája? Minden katonánál kell hogy legyen gyufa, hogy rá tudjon gyújtani. Az olyan katona, amelyiknek nincs gyufája, az... Na milyen az?

- Az gyufátlan, jelentem alássan.

- Nagyon helyes, az gyufátlan, és senkinek se tud tüzet adni. Nahát, ez lenne az egyik dolog, és most lássuk a másikat. Nem büdös a maga lába?

- Jelentem alássan, hogy nem büdös.

- Na, ez volt a második. És most a harmadikat. Iszik maga snapszot?

- Alázatosan jelentem, hogy snapszot nem iszok, csak rumot.

- Nagyon jó, most nézze meg ezt a katonát. Ezt én Feldhuber főhadnagytól kértem kölcsön mára, az ő puccerje. És ez semmit nem iszik, ez egy ab-ab-absztinens, és ezért el is fog menni egy menetszázaddal. Me-mert az ilyen embert semmire se tudom használni. Ez nem puccer, ez egy tehén. Az is csak vizet iszik, és bőg, mint az ökör.

Körülbelül így lett Németh Szilárd Otto Katz hadügyminiszter (azelőtt tábori lelkész) tisztiszolgája. A hadügyminiszter elődje ugyan katona volt, Benkő Tibor vezérezredes, de egy különösen viharos éjszakán Otto Katz elnyerte tőle huszonegyen a miniszteri címet és a tisztiszolgáját is, és a kártyacsata csak azért nem folytatódott, mert a kormányülésen borovicskát ittak, így a végére minden összekeveredett. De komoly esély lett volna arra, hogy akár az összes bársonyszéket elnyerje és zaciba vitesse a tábori lelkész.

Németh Szilárdot következetesen Svejknek hívta, és parlamenti államtitkári munkakör helyett tisztiszolgaként alkalmazta, de a klasszikus műveltségű férfiú annyi mindenhez alkalmazkodott már az elmúlt évek folyamán, hogy ez szinte fel sem tűnt neki: voltaképpen örült, hogy ezekben a nehéz időkben katona lehet. Mert rendre, fegyelemre szükség van, kérem. Amint még civilként mondogatta házvezetőnőjének, Müllernének:

svejk.jpg

- Amikor katona voltam, egy tábornok leesett a lováról, és nyugodt lélekkel agyonütötte magát. Vissza akarták segíteni a lóra, felültették, hát akkor látják, hogy egészen meg van halva. Pedig úgy volt, hogy nemsokára avanzsál, és megkapja a tábornagyi rangot. Ez egy katonai parádén történt. Az ilyen parádékból soha nem sül ki semmi jó. Szarajevóban is volt valami parádé. Emlékszem, egy parádén egyszer nekem is hiányzott a zubbonyomról húsz gomb, be is dugtak tizennégy napra az egyesbe, és két napig úgy feküdtem ott gúzsba kötve, mint egy Lázár. De hát katonáéknál fegyelemnek kell lenni, különben soha nem mennénk semmire se. Volt egy főhadnagyunk, Makovec, az mindig azt mondta nekünk: „Halljátok, agyalágyultak, fegyelemnek kell lenni, mert ha nem, a fákon mászkálnátok, mint a majmok, de majd a katonaság embert farag belőletek, hülye banda.” Hát nem volt igaza? Képzeljen el egy parkot, mondjuk a Károly térit, és minden fa tetején egy fegyelmezetlen katona csücsül. Nekem, ha ez az eszembe jutott, mindig égnek állt a hajam szála.

És valóban, ha elképzeljük Németh Szilárdot egy Károly téri fa tetején csücsülni, tényleg égnek áll a hajunk. Főleg, ha hiányzik a zubbonyáról húsz gomb. A baj a tábori mise alkalmával történt, ugyanis azt is kell tartani, miniszterileg, ha már. Katz miniszter úgy döntött, Szilárd fog neki ministrálni, hátradőlt a fotelben, ivott egy korty grogot és elgondolkodott.

- Ilyen grog után, Svejk, passzió lesz a misézés; gondolom, mielőtt hozzáfognék, elbúcsúztatom őket néhány szóval. A tábori mise, az nem olyan vicc, mint a fogházi mise vagy egy prédikáció azoknak a gazembereknek. Ehhez tényleg jól fel kell kötni a gatyát. Tábori oltárunk, az van. Összecsukható, zsebkiadás. Jesszus Mária, Svejk - kapott a fejéhez -, mi aztán nagy marhák vagyunk. Tudja, hová tettem ezt az összecsukható tábori oltárt? A zalakarosi tóba, amit eladtunk.

Kelyhet még sikerült szerezni, előszedtek egy kupát a Nemzeti Birkózószövetség szertárából, amit Szilárd még fiatal korában nyert, mint a rajta álló felirat tanúsította is „a legjobb férfi táncos” helyezését elérvén, majd a hajdani dicsőség tanújelét a kezében szorongatva oltárkeresőbe indult Szilárd, a derék katona. Mint kiderült, az oltár azóta egy vrsovicei templom sekrestyéjébe került, ahol felbukkanását a helyi golfklub tavacskájából isteni jelnek tekintették és vasárnaponként búcsújárást rendeznek az ereklyéhez, tehát mindenképpen új, összecsukható tábori oltárt kellett beszerezni. Katz elgondolkodott.

- Elküldöm magát Rogán miniszter úrhoz, kérjen tőle kölcsön száz milliót. Van neki, kártyán nyerte tegnapelőtt. Ha nem sikerül, menjen Felcsútra, Mészároshoz. Ha ott se kap, akkor Matolcsyhoz. Mondja meg neki, hogy abrakot kell vennem a lónak, és elittam a pénzt. És ha még ott se sikerülne, akkor zaciba visszük a zongorát, lesz, ami lesz. Mindjárt írok egypár sort mindegyiknek. Ne hagyja magát elküldeni. Mondja meg, hogy nagy szükségem van rá, hogy nincs egy vasam se. 

Szilárd viszonylag hamar tért vissza, egymilliárd forinttal.


- Nocsak, Svejk, ez hogy jött össze?

- Gondoltam, elintézem egy füst alatt az összeset. Rogán előtt le kellett térdelni, Mészáros szó nélkül adott, Matolcsynak kicsit könyörögni kellett.

- De az még csak háromszáz millió.

- Igen, beugrottam még az öreg Soroshoz is.

- Soroshoz? És nem vágta ki magát?

- Először ki akart dobni, de mikor elmondtam neki, hogy tábori oltárra kell a pénz, úgy elkezdett röhögni, hogy adott ötszáz milliót. A maradékot a Verhofstadt küldi, Brüsszelből, az is remekül szórakozott.

- Hát ezt jól megcsinálta, Svejk. Megint egy szép kis botrány. Egyebet nem végzett?

- De, hoztam öt üveg diópálinkát.

- Töltsön...


A mise ugyan lezajlott, bár a résztvevők máig csodálják, mióta része a liturgiának az „Én Otto Katz vagyok, tábori lelkész, ti gipszfejűek” mondat, de mindenki remekül szórakozott.


És az új oltár is kiválóan szuperált.


Elmondhatjuk tehát: Szilárd végre megtalálta helyét a világban. Azt a hivatást, feladatot, melyet a legtökéletesebben képes ellátni.


És ezt kevés kollégája mondhatja el magáról.



Szele Tamás

A jégeső kérdése

Kérem, ez megint egy népszerűtlen írás lesz, ugyanis tényekkel szeretne foglalkozni a tegnapi tüntetés kapcsán, nem elvárásokkal és vágyálmokkal. Az eseménnyel kapcsolatban ugyanis mindenkinek megvan a maga véleménye, és mindenki azt várja, hogy attól egy jottányit se térjen el az elemzés: különben a szerző aljas, hazug áruló, és fel kell húzni az első fára.

Mármost aránytalanul több embernek van véleménye és elvárása ily módon, mint ahányan 1, egyáltalán ott voltak, 2. egyáltalán elférnek a Kossuth téren. Mármint, ha nem a Rákay Philip számolja őket, már várom is, hogy mikor fogadja el az ellenzék is hivatalosnak az ő kalkulációját, miszerint ezen a közterületen legalább kétmillióan férnek el (ez ugyanis megkönnyítené az ilyenkor szokásos számháborút: ha megtelik a tér, az kétmillió, és kész). Sőt, a személyes jelenlét, főleg fényképekkel alátámasztva néha árt is. Engem is hazugoztak le tegnap, mikor azt mertem állítani, hogy délelőtt tízkor azon a téren igen kevesen tüntettek és nagyobb létszámú volt az átmenő forgalom: hiába voltam ott, láttam személyesen, sőt, fényképeztem is le, készítettem húsz felvételt mindenféle szögekből és irányokból, csak hazugnak nevezett egy hölgy, aki szerint az lett volna az igazság, ha milliós tömeget mutatok hullámozni a Parlament előtt. Nagyon sajnálom, azzal nem szolgálhattam – ugyanis nem volt. Azt kérték rajtam számon, amit látni kívántak.

Mármost a sajtó nem vendéglő, a hírlap nem étlap, hogy ha sokan kérik a spenótot – vagy kevesen, de agresszívan – akkor legfeljebb főzzünk nekik. Mi csak azt mutathatjuk be, ami van, volt – a tények igény szerinti ferdítése egy szolgáltatás, mellyel más orgánumok foglalkoznak, ha azt tetszenek igényelni, ajánlom az álhírlapokat, forduljanak hozzájuk.

Van, aki milliós tömeget követel a hasábokra, ha ott voltak, ha nem (de akkor már nem állna az Országház sem, ha annyian lettek volna, hallják-e kendtek!), a kormánysajtó meg szintén tévelyeg: bayerzsoca szokott, megnyerően udvarias modorában „pár száz maki” fütyörészéséről beszél, ha ugyan ez beszéd, a 888 terrorista csőcselék által inzultált egyházi vezetőkről, akiknek azonban nagy bajuk nem esett – kormánymédiánk kóros iránytévesztésben szenvedhet szokás szerint, hiába, megint elmaradt a központi direktívák kiosztása, nem csoda, hogy összevissza beszélnek. Most vagy pár száz veszélytelen makiról van szó vagy terrorista csőcselékről, tessék már eldönteni.

Persze, a valóságban egyikről sem.

A valóság az, hogy a délutáni nagy tüntetés előtt természetesen kevesebben voltak a helyszínen, mint alatta, és kissé inkoherensnek is nevezhető a korai demonstrálók összetétele – a tüntetésen pedig sokan voltak, ha nem is támadott fel a tenger, és nem állt ki Petőfi a lépcsőre, de az egy komoly rendezvény volt, ha realistán kalkulálunk, több tízezer résztvevővel, de nem százezerrel.

Csak épp a magyar lónak nincs közepe, vagy az egyik, vagy a másik oldalára esünk, a magyar ló kétdimenziós, háta nincs.

Jó. És mi volt az üzenete?

Az, hogy a résztvevők egységes ellenzéki fellépést kívánnak. Még csak nem is összefogást – fellépést a kormány ellen. Érthető, csak bonyolult és nehezen megoldható, mert míg a Parlamenten belül sülnek a pecsenyék, a Parlamenten kívül csak a sípok szólhatnak. Az is jó kérdés, hogy miféle összefogás lenne elképzelhető azzal a Jobbikkal, amely tegnap hősiesen nem bontott kordont, nem lévén kordon, ám egy szánalmas logikai bukfenccel Mirkóczi szóvivő közölte, hogy „úgy bontottak le egy kordont, hogy az nincsen ott, ez pedig történelmi tett.”, vagyis azért nem volt ott a kordon, hogy ők aztat le ne bontsák. Ennyi erővel, ilyen logika szerint tegnap bebizonyosodott az Özönvíz történelmi valósága is, ugyanis nem csak kordon nem volt ott, hanem Noé Bárkája sem, kordon azért, hogy a Mirkócziék le ne bontsák, bárka meg azért nem, hogy el ne vigye a víz. A jelek szerint a Jobbik visszatért szokásos üzemmódjához és az események után kullog, valahogy úgy próbálja őket utolérni, szánalmas magyarázkodással, mint amikor a kormány lecsapott a menekült-ellenességre, és karmai közé ragadta azt. Akkor bámultak ilyen reménytelenül a Politika Gyorsvonatának utolsó elsuhanó kocsija után.

Tehát az egységes ellenzéki fellépésnél tartottunk, ez lenne az igény. Nagy kérdése a magyar belpolitikának, hogy ez lehetséges-e. Ugyanis kompromisszumok volnának szükségesek hozzá, melyekre pillanatnyilag egyetlen honi politikus sem lenne hajlandó, illetve bármelyik hajlandó volna, azzal az aprócska feltétellel, hogy ő legyen a nagy, közös izének a vezénylő tábornoka és isten-császára. Ő, és senki más – ami viszont kissé lehetetlenné teszi a közös munkát, ugyanis vezérjelölttel tele a padlás, Boka ezer van, Nemecsek egy sincs.

És közben mit műveltek a Pásztorok a Házban?

Aj, sok szépet, elmesélni is kár. Kár, mert egyfelől nem jártam bent, nincs róla személyes élményem, be sem engedtek volna tán, de ha beengednek, akkor sem mentem volna - és kár, mert apróságokat kivéve semmi váratlan nem történt. Váratlan például az lett volna, ha mondjuk Semjén hirtelen rosszul lesz, és rövid vajúdás után hármasikreknek ad életet, kiket az istentisztelet keretében azonnal meg is keresztelnek, de ez például elmaradt. Az istentisztelet nem, habár ezekkel a résztvevőkkel és ezen a helyszínen inkább nevezném istenkáromlásnak, de megtartották.

Meg kaptak a képviselők szép, új iPhone X.-eseket, ami gáláns gesztus az állam részéről, tekintve, hogy ezt a telefont Magyarországon lehet a legdrágábban megvenni az egész Föld kerekén. De ez sem volt kunszt: nálunk, a Baross téren van egy nepper, az már az iPhone XIV.-et árulja zsebből, kapu alatt, annak dacára, hogy az még nincs is. Neki van, és annak a palimadárnak is lesz, aki vásárol tőle, illetve lesz valamije, amire ez van írva – no, ha a mi nepperünktől szerzik be, olcsóbban kaphattak volna magasabb típusszámú telefont a honatyák és honanyák. Az lett volna a kunszt!

De nagy csodák nem történtek. Házon belül nem, házon kívül is csak a jégeső ment csodaszámba, bár májusban az sem ritka Pesten. Aztán ezt a jégesőt lehet így is értelmezni, úgy is meg amúgy is, nézetem szerint egészen egyszerűen természetes csapadék volt, melynek semmi köze földöntúli erők beavatkozásához egyik vagy másik oldalon. Ja, és nem mesterségesen idézték elő, ugyanis az igen nehéz volna. A legjobban a készenléti rendőrök járták meg vele, ugyanis pont akkor vonult fel az erősítésük, mikor eleredt, a tömeg eloszlott tőle magától, de ők még kiélvezhették a maga teljességében ezt a természeti jelenséget. Hát: legalább nem hagyták ki.

Aztán volt egy kisebb spontán tüntetés még, eső után, és mindenki hazament.

Összegezzünk: mit láthattunk tehát?

Láthattunk egy tíz- vagy pár tízezres ellenzéki tüntetést, mely megszakadt, és melynek fő mondanivalója az volt, hogy az ellenzék lépjen fel közösen a kormány packázásai ellen.

Ennyit láthattunk, ez nem kevés, csak éppen nem is forradalmi ár, mely elsöpri a hatalmat és birtokosait.

A közös fellépéshez az ellenzéknek először is azt kéne tisztáznia, kicsoda ő és ki tartozik hozzá, valamint ki nem, ugyanis enélkül nem, hogy a konszenzus, de még az egyeztetések is ki vannak zárva. Kérdés marad a tárgyalás a jobb- és szélsőjobb szervezetekkel, én ezeket kerülném, mint a pestist, ugyanis fennáll annak a veszélye, hogy a különben nem túlzottan támogatott csoportok a közös ellenzéki fellépés hátán lovagolnak be a hatalomba, és ezt senki sem akarhatja, már persze rajtuk kívül. Mellesleg a Jobbik a kordonnembontó akciójával már meg is mutatta, mennyire tárgyalóképes partner: el akarta lopni a showt, az már más kérdés, hogy a rendőrség meg tőlük lopta el.

Aztán majd lesz valahogyan: de amennyiben az ellenzék teljes összefogását vizionálja valaki, annak jusson eszébe: annak idején, a rendszerváltáskor helyet követelt magának az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain a Münnich Ferenc Társaság is, azzal az indoklással, hogy ők az akkori kormányzatnál baloldalibbak, így ők is ellenzék.

Valahogy sikerült őket eltanácsolni emlékeim szerint, Antoniewicz Rolanddal együtt, aki később örmény trónkövetelőként lépett fel, természetesen Münnich Ferenc szellemében, de a példa előttünk áll: ahogy nekik nem volt keresnivalójuk annak idején az ellenzéki egyeztetéseken, úgy most a szélsőjobbnak sincs.

Tehát az ellenzék közös fellépés előtt jobb, ha tisztázza, kicsoda is ő és mit akar – onnantól kezdve minden sokkal egyszerűbb lesz.

Feltéve, hogy nem lesz jégeső.

 

Szele Tamás

Jelentés a Kossuth térről

Hát kérem, ez egy szubjektív beszámoló lesz. Történt ugyanis, hogy ma összeült a Kossuth téren Magyarország legjobban fizetett énekkara, amely összesen két számot ismer, a Himnuszt és a Szózatot, miből kifolyólag környülállásokkal kell szembenéznünk. Egyelőre egy dolgot tapasztalt az önök szerény krónikása mindegyik fél részéről: következetlen káoszt.

Ugye, a nap azzal kezdődött, hogy a Készenléti Rendőrség kiürítette a teret, itt csak egy mozzanatot emelnék ki: Galgóczy Péter zaklatását, ugyanis ha van velejéig becsületes, őszinte ember ebben a magyar politikai katyvaszban, ő az – és hát fizikai adottságai nem egészen azonosak a gyorslábú Akhilleszével, sőt. Kerekes székben él: más dolog engem kivinni esetleg egy tüntetésről a 187 centimmel, 80 kilómmal és kissé harcias természetemmel, és megint más őt. De bizony elbántak ővele: szeretném felhívni az intézkedő úriember figyelmét arra az apróságra, hogy amennyiben kezdenek leszáradni a kiálló testrészei, felesleges orvosokat zavarnia a problémával, tibeti átkot mondtam rá, és az fog. Nos, ennyit az atrocitásokról.

Én magam tíz órakor értem a térre, kissé csalódottan, akkor ugyanis már közismert tény volt, hogy mivel nincs kordon, nincs is mit bontani, így sok fontos merény kifordult medribül. Itt jegyezném meg, hogy a Jobbik szisztematikusan félreinformálta a sajtót, ugyanis mindenki a Képviselői Irodaház felől várta őket, korábbi szíves (kiszivárogtatott) információik alapján, erre fel megérkeztek jóval korábban a Bazilika irányából, tehát mintegy 180 fokos eltéréssel. Javaslom, hogy a továbbiakban ne jelentkezzen egyik képviselőjük sem bombázópilótának, mert komoly gondjaik vannak a navigáció terén, és még megbombázzák New Havent.

Tehát reggel tízkor ott tartunk, hogy a hősies Jobbik nem bontott kordont, mert nem volt mit, ellenben hajnalok hajnalán elvitték a tiltakozókat és felmosták a teret, nehogy megzavarják a kórismét. Bocsánat, kórusműt. Kodály: Morbus Hungaricus. Helyesbítek, mi lehet velem... Psalmus Hungaricus. Tisztuljunk, emberek, istentisztelet lészen itt.

Volt, bár fogalmam sincs, ki vezette le, ugyanis Istent tisztelni bárhol lehet magánemberként, de intézményesen azért minimum lelkész kéne hozzá. A Balog nem, az biztos.

Míg a jól fizetett énekkar zsolozsmája zengett az épületben, magam is eljutottam a térre – hangsúlyoznám, reggel tíz óra van, és ötször kérdeztem meg a metrón a jegyellenőrtől, hogy biztos megáll-e a szerelvény a Kossuth téren.

Biztos.

Akkor menjünk, legfeljebb a jó de Ruyter admirális majd kivált a gályáról.

kossuth_ter_majus_8.jpg

Nos, a közlekedés a korábbi adataink ellenére egyáltalán nem volt lezárva. Láttam én ott kétsoros, igen laza és sűrűn ásítozó rendőrkordont, le is fényképeztem, nem voltak veszélyesebbek, mint egy vízköpő a Parlamenten, körülnéztem, épp mikrofon-próbát tartott egy érdekes csoport, kikről azonban semmit nem sikerült megtudni azon kívül, hogy a Szentkorona-tan hívei, és ha harminc főre becsülöm forradalmi tömegüket, erősen túlzok, láttam emelődarut, palánkot és értetlenkedő turistákat.

Ezt láttam én.

Mivel egyszerűen nem volt miről tudósítanom, ügyeim intézésének láttam, éspedig a szintén állítólag nem közlekedő 78-as trolibuszt igénybe véve.

Mint utólag megtudtam, menet közben, távozásom után pár perccel beengedték a tüntetőket, később kiszorították őket, aki bent volt, az most be van zárva, aki mégsem, ki van zárva és az egész úgy néz ki, mintha felsőbb matematikai mátrixegyenleteket kívánna megoldani a karhatalom csuklógyakorlat és balett útján.

Kérem tisztelettel: be kell vallanom, annak dacára, hogy jártam a helyszínen, fogalmam sincs, mi a fene zajlik ott.

De az nagyon zajlik.

Csak remélhetjük, hogy az esti órákra, a Mi vagyunk a többség 3.0 demonstrációjának idejére letisztul a helyzet, mert ez így, ilyen formában egy bonyolult és tökéletesen értelmetlen társastáncra hasonlít, mármint, ami az épületen kívül zajlik.

Ami épületen belül, az meg szimpla aljasság.

Összegezzük tehát: a helyzet pillanatnyi és a lehetőségekhez képest viszonylag pontos elemzése személyes tapasztalat alapján:
hadak érkeztek a Kossuth térre, kis számban, épületen belülre, valamint kívülre, egyesek egyenruhában, mások civilben, és nincs velük ápoló.

Reméljük, inkább előbb, mint utóbb átláthatóvá válnak a folyamatok.

Ez egyelőre egy értelmezhetetlen örvény.

Turbulencia.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása