Hát, akkor csak meglesz a Nagy Randi mégis, a két civakodó szerelmes, Trump és Kim Dzsongun úgy tűnik, hajlandó kibékülni, és összefutnak majd Szingapúrban, egy klubban, amit majd róluk neveznek el Hűséges Almáknak, és még jó, hogy nem Serény Múmiáknak – illetve nem, hanem egy hotelben tárgyalnak majd, és Melanie tapintatosan magára hagyja a gerlepárt.

Kérem, én azt értem is, tudom is, hogy minimum a Koreai-félsziget sorsa a tét, de még inkább a világbéke, viszont ahogy nézem a híreket, képtelen vagyok elfojtani az előtörő iróniámat. Piszok nagy bajban van Korea is, a világ is, ha ez a két vizesnyolcas dönt az ügyeikben, annyit mondhatok. Hacsek és Sajó emberileg is, diplomáciai szempontból is kompetensebbek volnának, és a tárgyalások közvetítése is többeket szórakoztatna. Persze, életbe vágó, hogy simán lefolytassák ezt a találkozót, de azért hadd röhögjek már kínomban egy kicsit.

Kezdjük a Nagy Békülésen. Ugyebár, Trump kezdte elszaggatni a babarongyot, mire fel Kim küldött neki egy titokzatos, de vastag levelet Gomperez hidalgóval, illetve Kim Jongcsollal, melynek hatására minden megváltozott. Mi van a levélben? Nem tudjuk, de legalább Trump sem tudja. Idézzük a hivatalos MTI-hírt:

„Donald Trump amerikai elnök pénteken a Fehér Ház Rózsakertjében bejelentette, hogy a tervezett amerikai-észak-koreai csúcstalálkozót június 12-én Szingapúrban. Az elnök előtte az Ovális irodában a tervezettnél hosszabb ideig, csaknem egy órán keresztül folytatott megbeszélést Kim Jong Csollal, az észak-koreai állampárt Központi Bizottságának alelnökével, akit Kim Dzsong Un „jobbkezeként” tartanak számon, és amikor kikísérte a phenjani tisztségviselőt, újságírókkal közölte a megbeszélés egyes részleteit.

Kim Jong Csol Kim Dzsong Un levelét hozta az amerikai elnöknek, aki az újságíróknak „nagyon kedves, nagyon érdekes” levélnek minősítette, bár hozzátette: a levelet még nem tanulmányozta át.”

Tessék? Jól tetszettek olvasni: Trumpnak fogalma sem volt, mikor bejelentette, hogy mégis megtartják a csúcstalálkozót, mi áll abban a levélben, amit kapott. Ezek szerint mindegy is neki: lehet a borítékban komoly ajánlat, komolytalan ajánlat, fenyegetés, hízelgés vagy egyszerűen kimcsi-recept, az a lényeg, hogy neki írtak, nem ő írt, mint Tatjána Anyeginnek. Ennél már a középiskolás leánykák is ügyesebben taktikáznak, de ha a POTUS-nak (az „Amerikai Egyesült Államok Elnöke” kifejezést rövidítjük így angolul) megfelel, hogy úgy átlátnak rajta, mint Röntgen a kikapós feleségén, lelke rajta.

Megjegyzem, ha én lennék Kim Dzsongun, nem írtam volna levelet, hanem egyszerűen elküldöm neki a phenjani nemzetközi repülőtér forgalmi listáját az elmúlt hetekből, mert eléggé sokat jöttek-mentek az emberek: folytak tárgyalások Moszkvával, Pekinggel, sőt még Szíriával is, de feltételezem, Kim kínai tanácsadói nem engedtek volna meg egy ilyen durva gesztust. Ők inkább tekercsképet küldtek volna egy mandarinkacsa-párról, mely Kelet-Ázsiában a hűség jelképe.

No, de mindegy is, az a lényeg, hogy meglesz a nász, a mondott helyen, időben. Somerset Maugham forog a sírjában, ő ugyanis a Raffles Hotelt javasolná helyszínül, mint kedvencét, de oda teremtett elnök be nem fér a hemzsegő hírszerzőktől, és ez már Maugham idejében is így volt, tehát marad a Shangri-La szálló. Miért pont a Shangri-La?

Azért, mert Kim ragaszkodik ahhoz, hogy csak olyan helyen tárgyal – és száll meg – amelynek nem amerikai vagy európai a tulajdonosa. A Shangri-La pedig Robert Kuok, Hong Kongban élő maláj milliárdos birtokában van. (Hong Kong pedig Kína birtokában: így érnek össze a dolgok).

Azért van ezzel egy kis baj.

Az amerikai diplomácia elég kínos helyzetbe került, legalábbis a Washington Post szerint, ugyanis az a helyzet, hogy Észak-Korea képes elvileg nukleáris fegyvert és interkontinentális ballisztikus rakétát fejleszteni, ám sajnos egyvalamire nem képes: kiegyenlíteni a hotelszámlát. De annyira ám, hogy a phjongcshangi téli olimpiai játékokon a résztvevő huszonkét észak-koreai sportoló útiköltségét, ellátását a Nemzetközi Olimpiai Bizottság fizette, míg az északi szurkolócsapatot (tetszik emlékezni: a zombilányok, akik egyszerre mozogtak) cechét a dél-koreai állam kellett rendezze, hotellel, étkezéssel, útiköltséggel, mindennel.

Viszont Észak-Korea egyenlő elbánást követel a csúcstalálkozó során.

És nem fogadja el az Amerikai Egyesült Államok ajánlatát, miszerint nagyon szívesen kifizetik Kim Dzsongun szállását a neoklasszikus Fullerton hotel elnöki lakosztályában, ami potom hatezer dollár naponta, viszont az sincs amerikai vagy európai tulajdonban. Voltaképpen a teljes hotelről lenne szó, hiszen a kíséretet is el kell helyezni valahová, meg biztonság is van a világon, de az a lényeg, hogy a számlát semmiképpen se az Egyesült Államok állja. A probléma kissé gordiuszi csomó jelleget kezd ölteni, de már látszik a megoldás: jelentkezett a szingapúri kormány, miszerint ők szívesen fizetnek a Fullertonért is,a Sahngri-La-ért is, csak ezen ne múljék a világbéke, az amerikaiakkal meg majd később rendezik az ügyet.

Trump szállását sem volt sokkal egyszerűbb megtalálni: ő ugyanis egyenesen a Shangri-La-ban vett volna ki lakosztályt, de akkor úgy nézne ki, mintha Kim meglátogatná őt, tehát át kellett tenni a Capella Hotelbe, és így minden látszatnak eleget tettek a szállásmesterek. Melyek között, mint tudjuk, ritka az okos, de most az okosakra volt szükség.

Nem is csodálom, hogy Melanie kihagyja a szingapúri pikniket: kell az neki, hogy míg a párocska a Shangri-La-ban turbékol, ő Kim húgával teázgasson, különös tekintettel arra, hogy a koreai hölgy önmagában is diplomáciai faktor, és körülbelül annyira veszélyes, mint egy közepes hadiflotta?

Hát így állnak a dolgok egyelőre, minden a közelgő Nagy Randi lázában ég, a felek egyre különösebb dolgokat művelnek, hiszen csak egymásra tudnak gondolni: Kim tegnap elmozdította három legmagasabb rangú katonai tisztségviselőjét, azt nem tudjuk pontosan, hogy csak a hadsereg éléről, vagy az élők sorából is, de lehet ez akár egy óvintézkedés is, hogy ameddig ő Szingapúrban randizik, addig Phenjanban ne kövessenek el ezek a forrófejű katonák ellene valami puccskísérletet.

Trump pedig össze-vissza beszél, tegnap képes volt azt írni a Twitterre, miszerint ő bármikor adhat magának elnöki kegyelmet, ami így, ebben a formában nem is igaz: jogilag ő is felelős a tetteiért. Különben ő lenne Az Ember Aki A Világon Mindent Megtehet, ugyanis legfeljebb utólag kegyelmet ad magának.

Az agyára ment Szingapúr, Kegyelemes Úrnak képzeli magát a klubból.

No, de Korea, a világbéke és az esőerdők érdekében reméljük, a kézfogó mégis meglesz.

Abban az értelemben kézfogó, hogy a találkozó végén majd kezet fognak.

Bár, csak súgnám: Kelet-Ázsiában az sem népszokás.

Mindegy, sok boldogságot az ifjú párnak.

Nincs az a menyasszony, amelyik ennyit kéretné magát, mint ezek, az is biztos.

Szele Tamás

A matató ménkű, mint tudjuk... na jó, de ki tudja, mi az a matató ménkű? A gömbvillám szép, régies magyar neve. Az is kóvályog ide meg oda a levegőben, percekig nem tudja eldönteni, mibe csapjon, meg- megáll, aztán csak szétver valamit, rendszerint azt, amiben a legnagyobb kárt tudja tenni. De nem csak a meteorológiában, a politikában is előfordul.

Kóvályognak a matató ménkövek a magyar belpolitikában, oszt majd valakit csak agyonvágnak. A politikai gömbvillámoknak van sokféle alakjuk, mindnek közös tulajdonsága, hogy elszabadult istennyila, amit már nem lehet irányítani, és baj lesz abból, hogy megindultak. Tán még a minden eddiginél mocskosabb kampány idején szabadulhattak el, tetszik emlékezni, magas volt a feszültség, alacsony az ellenállás, kicsi a potenciál... és most itt ugrálnak a közéletben.

A Magyar Időknél például nem is ért véget a kampány, jó, náluk sosem fog, de hát őket ezért fizetik. Csak az a gond, hogy náluk próbálja ki a kormány az összes új fegyvert, mielőtt bevetné, ők a lőtér, ők Új-Mexikó és Nevada, szóval aki gondosan figyeli ezt a sajtóterméket, az képet kap a kormány politikájában várható változásokról. Most például baljós jeleket lát a béljós: kulturális forradalom készül.

Kínai mintára.

Hogy az analógiát tovább fokozzuk: Kínában is egy színikritikával kezdődött az évtizedes felfordulás. 1962-re nyilvánvalóvá vált a „Nagy Ugrás” kudarca, Mao elvtársat kezdték unni a párt többi vezetői, erről ő is tudott - minek következtében 1966-ra már úgy okoskodott, hogy legjobb védekezés a támadás, csináljunk forradalmat. Az első célpont a pekingi polgármester volt, a vele szemben álló körök prominens tagja – de hogy lehet rajta ütni egyet? Épp akkor mutattak be Pekingben egy darabot, ugyan a császári időkről szólt, de áthallásosan. No, erről írt Mao elvtárs leghűségesebb követője, Jao Ven-jüan sanghaji irodalomár egy olyan kritikát, hogy abból előbb sajtóhadjárat lett, aztán a vörösgárdisták még a színházat is széthordták kövenként. Később levágták a zongoraművészek kezét is könyékből, mert a zongora nyugati hangszer, aki volt addig valaki, abból senki lett, aki senki volt, abból valaki, és belehalt az össznépi-nemzeti felbuzdulásba minimum másfél millió ember.

Mindezt a párt árulói és az imperializmus meg a nyugati befolyás elleni harc jegyében művelték. Persze, Moszkva is Nyugat lett, hogy szebb legyen a cirkusz.

Na jó, mondhatná erre bárki, az Kína. Messze van.

Dehogy van, nézzük csak a Magyar Idők szalagcímeit az utóbbi hetekben:

„Folytatódik a rettegők cirkusza” (Vádirat a liberálisnak tartott írók ellen, listázással)

„Kulturális gyarmat vagyunk”

„A globalisták kulturális marxizmusa”

Szép, mint egy festett sárkány. Még színikritika is van már!

„Botrányos előadás az Erkel Színházban”

Ez külön szép, ugyanis nagyon látszik rajta, hogy a hajánál fogva rángatták elő, a kultúrkampf jegyében, most volt rá szükség most írták meg, pedig... Maga az írás arról szól, hogy a „Billy Elliot” című előadás a kiskorúak körében propagálná a homoszexualitást, és emiatt tűzre vele. (Mintha ugyan a nemi irányultság döntés vagy propaganda kérdése volna). Van benne egy csodás idézet, nem állom meg, hogy be ne mutassam: ékesen mutatja a kiváló szerző, N. Horváth Zsófia műveltségét. (https://magyaridok.hu/velemeny/botranyos-eloadas-az-erkel-szinhazban-3146662/)

„Amikor ott voltunk, az Erkel Színház tele volt gyerekkel, akik a következőket láthatt​ák: egy szegény angol bányász fiú ​foci helyett ​inkább ​balettozni szeretne (ez nyilván tipikus!). Ha már balettozik, akkor csak ​meleg lehet. Ezt abból is tudhatjuk, hogy beletettek egy csomó jelenetet A hattyúk tavából, amiről a műveltebb közönség tudja, hogy erről a problematikáról ​szól az egész, valószínűleg azért, mert Pjotr Csajkovszkij is meleg volt.” (Magyar Idők)

Édes hölgy, ott, avval a szurokfáklyával a kezében: a Hattyúk tava nem erről szól. Hogy a jó fenébe szólhatna erről, a XIX. századi, cári Oroszországban, ahol a homoszexualitás nagyobb színpadi tabu volt még a nihilizmusnál is? De akkor miről is szól? Ez, kérem, egy orosz népmeséből származik. Ne fogják rám, hogy elfogult vagyok, lássuk, hogy mondja el ezt a Képes Balettenciklopédia? (http://balett.info/csajkovszkij-a-hattyuk-tava/)

„A cselekmény szerint egy fiatal hercegnek menyasszonyt kell választania, ám ő vadászata során találkozik Odette-tel, az elátkozott lánnyal, akinek testvéreivel együtt napközben hattyúként kell élnie, amíg az igaz szerelem rá nem talál. A herceg szerelembe esik, és az udvari bálon minden lányt elutasít, csak Odette-re vár. Odette helyett azonban a lányokat elátkozó gonosz varázsló saját lányával, Odiliával, a fekete hattyúval jelenik meg, aki Odette arcát ölti fel, a becsapott herceg pedig szerelmet esküszik neki, megszegve ezzel Odette-nek tett ígéretét. Mikor a fiatal rájön, hogy nem a szerelme áll előtte, a tó melletti tisztásra siet, és mindent megmagyaráz az összetört szívű hattyúlánynak. Mikor a szerelmesek már éppen megszöknének, feltűnik a gonosz varázsló, akivel a herceg megküzd, és végül letépi bagolyszárnyait, ezzel megtöri hatalmát, az elátkozott hattyúk pedig megszabadulnak.”

Hát van ebben minden, Odette, Odilia, herceg, bagolyszárnyú gonosz varázsló és hattyúlányok, csak éppen homoszexualitás, az nincs.

Az írás többi vádpontja is körülbelül ennyire igaz, de a művelt olvasóban gyanú kél: ez lesz az a bizonyos színikritika, ami megindítja a kulturális forradalmat. Művelt olvasó ezek után előkészíti a kilencgyűrűs, háromlyukú, öles kínai pallost, hogy ne nevezzék rettegőnek, és fütyörészve fenni kezdi.

De megszólal az Operaház igazgatója, Ókovács Szilveszter is, akinél pedig nagyobb híve a mostani kormánynak nem nagyon van, és félig nevetve, félig megrökönyödve panaszolja (https://magyaridok.hu/velemeny/betiltsuk-a-balettot-es-mozartot-3154681/):

„...elaludtam volna három hetet? Hisz a Billy Elliotot, a később rendesen lesavazott musicalt csak június derekán kezdjük játszani… Aztán (számomra, mert az olvasóknak biztosan nem) leesett, hogy egy évvel később írja meg egy tavalyi élményét, ami azon túl, hogy a tegnapi újság semmit sem ér, az emlékek pedig megfakulnak-átszíneződnek, inkább kultúracsináló elővágásként értelmezhető, annak is szánták. Nehogy merszünk legyen ezek után kijönni a produkció új sorozatával, hisz Zsófia ezt kvázi előre megtiltja.”

Márpedig, ha valaki, ő csak tudja, mi is a kultúracsináló, kultúrpolitikus elővágás. Mondom én, kulturális forradalmat készít elő ez a sok matató ménkű, csak most épp a sajátjukba csaptak bele, de úgy látszik, az sem számít. Fenjünk csak tovább. Fenjünk és menjünk.

Időközben Kásler Miklós, az emberügyek új minisztere azt nyilatkozza:

„Nemcsak a keresztény kultúra és hagyományok értékeinek szétverése zajlik, hanem egyszerűen az emberi lét alapjainak, a természeti törvényeknek a lebontása történik”.

Ámde:

„a magyar államapparátus a keresztény erényeket gyakorolja, vagy ahol ez nem teljes, ott az erények felé igyekezik abból a célból, hogy bármi következik a jövőben, ez a nemzet felkészült legyen.”

Továbbá fülembe súgták a kismadarak Papageno kalitkájából, miszerint a Szépírók Társaságának éves dotációját a kormány illetékesei kevesebb, mint negyedére vágták vissza: hogy ne tessenek vagyonokat vizionálni, megadom a számokat is. 18 millió forintot kaptak eddig, négyet kapnak ezentúl. El is marad sok rendezvény, pedig igazán nem politikai testületről van szó. Összehasonlítási alapul: egy megyei negyedosztályú focicsapat szokott 18 milliót kapni évente, mondjuk a Kukutyini Kutyaütők, de amint látom, kortárs magyar irodalomra még ezt is sokallják.

No, meg készülődik a Sajtókamara is, sarkantyúját pengetve, ha egyelőre kerülik is a feltűnést, de őszre bizonyos, hogy megalakul: onnantól kezdve aztán csak az lehet újságíró, aki kamarai tag, és csak az lehet kamarai tag, akiről ők mondják, hogy lehet.

Amondó vagyok – ha tekintetbe veszem a közelgő Stop Soros törvénycsomag adta lehetőségeket is – hogy őszre már vígan csukhatják majd be az embert azért is, mert írt.

És matatnak a kormánypárti kultúrménkövek, csapdosnak a gömbvillámok, azt se nézik, ki barátjuk, ki ellenségük, olyanok, mint Citeaux apátja, Arnald-Amaury Béziers ostrománál, aki azt az utasítást adta a lovagjainak, mikor megkérdezték, a csata hevében miről ismerik meg, az eretnekeket: „Öljétek meg mindent, Isten majd a végén kiválogatja az övéit”

Pusztítás várható, válogatás nélküli, értelmetlen pusztítás, tehetségtelen, műveletlen matató ménkövek rombolása.

Még azt sem mondhatom, hogy az istennyila ütné meg őket.

Most ők képzelik magukat istennyilának.

Szele Tamás

Kérem, ez a téma kínos. Nagyon kínos, legszívesebben nem is foglalkoznék vele, csakhogy, mint látom, a kedves sajtómunkások szokás szerint elmulasztják elemezni, illetve épp azzal nem foglalkoznak, mivel állunk szemben: viszont jó kedvvel és bőséggel hajigálják egymásra a lócitromot. Ne kerteljünk: a Babcsenko-ügyről van szó.

Valószínűleg még a saját munkatársaim és személyes barátaim sem fognak velem mind egyetérteni abban, amit gondolok: ugyanis az a véleményem, hogy ez nem Babcsenko-ügy, hanem sajtóügy. De előbb lássuk, mi történt?

Az történt, hogy nem halt meg senki, csak az ukrán titkosszolgálat lábon lőtte magát, és közvetve a világsajtó hiteles részét is. Idézzük az eseményeket a 444 összefoglalásában. (https://444.hu/2018/06/01/te-elhiszed-majd-ha-legkozelebb-megolnek-egy-ujsagirot)

„Az ukrán titkosszolgálat elmondása szerint két hónappal ezelőtt tudomást szereztek róla, hogy az orosz titkosszolgálat merényletet tervez a Kijevbe menekült, Putyin háborújával szemben kritikus Arkagyij Babcsenko ellen. Az újságíróval együtt úgy döntöttek, hogy megrendezik a halálát, majd egy nappal később – miután letartóztatták a merénylet egyik szervezőjét – ismertették, hogy mi történt valójában. Az ukrán ügyészség később azt közölte, hogy harminc orosz ellenzéki megölését akadályozták meg az álgyilkossággal. A Kreml mindent tagad.”

Nos, Babcsenkóról azért lehetett tudni, hogy nem barátja Putyinnak. És az utóbbi időben megsokasodtak az orosz titkosszolgálati akciók, kormánykritikus újságírók esnek ki emeleti ablakokon, exkémeket mérgeznek meg Salisburyben, elsőre ez a hír is teljesen hitelesnek tűnt. Annál inkább, hogy Babcsenko családja is megerősítette, sőt, az ukrán hivatalos szervek közölték először.

Aztán meg az egész világsajtó, a New York Timestól az MTI-ig.

Sőt, a jobboldali sajtó is. Magyarországon is. Persze, a saját felfogásukban, de hát ez a szakma így működik: ha adott egy tény, arról már lehet véleménye a kollégának, jó esetben más tények fényében, rossz esetben a hasára ütve, de a hír szent, a vélemény szabad.

Hát, ez a hír nem volt szent és el is szabadultak a vélemények, mikor másnap kiállt Babcsenko és közölte, ha nem is ezekkel a szavakkal, hogy „itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok, élek, bocsika, fedett akció volt!”

Most az talán nem is a legfontosabb, hogy mennyi igaz a történetből. A csoda menjen bele az eset titkosszolgálati elemzésébe, azt is el lehet képzelni, hogy valóban orosz bérgyilkosokat fogtak ezzel a módszerrel, ugyanis vannak orosz bérgyilkosok, léteznek, az sincs kizárva, hogy ütni akartak egyet Moszkván, Ukrajnában nemsokára választások lesznek, ráadásul Oroszország mindenkinél inkább árasztja el őket fake news-szal, lehet épp, hogy vissza akartak adni pár pofont.

Munkahipotézisként – és csakis az egyszerűség kedvéért – tegyük fel, hogy Babcsenko minden szava őszinte, bár ettől még nem biztos, hogy igaz is. Hiszen attól, hogy megkeresi az embert egy titkosszolgálat, és barátságosan figyelmezteti, miszerint halál-listán van a vele ellentétes érdekeket képviselő szolgálatnál, ez nem kell feltétlenül igaz legyen: a főszereplőt is be lehet palizni. De erről a büdös életben nem fogunk semmi konkrét adatot megtudni, ezek tipikusan olyan akciók, amikhez nem hívnak sem tanút, sem közjegyzőt, hitelesíteni az elhangzottakat. Minden lehetséges és mindennek az ellenkezője is.

Maradjunk annyiban, hogy Babcsenko él, hála az Égnek, és saját állítása szerint be fog rúgni, szóval egészséges is.

De akkor lássuk, mi következett az esetből?

A fake news valódi gyárai, Keleten és Nyugaton egyaránt (minálunk a 888) első körben szűkszavúan közölték a hírt, másodikban, a feltámadás után viszont darázsrajként zúdultak az igazi sajtóra, mondván: hazudtak, manipuláltak, propagandisták, lelepleződtek, Soros, Soros, háromszor is Soros! Azt már nem emlegették, hogy ők is közreadták a történetet – fő, hogy lehessen hajigálni a trágyát. És ez még egy darabig el fog tartani, egy vesztese mindenképpen lesz: Babcsenko, aki a történtek után annyit fog veszíteni a hiteléből, hogy csoda lesz, ha majd kap munkát. Mármint, valódi sajtóban.

Általában véve is elmondható, hogy az eset legfőbb hozadéka, miszerint a valódi és hiteles sajtót meg lehet támadni miatta, meg lehet kérdőjelezni a szavahihetőségét, hiszen – mint azt az alt-right keselyűi kórusban vijjogják – nem ellenőrizte a hírt.

Ők sem, de az más tészta, ugye.

Hát köszönöm én ezt az egy kalapot, ami alá került most már minden médium (ez is lehetett az akció célja), de nem kérek belőle.

Először is a sajtóhírek kilencven százaléka bizalmi alapon kerül be a sajtótermékekbe. Harminc éve dolgozom a szakmában, pontosan tudom, melyik hírügynökség szavahihető, melyik nem. Ha az MTI ír valamit, azt témától függően ellenőrizni kell (a sportot nem annyira), ha a Reuters, azt nem. Ha ugyanis a hírügynökségek hazudnának, éhen vesznének: normális világban a hírügynökség nem állami dotációból él, hanem a piacon forgalmazott hírek árából, ha elkezd romlott áruval kereskedni, egy nap alatt vége. Tévedni mindenki képes, meg is esik – de a rendszeres ferdítés vagy hazugság minden ilyen céget képes volna lemosni a piacról. Egyszóval, ha a fél világ egymástól függetlenül arról számol be, hogy Kievben hátba lőttek egy kollégát, ráadásul mostanság sok ilyen eset fordult elő, akkor nincs ok abban kételkedni, hogy hátba lőtték.

Ha mondjuk azt írják, hogy bombatámadás érte Damaszkusz külvárosát, az is hihető. Nem utazik ki az ember Damaszkuszba utánanézni: nincs az a magyar sajtótermék, még a leggazdagabb sem, amely minden hírt ellenőrizne. Ez a tapasztalat alapján egyrészt felesleges, másrészt drága. Erre se pénz, se ember.

Ha másnap a halott kolléga élő sajtótájékoztatót tart, arról is beszámolnak, éspedig ugyanazok. Épp akkor lennének hírhamisítók, ha kitartanának az eredeti verzió mellett, és elhallgatnák: vagyis a második, feltámadásról szóló hír leadása bizonyítja, hogy szó sincs itt propagandáról. Azt nem mondom, hogy a vezető hírügynökségek szerkesztői és a bolonddá tett nemzetközi sajtószervezetek munkatársai nem mormoltak el vérmérséklet szerint egy-két káromkodást a fogaik között, de – a hír kiment. Mert igaz volt.

Honnan tudjuk, hogy igaz?

Tényleg, honnan is? Onnan, hogy hihető, és hiteles források számolnak be róla, saját érdekeikkel ellentétesen. Ha a független sajtó hazudna, elintézhette volna egy mondattal: „Nyilatkozzon bárki, amit akar, az én Babcsenkóm meghalt és kész”. De ez sehol sem fordult elő.

És honnan tudjuk, hogy Kiev egyáltalán létezik? Rajta van a térképen? És azt a térképet ki rajzolta? Minek? Kinek? Lehet, hogy nincs Kiev, nincs Ukrajna, Oroszország sincs, sőt, az egész világ is hazugság, csak én ülök itt A-tuin teknősbéka hátán és száguldok a Nagy Büdös Kozmikus Semmiben, sehonnan sehova.

Na, tetszik látni: ez volt az akció célja.

Hogy ezt gondolja az olvasó.

Mert ha bármi lehet hazugság, akár minden is, akkor bármi lehet igaz.

És ha bármi igaz lehet, nem a tények számítanak, hanem a hit: akkor már nem az a fontos, mi van, hanem az, hogy ki mondja. Ha rokonszenves az illető az olvasónak, akár hazudhat is.

Láttunk már – jóval ügyetlenebb – hasonló kísérleteket idehaza. Látunk is mindennap: kis, lenyomozhatatlan álhír-oldalak rombolják rémhírekkel a valódi sajtó hitelét, nekem az volt a kedvencem, mikor Orbán Viktorról mondták, hogy kórházba került, nagy kár, hogy kórházi tartózkodása idején épp beszédet mondott Fehérváron több ezer ember előtt. De el tetszettek hinni, meg tetszettek osztani, mert jól hangzott. És ha szólt az ember, hogy ez nem igaz, árulással vádolták a lelkes hívők – hiszen csak az nem hisz el ilyesmit, akit lefizetett a kormány.

Meg aki gondolkodni is szokott. Ugyanezt bárki másról is lehetne állítani, azért mondták Orbánról, hogy a független médiumok hitelét rontsák. Nem véletlen, hogy eleven ember nem képes megtalálni, ki szerkeszti ezeket a bolondgombákat.

És azt sem tudjuk, milyen a rangfokozata.

Tehát, kérem, kapjunk észbe. Mi történt?

Az ukrán titkosszolgálat – esetleg orosz befolyás alatt – kihasznált egy újságírót a lehető legaljasabb módon, éspedig nem azért, mert ez a konkrét ügy javukra vált volna, hanem azért, hogy a világsajtó függetlennek nevezett részének hitelét rombolják.

Nem az volt az akció elsődleges célja, hogy nekik higgyenek.

Hanem az, hogy senki ne higgyen senkinek, és a valóság helyét vegye át az igazságon túli, post-truth világ, amiben minden lehetséges, felfelé csordogál a patak, Baba Jaga kalibájából vígan csilingel a Radetzky-mars és a fák dalolászva legelnek.

Szóval, hogy sikerüljön mindenkiből végérvényesen hülyét csinálni, menetelő maflát, aki mindent elhisz.

Csak éppen a valóságot, azt nem.

Azt igen, hogy élőholtak tangóznak a kijevi utcákon.

De hát az igaz is, nem?

A történetnek két áldozata van: Babcsenko és a sajtó.

Mindkettőért kár.

Szele Tamás

Csendes, nyugalmas nap volt a tegnapi, mármint a megszokottakhoz képest, ha megnézzük a főbb híreket: Lavrov Phenjanba látogatott, Kim Dzsongun nemsokára Moszkvába, mindenki Szingapúrba, remélhetőleg megalapítják a Serény Múmiák klubját, csak az a kérdés, ki lesz benne Buzgó Mócsing és ki lesz Nagy Bivaly, valamint hol van Piszkos Fred.

Lavrov phenjani látogatása mindenképpen a legfontosabb esemény, bár sokat nem tudunk róla: a KCNA észak-koreai hírügynökség ugyan tudósítást közölt a tárgyban, de attól senki sem lesz okosabb. Vagy talán csak egy kicsivel. Mert mit mondanak?

„Kim Dzsongun, a Koreai Munkáspárt elnöke és a Koreai Népi Demokratikus Népköztársaság Állami Bizottságának elnöke fogadta az orosz külügyminisztert, Szergej Lavrovot a Paekhwawon Állami Vendégházban.

Jelen voltak: Igor Morgulov, az orosz külügyminiszter helyettese, Alexandr Matsegora, a KNDK-ban akkreditált orosz nagykövet, Oleg Stepanov, az orosz külügyminisztérium Külpolitikai Tervezési Tanszékének igazgatója, Oleg Burmistrov, az orosz külügyminisztérium utazó nagykövete és Igor Sagitov, az orosz külügyminisztérium Ázsia 1-es osztályának igazgatóhelyettese.”

Elég népes a küldöttség, és jóllehet magukról a tárgyalásokról csak a szokásos bű meg báj szivárgott ki, a felek kölcsönösen nagyra becsülik egymást, Kim Dzsongun meleg, baráti szavakkal fogalmazott üdvözlő levelet küldött a külügyminiszterrel Putyinnak (miért nem postán küldte? Mert az Muszkaföldön lassan jár), Lavrov is méltatta Kim érdemeit annak a válságnak a kezelésében, melyre nélküle sor sem került volna, és meghívta az észak-koreai vezetőt Moszkvába, aki ígéretet tett, hogy még az idén oda is látogat.

Itt kezd érdekes lenni a dolog.

Az észak-koreai diplomácia ugyanis idén végigrandizza a világpolitika összes fontosabb tényezőjét, járt már Kínában, sőt, Kim Dzsongun pár napja elküldte a jobbkezének is nevezett Kim Jongcsolt az Egyesült Államokba tárgyalni Mike Pompeóval, hiszen ugyebár Trump elnök váratlanul lemondta volt a szingapúri találkozót, amely lemondást már vissza akarja vonni, viszont ha külügyminiszteri szintű tárgyalások folynak a két kormány között, akkor Moszkva sem hagyhatja veszni az arcát, csökkenni a tekintélyét, Phenjanba kellett küldeni Lavrovot, méghozzá nagy kísérettel, megmutatni, hogy ők is számítanak. Az, hogy semmi érdemlegesről nem tárgyalt, hiszen Oroszország kicsöppent a koreai válság kezeléséből? Nem sokat számít: átadta a meghívót, ez volt a dolga. Persze, az sincs kizárva, hogy Oroszország újból szerepet akar vállalni a félsziget ügyeiben, ez esetben viszont nem ártana a legnagyobb óvatosság, ugyanis ha valakinek, hát Moszkvának nem érdeke a békés megoldás, ellenben érdeke egy válsággóc a Távol-Keleten.

Egyelőre azonban az amerikai-kínai tengely mentén mozognak az események, ennek a két államnak a szempontjait figyelembe véve kell megtalálni a minél békésebb megoldást, és már ez sem lesz könnyű – Oroszország ebben az ügyben csak árthat. Japán is, ennek ellenére, ha már Lavrov Phenjanban járt, Abe Sindzó is elutazik jövő héten Washingtonba. Egyszóval, Trump elnök jobban tenné, ha meggondolná, mit csinál, mert mond dühében valami szamárságot – esetünkben azt, hogy nem tartják meg a szingapúri csúcsot – és emiatt a fél világ elindul, Kim Jongcsol Manhattanben vacsorázik Pompeóval, Lavrov Phenjanban Kim Dzsongunnal, Abe Sindzó Washingtonban Trumppal, és a végén lesz egy nagy, közös bankett Szingapúrban.

Remélhetőleg a Serény Múmiák klubjában, ne tessék elfelejteni a jelszót: „Batáviában a fogházfolyosón jobbra van egy lépcső, balra a foglár irodája, és a fal végig zöld olaj, sárga szegéllyel.” Belépés díjtalan, kilépés bizonytalan.

A félsziget atommentesítése azonban csak látszólag halad, elvben persze mindenki egyetért a nukleáris fegyverek leszerelésének szükséges voltával, sőt, fel is robbantották síppal-dobbal-nádi hegedűvel a Punggje-ri atomlétesítményt – ami már amúgy is rossz állapotban volt a hat korábbi robbantás után – csak éppen arra nincs semmi garancia, hogy nincs akár több másik ilyen telepe az országnak (műholdas felvételek szerint van). A Punggje-ri robbantás is kétséges volt, a megjelenő tudósítóktól elszedték például a Geiger-Müller számlálókat és a telefonjaikat, viszont kaptak ebédre sült teknősbékát, aminek valószínűleg nagyon örültek, csak a teknősnek semmi köze az atomfegyverekhez.

A CIA elemzői szerint különben sem valószínű, hogy Phenjan teljesen feladja a zsarolási potenciálját, viszont az Amerikának tett lehetséges gesztusok között említik egy amerikai hamburgerező nyitását Phenjanban.  Nem vicc: ez ugyanis azt jelentené, hogy Észak-Korea korlátozottan bár, de megnyitná az utat némi amerikai és dél-koreai befektetések előtt.

Akkor világbéke helyett kapunk Big Macet, esetleg teknősből: nem mondom elég rossz üzlet.

Ráadásul az is lehet, hogy még azt sem kapja meg a világ: érdemes átfutni a már említett észak-koreai KCNA hírügynökség címoldalán a híreket, hogy lássuk a phenjani politika fő irányvonalát. Első sorban Lavrovval foglalkoznak, aztán a lengyel-észak-koreai diplomáciai kapcsolatok évfordulóját ünneplik, jelentik, hogy átadták a Koam és Tapchon közötti vasúti hidat, és minden különösebb apropó nélkül szidják a kapitalista társadalmat.

Ez utóbbi írás bizonyos An Chol Gwon tollából származik, eredetileg a Rodong Sinmunban jelent meg, összesen tizennégy sor, és „Az emberi morál züllése a kapitalista társadalom elkerülhetetlen következménye” címet viseli. Konkrétumot, adatot, hírt, eseményt nem említ, csak általánosságban szidja a burzsoá erkölcsöket és a kapitalizmus farkastörvényeit.

Ez meg hogy került egy hírügynökség anyagába, ráadásul a legfontosabb hírek közé?

Maximum azt lehet elképzelni, hogy miheztartás végett.

Egyszóval, nem zárnám ki azt sem, hogy a hamburgerező megnyitása is elmarad, Phenjan nagyon azt mutatja, hogy tud ő másféle is lenni, mint azokban a boldog, szép napokban, mikor még Kim és Trump kéz a kézben szökelltek a rét virányain, pagonyban, árnyas ligetben és százszorszépet fontak egymás hajába. Illetve azt azért nem, de legalább szóba álltak egymással.

De az is lehet, hogy mindez taktika, az ifjú pár újra egymásra talál, kibékülnek és Szingapúrban megtartják a kézfogót.

Piszkos Fred szerepében Hszi Csin-ping.

Egyelőre itt tartunk: mérhetetlen fontosságú események zajlanak, melyek mindegyikét el fogjuk holnapra feledni még mérhetetlenebbül fontos további események miatt.

Kicsit fárasztó követni.

Szele Tamás

- Jó napot, Hacsek, hova-hova azzal a sok virággal?

- Tudja, születésnap lesz.

- Az anyósáé?

- Dehogy az övé, miből gondolja?

- Abból, hogy nem csokorba kötötte a virágot, hanem koszorúba.

- Hagyjon békén, maga aszfaltorchidea, Orbán Viktor születésnapját ünneplem!

- És neki viszi a koszorút?

- Neki hát. A győzteseknek koszorú jár.

- Nem tudom, utoljára a Fiumei útra vittem ilyesmit úttörő koromban, a munkásmozgalmi Panteonba, de ha maga kiviszi a Cinege utcába is...

- Jellemző. Maga dekadens csökevény, maga úttörő volt!

- Miért, maga nem?

- Én is, de én másképp. Én belülről bomlasztottam.

- Hogyan?

- Hamisan énekeltem a Mintamókust és nem tartottam meg Pávlik Morozov születésnapját.

- De az Orbánét megtartja. Mondja, nincs magában semmi jóérzés? Ott az a szép koszorú, ká anyósa úgy örülne neki...

- Ká anyósom, özvegy Falklandné Malvinka is sokat köszönhet Orbán Viktornak, vegye tudomásul!

- Na, ne mondja. És mit?

- Levette a válláról a terheket.

- Hogyan?

- Hát először is, nem kellett többet foglalkoznia a nyugdíjpénztári megtakarításával, miután kölcsönvette az állam.

- Milyen igaz. Avval a sok pénzzel csak a gond van.

- Aztán nem kellett bejárnia már a trafikba sem.

- Kedves anyósának trafikja volt?

- Igen, még a muhipusztai vereség után kapta, mint hadirokkant.

- Nem akarom tudni, hogy sikerült Malvinka néninek megrokkanni Muhinál.

- Végül meggyógyította.

- Ja, mint a nyugdíjpénztárakat, kézrátétellel?

- Tessék?

- Én úgy gondolom, a nyugdíjpénztárak betegek lehettek, de Orbán, mint jobb francia királyok, rájuk tette a kezét és attól meggyógyultak.

- Nem, basszus, maga sorosbetyár, maga álombakó, hanem felülvizsgáltatta egy bizottsággal, és azok kimondták, hogy Malvinka néni egészséges!

- És különben?

- Különben is egészséges, Muhinál elvitte a fél farpofáját lábbal együtt egy kartácsra töltött mongol markotány, de az nem betegség.

- Nem bizony. Az egészség.

- Maga destruktív.

- Kikérem magamnak, én nem nyomozok senki után! Az a Simek. Neki van irodája, őt bérelik fel a válóperek előtt fotózni.

- Maga hülye, a Simek detektív, nem destruktív!

- Én is azt mondom. Magándestruktív.

- Én vagyok a hülye, hogy itt vitatkozom magával, ahelyett, hogy ünneplőbe öltöztetném a gondolataimat és halk orgonaszó mellett kivonulnék a Cinege utcába...

- Orgonaszó? Akkor még ma intézkednem kell.

- Miért?

- Mert szeretnék május éjszakáján letépni minden orgonát.

- Tényleg siessen, holnap már június.

- Csak remélem, hogy díszes ünneplő közönség gyűlik majd össze ezen a szent napon.

- Feltéve, hogy a szomszéd fáraó nem tiltakozik, mert akkor jön a könnygáz meg a gumibot.

- Micsoda? Maga szerint Orbán szomszédja fáraó?

- Dehogy szerintem. Az anyakönyv szerint. Ghaith Pharaonnak hívják, és a legújabb törvények alapján tiltakozhat, ha úgy érzi, zavarják a nyugalmát. Akkor pedig jönnek a készenlétiek.

- Maga hülye, Ghaith Pharaon már rég meghalt!

- Ahogy a többi fáraó is. Pedig a Ramszesz milyen jó fej volt... Meg a Tutankhamon főleg!

- Maga világ szégyene, hogy zavarhatnánk egy halott fáraót?

- Mondjuk az örök nyugalmát, kérem. Valahogy úgy képzelem, hogy ott nyugszik a Cinege utcai piramisban, be van balzsamozva, és egy szfinx áll az előtérben, mint kertitörpe.

- Magának teljesen beteges a fantáziája. Lótusz nincs?

- Dehogy nincs, ott van a fenekében, egy egész lótuszültetvény!

- És még?

- Minden napkeltekor elénekli Budaházy Edda hangján azt, hogy „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország”.

- Lótusszal a seggében. Maga is nagy egyiptológus...

- Én szóltam, kérem. Maguk csak ne csoportosuljanak, mert megjósolhatom, hogy jön a rendőr. Még sosem hallott a fáraó átkáról?

- De hiszen mi köszönteni megyünk!

- Mondja maga. És mit csinál a ká anyósa?

- Mit csinál?

- Megfigyeli a határt és információkat terjeszt. Malvinka néni egy gyanús civil!

- Milyen határt figyel, maga marha, egész nap a Zserbóban ül és pletykál!

- Ezt mondom éppen. Ül a Vigadó téri hajókikötő körzetében, mely schengeni határátlépési pont és információkat terjeszt, egyelőre csak a Simeknéről, de bármikor elárulhatja a magyar tüzérség felvonulási tervét Soros Györgynek.

- Azt nehezen.

- Miért?

- Mert nem ismeri.

- Az nem akadály. Ahogy az sem, hogy magyar tüzérség nem létezik.

- Mondja, nem akarja maga csak egészen kicsit megkapni az afrikai sertéspestist?

- Nem, kérem, féltem az állam vezetését, még elkapnák tőlem.

- De hiszen az a betegség embernek nem árt!

- Viszont minden disznóval végez.

- Én csak most látom, hogy maga itten agitál.

- Én, kérem, semmiféle agit nem állok.

- Na, itt hagyom magát forogni a keserű levében, megyek a hálaadó szentmisére az imakörrel.

- Ne mondja, tagja az imakörnek?

- Az vagyok, és tudja, mi a legszebb benne?

- Mi?

- Amikor négyszögben bevonulunk a templomba, zsolozsmázni.

- Maga mégis egy zseni.

- Mitől?

- Négyszögesítette az imakört.

- Mars ki!

- Magának is boldog születésnapot!

Szele Tamás

Sűrű napunk volt tegnap, kérem, úgy is mondhatnám, hogy meghatározó – a következő pár évünket mindenképpen meg fogja határozni, a közérzetünket éppúgy, mint a magánérzetünket. Olyan döntések születtek, amelyek következtében más országokban már milliós tömeg hullámzana a Parlament körül – no, de nálunk erről szó sincs, se tömeg, se hullámzás.

Talán nem értjük, hogy tegnap lefektették a magyar rendőrállam alapjait? De, sokan értjük, még többen nem, a legtöbben pedig azzal vigasztalják magukat, hogy „ez ránk úgy sem vonatkozhat”. Nem a fenét, kérem, rövidesen mindenkiből lehet bármi, beköszönt a korlátlan lehetetlenségek kora. Csak hát, míg meg nem indulnak a tömeges letartóztatások, ez egy elvont lehetőség, nem olyan egyszerű, átlátható dolog, mint teszem azt a netadó vagy a nemzeti dohányboltok, esetleg a nyugdíjpénztárak kisajátítása. Azt tetszettek érteni, bár mondjuk az is igaz, hogy a háromból egyedül a netadó szült tömeges tiltakozást, megjegyezném, joggal: ne feledjük, ha adózna az internetes forgalmunk, olyan jogsértéseket kellene a magyar állam elkövessen, amelyek messze sértik a most bevezetett GDPR alapelveit, de a józan észt is. Szóval helyes volt ellene tiltakozni, csak a többi ellen is kellett volna, a leginkább meg most kéne, csak a tömegdemonstráció érdeklődés hiányában elmarad.

Megpróbálom elmagyarázni, miről is van szó. Hol a baj.

A tegnapi nap három legfontosabb eseménye a „Stop Soros”-törvény módosított beterjesztése, a büntetőeljárásról szóló törvény (Be.) elfogadása és Soros György írásának megjelenése voltak. Akkor menjünk sorban.

A „Stop Soros” törvényből – hogy a CDU fenyegetéseinek hatására vagy sem, nem lehet tudni – kikerült a legfontosabb fullánk, vagyis a civil szervezetek regisztrációs kötelezettsége, és ezen szervezetek külföldi támogatásainak 25%-os illetékkel sújtása. De ne ünnepeljünk, mert bővült a szöveg, a Btk.-nak a közigazgatás rendje elleni bűncselekményeket tartalmazó fejezete kiegészül egy új tényállással, a jogellenes bevándorlás elősegítésével.

„Ezt az követi el, aki

olyan személynek segít menedékjogi eljárást kezdeményezni, aki a hazájában, a tartózkodási helye szerinti országban vagy olyan más országban, amelyen keresztül érkezett, nem felel meg a politikai menekültstátusz elnyerése feltételeinek,

vagy olyan személynek segít tartózkodási jogcímet szerezni, aki jogellenesen lépett be vagy jogszerűtlenül tartózkodik Magyarországon.

Ilyen szervező cselekménynek minősül a határ vonalában a határmegfigyelés, az információs anyagok készítése, terjesztése, hálózat építése vagy működtetése. Ezt a cselekményt elzárással, vagy ha például anyagi segítségnyújtás is társul mellé, egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetnék.” (Index)

Mármost erre mondja a jó magyar választó, hogy egyszerű: ne tessék határt megfigyelni vagy hálózatot építeni, szórólapozni (információs anyag), és nem lesz semmi baj.

Dehogynem lesz.

Egyrészt, mint tegnap is jeleztem volt, egész Nagy-Budapest területe jogi szempontból határsáv, tehát, ha leülök a Keletivel szemben egy teraszra és nézelődök egy kávé mellett, az már határmegfigyelés, ha úgy akarják. Másrészt bárkire rábizonyítható bármi, az új büntetőeljárási törvény miatt.

Eddig is megfigyelhették az embert bárhol, bármikor, ha és amennyiben megalapozott gyanú merült fel ellene – mostantól erre semmi szükség, ugyanis az új Be. bevezeti az „előkészítő eljárás” fogalmát. Idézzük egy valódi szakember, Magyar György véleményét! (http://magyarugyved.blog.hu/2018/05/28/jon_az_uj_buntetoeljarasi_torveny_mindenki_gyanus_aki_csak_el)

„Júliustól eljárást lehet indítani titokban bárkivel szemben, aki bűncselekmény gyanúsítottjaként szóba jöhet. Ehhez elég lehet egy első körben megalapozatlannak minősített feljelentés, illetve a hatóságok birtokába jutott, jogsértésre utaló bizonytalan információ is. Mi jöhet még?

Érdekes változás következik be július 1-jétől: az új szabályozás szerint a büntetőeljárás megindításának már nem lesz feltétele a bűncselekmény gyanúja. Ehhez elég lesz, ha valaki „bűncselekmény elkövetőjeként szóba jöhet”. Ilyenkor úgynevezett előkészítő eljárást lehet folytatni, amelynek célja tulajdonképpen nem más, mint a gyanú gyanújának megalapozása.

Ez valószínűleg hungarikum, mert efféle megoldás a világban nemigen létezik. De idézzük szó szerint a büntetőeljárási törvényt (Be.): az „előkészítő eljárás célja annak megállapítása, hogy a bűncselekmény gyanúja fennáll-e”. Ennek érdekében pedig bevethetik az ügyészi vagy bírói engedélyhez kötött titkosszolgálati eszközök teljes arzenálját.

Aki tehát bűncselekmény elkövetőjeként szóba jöhet – ami már önmagában meglehetősen nehezen értelmezhető fogalom –, számíthat rá, hogy a lakását bekamerázzák, a telefonját lehallgatják, az elektronikus levelezését megfigyelik. De lekérhetik az adóbevallását, a bankszámláján szereplő adatokat, az egészségügyi adatait, s annak is utánanézhetnek, kötött-e házassági vagy élettársi vagyonjogi szerződést.

Ha ez nem lenne elég, mindezt azzal a személlyel szemben is megtehetik, „akiről megalapozottan feltehető, hogy a bűncselekmény elkövetőjeként szóba jöhető személlyel közvetlenül vagy közvetve kapcsolatot tart”. Ez meg szinte meghatározhatatlan kör, hiszen belefér az érintett rokonsága, baráti köre, valamennyi szomszédja, mi több, összes munkatársa, de még az alkalmi ivócimborája is. S akkor még nem is beszéltünk arról, mit jelenthet a „közvetve kapcsolatot tart” fordulat. A bűncselekmény elkövetőjeként szóba jöhető személy apósának összes kapcsolata, barátjának a barátja, a szomszédjának a jó ismerőse ellen is lehet titkos felderítést folytatni? A kérdés nem teljesen megalapozatlan, hiszen a közvetett kapcsolat ilyen esetekben is megállapítható.”

Tehát elsejétől mindenki gyanúsított, aki él, legfeljebb az a kérdés, mikor veszik elő az aktáját. Nem kell magyaráznom, hogy egy tízmilliós országban maximum három-öt lépcsőn keresztül mindenki kapcsolatba hozható mindenkivel, még Orbán Viktor is mondjuk Gulyás Mártonnal, mindenki közvetett kapcsolatban áll a többi polgárral, így aztán mindenki eljárás alá is vonható. Nem segít az óvatosság, a kapcsolatok megszakítása, a bujkálás: tessék mondani, mindegyik volt osztálytársáról tudja, mivel foglalkozik most éppen? És mindegyik Facebook-ismerőséről? Ismeri a sarki fűszeres politikai nézeteit? Na, ugye... tessék elhinni, mindenki közvetett kapcsolatban áll a kormánnyal is, annak ellenfeleivel is, legfeljebb nem tudunk róla. Azért lesznek a felújított titkosszolgálatok, hogy ők bezzeg tudjanak.

Ilyen helyzetben tényleg elég egy rosszakaró, és már le is csukhatják az embert, rosszakaróban pedig sosem volt hiány a magyar történelem folyamán. Rákosi elvtárs és Péter Gábor kéjesen forgolódnak a sírjukban, még ők sem ágyaztak meg a rémuralomnak ilyen alapos jogi eszközökkel (igaz, nem is voltak jogászok).

No, és mit írt Soros? Soros az Uniót félti írásában, éspedig három nagy veszélytől. (http://hvg.hu/velemeny/20180529_Soros_Gyorgy_Hogyan_mentsuk_meg_Europat)

„Az EU három súlyos bajjal néz szembe: a menekültválsággal, a gazdasági fejlődést akadályozó megszorításokkal és a dezintegrációval, amelynek első példája a Brexit. Mindenekelőtt a menekültválságot kell kezelni. Mindig az volt az álláspontom, hogy a menekültek szétosztásának teljesen önkéntes alapon kell történnie. Sem a tagállamokat nem szabad befogadásra kényszeríteni, sem a menekülteket olyan országokba irányítani, ahová ők nem akarnak menni.”

Tessék? Orbán nem ezt mondta a magyar választóknak...

„Egész Európát összezavarta a menekültválság. Gátlástalan vezetők még azokban az országokban is ki tudták használni, ahová szinte egyáltalán nem érkeztek menekültek. Magyarországon Orbán Viktor arra alapozta a kampányát, hogy engem vádolt hamisan azzal, hogy muszlim menekültekkel akarom elárasztani Európát és benne Magyarországot.

Orbán ma a saját, keresztény Európa-víziójának védelmezőjeként lép fel. Ez a jövőkép szemben áll az EU alapelveivel. Az a célja, hogy átvegye az Európai Parlament legnagyobb frakcióját adó kereszténydemokraták vezetését.”

Oké, akkor világos. És mi a teendő?

„Az EU-nak meg kell védenie külső határait, de nyitva kell állnia a legális bevándorlás előtt. Ezzel szemben a belső határokat nem szabad lezárni. Az Európa-erőd, amely totálisan zárt mindenfajta bevándorlás előtt, nemcsak a nemzetközi és európai joggal ellentétes, de teljesen lehetetlen is.

Európa szeretne segíteni Afrikán és a fejlődő világon, a demokratikus szándékú kormányok támogatása útján. Ez helyes, mivel ezáltal az érintett országokban javulhat az oktatás és a munkaerőpiac, vagyis polgáraik kevésbé vállalják majd az Európába vezető, gyakran veszélyes utazást.

Egy ilyen „afrikai Marshall-segély” eredményeképp nemcsak az ellenőrizetlen menekülthullám apadna el, de lehetővé válna a rendezett bevándorlás megszervezése is. Így a migráció a bevándorlók és a fogadó országok részéről is önkéntes lehet.”

Kolumbusz tojása. A megszorítások gondján persze nem ez segít, hanem az a pénzügyi terv, amit Soros csak nagy vonalakban vázol fel, és ami lényegében arra ösztönzi az Uniót, hogy olyan új gazdasági eljárást alkalmazzon, amellyel az EU anélkül veheti igénybe a pénzpiac segítségét, hogy közvetlen kötelezettséget vállalna akár uniós, akár tagállami szinten. A módszer hasonló az amerikai önkormányzati kötvények működéséhez, illetve a járványok elleni védekezésekhez rendezett sprint-gyűjtésekhez.

A dezintegráció, konkrétan a Brexit ellen viszont mindent meg kell tenni – a legegyszerűbben úgy lehet küzdeni ellene, ha az Unió megint olyan szövetség lesz, amelyhez Angliának van kedve tartozni.

Megint csak Kolumbusz tojása: ez lenne az a rémítő mumus, aki ellen törvényt kell hozni? Hiszen ezek józan, sőt, mértéktartó javaslatok, ha elfogadják őket, sokkal jobb hely lesz az Unió.

De nem biztos, hogy elfogadják. Orbán Viktor törvényeit biztos, hogy igen, minek következtében Magyarország sokkal rosszabb hely lesz, mint eddig.

Zárjuk ezt a kis helyzetjelentést azzal, ami az eljövendő kor mottója is lehetne, azzal, amit a minisztereink elnöke tegnap mondott az új Ericsson-székház megnyitóján.

„Akkor járunk el helyesen, ha a saját észjárásunknak megfelelően, a magunk akarata szerint a valóságot is képesek vagyunk hajlítani.”

És pont erre is készül.

Hajlik a valóság Hunniában, görbül, recseg.

Mi leszünk a pixelhiba Európa térképén.

Szele Tamás

Kérném tisztelettel, nem értjük mi ezt a törvénytervezetet, amit ma nyújtanak be. A „Stop Sorost”. De majd megértjük, mert nagyon alaposan el fogják nekünk magyarázni, hogy úgy mondjam, szemléltetni is. Már maga a címe is félrevezető: éppen csak Sorosnak nincs köze hozzá, bár mondjuk nem is a migráció támogatásáról szól. Hanem arról, hogy bármely honi far bármikor szétrúgható legyen. És egyes külföldiek is.

Akkor vegyük a tényeket. Ugye, ma terjesztik be ennek a törvénynek a tervezetét a Parlament elé, én egyelőre tövig rágtam a körmömet, hogy elfogadják-e, de amennyiben elutasítanák, kötélen fogok táncolni a „Herkulesfürdői emlék” dallamára a Keleti oromzata és mondjuk a Corvin között, nyakamban tangóharmonikával és tibeti népviseletben. Ugyan már, kérem, persze, hogy csont nélkül átmegy az Országgyűlésen, próbálna nem átmenni.

Jó, hát akkor átmegy. Mi van benne? Idézzük! (http://www.kormany.hu/download/c/9a/41000/STOP%20SOROS%20T%C3%96RV%C3%89NYCSOMAG.pdf)

„A Kormány olyan szabályozás megalkotását tartja szükségesnek, amely alapján:

• a tömeges migrációt propagáló, külföldről támogatott szervezeteknek regisztrálniuk kell magukat;

• tevékenységükről nyilvánosan számot kell adniuk;

• ezen szervezeteknek illetéket kell fizetniük, amely bevételt az állam határvédelemre fordítja;

• a bevándorlást szervező személyek távol tarthatók, kitilthatók legyenek.”

Persze, a részletek még rejtenek pár apróbb finomságot, például:

„A migrációt támogató szervezet a külföldről származó pénzbeli vagy vagyoni jellegű juttatás mértékétől függetlenül 3 napon belül köteles bejelenteni a nyilvántartó bíróság számára, ha a külföldről támogató személy vagy szervezet pénzbeli vagy vagyoni jellegű juttatásban részesíti. Az erről szóló bejelentés és ahhoz kapcsolódó adatok nyilvánosak.”

Tetszik érteni: mértéktől függetlenül. Tehát ha egy szervezet kap öt dollárt egy névtelen feladótól mondjuk Bécsből, akkor köteles három napon belül elindítani az adminisztrációs eljárást, ami akár százezrekbe is kerülhet. Szabály az szabály. És hát akárki feladhatja névtelenül ezt az öt dollárt, mondjuk akár a magyar követség is: erre mondják, hogy ügyes.

„Elrendelhető a távoltartás azokkal szemben, akik az illegális migránsok Magyarországra történő jogszerűtlen belépését és tartózkodását segítik, vagy akik ezen szervezeteket finanszírozzák.”

Csak egy a baj, Tisztelt Ház: hogy sem ilyen ember, sem ilyen szervezet nincs. Soha nem is volt. Azok a szervezetek, amik próbálják segíteni a menekülőket, nem magát a határsértést támogatják, hanem a már ide érkezett, és szánalmasan rossz állapotban lévő menekülőket. Amennyiben az itt tartózkodás támogatásának minősül az, ha enni ad valaki az éhezőnek vagy beköti a sebeit, az már más kérdés: de azért ez jogilag épp úgy minősülhet elsősegély nyújtásának, melyet elmulasztani bűn.

Meg egyáltalán. A világ egyetlen szervezete sem alakul olyan deklarált céllal, miszerint „mi most jól törvényt fogunk sérteni az éji homályban”. Sőt, az ilyen civil szervezeteknek rendszerint nincs is deklarált céljuk: egyszerűen csak látják, hogy baj van, éhező emberek alszanak az utcán, és emberségből nekiállnak élelmet, vizet osztani, kitesznek egy nyilvános vécét, ha sikerül szerezniük, hálózsákot adnak, szóval nem elkötelezett politikai állásfoglalásról van szó. Jellemzően azok osztották az élelmet, vizet 2015-ben is a Keletinél, akik már korábban is osztottak ilyesmit, csak akkor még a helyi hajléktalanoknak. (Megjegyzem: az ételosztásokat is ellehetetlenítették azóta). Tehát extrém esetben a hajléktalanok támogatása is büntetendő, amennyiben nem tudják igazolni érvényes személyazonossági iratokkal, hogy magyar állampolgárok? Hiszen, ha véletlenül közéjük kerül csak egyetlen szír ember, már kész a tényállás.

Egyáltalában véve, mi minősül a migráció támogatásának? Ugyanis büntetik, de erről majd később. Nézzük a meghatározást.

„E törvény alkalmazásában illegális migrációt támogató szervezetnek minősül az a Magyarországon székhellyel rendelkező, nyilvántartásba vett egyesület és alapítvány, amely közvetlenül vagy közvetve külföldről származó pénzbeli vagy vagyoni jellegű juttatásból az Európai Unióban nemzetközi védelem megszerzése iránti kérelmet előterjesztő harmadik országbeli állampolgár kérelmező Magyarország területére történő jogszerűtlen belépését, átvételét és tartózkodását – az egyesület és az alapítvány, valamint a harmadik országbeli állampolgár kérelmező között létrejött megállapodás alapján – szponzorálja (a továbbiakban: illegális migrációt támogató szervezet).”

Ámde ha nincs székhelye, vagy nem ezt támogatja, mi van? Nyugalom: a második bekezdés gondosan beleveszi a törvény hatáskörébe az „egyéb módon” való támogatást, és ez olyan, mint a tevékenységi kör leírása a vállalkozásban: az „egyéb” bármit jelenthet. Tehát akkor mi a migráció támogatása jogi szempontból?

El tetszettek találni: bármi, amit annak nevezünk. Azért kellett egyáltalán ezt a definíciós kört lefutni, mert

„a törvényjavaslat olyan szabályozást tartalmaz, amely állampolgárságtól függetlenül megteremti az ország egyes területeiről való távoltartás szabályait olyan személyek esetében, akik Magyarország nemzetbiztonsági érdekeit sértik. Tekintettel arra, hogy a kitiltás büntetőjogi kategória, szükséges, hogy a javasolt új intézkedés nevében elkülönüljön attól, ezért a törvényjavaslat a kitiltás következményével azonos új jogintézmény, az idegenrendészeti távoltartás bevezetésére tesz javaslatot.”

Na igen: a magyar jog sérülhet egy ilyen gumitörvénytől, a magyar jogrendszer viszont nem: ami polgári jog, az polgári, ami büntető, az meg büntető. Ez a törvény meg a kettő határán billeg. No, de ha már büntetünk, lássuk a szankciót is.

„A törvény rendelkezése szerint a belügyminiszter azokat, akik az illegális migránsok Magyarországra történő belépését, tartózkodását segítik vagy az ilyen tevékenységet végző szervezeteket vagy személyeket pénzbeli vagy vagyoni juttatással támogatják, Magyarország területéről, az uniós külső határ szerinti határvonalától számított 8 km-es sávtól kitilthatja. A szabályozás vonatkozik valamennyi schengeni belépési pont, illetve schengeni külső határ 8 km-es körzetére. A miniszter különösen indokolt esetben harmadik ország állampolgárait Magyarország egész területéről is távol tarthatja.”

Jelezném, hogy ez nem egyszerűen a határsávot jelenti: ugyanis a budapesti hajókikötők vagy a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér is schengeni belépési pontoknak számítanak. A pályaudvarok csak azért nem, mert ott zajlik országon belüli forgalom is.

Tehát összegezzünk. Ma el fogják fogadni ezt a törvényt, mert világ csodája lenne, ha el nem fogadnák.

Ez a törvény – a meghatározás alapján – nem egy konkrét, hanem egy vélelmezett tevékenységet rendel regisztrálni, egyes esetekben szankcionálni is. Ez a vélelmezett tevékenység ezek szerint az eljárások során majd bizonyításra szorul, ám a vádlottaknak nehéz dolga lesz, ugyanis ha tisztázni akarják magukat, negatívumot kell bizonyítaniuk. Magyarul azt, hogy nem támogatták az illegális bevándorlást. Ennek bizonyíthatósága azonban a vád konkrét voltától függ: az például könnyebben bizonyítható, hogy valaki X. év Y. napján, délután négy és hat között nem támogatott, főleg, ha tanúi vannak arra, hogy akkor éppen teszem azt, palántázott a kertjében, az sokkal nehezebben bizonyítható, hogy általánosságban, egész élete folyamán nem támogatott. Ebből következően ezt a vádat bárkire ráhúzhatják, bármikor.

Lehet mondani, hogy hiszen hamisan bolti tolvajlással is bárkit meg lehet vádolni, csakhogy annak van helyszíne és időpontja, a „támogatásnak” nincs. Hiszen elvben nem is cselekmény.

Elmondható továbbá az is, hogy a törvény maga is okafogyott, ugyanis nem ostromolják a határokat menekülők tömegei: annyira nem, hogy az egész elmúlt hétvégén összesen 11 határsértőt fogtak el (https://444.hu/2018/05/28/egesz-hetvegen-11-hatarsertot-fogtak-el-a-rendorok), míg azonban ugyanekkor 369 embert füleltek le Magyarországon bűncselekmény elkövetése közben. (444)

Ennyi emberért nem volna érdemes külön törvényt hozni, ha nem akarnák az összes civil szervezet ellehetetlenítésére használni. A mechanizmus az lesz, hogy ha feltűnik egy civil szerveződés, gyorsan megvádolják a migráció támogatásával, küldenek a számlájukra öt-tíz dollárt névtelenül, és már indulhat is ellenük az eljárás. Akkor is, ha mondjuk az utcai bábjátszást akarják népszerűsíteni.

Aggályos a helyzet?

Nagyon aggályos.

Tudnak erről az Unióban?

Annyira tudnak, hogy lapértesülések szerint (Tagesspiegel) a német CDU Magyarországgal foglalkozó megbízottja, Andreas Nick ultimátumot fogalmaztott meg a Fidesz felé: ha úgy megy át a magyar parlamenten a Stop Soros-törvénycsomag, hogy azt a Velencei Bizottság előtte nem véleményezte, akkor kirakják a Fideszt a néppárti frakcióból, amely az Európai Parlament legnagyobb politikai tábora. A másik feltételük az lenne, hogy a CEU folytathassa működését Budapesten.

Tud erről a magyar kormány?

Kocsis Máté újságírói kérdésre válaszolva közölte: nem, nem tud, szerinte semmiféle ultimátumot nem kaptak.

Vagy nem akarták megkapni.

Tehát akkor meg fogják fontolni a döntésüket?

Nem fogják. Megszavazzák a törvénytervezetet, és kész.

Cudar világ jön, kérem, csak azért részleteztem ennyire, milyen cudar, hogy ne tessenek majd meglepődni semmin.

Hát, akkor itt fogunk élni.

És így.

Ha hagyjuk.

Hagyjuk...

Szele Tamás

Kérném tisztelettel, nagy a baj Törökországban. Mondjuk nagy ott a gond 2016 óta egyfolytában, mikor is máig tisztázatlan körülmények között lezajlott egy puccskísérlet Erdogan elnök ellen, és nem bizonyos, hogy nem ő maga szervezte, annak okából, hogy könnyebben meg tudjon szabadulni az ellenzékétől – de nem csak politikai természetű problémák vannak arrafelé.

Hanem sajnos gazdaságiak is, ami sokkal riasztóbb. Ugye, ha nem volna elég, hogy az ország valóságos rémuralomban él, tömegével ítélik „súlyosbított életfogytiglanra” az embereket (azért ez a különös kifejezés, mert Törökország pár éve annak érdekében, hogy esélye legyen az uniós tagságra, eltörölte a halálbüntetést, és ezt vezette be helyette), például csak e hónap huszadikán 104 embert ítélt súlyosbított életfogytiglani börtönbüntetésre a nyugat-törökországi Izmir egyik bírósága a 2016-os puccskísérlettel összefüggésben. A híradás a legtöbb érintett foglalkozását és az ítéletek konkrét indoklását nem közölte, csak néhány korábbi katona nevét és rendfokozatát ismertette. Az elítéltek között van egy volt altábornagy, egy vezérőrnagy, két dandártábornok és három flotillatengernagy. Az Anadolu hírügynökség azt is írta, hogy a hétfői tárgyaláson összesen 137 ítéletet hirdettek ki, de a többiek büntetésére nem tért ki. Más török források szerint a pernek összesen 280 vádlottja volt. 

Mindezidáig 159 ezer embert vettek őrizetbe, 48 ezren kerültek előzetes letartóztatásba és 586-an kaptak szigorított életfogytiglant, csak, mert a puccsal kapcsolatban gyanúba keveredtek. Bár, ha ennyien lettek volna a puccsisták, lehet, fegyver sem kellett volna nekik: belefújhatták volna Erdogant a szájukkal is a Boszporuszba.

Tán jobban is tették volna: ugyanis a török elnök június 24-én népszavazással kívánja megerősíttetni élethosszig tartó teljhatalmát, a prezidenciális rendszer bevezetése útján.

Mindeközben a kurdok lakta vidékeken népirtás folyik, méghozzá szó szerint, tömegek próbálnak menekülni, kevés sikerrel, egyszóval általános a válság és szükségállapot van – nos, ebben a helyzetben mit kér Erdogan elnök az ő türelmes népétől?

Pénzt kér.

Pontosan ezekkel a szavakkal kérte, egy Erzerumban tartott fórumon:

„Testvéreim, akiknek van egy kis dollár vagy euró bevarrva a párnacihába. Váltsátok át a pénzeteket lírára! Együtt véget vetünk ennek a játéknak.”

Milyen játéknak?

Hát, bizony a török líra válságának. Törökország éppen egy pénzügyi krízis szélén táncol, a török lakosság és cégek úsznak a dollárban felvett hitelekben, az infláció 11 százalékos, ez pedig a régiós bizonytalanságokkal és Erdogan egyre autoriterebb fordulataival eldurvuló török belpolitikával együtt arra ösztönözte a befektetőket, hogy eladják a török lírájukat. A török valuta értéke így folyamatosan csak esik, ebben az évben már 20 százalékot vesztett az értékéből, az elmúlt napokban pedig még meredekebb zuhanásba kezdett.  (https://index.hu/gazdasag/2018/05/27/torokorszag_lira_erdogan/)

Az a dollárhitel Törökországnak, ami a svájci frankhitel volt nekünk: az elmúlt pár évben könnyen lehetett hozzájutni, szinte bárkinek hozzáférhető volt a 2008-as válság után – és gyakorlatilag ebből finanszírozták a gazdaságot. Magyarországhoz képest az államadósság jóval alacsonyabb, ugyanakkor a magánszektor eladósodottsága 15 év alatt négyszereződött, és így eléri a GDP 85 százalékát. Mint az Index írja, az ország tartalékai nem érik el az úgynevezett Guidotti-Greenspan szabály szerinti minimumot, azaz a tartalék nem elegendő az 1 éven belül lejáró hitelek kifizetésére. Az amerikai jegybank, a FED pedig lassan, de biztosan emeli a kamatokat, így minden adott egy válsághoz: mivel a török gazdaság jelentős fizetési és kereskedelmi mérleg hiánnyal működik, magyarul mondva több árut vesznek külföldről, mint amennyit eladnak, a különbséget csak újabb adósságokból lehetne finanszírozni, ámde azoknak már egyre magasabb és magasabb lenne a kamata, miközben a líra árfolyama zuhan. Szerdán a török jegybank bejelentette, hogy válságintézkedésként 300 bázisponttal 13,5-ről 16,5 százalékra emeli az alapkamatot. Akkor úgy tűnt, valamennyire lassította a líra zuhanását, de aztán megint esni kezdett az árfolyam.

Mi lesz ebből, kérem?

Összeomlás, mi egyéb lenne. Mert ha – tegyük fel – Erdogan elkötelezett híveinek van is valamennyi pénzük dollárban vagy euróban, és azon nagy hazafias buzgalmukban mind lírát vesznek, akkor is csak átmenetileg sikerülhet megállítani a pénzromlást, ellenben a lírába fektetett összegek el fognak veszni, vagyis az elnök ezzel a kérésével szó szerint kizsebeli hűséges választóit és követőit.

A megoldás egy produktív gazdaság lenne, csak annak a kialakulásához már késő, itt a baj – az ankarai kormánykörök természetesen azt állítják, hogy szó sincs problémákról a saját házuk táján, ellenkezőleg, egyelőre még meg nem nevezett „bizonyos pénzügyi körök” indítottak „szervezett és összehangolt támadást Törökország ellen, melyért nagy árat fognak majd fizetni”.

Hát, ilyesmit mintha már hallottunk volna valahol, elég ismerős a szöveg.

Summa summarum, a török gazdaság egészen bizonyosan válságba jut majd, ami így, a népszavazás előtt meglehetősen kellemetlen helyzetet teremt, elégedetlenséget szít. Az nem kétséges, hogy a referendum eredménye Erdogan pozíciójának megerősítése lesz – ugyanis próbáljon csak ellene szavazni, aki mer, rögtön megtapogathatja a maga tégláját a Héttorony falában. Ám az elszegényedő népet már nem lehet majd parancsuralmi módszerekkel megrendszabályozni, nem lehet ukázba adni nekik, hogy legyenek gazdagok és jóllakottak, punktum, különben jön a büntetés: az nagyon is meglehet, hogy a diktátor teljhatalomhoz jut majd, de az is bizonyos, hogy nem fogja túlzottan élvezni azt.

És a dollár árfolyamára nehéz lesz ráfogni, hogy gülenista, ugyanis az nem egy személy, hanem csak egy szám.

Egy jó nagy szám, és egyre növekszik.

Egyszóval, rossz világ követezik Kisázsiában, a baj elkerülhetetlennek tűnik.

Erdogan teljesen figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a pénz beszél, a kutya meg ugat.

Abszurd lenne, de nem kizárható, hogy a török diktatúra veszte nem a rémuralom lesz, nem a népirtás, nem a sajtóellenes hadjárat – hanem a tulajdon pocsék gazdaságpolitikája.

Erdogan meg fogja érdemelni, amit kap.

És nem gyémánt félkrajcár lesz az, hanem – remélhetőleg – selyemzsinór.

Szele Tamás

Hát kérem, kollégáim megígérték volt, hogy meg fogom magyarázni a koreai helyzetet, ám legyen. Hogy aztán semmi garanciát nem vállalok ezért a levesért, ami még fő, sőt, azt sem tudom, mi lesz belőle, az egy dolog, de az ígéret szép szó, betartjuk. Akkor tessék végig is olvasni, mert különben egy szó nem sok, annyit sem fognak érteni belőle.

Ugye, ez egy leves. Én este jöttem vissza szülővárosomból, Nagyváradról, ahol sokféle levest ettem, de ez a valami leginkább csorbára emlékeztet. Csorba az a zöldségleves, amibe az ember mindent belétesz, ami a keze ügyébe akad, aztán olajat és ecetet. A legjobb pacallal.

Meg húsgombóccal.

Meg mindennel.

Nos, akkor nézzük meg a vizet. Mert abban főzzük a levest. Hát, ez bizony a Sárga-tenger vize, nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy a Koreai-félsziget időjárása jobban hasonlít Skóciáéra vagy egy tetszés szerinti balti országra, mint mondjuk Vietnamra, ami Indokína. Szóval, ha nem tetszettek véletlenül olvasni: amennyiben ott háború lészen, olyan lesz az, mintha nálunk lenne.

Úgy tessenek elképzelni.

Akkor most nézzük a hagymát. Azt Kim Dzsongunnak nevezik, és távolról sem hülye, bár szörnyeteg. Elég művelt ember, Kínában és Svájcban tanult, tökéletesen tisztában van azzal, hogy az a társadalmi rend, ami fenn kell tartson, életképtelen. Ő előre menekül, próbálja menteni az életszínvonalát, csodálnám, ha a végére sikerülne, Kelet-Ázsiában nem a kegyelem és a jogállamiság az általánosan elfogadott magatartás. Ajhszin Dzsioro Pu Ji, az utolsó kínai császár is igen szerencsés volt, hogy virágkertészként végezhette, bár azért lenyomott laza huszon-pár évet egy átnevelő táborban, melynek hasznát láthatjuk is: egy pocsék császárból sikerült még pocsékabb kertészt csinálni.

Ja, ez már az olaj: Kína. Hát ők mit keresnek ott?

Talán azt, hogy mindig is ott voltak. A koreai történelem átka a kínai befolyás, de mondjuk erről Belső-Mongólia vagy Hszincsian-Ujgur tartomány is sokat beszélhetne, most Tibetet hagyjuk is, azt az elnyomást inkább egy más tanulmányban szeretném elemezni, de amikor egy lámának nem szabad tibetiül olvasni a Kah-Jurt... érdekelne, mi a csoda lesz a halottakkal, ugyanis a Halottaskönyvet speciel csakis tibeti nyelven szabad a haldokló fülébe suttogni. Mondjuk nem tudom, ehhez a lófejű Tangrim isten mit szól, de erősen meglepődnék, ha kínai nyelven szólna.

Meg esetleg a tizenegy fejű Mandzsusrinak is lehetne véleménye, elvégre ő a bölcsesség istene, de nem Pekingé.

De hát mit akar Peking?

Peking piacot és munkaerőt akar, valamint mindezt olcsón, és egy ütközőállamot a virágzó kapitalista Dél-Korea és a Jalu folyó között. A legkevésbé azt akarja, hogy a saját erőit kelljen bevetnie Panmindzsontól délre, ugyanis azt a háborúban már megtette, és majdnem hetven százalékos veszteséget szenvedett: mármint a gyalogság. Az egyesített szovjet és kínai légierő nyolcvan százalék felettit – erre mondják, hogy vadász, te tényleg szopni jöttél ide, a Sabrék zuhanórepülésben megkerülték a MiG-15-ösöket, melyeket kizárólag ráérő szovjet és kínai magánemberek vezettek, szabadidejükben, mint tudjuk.

Mit akar Amerika?

Ezt talán Amerikától kéne megkérdezni, mert pillanatnyilag úgy tűnik, fogalma sincs. Adott egy generózus ajánlat egy hatalmas Marshall-segélyre, amit azonban Kína nem szívesen lát, hogy is látná szívesen, hiszen a marxista állam sokkal jobban szeretné maga kizsákmányolni az észak-koreai proletariátust, mint ezt a burzsujokra hagyni – pedig hát a burzsoázia arra az egyre szokott vigyázni, hogy a proletariátus legalább életben maradjon – és ezt nem minden, magát szocialistának nevező rendszerről mondhatjuk el. Egyelőre előállt az az abszurd helyzet, miszerint Észak-Korea akkora nyomorba jutott, hogy tűzzel-vassal tiltakozik az amerikai segély ellen.

Mit akar Japán és Oroszország?

Köszönjük: csak a legrosszabbakat. Ennek a két államnak, főként a Szent Oroszhonnak az az érdeke, hogy a válság minél tovább fennálljon, sőt, Moszkva szempontjából bármi jó, csak baj legyen és ne a Közel-Keleten, ugyanis az a valódi gyújtópont.

Mit akarnak a koreaiak?

Békét és kimcsit mindenkinek, ahogy a Sztalkerben mondanák.

Nos, látjuk, mi a helyzet. Ezt még súlyosbítsuk annyival, hogy Phenjan felrobbantotta egyik nukleáris kísérleti terepét – van még nekik négy – de oly módon, hogy minden Geiger-Müller számlálót és dozimétert elvettek a tudósítóktól. Innentől kezdve kérdéses, hogy ott volt-e egyáltalán nukleáris fegyver, atommáglya vagy egyszerűen csak felrobbantottunk egy hegyet, ami már amúgy sem érezte jól magát.

Ez viszont Párvati hatásköre. (Tibeti istennő, Siva egyik saktíja, én vigyáznék vele, mert ugyan a Hegyek Lánya, de a másik megjelenési formája Káli, a Kíméletlen, a Pusztító...)

Ebbe a teadélutánba robbantotta bele a Trump nevű Alapos Kalapos, miszerint mégsem akar találkozni Kim Dzsongunnal, aki hála a Jade Császárnak (és Pekingnek, ahol a távirányítóját tartják, a Vangfucsin vége felé, sré vizavi, az Országos Népi Gyűlésben, két sarokkal a Tienanmen tér előtt) egyáltalán nem válaszolt.

A jelek arra mutatnak azonban, hogy a Trump nevű Alapos Kalaposnak nincs is szüksége válaszra.

Elveszekszik magában is.

Ezenközben már nem csak veszekszik, hanem békül is, szóval világosan látható, hogy ő sem hülye, hanem igenis üzletember, és hát a pekingi vámszerződések miatt ugrál úgy ez a szegény Kim Dzsongun is, ő is, mint a marionettbáb.

Emellé még vegyük, hogy mégis mindenki tárgyalni akarna, sőt, Kim Dzsongun tegnap meg is tette, leültek Panmindzsonban megint Mun Dzseinnel – gondolom, pókerezni, ősi játék a Silla fejedelemség idejéből. Mely fejedelemség a kínai források szerint szintén nem dúskált az anyagi javakban...

Nos, summa summarum, mi a helyzet?

Most az a helyzet, hogy Kína nem akarja a megegyezést, de mégis, de mégsem, de izé. És a kislányok hisztikéznek, hogy a kettőből kit ne hívjanak meg a babazsúrra. Fajlagosan sok zsebkendőcske fogy.

A kislányokat Trumpnak és Kim Dzsongunnak hívják, mellesleg.

A Szív Királynőt Hszi Csin-pingnek.

Mondjam udvariasabban? Mondom:

„A Patkány felénél fordul a Tél, de mozdíthatatlan szándékú az Ég”.

Ennek ugyan semmi értelme, de Sao Kan-csie írta, a Nagy Alkímista.

Magyarul: függesszük tekintetünket a Tajsan hegyére és figyeljük a benzináremelést meg a forint bedőlését, aztán ha ez mind sikerült, elértük a Tökéletességet.

Egy biztos: én vagyok a Majomkirály.

Ennek így semmi értelme...

De van.

Szele Tamás

A részletekben lakik az igazság, mondta valamelyik okos ember, vagy Colombo, vagy Stendhal, de az sincs kizárva, hogy a kocsmáros Zoli, és amilyen igaza volt. Tulajdonképpen ez az egész ország egy nagy mozaik, apró cserepekből összerakva, mert már annyiszor tört össze és ragasztották meg, hogy már csak mozaiknak nevezhető: lássunk pár cserepet belőle.

Mert hát ezekből áll össze az a Nagy, Büdös Magyar Valóság, melyet a világon mindenki jobban ismer mindenki másnál, és ennek hangot is ad. Az apró hírek cserepeiből körvonalazódik valami nagyobb, átfogóbb. Vagy nem: például a mai hírcserepekből semmi sem körvonalazódik, csak az, hogy igen nagy az Isten állatkertje, és nálunk tartja.

Vegyük rögtön azt, hogy a honvédelmi tárca Védelemgazdasági Hivatala – ilyenünk is van, kérem! - 32,7 millió forintért szerez be maximum 300 darab gyalogtiszti szablyát a 2018-2020-as időszakban, a díszfegyverek pedig a tisztavatás és a katonai tisztelgés kellékei lesznek. Aki nem hiszi, járjon utána, itt olvasható szépen, apróra minden részlet a Közbeszerzési Értesítóben. (http://www.kozbeszerzes.hu/ertesito/2018/0/targy/portal_434/megtekint/portal_7556_2018/)

Sőt, mi több: eredetileg 45,2 milliót szántak rá, csak megkapták olcsóbban, panganétját 109 200-ért, ami a bolondnak is megéri. Sőt, neki éri csak meg igazán. Mert mire ez a nagy buzgalom? Az az oka, hogy a következő két évben háromszáz tiszt avatását tervezik. És tisztet avatni kard nélkül, lássuk be, nem lehet. Az más kérdés, hogy valószínűleg nem egyszerre avatják a tiszteket, hanem évente százat, mondjuk két alkalommal egy esztendőben, és ebből következően elegendő lett volna ötven díszkardot, pontosabban „Osztrák-magyar M.1861” gyalogtiszti szablyát rendelni, de nyilvánvaló, hogy a tiszt avatás után megtartja a díszkardot, emlékbe. Ne legyünk szűkkeblűek, kell az neki. Ugyan a harcászati értéke a modern hadviselésben egyszerűen felbecsülhetetlen, mert nincs neki, senki sem hadonászik még valódi kardokkal sem a drónok ellen, nem, hogy kifenhetetlen díszkarddal, de, mint nagyapám mondaná, jó az a háznál. Hogy mire, az rejtély, de jó.

Kardokkal különben csak óvatosan: pár éve kaptam egy szakmai díj mellé egy gurkha szablyát, rendes nevén kukrit. Hát ez nem díszkard, hanem teljesen valódi, legalább százötven éves, hüvellyel, vésetekkel, ezzel ha a szipojlázadásban nem is harcoltak, de a búr háborút bizonyosan megjárta – évente kétszer előveszem, megtisztítom szépen, leszedem a rozsdát, vigyázok a vésetekre, a hüvelyt is lepucolom, másra nem jó. Maximum fejbe vághatnék vele valakit, mert éle sincs már, viszont kiválóan alkalmas a fegyverpucolás gyakorlására.

Na jó, de én ingyen kaptam, illetve munkám elismeréseképpen, a tiszt urakét meg ki kell fizetni.No, mindegy, ugorgyunk, mondaná Pósalaki úr, mi van még?

Emlékév van, idén, egész évben, akkor is, ha nem tetszenek tudni róla. A Zoom fedezte fel, hogy 2018-ban – egy tavaly decemberi kormányhatározat alapján – nem csak választások voltak, lesznek, hanem a Szent Korona éve is. (http://www.kozlonyok.hu/nkonline/MKPDF/hiteles/MK17216.pdf)

Hogy nem tetszettek észrevenni? Én sem. Ugyan a költségvetés előirányzott az emlékévre valami egymilliárd forintocskát, de abból egyelőre nem rendeztek semmi, kivéve egy filmvetítést, azt is a Magyar Művészeti Akadémia, ahol is bemutatták Jelenczki István „Égi élő igazság – a Szent Korona misztériuma és tana” című, 2008-as dokumentumfilmjét. Ami már készen volt tíz éve, leforgatni nem kellett, az MMA-nak terme van épp elég, egyszóval ez pénzbe nem kerülhetett volna. Mindezek ellenére az illetékesek, vagyis az EMMI, az MMA, az MTA, a Miniszterelnökség és a Külügyminisztérium már elköltöttek háromszáz milliót az egymilliárdból, csak nem láttunk belőle semmit.

Illetve, van erről szép, részletes kimutatás – az EMMI markolta a legtöbbet, ők 237,5 milliót vettek ki közművelődési, köznevelési szakmai célok támogatására és egyházi közösségi célú programok finanszírozása céljából, ezekkel ugyan nem találkoztunk, de ha ők mondják, biztos vannak ilyenek. És különben is, mit kicsinyeskedünk ezzel a pénzecskével, hol van ez egy komolyabb beruházáshoz képest? Kleine Fische, gute Fische, ez villamospénz, vigyék is. Az államkasszában csak zavaró, mikor csörömpöl az apró, vigyétek, gyerekek, fagylaltozzátok el.

Másik figyelemreméltó hír, miszerint Mészáros Lőrinc nemzeti sportruházat gyártásába kezd. A tapasztalt ember felteszi magának a kérdést: miért pont nemzeti sportruházatot ne gyártana? Csak azért, mert ilyesmi nincs? Az mióta akadály?

Hanem csodás márkaneve lesz, tán, hogy betörhessen vele a világpiacra is: „2rule”, angolosan kiolvasva „Turul”. Itt a logója is, nem csalás, nem ámítás.

Hát, sosem lehet kizárni, hogy megbolondulnak az emberek, de zajos sikert nem jósolok a márkának az eddigiek alapján. Mondjuk, mivel szánom ezt a szegény vállalkozót, akinek élete kockázatok és veszteségek között zajlik, besegítek neki ingyen és bérmentve a reklámkampányba. Mert a 2rule logó még csak egy ötlet, ide kéne pár szlogen is. Mondjuk:

Nem mozdul el té, se tova

„Vitézkötés” szuszpenzora!

Labdarúgás? Hagyomány?

Puskás Öcsi-paszomány!

Kinek csukája a „Puli”

annak a rangadó buli

Na, tetszik látni, Mészáros úr, valahogy így kell ezt csinálni. Világhírű brandet hozunk mi össze így kettecskén, mármint Biharkeresztes és Nemesmedves között lesz világhírű, de ott nagyon.

Hát itt fekszenek előttünk a tegnapi nap hírcserepei, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, most lépjünk hátrább, és nézzük a nagy egészet – mit látunk?

Semmit se látunk.

Illetve.

Illetve azt látjuk, hogy 2rule melegítőbe öltözött kadét tiszteleg a Szent Koronának, tompa díszkarddal.

Körülbelül ez is a magyar jelen.

A jövőt inkább meg sem mutatom.

Szele Tamás