Olvasgatunk, netezgetünk? No, majd nem fogunk, esténként elballagunk, férfiak a kocsmába, asszonyok, leányok, legények a fonóba, őrizzük majd a hagyományt, meg azt a szép kultúránkat, amit mindenki el akar venni, de internetnek nyoma sem lesz. Egyfelől, mert nem lesz érdemes foglalkozni vele, másfelől, mert nem is lesz rajta semmi érdekes. És ez most speciel nem a magyar kormánynak lesz köszönhető.

Ebben a kis drótoktól öleltben nem vertek fel akkora port a jelek szerint a hírek, mint máshol – ahogy Örkény mondaná, gli Ungheresi (https://orkeny-egypercesek.blogspot.com/2011/12/gli-ungheresi.html), minket csak a sóvám érdekel – a világ többi országában azonban az egeket ostromolja a káromkodás és a fogaknak csikorgatása. Mielőtt bárki is azt szűrné le ebből, hogy nálunk mennyivel jobb, mint máshol, jelezném: nem jobb, viszont annyival rosszabb, hogy mi csak azt látjuk, amit az orrunk elé tolnak, ezüsttálcán. Alkotmánymódosítást, focivébét, miegyebet. Az minket nem érdekel, mi lesz holnap, egyáltalán lesz-e holnap, mi történik a szomszédban, ha mi a körmünket faragjuk, felőlünk leéghet az egész világfalu. Akkor lássuk, mi ez a világrengetően rossz hír?

Ez nem egy hír, hanem kettő. Az első az, miszerint az Egyesült Államokban hétfőtől megszűnt a netsemlegesség. Mit nekünk Államok, még ha Egyesültek is, vonná vállát a szittya, mit nekünk semlegesség – csakhogy a szittya is Google-t vagy Firefoxot használ, többnyire Windows alatt, az viszont már mind amerikai. A semlegesség meg nem igazán politikai fogalom, sokkal inkább üzleti. Dióhéjban arról van szó, hogy eddig az amerikai szolgáltatók egyenlően kellett biztosítsák a hozzáférést minden tartalomhoz, nem lehetett részrehajlást tanúsítani, nem volt olyan, hogy a saját – mondjuk – zenemegosztójuknak nagyobb sávszélességet, gyorsabb elérést adnak, a többinek lassúbbat, esetleg le is tiltják. Ami a neten volt, az elérhető is kellett legyen. Éspedig minden egyenlő sebességgel. Nem volt tehát olyan, hogy mondjuk Denverben van egy adott szolgáltatás, de Queensben már nincs, mert ott más a szolgáltató. Persze ebben nem is az az üzlet, hogy minden szolgáltató a saját portékáját árulja, nem fog egyik sem saját filmes oldalt nyitni vagy online lapot indítani. Elég, ha a már meglévő cégek külön fizetnek nekik a gyorsabb elérésért – vagy egyáltalában véve, az elérésért. És aki nem penget, lekerül, fizikailag is, a világhálóról.

Az világos, hogy a netsemlegesség megszűnése a tőkeerős nagyvállalkozásoknak kedvez és az induló vagy nonprofit cégeket küldi a padlóra, méghozzá knockouttal. Hiszen, ha mondjuk Bart Simpson blogot akar indítani ezentúl, annak ugyan nem lesz semmi akadálya, saját magának úgy ír naplót, ahogy akar. Hanem, ha azt szeretné, hogy lássák is, akkor fizetnie kell, nem is keveset, mint a katonatisztnek, különben nem egyszerűen hátrébb kerül a keresőben, hanem vagy fel sem kerül rá, vagy úgy lelassítják, míg nem perkál, hogy egy oldal megnyitása fél nap lesz majd. Nyilván a nagy tartalommegosztók majd sokat fognak fizetni, hogy fennmaradhassanak, a kis cégek, lapok, magánemberek meg majd elhullanak a piaci versenyben: olyan ez, mintha nyomtatott lapot írna az ember, csak épp a papír árát minden nap szabad lenne emelni. És emelnék is, az egekbe. Egyszóval: vége a kisiparnak, jön a nagyipar.

A dacos szittyák még mindig a vállukat vonogatnák erre, hiszen mi a Nagy Lavór innenső végén amúgy is csak felhasználók vagyunk többnyire, miért baj ez, míg lesz You Tube és Netflix? Azért, szép öcsém, mert a cégek majd veled fizettetik meg a felmerülő költségeket, nem ám a saját költségvetésüket kurtítják majd! Ha most nem érdekel, ne érdekeljen akkor sem, mikor a Facebook vagy a You Tube fizetős lesz.

Ha már a Nagy Lavór innenső partját említem. Nekünk, kérem, harangoztak, ha csoda nem történik. Ugyanis az Európai Parlament alatt működő Jogi Ügyek Bizottsága június 20-án és 21-én szavaz az EU Szerzői Jogi Irányelveinek 11. és 13. cikkelyéről. Ha elfogadják őket, tényleg vége minden online sajtónak a kontinensen, de még ráadásul a maszek netezgetés sem lesz különösebben érdekes mulatság. Ez a nagyobb veszély bár a netsemlegesség eltörlése sem kutya.

Pedig látszólag ártatlan, sőt, hasznos ügyről volna szó. Ugye, tudjuk, a neten lopnak, ami tartalom felkerül, az már többet sosem lesz biztonságban, nincs az a védelem, ami meggátolná a lopást, plágiumot, szerzői jogok megsértését. És hát ki ne örülne, ha kapna egy kis pénzt azért, mert felhasználják egy régebbi képét, írását? A 13. cikkely pont erről szól (https://qubit.hu/2018/04/25/cenzuragep-es-linkado-a-szabad-internetet-fenyegeti-az-eu-szerzoi-jogi-reformtervezete):

„azt mondja ki, hogy a nagy mennyiségű, felhasználók által feltöltött tartalomnak helyet adó internetes platformok, mint a Youtube, az Instagram vagy a Facebook, kötelesek a tartalmakat még azok közzététele előtt ellenőrizni, hogy megállapítsák és megelőzzék a szerzői jogsértést. Vagyis a platform lenne a felelős a felhasználók viselkedéséért.” (Qubit)

Jaj, de jó, fizessenek a gazdagok, mondja a változatosság kedvéért most már nem a dacos szittya, hanem a lelkes jakobinus. Aztán hogyan, tessék mondani? Nem attól gazdagok, hogy szoktak vagy szeretnek fizetni. Sőt. Egyrészt hihetetlen mennyiségű tartalomról van szó, ezeket csak robottal lehetne szűrni. Másrészt az egy dolog, hogy ha tőlem idéznek vagy lenyúlják az egyik írásomat, ami nem ritka eset, akkor ihaj, pénzt kapok, de jó, csakhogy ha én idézek, azért meg nekem kell fizetni. És az idézet mértéke a nem mindegy. A magyar sajtó gyakorlata szerint idézni kell is, lehet is, de forrásmegjelöléssel tesszük, és törekszünk nem teljes anyagot idézni. (A lopások más kategória, azt még a hatályos sajtótörvény is bünteti). Hanem, ha mondjuk azt írom, hogy valami illanó, mint Csuang-ce lepkeálma, kell nekem jogdíjat fizetni Szabó Lőrinc örököseinek, csak, mert a költőnek volt egy ilyen című verse? Az új törvény szerint kell bizony, még ha csak pár szóról is van szó, a robot meg nem tesz különbséget a pár szavas és a pár oldalas idézet között. De ha rossz a kedvem, ezt jelzem a közösségi oldalon, és merő szadizmusból alája vágom a Dead Kennedys „Holiday in Cambodia” című virágénekét, akkor is vagy kell fizetnem a számért a szerzői jog birtokosainak, vagy kivágja a posztomat a rendszer. Különben ez a zseniális marhaság épp a zeneipari lobby fejéből pattant ki. És nincs több mém sem: hiába akarok én ráírni valamit Darth Vader képére, ha nincs papírom a Disneytől, hogy tehetem – és nem adnák olcsón! - akkor nincs mém sem.

A legrosszabb viszont a 11. cikkely lesz. Idézzük újból a Qubitet.

„A másik vitatott cikkely a 11. sorszámú, amelyet hiperlinkadónak is csúfolnak – e szerint az újságírói tartalmak snippetjeinek (általában cím, ajánló és egy kép) online platformokon való közlése a kiadótól megvásárolt licenszhez lenne kötve, a megjelenéstől számított 20 évig. Ilyen snippeteknek számítanak a Google hírei és keresőtalálatai, valamint a Facebookon vagy Twitteren megosztott cikkek előnézetei is.” (Qubit)

Hát, tetszenek már kapiskálni? Én írok egy cikket, azt odaadom a szerkesztőmnek, aki közli az online lapban. Ezt elolvassák páran, mondjuk, hogy tetszik nekik: de megosztani már nem tudják, mert nem vették meg a licencet a kiadótól és nem is fogják, mert nem bolondok cak azért pénzt adni, hogy megoszthassanak valamit. Az írás nem terjed, a Google Hírekbe sem kerül ki, ott penészedik meg, ahol van – még a figyelmet sem szabad rá felhívni licenc nélkül! Az olvasottság a napi sok ezerről lezuhan pár százra. Ha olyan a lap, hogy a hirdetésekből élne, hát csődbe is megy: nincs az a bolond hirdető, amelyik ugyanannyi pénzt adna pár száz találatért, amennyit pár ezerért.

Ki jár jól? Elsősorban az álhír-oldalak, ők ugyanis majd kiraknak egy nyilatkozatot, miszerint nem kérnek pénzt a snippetek felhasználásáért, lemondanak a szerzői jogokról, de erre épelméjű kiadó nem vállalkozhat, hiszen a szerzői jog a tőkéje – az álhír-oldal viszont nem a tartalmából él, hanem vígan guruló rubelecskékből, cervonyecekből. Meg a kattintásszámból, amit ez úton maximálni tud, szemben a valódi híroldalakkal, melyek csődbe mennek.

Jól jár még a nyomtatott sajtó tőkeerős része is, mert ha ezt a rendszert bevezetik, a közönség a híreket megint a papíralapú újságból kell megtudja, nem a netről. Nem véletlen, hogy a döntő befolyású Németországban ennek a reformnak a fő protektora a néppárti Axel Voss képviselő, és rajta keresztül – hm, hát igen – az Axel Springer konszern, ami azért a német nyomtatott sajtó nagyon jelentős részét birtokolja.

Tehát akkor mi is az ábra?

Az európai online sajtót két oldalról is nyomorgatják, az amerikai netsemlegesség feladása még csak költséget jelent majd, meg ellehetetlenülést, az uniós jog irányelveinek változása viszont maga a vég, a hősvértől feketült gyásztér, szellemi nagylétünk temetője, Mohács.

Milyen lesz a net?

Nem lesz rajta hír, zene, csak saját tartalom, úgymint kiscica, ebéd, vacsora, viszont nem lesznek rajta Coelho-idézetek sem, mert az is jogdíjas. Szórakoztató lesz, mint egy kalandos teadélután a nyugalmazott szakszervezeti adminisztrátorok klubjában.

Üres lesz tehát. Ez egybevág Zuckerberg törekvéseivel, mely szerint a közösségi oldalt egy nyári vasárnap délutánná szeretné alakítani, valahol egy közép-nyugati kisvárosban, almás pitével és hamburgerrel, tartalom nélkül.

Mi lesz a sajtóval?

Az online sajtó hamar éhenhal, az offline rövidesen követi (ugyanis a rövidlátó haszonlesés miatt nem látja, hogy online megjelenés nélkül őt sem fogják venni, az idő kerekét nem tudja visszaforgatni), az álhír-oldalak meg felvirágzanak.

Szóval, sajtó nem lesz, de minek is az nekünk.

Így néz ki az, amikor megvédik a szerzői jogainkat.

Milyen lenne, ha megtámadnák?

Szele Tamás

- Jó reggelt, Hacsek, hova-hova így bőrönddel, kivándorol?

 - Azt még fontolgatom, egyelőre csak átszaladok Oroszországba, a foci-vb-re, kaptam egy teljes körű jegyet az Árminkától, tudja, aki a külügyben dolgozik. Érvényes minden mérkőzésre, közlekedési eszközre és jár érte másodosztályú szállás is. Az orosz állam vendége leszek.

 - Pont, mint a Szolzsenyicin. Miért nem az Árminka megy, ha már ő kapta?

 - Ő most futsal-edzésre jár, ez meg szabadtéri labdarúgás, nem venné jól ki magát a dolog.

 - Hát kérem, érezze jól magát.

 - Azt tervezem: végre egy kis felszabadult szabadság, a többi szurkolóval, a gyönyörű Oroszországban, egy kis vodkázás, egy kis sörözés, gyévocskák és csak foci.

 - Jól mondja: csak foci. A többit felejtse el.

 - Hát tán csak nem zárják el a lányokat előlünk?

 - Csak de. Itt olvasom az újságban: „Az Állami Duma családügyi bizottságának elnöke, Tamara Pletnyova felszólította az orosz asszonyokat, hogy ne feküdjenek le külföldiekkel a világbajnokság ideje alatt, mert baj lehet belőle.”

 - Nofene. Nem lesznek gyévocskák?

 - Nem lesznek még bárisnyák sem. Mehetnek a robotokhoz.

 - A hova?

 - A szexrobotokhoz. Ez is az újságban van. „Kifejezetten a foci-vb látogatói számára nyílt Moszkvában egy olyan nyilvánosház, amelynek személyzete robotokból áll. A robotokat Lolitának, Szásának, Natasának, Alise-nak és Isilel-nek hívják, egyik szőke, másik barna, harmadik meg zöld hajú.”

 - Jó Ég! Menjen azokhoz az Izsák.

 - Az Ábrahám fia?

 - Nem, az Asimov, az. Hát, így már kezd elmenni a kedvem az egésztől: ülünk majd és vodkázgatunk?

 - Dehogy vodkázgatnak. Azt maga csak hiszi.

 - Hogyhogy, szesztilalom lesz?

 - Az ám, de még milyen! „Az egész VB alatt összesen tizennyolc napig, Moszkvában egy hétig, június 13-tól június 20-ig nem lehet majd alkoholt venni a boltokban, kocsmákban, vendéglőkben, de semmit sem.” Sört is csak a stadionok szurkolói zónáiban adnak majd, ott se akármennyit.

 - Hát, Oroszország ki fog dőlni a sarkaiból. De semmiféle hangulatkarbantartót nem használhat az ember?

 - Dehogynem. Ha szereti a drogot.

 - Dehogy szeretem, sosem próbáltam.

 - Majd próbálja most. Ugyanis a szurkolók marihuánát, kokaint, de akár még heroint is fogyaszthatnak, tarthatnak maguknál, sőt a stadionba is bevihetik, amíg van róla megfelelő, oroszul írt orvosi papírjuk.

 - Megáll az ész.

 - Majd a herointól, kérem, majd a herointól.

 - És mit mondok majd itthon a Zacher doktornak? Hol szoktam rá a hernyóra? Moszkvában? Ki fog röhögni.

 - Hát, legfeljebb mértékletesen él majd.

 - De hát nincs senki, aki tiltakozna ez ellen? Ez így nem buli, ez gulág.

 - Na, csak próbálna meg valaki tiltakozni, takarékra is állítanák a füleit a kozákok.

 - Ugyan már. Oroszország egy demokrácia.

 - Igen, az. És a tüntetéseket a kozákok biztosítják benne, kancsukával.

 - Mi ellen?

 - Nem mi ellen: miről.

 - Akkor miről?

 - Arról, hogy nincs igazuk, meg arról, hogy ha sokat kiabálnak, tiltakoznak, megmutatják nekik Kolimát, sőt, aki nagyon okoskodik, találkozhat személyesen Lenin elvtárssal is. De a maguk kedvéért felállították a turisztikai rendőrséget is.

 - Az védi a turistákat?

 - Nem, az a lakosságot védi. A turistáktól. Nem is fogja maga sokat gyakorolni Puskin nyelvét az utcán, annyit mondhatok.

 - Pedig úgy belementem volna egy irodalmi elemzésbe a Nyevszkij Proszpekten.

 - Na, az nem lesz. Elemezzen a Dunakorzón.

 - Az ételre már rá sem merek kérdezni...

 - Ne is merjen. Egye meg, és kész.

 - Azért előtte megnézem, mit ír az étteremről a Trip Advisor.

 - Azt nézheti. Egy ottani cég jutányos áron vesztegeti a dicsérő minősítéseket az utolsó halsütőnek is.

 - Hát milyen világbajnokság lesz ez már...

 - Milyen lenne? Egész jó, ha úgy vesszük. Csak olyan oroszos.

 - De hát semmi szórakozás, csak a mérkőzések, előtte-utána meg ülhetek a szállodában.

 - Nézze a jó oldalát: Moszkvában minden közlekedési dolgozó mosolyogni fog magára.

 - Miért fognak mosolyogni, úgy szeretnek?

 - Nem. Azért, mert ukázba kapták, hogy mosolyogni kell, és külön vigyortanfolyamot tartottak nekik.

 - A mindenségit, kezd elmenni a kedvem az egésztől.

 - Már nem akar az orosz állam vendége lenni? Gondolja meg! A Szolzsenyicin tizenegy évig abba sem bírta hagyni a vendégeskedést.

 - Annyira tetszett neki?

 - Nem, annyira szívesen látták. El sem eresztették.

 - Tudja mit? Gondoljuk át. Szesztilalom, robotcsajok, a valódi nők szóba sem állnak az emberrel, gyanús kaják, kábítószer a stadionokban, kozákok az utcán... van nekem ehhez kedvem?

 - Maga tudja.

 - Szerintem jobban járok, ha visszaadom a jegyet és megnézem itthon a tévében.

 - Hát, ahogy gondolja. Ha maga lemond ezekről az egzotikus élményekről...

 - Le én. Itthon egyelőre mégis sok minden más.

 - Ez teljesen biztos?

 - Azt mondtam, egyelőre.

 - Ja, az más.

Szele Tamá

Mikor Magyarországon megvalósult a ma létező szocializmus, senki sem vette észre. Ennek talán az lehet az oka, hogy egyáltalán nem a szocializmus valósult meg, hanem valami más, ami azonban az említett rendszer néhány tulajdonságát nagyon alaposan szimulálta: nevezzük álszocializmusnak. Egész pontosan: nemzeti álszocializmusnak.

Vagy valami hasonlónak.

Természetesen ez a dátum nem vész a múlt ködébe, tudjuk, mikor következett be a fordulat: 2018. június 12-én történt, minden különösebb feltűnés nélkül, ha nem is titokban, éspedig egy sajtótájékoztatón. Lássuk, mit mond az MTI.

„Pártok-Fidesz 
OGY - Fidesz: foglalják alkotmányba az életvitelszerű közterületen tartózkodás tilalmát!

Budapest, 2018. június 12., kedd (MTI) - A Fidesz azt kéri a kormánytól, hogy a most zajló alkotmánymódosítási folyamatban teremtsék meg annak jogi feltételeit, hogy ne legyen a jelenlegi formában megengedett az életvitelszerű közterületen tartózkodás. A kormánypárt arra hivatkozik, hogy minden hajlék nélküli ember számára biztosított a szálláshely és a munkalehetőség.

Bajkai István, a kormánypárt országgyűlési képviselője kedden Budapesten tartott sajtótájékoztatón jelentette be, hogy ezzel a módosítássál biztosítani lehetne, hogy a várost mindenki egyformán, igazi otthonaként tudja használni.
A Fidesz politikusa évtizedes problémaként jellemezte, hogy sokan életvitelszerűen használják a közterületeket, ami a közbiztonsági és közegészségügyi veszélyek mellett megterhelő a városban élőknek. 
Kiemelte: az állam és az önkormányzatok kiterjedt támogatási rendszert biztosítanak, azaz például nappali és éjszakai szálláshelyeket és egyéb ellátási formákat azoknak, akiknek az élete elnehezült és nem tudnak saját otthonban lakni.
Bajkai István arra is felhívta a figyelmet, hogy a rendkívül sikeres közmunkaprogram mindenki előtt megnyitotta a munkavállalás lehetőségét, ennek köszönhetően pedig bárki gondoskodni tud megfelelő szállásról. 
A kormánypárti képviselő aláhúzta: Budapest nemcsak az itt élők otthona, hanem Magyarország és a Kárpát-medence szellemi, kulturális, gazdasági és politikai központja is.

bkgy \ gkp

MTI 2018. június 12., kedd 12:52”

Hát, így történt, ekkor történt, galambocskáim. Egyelőre még csak egy nap telt el a történelmi momentum óta, de érdemes elgondolkodni, mi lesz ebből a szerény javaslatból, ami majdnem méltó arra, hogy egy lapon emlegessék Jonathan Swift szerény javaslatával „annak megelőzésére, hogy a szegény gyermekek ne legyenek terhére szüleiknek és az országnak, inkább hajtsanak hasznot a köznek.” Igaz, Swift a legkeserűbb iróniával javasolta, hogy mivel Írországban nyomor és éhínség pusztít, inkább egyék meg az éhező gyermekeket, nem gondolta ő ezt a borzalmat egy percig sem komolyan – fel akarta ébreszteni a közömbös társadalmat, hogy segítsenek végre a rászorulókon.

Ezzel szemben a tanult Bajkai doktor halálosan komolyan javasolta a hajléktalanság alaptörvény általi tilalmát.

Normális államban, ahol még maradt morzsája a társadalmi szolidaritásnak, most legalább félmillió ember állna a Kossuth téren, rázná az öklét és ordítana. Másik félmillió meg ételt, ruhát osztana, éjjeli menedékhelyet építene. Ugyan a kormány is lemondana, de azért ettől a veszélytől nem tartok: a javaslatot proponáló képviselőt pedig gondos, de határozott ápolók vigyáznák biztos helyen, míg el nem múlnak legalább a tünetei és abba nem hagyja a dühöngést.

Nálunk erre ne is tessék számítani. Elindulhat majd egy nyilvános vita, mely kicsit sem fogja érdekelni az illetékeseket, és melyben okos emberek fognak jogról, valamint társadalomról eszmét cserélni, bár mondjuk ennek a kérdésnek sem egyikhez, sem másikhoz nincs annyi köze, amennyi köze a humanitáshoz kéne legyen.

A szegénységet nem lehet betiltani, kiradírozni, eltüntetni, főként nem teheti egy olyan társadalom, melynek alapja, hogy a tagjainak kilencven százaléka szegény, és tíz százaléka gazdag. A hajléktalanság a szegénység egy mélypontja, de ha most valaki elkezdi eltartott kisujjal magyarázni, miszerint ezek az emberek elitták a lakásukat és bohém kedélyük miatt élnek a közterületeken, az illetőt magam kergetem tüzes ostorral a Pokol fenekéig. Az ajánlat az ő részére csak oda érvényes, retúr nincs.

Először is, tetszettek már nézni ma a forint árfolyamát? Ha nem: nincs valutahitelük. Csak épp sokaknak van. Mármost az lehet üzleti vagy gazdasági probléma, hogy 322 forintos euróból sokkal nehezebb fizetni a hitel törlesztését, mint 300 forintosból, azonban ha az elmaradás miatt kilakoltatják az adóst, az már társadalmi gond. Ezeket a hiteleket nem karibi hajóutakra és rulettjátszmákra vették fel, hanem családi házak építésére, így aztán nem fizetés esetén családok válnak hajléktalanná: illetve, Bajkai logikája szerint ők akkor már nem családok, hanem alaptörvényt sértő, külön egyének. Mivel pedig minden ország a legjobban az alaptörvényét védelmezi, aki azt megsérti: bezárják.

Tessék elhinni: bárki lehet hajléktalan, bármikor. Elég egy rossz döntés, megromló kapcsolat, családi vita vagy félrelépés, és ha nem banki hajléktalan lesz az illető, akkor válási – azok száma is igen magas. Az egész probléma a lakáshiánynak köszönhető – viszont ha kevés a lakás, magas lesz az ingatlanok ára, tehát az ingatlanspekulánsnak jobb üzlet kevés, ám drága lakással kereskedni, mint sokkal, melyek olcsók. A rendszerváltás előtt némiképp segítettek a kérdésen a munkásszállók, ha nem is oldották meg teljesen, de azok sincsenek már: ami meg van, az kicsi és borzasztó.

Bajkai szerint ebben az országban bőven van „nappali és éjszakai szálláshely, valamint egyéb ellátási forma” azok számára, akik véletlenül mégis rosszul járnak, sőt, „a rendkívül sikeres közmunkaprogram mindenki előtt megnyitotta a munkavállalás lehetőségét”. Szerintem meg Bajkai egy másik országban él. A teljes foglalkoztatottság legendája legalább akkora hazugsága a magyar nemzeti szocializmusnak, mint a korábbi szocializmusnak volt: az látszatmegoldásokat alkalmazott, emez mostani meg egyszerűen hazudik. Gyakori ám, hogy maga a közmunka is kegy, főként kistelepüléseken, ki kell érdemelni, aki rosszalkodik vagy ellentmond a kiskirályoknak, nem kap belőle. A másik hazugság, hogy mindenki képességei szerint dolgozik és igényei szerint részesül a javakból: a magyar valóság az, hogy a lakosság valóban dolgozik, nem csak képességei szerint, de azokat messze meghaladva, a javakból is részesülnek néhányan, ámde a két halmaz – a dolgozóké és a haszonélvezőké – alig mutat átfedést.

A hajléktalanság tilalma különben érdekes következményekkel fog járni: ahogy a menekültellenes kampány is a menekülteket segítő civil szervezetek ellen irányult valójában, úgy a hajléktalanság elleni is az őket támogatókat sújtja majd – majd? Hiszen már most úgy megrendszabályozták az ételosztást, hogy lehetetlenné vált, ha megérkezne Jézus Krisztus öt kenyérrel és két hallal, hogy jóllakassa a sokaságot, ellene is kivezényelnék a készenlétieket. Mert bizony az ételosztás szomorú látvány.

Főleg a Blahán.

Ha szomorú: el kell dugni, be kell tiltani.

Ha nem tetszik a szegénység: azt is betiltják. Igaz, hogy nem lehetséges, de betiltják, betiltanák ezek az okos képviselők még a jégesőt is, ha eszükbe jutna. Aztán, ha mégis esne, törvénybe idéznék, ha nem jelenne meg, kiadnák ellene a körözést és ezzel jogilag el is volna intézve az ügy, csak a rendőrök káromkodnának, hogy miképpen fogják ők most már el a jégesőt?

Gyanús azonban, miszerint új ellenségkép kialakítása kezdődik. Menekült nincs, hetente jön egy vagy néhány, a civil szervezetek sem velük foglalkoznak, sőt, azok mostanság és leginkább semmivel sem, ellenség viszont kell, veszély kell, különben nem lehet megmagyarázni, mitől van bajban a haza.

Legyenek tehát a rettentő, fenyegető ellenségek a szegények. Úgyis sok a baj velük kormányzati szempontból. Igaz, hogy sokan vannak, nagyon sokan, de a kormány már messze túl él a Valóságon, ők képesek a tulajdon népüknek is hadat üzenni, ha olyanjuk van.

Csak el kell magyarázni a szavazóknak, hogy ezek a hajléktalanok és szegények sokan vannak, egyre többen, erősek és veszélyesek, aztán már megy is minden a maga útján.

Ámde nehogy maguk az érintettek is elhiggyék, miszerint erősek...

Annak tényleg érdekes következményei lennének.

Aki kriminalizálja a hajléktalanságot, kriminalizálni fogja magát a szegénységet is.

Nem kéne a tűzzel játszani, a tigris bajszát cibálni.

És nem kéne elhinni a tulajdon hazugságainkat a megvalósult teljes foglalkoztatottságról, lakásbőségről ebben a megvalósult magyar szocializmusban.

Ebben a nemzeti szocializmusban.

Rossz vége lesz ennek, urak.

De hiába mondom, nem érti ez az elbutult, önáltató banda.

Nem is figyelnek.

Dolguk van.

A sok gróf épp agarász.

Szele Tamás

Hát aláírták, hölgyeim és uraim, persze, hogy aláírták, próbálták volna nem aláírni. Mármint Trump és Kim Dzsongun, a szingapúri találkozó záróokmányát. Ja, hogy mi van benne? Közhelyparádé. Viszont hihetetlenül fontosnak mondják ezt a valamit. És eszerint is méltatják, úgy az egyik fél, mint a másik.

Nehéz helyzetben van most a világsajtó, mármint úgy általában, ugyanis az egyezmény tartalmáról a legkevesebbet sem tudjuk, márpedig az lenne fontos, nem a nyúlfaroknyi záróokmány, és a felek csak általánosságokat mondanak, frázisokat pufogtatnak. Trump például olyanokat állít, hogy „új korszak kezdődik a két állam kapcsolatainak történetében”, „országaink között új, különleges kötelék alakult ki”, „a világ hatalmas változásokat lát majd”, „ez egy történelmi dokumentum”. Kim közölte, hogy „hosszú utat tettünk meg történelmi találkozónkig. Szemünket a múlt köde és előítéletei homályosították volna el, de mi túlléptünk rajta”.

Esküszöm, nem csodálkoznék, ha valamelyik elkezdené emlegetni, miszerint elröpült a fejük fölött az idő vasfoga.

Természetesen mosolyognak egymásra, mint a vadalma, az ember azt hinné, nem is Sentosán, illetve Pulau Blakang Matin vannak, hanem Disneylandben, szorongatják egymás kezét, Trump lapogatja Kim Dzsongun vállát (hatalmas udvariatlanság arrafelé, de tűri), sőt, meghívta Washingtonba is, amibe Orbán Viktor bizonnyal vagy bele fog pusztulni, mert elviszi a sárga irigység, vagy arra indítja ez a gesztus a magyar miniszterelnököt, hogy kis hazánk is saját atomprogramba kezdjen, ha már.

Mi is ez a kavar a sziget neve körül? Ugye, a találkozó egy szigeten zajlik, több okból is, melyek közül nem utolsó a biztonságtechnika, és ennek a mostani neve Sentosa. Ami békét, nyugalmat jelent malájul. Milyen szép, jelképes név, mondaná a naiv európai, ámde a naiv európai nem tudja, hogy csak 1970 óta ez a sziget neve, korábban Pulau Blakang Matinak hívták, ami annyit tesz, hogy „A Hátulról Érkező Halál Szigete”. Ugyanis a második világháború alatt a japánok hadifogolytábort tartottak fent ezen a helyen, és hát szokásuk volt a foglyaikat hátulról agyonlőni. Úgyhogy kérdés, hol is járt ez a két vezető, minek a szigetén.

Mint a fentiekben említettem, a teljes dokumentum tartalmát nem ismerjük, Trump ugyan azt ígéri, hogy majd a későbbiekben, egy monstre sajtótájékoztató keretében bemutatják majd, ugyanis „nagyon részletes, mindenre kiterjedő” egyezményről van szó – de hát ez így kevés. Annyi azért elhangzott – szintén a kissé szószátyár Trump részéről – hogy „a Koreai-félsziget atommentesítése nagyon, nagyon hamar megkezdődik”.

Na, végre. Tudunk valamit. És ez nem is rossz hír. Akkor tehát megindul a leszerelés, és azzal egy időben az amerikai gazdasági segítség is. Észak-Korea élhető(bb) ország lesz. De mit szól ehhez Kína? Wang Yi külügyminiszter azt nyilatkozta:

„Reméltük, hogy a találkozó segít a kölcsönös bizalom kialakítása és a nehézségek leküzdése érdekében, hogy a felek alapvető konszenzusra leljenek és konkrét lépéseket tegyenek a Koreai-félsziget denuklearizálása érdekében. Továbbá reméljük, hogy minden érdekelt fél mindent megtesz, és Kína továbbra is konstruktív szerepet fog játszani.”

Aha. Tehát Kína konstruktív szerepe továbbra is központi kérdés, Peking nem engedi el Kim Dzsongun távirányítóját. Az már izgalmasabb, hogy miképpen osztozik majd a két nagyhatalom, vagyis az Egyesült Államok és Kína a megnyíló észak-koreai piacon és hogyan fogják kiaknázni a hirtelen megjelenő olcsó munkaerőt, bár mondjuk összesen huszonöt millió emberről van szó, ami Kína számára nem jelent munkástömeget. Azonban ott van még a Sárga-tenger ezer kérdése (például a mesterséges szigeteké), mely viszont létfontosságú Kínának: tehát a szingapúri csúcs nem valaminek a lezárását jelenti, hanem egyszerűen Észak-Korea kikapcsolását a játszma nukleáris részéből. Ami azonban éppenséggel a koreaiaknak a legjobb hír: ők legalább kicsit jobban és valamivel nyugodtabban fognak élni.

Illetve, breaking, hölgyeim és uraim: ezekben a percekben kikerült a záróokmány! Sikerült egy fotóról leolvasni, nem hivatalosan adták ki. No, ez nem a teljes egyezmény, hanem csak az az alig több, mint egy oldalas irat, amit a két politikus nagy dérrel és dúrral aláírt, és amiről mindezidáig folyt az ömlengés részükről, a találgatás részünkről. Akkor lássuk, mi van benne.

„Az Egyesült Államok és a KNDK (Koreai Népi Demokratikus Köztársaság) elkötelezi magát, hogy új kapcsolatokat alakít ki a két ország népeinek békére és prosperitásra törekvésével összhangban.

Az Egyesült Államok és a KNDK közös erőfeszítéseket tesz, hogy a tartós és stabil béke rendszerét alakítsák ki a Koreai-félszigeten.

Megerősítve a 2018. április 27-én aláírt Panmindzson Deklarációt, a KNDK elkötelezi magát, hogy a Koreai-félsziget teljes atommentesítésén fog dolgozni.

Az Egyesült Államok és a KNDK elkötelezi magát a hadifoglyok és a hadszíntéren eltűnt katonák maradványainak hazaszállítására. (Ez az 1950-53-as koreai háborúra vonatkozik.)”

Ez a lényege. Hát, ezt bizony akárhogyan is lehet érteni. Azért is diplomáciai záróokmány és nem üzleti szerződés. Rendben, új kapcsolatokat alakítanak ki, de miféléket? Miképpen? Éljen a béke, de ezt hogyan kívánják elérni, mármint a nukleáris leszerelésen kívül? Éljen a gazdasági prosperitás is, de szintén meg kell kérdeznünk: hogyan fogják megoldani?

Ez nagyobb panelrengeteg, mint a békásmegyeri lakótelep.

Szóval, a világ lélegzetét visszafojtva nézte, hogy aláírnak valamit, aminek szinte bármi lehet az értelme. Nyilván ez csak egy rezümé, és a valódi, teljes egyezmény az, amit Trump „minden részletre kiterjedőnek” nevezett, annak a tartalma lesz meghatározó. Abban lesznek a gyakorlati, következményekkel is bíró döntések, ez most csak egy rövid, elvi nyilatkozat.

Annak elég semmitmondó.

Sőt, lehet, hogy Észak-Koreának sem a legfontosabb: most, a záróokmány aláírását követő percekben ugyanis a KCNA észak-koreai hírügynökség még nem említi a történteket, sem a vezető hírek között, sem máshol: ellenben az nagyon beszédes, mi a vezető hír.

Az, hogy Kim Dzsongun üdvözletét küldte Putyinnak Oroszország Napja alkalmából.

Szingapúrról szó sem esik.

Történelmi döntésekről sem.

Tehát akkor elmondhatjuk, hogy Trump és Kim Dzsongun összehaverkodtak, megmutatták egymásnak a kisautóikat, megígérték, hogy többet nem veszekszenek, és jó barátságot fogadtak, aztán mindketten hazamentek szépen.

Mint Bart Simpson és Milhouse.

Aztán, hogy melyikük mennyire komolyan gondolja ezt az öribarizást, kiderül a rajzfilm következő részéből.

Hölgyeim és uraim, önök a Simpson család szingapúri részét látták.

Szele Tamás

Különös és kicsit hosszú történetet kell elmesélnünk, amiről nem sokat tud az átlagpolgár, és titok, miért nem beszélünk erről többet: a magyar hadsereg bizony sok olyasmit tett a második világháború idején, amivel nem büszkélkedhetünk, de azért tettek olyant is, amiben semmi szégyellnivaló nincs, sőt. Érthetetlen, miért nem ismertebb a Dániába került magyar katonák sorsa.

Nem kevés emberről van szó, bár pontosan senki sem tudná megmondani, hányan is voltak: legkevesebb tizenkétezer, de talán tizenötezer emberről beszélhetünk. És nem csak katonákról, civilekről is: asszonyok, gyermekek is voltak a fél Európán átkergetett sereggel. Kik voltak, mit kerestek Dániában? Erről írta „A magyar katonák. Egy elfelejtett tragédia Dánia II. világháborús német megszállása idejéből” című kötetét Søren Peder Sørensen dán újságíró – a mű sajnos csak dánul és németül jelent meg 2005-ben de így is torokszorító képet tár elénk.

Képet, amit könnyű lenne félreértelmezni, de ha alaposabban megnézzük, láthatjuk: a Dániába került magyar katonák nagy része komoly segítséget nyújtott a dán ellenállóknak a megszálló német csapatok ellen vívott harcukban. Annak dacára, hogy Magyarország – elvileg – a Harmadik Birodalom szövetségese volt. Hogyan állhattak át mégis a honvédek az ellenállók oldalára? Ha röviden akarunk fogalmazni: a német hadvezetés kizárólag saját magának köszönhette ezt. Nem lehet embereket úgy rakosgatni országok és hadszínterek között, mintha sakkfigurák volnának. Ráadásul nem is túl jelentős sakkfigurák.

1944-ben már igen csehül állt a Harmadik Birodalom: keletről a Vörös Hadsereg, nyugatról a szövetségesek szorongatták. Ebben a reménytelen helyzetben Magyarországon csak egy kapituláció segíthetett volna, csak éppen Szálasi Ferenc erre sem hajlandó, sem képes nem volt. Ellenkezőleg: mint a Honismeret írja:

"1944 novemberében Heinrich Himmler SS-vezető és Szálasi Ferenc nemzetvezető megállapodott a magyar hadosztályok kiképzésében és felszerelésében. A megállapodás négy magyar hadosztály szervezését írta elő Kossuth, Klapka, Görgey és Petőfi néven, ezen kívül pedig négy Waffen SS hadosztályt kívántak felállítani. (…) De önálló magyar hadosztályról nem volt szó. Tulajdonképpen arról volt szó, hogy magyar katonákat ezredekbe rendezve később integrálják a német hadosztályokba. A magyar újoncok harcra képes csapatokká való kiképzésének tervét végül mégis feladták. 1945. március 30-án a németek elhatározták, hogy a magyarok Németországban való kiképzése a továbbiakban nem lehetséges. Ez azt jelentette, hogy az összes magyar csapatot munkaszolgálatra kellett volna használni. Ezután minden a magyarok kiképzésével és felkészítésével kapcsolatos tevékenységet leállítottak. Ezek a határozatok tükrözik, hogy mi volt a németek terve a magyarokkal Dániában. A magyar ezredeket itt is a német hadosztályok alá rendelték. A német katonai naplóból kiolvashatóan először voltak még tervek a magyar újoncok kiképzésére, ezeket azonban az aktuális célok miatt félretették, mert a magyarokat más feladatokra kellett használni."

Kérem, legyünk figyelmesek: a négy nem Waffen-SS-hadosztály állománya nem önkéntesekből, hanem sorozottakból állt, rendszerint vagy nagyon fiatal, vagy már ötven feletti férfiakat rekrutáltak, hiszen a többi korosztály addigra már vagy katona volt, vagy hadifogoly, vagy katonaszökevény, vagy – halott. Tehát a besorozott legénységet adta át Szálasi Németországnak. Ilyen formában tehát akit akkor elvittek katonának, nem sokat tehetett arról, hova veti a háború szeszélye. A Waffen-SS-önkéntesek igen: de itt és most egyáltalán nem róluk van szó.

Ezt a mi négy hadosztályunkat tehát Dániába vezényelték, hogy leváltsák az ott állomásozó német alakulatokat, amelyeket aztán többnyire Berlin védelmére küldtek. Milyen feladatokat láttak el? Valóban kiképezték az állományt, vagy inkább munkaszolgálatra kötelezték őket? A legtöbbjük kiképzése – mivel frissen sorozottak voltak – megkezdődött ugyan, az 1944-es Himmler-Szálasi paktumnak megfelelően, de még Németországban félbe is szakadt. Dániában már csak őrszolgálatot láttak el az elvezényelt németek helyett, és erdőt irtottak, repülőteret építettek. Többnyire fegyvert sem láttak. Az ellenállási mozgalom ezért is figyelt fel rájuk: szemmel látható ellenszenvet éreztek az őket dolgoztató németek iránt.

Tudomásunk van a marosvásárhelyi hadapródiskoláról is, melyet szintén Dániába evakuáltak – ők maguk vették fel a kapcsolatot az ellenállással. Vajon kapcsolatban áll ez az esemény a koppenhágai zendüléssel?

Nem állítható, hogy volna közöttük kapcsolat. Azonban a koppenhágai lázadás után – ott a kiképzést kapott magyar katonákat 1945 április 22-én Berlin védelmére kívánták vezényelni, ők azonban kitörtek a laktanyából és három órás tűzharcot vívtak a főváros utcáin a náluk sokkal jobban felfegyverzett németekkel, míg mindannyian el nem estek – a németek már annyira sem bíztak a magyarokban, mint addig. A legnagyobb dán napilap, a Politiken is beszámolt az eseményről, melynek nyolc dán áldozata is volt. A hadapród-iskola ezek után kötött szoros szövetséget a dán ellenállókkal.

Parancsnokuk, Szilágyi őrnagy személyes összeköttetésbe lépett a dán ellenállási mozgalommal, előbb Præstø-n, majd Næstved-ben. Biztosította a dánokat a magyar hadapródok náciellenes álláspontjáról, hozzátéve, hogy ő és a növendékek magukat vendégeknek tekintik Dániában, és ha összetűzésre kerülne sor, a dánok oldalán fognak harcolni a németek ellen. Sőt, a német kapitulációt megelőző hetekben Szilágyi őrnagy és társai egy titkos hálózatot építettek ki, amelynek keretében összeköttetésben álltak a dán ellenállókkal és a Sjælland északi részén fekvő Høvelte-i táborban állomásozó magyar tisztekkel, akik a dán ellenállási mozgalom legfelső vezetőségével működtek együtt.

De kiemelhetjük Járdány Kálmán zászlóaljparancsnok szerepét ebben a kapcsolatban, aki egy Pető nevű, Dániában élő magyar mérnökön keresztül sikerült megtalálja az ellenállók vezetését. 1945 április elejétől már az ellenállók főparancsnokságával is kapcsolatban állt. A német kapituláció előtt közös támadást készítettek elő a Høvelte-táborban tartózkodó németek, főként az SS- és Hipo-erők ellen a Høveltegårdon, valamint a sandholmi táborban. A magyarok táborában a következő szövegű röplapot terjesztették:

„Hamarosan harcba hívunk benneteket dán és magyar tisztek parancsnoksága alatt a gyűlölt Németország ellen, amely kifosztja és megszégyeníti Dániát, ahogy már kifosztotta és megszégyenítette a mi szegény hazánkat. Várjatok ezt a pillanatot nyugodtan és fegyelmezetten, és ne kövessetek el semmiféle meggondolatlan vagy felelőtlen cselekedetet! Amíg nem kerül nyílt harcra sor, a dánok titokban segítenek nekünk, ahogyan tudnak. Szabotáljátok a németeket, ahol csak tudjátok! Hagyjátok a nyilasokat ’véletlen balesetekben’ eltűnni! Vigyázzatok, hogy ártatlanok ne sérüljenek meg! Ha a nyilasok eltűnnek, a dán ellenállók tudnak nektek segíteni.”

Ez csodálatos és nem kevés bátorság kellhetett hozzá. De mi történt a háború után?

A hadapród-iskola növendékei különleges státust kaptak az új, legitim dán kormánytól. Külön kategóriát állítottak fel számukra: ők voltak a „barátságos ellenségek”. Ők Dániában is maradhattak – ám a katonák többségét német hadifogoly-táborokon keresztül haza kellett küldeni. A háború után azonban évtizedekig viselték a „nyugatosság” bélyegét és nem kevés hátrány érte őket.

Erről az egész eseménysorozatról alig tud a magyar közönség. A dánok többet tudnak? Alig-alig... csak Søren Peder Sørensen kötetének megjelenése, 2005 után került egyáltalán szóba a magyar katonák dániai szerepe (a szerzővel interjú jelenik meg a Vasárnapi Hírekben, ezen a héten). De az ellenállás szerepről sem sok szó esik: mintha mindenki titkolózna kicsit még manapság is.

Ki tud erről nálunk, ki tud Dániában? És miért nem beszélünk róla? Hiszen itt egy olyan történelmi eseménysorozat, amire mindenképpen büszkék lehetnénk – nem túl gyakori ez abból a korból...

Szegény katonák, szegény emberek. Micsoda Odüsszeiát járhattak be a Kárpátoktól Jyllandig. És utána vissza. Legalább emlékezzünk rájuk: jó szívvel, mert megérdemlik.

Szele Tamás

Hölgyeim és uraim, parádés, ünnepi chemtrailt kérek, mindenki csapja össze a pikkelyeit: ha nem is volt túl nagy visszhangja a magyar sajtóban, de mégis elmondhatjuk, hogy Torinóban ülésezett egyet a Bilderberg-csoport. Mármost, aki ezt a nevet nem ismeri, az vagy kiscsoportos óvodás, vagy annyira mentes az üldözési mániától, hogy kezelésre szorul.

Szóval, a Bilderbergek idén június hetedike és tizedike között találkoztak, és rettentő fogadást tettek. Hogy mit fogadtak meg rettentően, arról elképzelésünk sincs, de biztos, hogy valamit, vagy ha mégsem, akkor legfeljebb nem. Innentől lesz érdekes a dolog. Ugyanis ebből akármi lehet, ha ügyes kezekbe kerül. De hát miről beszélek?

Az a helyzet, hogy a Bilderberg-csoport egy befolyásos személyekből (tudósok, médiaszemélyiségek, politikusok, üzletemberek) álló, zárt körű társaság. Nevét egy holland szállodáról kapta, ahol először tartották meg a gyűlésüket 1954-ben. A csoport alapítója a 2004-ben elhunyt Bernát holland herceg volt. A csoport 1954-től minden évben tanácskozik – csak egyszer, 1976-ban maradt el – szigorúan zárt ajtók és maximális védelem mellett (és akkor sem dőlt össze a világ). Találkozójukat minden évben május végén, valamivel a G8-ak összejövetele előtt tartják; témáik titkosak, nem adnak ki közleményt a találkozókról.

Ez jogukban áll: mindenki arról hallgat, amiről akar. Csak éppen ez a némaság nem teljes: a csoport tanácskozásain ugyanis a brit diplomáciában használatos „Chatham House Rule” érvényes, vagyis arról, mi hangzott el, bárki beszélhet, csak arról nem, ki mondta, ami elhangzott. Mondjuk ezt meg is lehet érteni: ha ugyanis valaki őszintén elmondja a véleményét egyik-másik világméretű potentátról, és kitudódik, hogy ő nevezte, akár csak zárt (de befolyásos) körben is mondjuk kártékony, vérnősző baromnak a Kreml vagy a Tiltott Város urát, annak kicsit bonyolulttá válhat a későbbiekben az élete és talán az üzleti tevékenysége is pöttyet megnehezdhet. Egyszóval: azért a diszkréció, mert kötetlenül beszélgetnek egymás között a nagyfejűek.

Különben azért nem is olyan nagyon nagy titok, miről volt szó idén a konferencián. Nyilvános. Például megtárgyalták az európai populizmus és az egyenlőtlenség kérdését, és tárgyaltak a mesterséges intelligenciáról, a szabad kereskedelemről, valamint elhangzott Oroszország, illetve Trump elnökségének félidei értékelése. Külön pontban foglalkoztak a poszt-igazság (post-truth) világával, tehát az álhírek szerepével.

Szóval, csupa olyasmi, amiről nyugodtan el lehetne beszélgetni pár sör mellett is a kocsmában, és megkockáztatom, legtöbbünk véleménye nem térne el markánsan a politika és az üzleti élet vezetőinek nézeteitől.

No, de ha nem titok, akkor tán legalább a résztvevők névsora csak nem nyilvános? Dehogynem, itt áll, a Bilderberg-csoport honlapján. (http://bilderbergmeetings.org/participants.html) Ott volt többek között Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára, Franciaország titkosszolgálatának a vezetője, Mark Carney, a Bank of England kormányzója, és Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter is. Valamint az Airbus, a British Petrol, a Total, a Google, a Vodafone és a Ryanair vezetői.

Akit pedig nagyon érdekel, milyen egy efféle konferencia, megkérdezheti a régebbi magyar résztvevőktől, ugyanis voltak: az utolsó ismert nyilvános meghívott Bajnai Gordon ex-miniszterelnök volt 2014-ben. Bokros Lajos, volt magyar pénzügyminiszter a kilencvenes években vett részt a találkozókon. Többször meghívták Surányi Györgyöt, a Magyar Nemzeti Bank volt elnökét, illetve egyszer ott volt a konferencián Martonyi János volt magyar külügyminiszter.

No jó, eddig a hír, lényegében arról szól, hogy időről időre összegyűlnek a nagyfejűek és felszabadultan anyáznak egymás között, melyről nem készül jegyzőkönyv, de hol az a vérfagyasztó titok, ami lázba hozza az összeesküvés-elméletek híveit?

Sehol.

Nincs titok, amint azt a vérfagyasztó rejtelmek esetében gyakran megfigyelhetjük: csak, ha valamit bizalmas körben tartanak, abba bármit bele lehet képzelni. Képzelnek is, jó kedvvel, bőséggel: magyar nyelven ugyan csak pár szűkszavú, tárgyilagos jelentés látott napvilágot az eseményről, de szerencsére itt van nekünk a Magyar Idők, melybe a szépszavú Lovas István, anyanyelvünk mestere és korunk legnagyobb levelezője megírta a miheztartást. Azt mondja a nyelvszépségek művésze még szerdán, a konferencia kezdőnapján (https://magyaridok.hu/kulfold/holnaptol-bilderberg-konferencia-magyarorszag-a-fo-temakorben-3169885/):

„A szuperbefolyásos nyugati világ embereinek hétpecsétes hallgatással és rendőri erőkkel lezárt találkozója még az eddigieknél is rejtélyekkel terheltebb lesz, ugyanis a korábbiakkal ellentétben a helyszínre érkező 128 meghívott (a Bilderberg hivatalos honlapja szerint 133) nem az égben és földön biztonsági erőkkel ugyancsak hermetikusan elzárt szállodában laknak, hanem valahol a városban, amelynek helyszínét az onnan tudósító lap még nem tudja.”

Értem. Ha elzárkózva laknak a világ elől, akkor titokzatosak, ha nyilvánosan szállnak meg, a városban, akkor még titokzatosabbak. Mondjuk az öreg Kissingerről nehezen tudnám elképzelni, hogy féktelen orgiákat tart a szállásán, neki a legnagyobb izgalmat mostanság az okozza, ha elhagyja a hallókészülékét, habár kétségtelenül nagyon okos ember.

„Ott lesz Anne Applebaum, a Washington Postban rendszeresen bennünket gyalázó újságírónő, akit adófizetői pénzből támogat Fellegi Tamás Hungary Initiative Foundation-je.”

Kérem, ez már kremlinológia. Vagy China-watching: a kormánylap munkatársa Anne Applebaum útján támadja a kormány volt miniszterét. Csak ki ne derüljön Fellegiről, hogy még trockista is.

„Hogy mekkora a hallgatás az egész nyugati világ ügyrendjéről tárgyaló tanácskozásról és az ott hozott, szintén titokban tartott megállapodásokról, jellemzően bemutatja a Financial Times mai szerkesztőségi kör-emailje, amelyből kiderül, hogy melyek lapjukban a legfontosabb témák.”

Érdekes helyekre bejáratos ez a Lovas. Megkapja a Financial Times szerkesztőségi körleveleit, amit pedig csak munkatársak kaphatnak. Mielőtt elhinnénk, hogy ő ennek a lapnak is dolgozik, jelezném: amit kapott, az nem szerkesztőségi kör-email, hanem egyszerű reklám: én is kapok naponta nyolcat-tízet, mailben, amikben a nagyobb nyugati lapok, például a Times, a New York Times vagy a Washington Post hívja fel a figyelmet az aktuális írásaikra. Minden regisztrált olvasó megkapja. Ez nem valami bizalmas levelezés, ez reklám. Csak én kapok a KCNA-tól is, bibibi!

No, de mit tud magáról a konferenciáról?

„Csak rá kell nézni a Bilderberg-tematikát követő, Magyarország kormányát naponta több tucatszor populistának nevező lapok cikkeire, vagy az azokat reggel imádattal szemléző Klubrádióra, hogy tudjuk: velünk Torinóban idén kiemelt helyen foglalkoznak.

Az a tény, hogy a meghívottak között egyetlen kínai vagy oroszországi sem szerepel, megmutatja, hogy mi az irány e banda fogyó erejének ellensúlyozására.

Aki pedig a bilderbergerek örömére még mindig azt hangoztatja, hogy a Torinóban most összeülők hatalma korlátlan, annak lapunk pekingi vagy moszkvai tanulmányutat ajánl.

Oda könnyebb utazni, mint most Torinóba, az „ördög városába”, mint ahogyan az Il Giornale cikke emlékeztet a legendára.”

Ez az ember vátesz, látnok, vagy Putnok, de valami mindenképpen. Fogalma sincs, mi hangzott el, sőt, nem is lehet, hiszen mindezt a konferencia előtt írta, de biztos abban, hogy Magyarországgal kiemelt helyen foglalkoznak. Honnan lehet ezt tudni? Elsősorban onnan, hogy nem lehet tudni, tehát bizonnyal úgy van, másodsorban onnan, hogy nincsenek orosz és kínai meghívottak. Logikus, nem?

Ja, nem. De ő előre tudta, hogy mi hangzik majd el.

Még a Stoltenberg sem tudta előre, miket beszélnek majd ott, Lovas tudta. Nem tetszik neki hinni? Cáfolja meg, aki képes rá: nem készült jegyzőkönyv.

Na, tetszik látni, ez a bombabiztos hadova titka. Tudjuk, hogy az elhangzottakat bizalmasan kezelik, biztos, hogy sosem lát majd napvilágot az a jegyzőkönyv, ami el sem készült, tehát bármit mondhatunk arról, mi van abban, ami nincs. És ha valaki megcáfolna minket, nevezzük bérencnek vagy árulónak: nincs bizonyítéka.

Különben meg nekem biztos tudomásom van arról, hogy a világ vezetői a konferencián katonaélményeiket mesélték el és lóversenytippeket cseréltek.

Tessék megcáfolni.

Van annyira igazam, mint Lovasnak.

Ilyenkor jut eszembe Mark Twain egyik poénja. A jenki Artúr király udvarából épp a Szentség Völgyében utazgat, mikor mutatnak neki egy látnokot, aki képes megmondani a királyról vagy Merlinről vagy bárki másról, épp hol van és mit csinál. Persze, csak ha jó messze van az illető. A jenki gondol egyet, háta mögé dugja a kezét és megkérdi: mit mutat? A háta mögött állók is látják, nem lehet halandzsázni: a látnok felsül.

Ez a baja a látnokságnak, kérem.

Csak térben és időben messzire lévő dolgok esetében szabad használni, különben lebukik az ember.

Szele Tamás

Kérem, kezdjük a legrosszabb hírrel: elfogták a medvét. A mi Robinkat, oda a magyar szabadság, oda a haza – én tudom, hogy a medve veszélyes is lehet, hogyne tudnám, de azért kutya egy világ az, amiben útipasszus nélkül már a medve sem járhat háztűznézőbe. Ugyan még jó, hogy a Nemzeti Park emberei kapták el, és nem az ásotthalmi polgárőrök.

Sőt, kifejezett szerencse. Mármint a polgárőrökre nézvést. Mert a Robi, amilyenek ezek a medvék, erős edzést adott volna nekik közelharcból. Meg szabadfogású birkózásból. No mindegy, ezen kár keseregni, lássuk, mi volt még tegnap? Mi lett volna, kimenő a zárt osztályról, csak úgy zuhogtak az ártatlan olvasóra a sokkoló hírek. Kezdjük az enyhébbekkel.

G. Fodor Gábor például a 24.hu-nak adott interjújában kijelentette (https://24.hu/belfold/2018/06/08/g-fodor-gabor-terminator-vagyok/), miszerint ő a Terminátor, valamint a miniszterelnök fegyvertársa. Hát, akkor jól teszi, ha kerüli a nedvességet és az erős mágneses teret, már, mint terminátor, bár már elég rozsdás így is, és nem tenném rá a nyakamat, hogy nem hackelték meg mostanra az oroszok. Viszont eszerint a logika szerint a miniszterelnök a Skynet.

Azt is mondja, hogy nem újságíró, amit készséggel elhiszek neki, én ugyanis az vagyok, és semmi közöset nem találok magamban ezzel a gépemberrel. Sőt, azt is bevallotta, hogy a 888 meg egy fegyverraktár – megint igaz, mert szerkesztőségnek nem nevezném, inkább önjelölt faszagyerekek kaszárnyájának. Egyszóval, őszinteségi rohamában mindent bevallott, mi lesz még ebből?

Semmi. Nálunk semmi. Ez egy teljesen következmények nélküli ország.

Hagyjuk ezt az androidot, olajozza meg valaki a T-800-ast és haladjunk, mert még sok szépség vár reánk honunk kies virányain. Ugye, péntek volt, mert minden héten van, és ilyenkor a miniszterelnök beballag a rádióba, érdekeseket beszélni. Nem okosakat, csak érdekeseket, ő egy ilyen ember, személyesen gondolkodik a népszórakoztatásról, nem bízza másra. Mármost normális szombat reggeleken elég kizárólag az ő bölcselmeivel foglalkozni, bármikor kiad három flekket, amiket összezagyvál, most azonban sok más, fontos dologról is szót kell ejtsünk, tehát elég egy mondatára kitérnünk, miszerint „népességcsere zajlik Európában”. A huszadik századi történelem ismeretében a népességcsere azt jelenti, hogy adott terület népességét áttelepítik egy másik országba, ahonnét hoznak a helyükre más embereket. Rendszerint aljas, gonosz, rengeteg fájdalmat, kínt okozó művelet.

Az ám, de ha népességcsere zajlik – itt a közel-keleti menekülők befogadására utal a főminiszter – akkor hova megy Európa mostani népessége? A „csere” szó alapvetően azt jelenti, hogy valaki jön és valaki meg megy. Csak éppen menni nem megy senki, szóval vegyen már valaki egy értelmező szótárat ennek a rádiós személyiségnek.

No, de közben sűrű fellegek gomolyognak Ásotthalom vérrel áztatott csillagának árnyékában, mely a Kárpátoktól az Adriáig vetül. A Jobbik felrobbant, kettészakadt és most süllyed. Pontosabban: kizárták Toroczkait, Dúró Dóra kilépett, őt követte Novák Előd és még sokan mások, akik szerint, ahogy Dúró fogalmaz „a néppártosodásnak nevezett folyamat a párt lelkének elvétele” volt. Ja, kérem: ott volt az a sok ember, akik cigányozni, zsidózni, melegezni meg általában kötekedni, verekedni gyűltek össze, és hirtelen el kellett kezdeni viselkedni. No, de majd most. Június 23-án, Ásotthalmon zászlót bont Dúró és Toroczkai új pártja, holott falat is bonthatnának, de az majd később jön, egyelőre csak a zászlót bontják, és remélhetőleg ez az új párt már meg fog felelni a szélsőjobboldal legkényesebb elvárásainak is.

Ha medve nem jön.

Mert ha jön, a zászlóbontás elmarad.

Lesz tehát egy szalonképes Jobbik a Parlamentben, és egy szalonképtelen az utcákon, ha ez a két csapat kicsit is koordinálja a tevékenységét, igazi pokollá tudják változtatni a már amúgy sem túl kellemes országot – de ne játsszuk az ártatlan szűzleánykát: ez volt a cél, már eredetileg is. A parlamenten kívüli szélsőjobb megtehet minden aljasságot, amit a parlamenten belüli nem, és vice versa. Lesz itt még Legeslegújabb Magyar Gárda is. És aki azt hiszi, hogy ez nem része a kormányzati machinációnak, az jelentkezzen be az orvosához és kérjen valamit beteges naivitásra: ugyanis a kormány enyhén fogalmazva sem túl népszerű, de ha a széljobberek elkezdenek gyújtogatni, verekedni, a kormány meg nekiáll rendet csinálni, minden épeszű polgár a kormány pártját fogja majd. Jól jön az még egy következő választáson.

De evezzünk békésebb vizekre Németh Szilárddal.

Vizekre?

Vizekre bizony, ha nem is békésebbek ezek, merthogy az amatőr klasszika-filológus most újjá akarja éleszteni a magyar hadiflottát. Nem a dunai flotillát, az más: a hadiflottát. Tenger nincs hozzá, de nem is kell, elég az Éledő Erő, majd elnavigálunk a midikloriánok tengerén. Tény, hogy Németh tegnap beszédet tartott a „Magyar haditengerészek az I. világháborúban” című konferencia megnyitóján (https://www.lokal.hu/2018-06-nemeth-szilard-a-mult-ertekeire-epit-a-magyar-honvedseg/), és ott sikerült hatalmas bölcsességével elkápráztatnia a nagyérdeműt, olyanokat mondott például, miszerint:

„Márpedig a haditengerészet hagyományai beépültek nemzeti öntudatunkba, és gazdagították azt az örökséget, amelyre a 21. században is szükségünk lesz. A Szent István csatahajó csúcsteljesítményeit megemlítve Németh Szilárd kijelentette, bizakodással tölt el bennünket, hogy ezt a hadiipart újjá fogjuk tudni éleszteni” (Lokál)

Hát azt a hadiipart, aminek a csúcsteljesítménye a Szent István volt, talán nem kéne élesztgetni, ugyanis ennek a dreadnaughtnak speciel nagyon komoly strukturális hibái voltak: túl magasan volt a súlypontja, túl is volt terhelve, ezért süllyedt el két torpedótalálattól – ráadásul vontatás közben. Illetve után, ugyanis a Tegetthoff vontatókötele elszakadt. Ha kicsit jobban ki van egyensúlyozva, a legénység 89 tagja életben marad.

De mindegy, ha Németh azt mondta, lesz magyar hadiflotta, élén a Lakinger Béla zsebcirkálóval, esetleg még megépíthetjük a Golden Hindot vagy a Victoryt, mely egységek környezetbarát meghajtással, vagyis vitorlák útján haladnak, és elöltöltős ágyúikkal bármely spanyol karavellát, velencés gályát vagy francia sorhajót képesek a tenger fenekére küldeni.

Valamint yo-ho-ho és egy üveg rum.

Németh Szilárd zseniális ötletét csak egy ír tengerészdallal tudjuk üdvözölni:

Nem is csoda, hogy ebben az invenciózus országban szobrot kapott a mai magyar géniusz jelképe: Mekk Elek. Mégpedig a Széll Kálmán, lánykori nevén Moszkva téren. (Innét is láthatjuk, hogy Széll Kálmánt lánykorában Moszkva Kálmánnak hívták). Soha méltóbb szobrot méltóbb méretben méltóbb helyre – ugyanis ez egy igen kis méretű plasztika, Kolodko Mihály alkotása.

Mekk Elek múltunk, jelenünk, jövőnk – hajtsuk meg fejünket előtte, koszorút a szoborra, csak el ne takarja!

A végére maradt a humor. A híres, elpusztíthatatlan pesti humor, túlélésünk garanciája. Mert milyen szalagcímmel jelent meg tegnap az Origo, mi volt a vezércikk címe?

„Szemünk előtt zajlik az igazi jóléti rendszerváltás!”

Ehhez már nem lehet semmit hozzátenni.

Zajlik.

Igazi.

Jóléti.

Rendszerváltás.

És az benne a poén, hogy ezt komolyan gondolták.

Uraim: Rejtő forog a sírjában.

Szele Tamás

Kérem, nem tartom kizártnak, hogy nemsokára Mark Zuckerberg és Orbán Viktor együtt fognak piknikezni, esetleg Márkus mester megtanul kolbászt tölteni, pálinkát főzni, Orbán meg netán leküzdi zsigeri ellenszenvét, és életében először megtekinti tulajdon profilját a közösségi oldalon – mert nagyon egy követ kezdenek fújni.

A különbség a kettő között az, hogy míg Orbán erről nem is tud, Márkus sem tud ugyan, ám a Zuckerberg srác legalább tiltakozna, ha rájönne, kinek a malmára hajtja a vizet. Vagy az is lehet, hogy nem tiltakozna, elvégre nem vagyok arról meggyőződve, felméri-e, milyen jelentőségű döntéseket hoz. Játszik, próbálkozik, amibe a világsajtó most már csak bele fog nyomorodni, de a szerepét nem veszi át a Facebook, sőt: a vége az lesz, hogy pár kismacska és néhány kajafotó kedvéért megszűnik a média a planétán.

De ha az megszűnik, megszűnik a demokrácia is.

Nem, nem a magyardemokráciára gondolok, az olyan, mint a magyarfoci, egy közismert játék szabályrendszerével történő magas fokú visszaélésnek nevezném – a hétköznapi, igazi demokráciára gondolok. De lássuk, miről is beszélek, a 444 nyomán. (https://444.hu/2018/06/06/amit-a-fideszes-propagandagepezet-probal-elerni-magyarorszagon-azt-most-a-facebook-az-egesz-vilagon-bevezetne)

„Május végén a Vox nevű amerikai újság egy rádiós műsorát akarta fizetett hirdetésben reklámozni a Facebookon. A műsor az amerikai Legfelsőbb Bíróság egy döntéséről szól, és hogy annak milyen munkajogi következményei lehetnek amerikaiak milliói számára. Nem sokkal azután, hogy beállították a hirdetést, hogy összesen hány napig szeretnék futtatni, mennyi pénzt költenének rá, stb., üzenetet kaptak a Facebook automata rendszeréből. Ebben az szerepelt, hogy a rádióműsoruk reklámja politikai hirdetésnek minősül, ezért az újságnak először politikai szereplőként kell regisztrálnia magát a Facebook rendszerében, és a jövőben a hirdetéseik minden adata automatikusan nyilvános lesz, az összes többi párt és politikai szervezetével együtt.”

Hát, ezt imádná Orbán Viktor: tehát ha valami politikai vagy közéleti témával foglalkozik, akkor csakis politikai hír lehet, és ha valami politikai hír, akkor az politikai hirdetés is, mivel civil embert nem érdekelhet sem a politika, sem a közélet, aki ilyesmivel fogllakozik, az biztos, hogy profi politikus, és a nézeteit hirdeti.

Aztán, ha sajtóról van szó, akkor bizonyítottnak is tekintendő az állítás: független sajtó ugyanis eszerint a logika szerint nincs.

Sőt, maga a demokrácia sem létezik, egyszerűen párt- és csoportérdekek érvényesítéséről van szó, mely hol sikeres, hol nem, attól függően, mely csoporthoz tartozunk.

Ezzel le is írtam a magyar politika csődjét, és a Facebook közeljövőben várható összeomlásának okát. Mert lássuk csak, hová vezet mindez? Rossz kérdésekhez és rossz válaszokhoz.

A Facebook, ugye, minden sajtótermékről feltételezi, hogy politikailag elfogult ilyen vagy amolyan irányba, és nyilván ezért anyagi támogatásban is részesül. Ami azt is jelentené, hogy a politika nem folyamat, hanem statikus állapot, ennyi és ilyen párt lesz az idők végezetéig, fejlődés nem várható, maximum annyit dönthet el a választó, hova áll. Ezzel az állítással vastapsot kapna a magyar Parlamentben akárki: ugyanis a ma élő és praktizáló politikusoknak pont ez lenne a legfőbb, vitális érdeke. Nem a választók képviselete: az egy zavaró melléktevékenység, szerencsére utóbbi időben nem is kell vele sokat foglalkozni. A politika és a média kapcsolata tehát – ily módon Zuckerberg által is megerősítve – az úr és a szolga kapcsolata volna, éspedig a déli rabszolgatartás szabályai szerint, vagyis nem elképzelhető szolga (fekete ember) tulajdonos nélkül és nem elképzelhető sikeres vagy sikertelen lap gazdapárt nélkül.

A magyar közönség meg, mely hihetetlenül dörzsöltnek érzi magát, most nagyokat bólogat: igen, egy vircsaft ez mind. „A gombócot is megzabálta, a bort is megitta, ki se végzik, dohányt is kap, egy brancs maguk, ne is tagadja!” Az fel sem merül, hogy úgy a sajtó független része, mint a választópolgárok döntő többsége párt nélkül maradt: ugyanis a mai alakulatok kizárólag a saját érdekeiket képviselik, minden más le van szarva.

Nyilván az Egyesült Államokban ez másképp működik, ráadásul az élet sem olyan végletesen átpolitizált, mint nálunk, de azért még ott sem igaz ez a vérlázító állítás, miszerint független sajtó nincs.

Ez különben azt is jelentené, hogy független olvasó sincs: ülnek a szekértáborok a saját információs buborékjukban, és olvassák a saját igazságukat, semmi egyebet, aztán majd egymásnak roppannak azon, hogy a homouzión vagy homoiuzión elve a helyes. Ja, közben éhen vesznek, de szent dolgokhoz nincs köze a prózai zabálásnak.

Márpedig független sajtó még Amerikában is van, nálunk is akad, míg le nem permetezik napalmmal, bár igen szívós: egyszerűen azért van, mert maguk a hírek – többnyire – szintén függetlenek. Nincs baloldali vagy jobboldali, republikánus vagy demokrata földrengés, még a politikai híreket is lehet függetlenül tekinteni (úgy is kéne). Amint a választásokon sem azt kérdik igazából az embertől, hogy „A te érdekeidet melyik párt, melyik jelölt szolgálná jobban?”, hanem azt, hogy „Az ország érdekeit melyik párt, melyik jelölt szolgálná?”

Csakhogy például a magyar választó kizárólag azt nézi, mi tűnik – pillanatnyilag - kedvezőnek az ő számára. Ilyenkor jön a rossz kérdések feltétele. Rossz kérdés az, amire csak egyféle, éspedig rossz válasz létezik. Hiába, hogy a múlt héten is csak egy ember próbált beszökni az országba a déli határon, ha azt kérdik: „Akarod-e, hogy a lányodat negyvenezer migráns megerőszakolja?” arra mindenki válaszol, éspedig nemlegesen, holott a kérdésnek annyi értelme van, mintha azt kérdeznék, akarjuk-e, hogy Zuglóban hétfejű sárkányok lakjanak. Se negyvenezer kanos migráns, se hétfejű sárkány a láthatáron. Ugyanennek az ellenzéki változata: „Egyetértesz a kormánnyal mindenben? Ha nem, velem értesz egyet!”

Ami nem feltétlenül igaz - mindkét rossz kérdésnek az a célja, hogy egyetértő választ provokáljon ki, melynek következtében a másodlagosnak tűnő, voltaképpen elsődleges politikai célokat is elfogadja a szavazó ezzel az árukapcsolásal. Tehát betagozódik a táborba. Feladja a függetlenségét, onnantól már pártkatona, itt vagy ott, feladja a véleményét, kap helyette szabványosat.

Ez sajtóra vonatkoztatva azt jelentené, hogy minden hírnek van „gazdája”, „szponzora”, mindenért fizet valaki – gyakorlatilag ez a Soros-mítosz a kormánymédiákból, amikor a jégesőbe is belelátják Soros Györgyöt (ellenzéki oldalon meg Habonyt).

Hát kérem, vegyünk egy példát.

Én például tegnap a szökésben lévő barnamedvéről írtam. (http://huppa.hu/szele-tamas-medve-barna-meseje/)

Ez a barnamedve a dolgok természetéből fakadóan sem nem kormánypárti, sem nem ellenzéki, sem nem alanya vagy tárgya a politikának: Zuckerberg és Orbán logikája szerint tehát ez az írás nem is létezik, amint a barnamedve sem. Mert semmi sem létezik, ami nem politika.

Márkus testvér logikáját persze értem: ha minden hír politika és mindent politikának tekintünk, valamint megállapíthatatlan, mi az objektív igazság a politikum univerzumában, akkor egyszerűen agyon kell adóztatni a híreket, míg ki nem halnak, a sajtóval együtt, és az emberek majd tényleg csak a macskákról és a kajákról cserélnek véleményt.

Hát annyira jóléti társadalom még az Egyesült Államok sincs, hogy ebbe bele ne rokkanna.

Ez a csodás magánéleti koncentráció, ez a befelé fordulás pontosan az összes fennálló rendszernek kedvez, azokat teszi örök életűvé és változtathatatlanná – legyenek azok élhetőek vagy élhetetlenek.

Nálunk speciel nem túlzottan élhető a rendszer, de mintegy melléktermékként, ezt is támogatja a Facebook reformja. De támogatja közvetve Erdogan Törökországát is, Putyin Oroszországát is, már, amikor épp szabad ott facebookozni.

Túl lehetne élni, ha a magyar olvasó nem ragaszkodna ahhoz, hogy 1. nem ad pénzt betűért, 2. neki joga és kötelessége a pártos állásfoglalás, 3. a saját, önálló vélemény a kocsmaajtón kívül kárhozatos.

És ha a magyar- valamint a világsajtó nem lenne már most online bázisú.

Csak abban reménykedhetünk, volt már rá példa, hogy Zuckerberg a fejéhez kap, lemondja a reformot és elnézést kér.

Abban már úgyis komoly gyakorlata van.

Szele Tamás

Medve Barna három éves volt, ami embernek zsenge kor, de medvének már a fiatalság virága: épp ezért úgy érezte, hogy sürgősen meg szeretné osztani a magányát egy hölgymedvével, karcsúval vagy rubensivel, mindegy, de minél hamarább, sőt, ha lehet, azonnal. Miután kikávézta a szeméből a téli álmot és rájött, mit is szeretne, azonnal regisztrált a Tinderre.

Tavaly a Facebookkal próbálkozott, de az ismerkedés szempontjából tökéletes kudarcot jelentett: medvelányok alig voltak a közösségi oldalon, medvenénik, medvebácsik annál inkább, és mindenki szenvedélyesen politizált, néhányan kegyetlenül meg is sértették Barnát, mert hát ő Szlovákiában élt – ezt valamiért megbocsáthatatlannak tartották, de Barna emiatt nem volt hajlandó átköltözni a Tátrából a Gellérthegyre. Neki az zajos környék lett volna, és azt is tudta: akinek ellenszenves ilyen apróságok miatt, azt egy költözéssel nem fogja megnyerni magának. Meg hát nem is volt érdemes az effélékkel egyezkedni, legfeljebb beállhatott volna közéjük morogni, az meg nem vonzotta.

A facebookos ismerkedés kudarcot vallott, de a Tinderen azonnal rengeteg szimpatikus hölgyet talált. Csupa Tinder Ilonát. Most persze csodálkozni tetszenek, hogy miképpen tinderezhet egy egyszerű négymancsi medve (ha van kétkezi ember, ilyennek is kell lennie), de egyszerű: még tavaly év elején küldték neki a rokonok a telefont a születésnapjára. Kínából küldték, Panda néniék, ott ugyanis annyi mindent gyártanak, hogy akad közöttük medvére méretezett okostelefon is. Küldhették volna Grizzly bácsiék is Alaszkából, csak arra rá volt írva, hogy Blackberry, vagyis szeder, és attól félt a rokonság, hogy az angolul jól beszélő Barna, amilyen szeles bocs, még komolyan veszi a márkanevet és bekapja.

Hiába, Barna, mint vérbeli medve, imádta a bogyós gyümölcsöket.

No, de kitörölte a szeméből a téli álmot, ivott egy erős kávét (a medvék is kávéznak, mégpedig sokat, különben végigaludnák a nyarat is), egész tavasszal tinderezett, aztán, mikor már úgy érezte, elég lánnyal ismerkedett meg, elindult végiglátogatni őket. Feltarisnyált fél mázsa málnát, kötött pár csokor havasi gyopárt a lányoknak, kicsinosította magát, megélezte a karmait, aztán elindult háztűznézőbe. A schengeni határ nem nagyon zavarta, tulajdonképpen észre sem vette, hiszen csak vas- és közúton látható, erdőben, medvecsapáson nem.

Elsőként Füzesabonyba nézett be Ursulához, de a megadott cím bent volt a faluban, emberek laktak ott – bánatában odacsapott egyet a kapufélfának, rajta hagyta a karma nyomát, és ballagott is tovább Kálba, egyenest a sínek mentén, ahogyan a legrövidebb. Erre Grizzly bácsiék tanították, akik tapasztalt hobók voltak, bejárták egész Alaszkát, kiürítettek minden szemétkukát, amiben csak hal volt. Kálban sem járt szerencsével, sőt, egyedül annyi öröme akadt, hogy az egyik kertben talált egy csapot, meg tudott fürödni végre, amire szüksége is volt: erősen megizzadt a nagy útban, melegben, tűző napon.

Mikor Somoskőújfaluba ért, már erősen morgott: hát minden lány szélhámos, egyik sem medve, mind csak ilyen nyápic ember? Ezért ugyan érdemes volt elfecsérelni a drága időt a Tinderen. Be-benézett a kerítéseken, de sehol nem látott kedvére való portát, barlangot, mindenfelé csak házak meredeztek. Pétervására sem volt különb – hanem aztán a dolgok elkezdtek mozgalmasabbak lenni.

Már a káli állomáson látott kitéve egy fényképet, csak nem őt ábrázolta, így arra gondolt: más legény is kóboroghat a vidéken, biztos az tett valami rosszat. De egyre több falragaszon látott medveképet, megállt az egyiknél, elolvasta: okosabb nem lett tőle, azt ő is tudta, hogy jó a szaglása, meg párzási időszakban van, Hogy miképpen olvasta el? Pont úgy, ahogy maga vagy én tennénk: amelyik medve angolul olvas, olvas az magyarul is, sőt beszél, ha kell. A medvék okosak ám.

Hát, ha a simabőrűek plakátokon népszerűsítik őt, az a ő dolguk, különben sem árt egy kis reklám így, párzási időszakban. Ballagott tovább a címekre, nézte őket a Google Maps geolokációs rendszerén, Kocséron megpihent egy tanya udvarán, aztán lestoppolt egy kocsit.

- Migráncs vagy-e? - kérdezte a sofőr.

- Én ugyan nem – válaszolta Barna. Nem tudta, mi az a migráncs, de sokféle medve van a világon, kodiaktól jegesmedvéig, akármit jelenthet – azt viszont biztosan tudta, hogy ő európai barnamedve. Uniós védelem alatt, szóval biztos nem volt migráncs.

- Aztán merre mész?

- Tiszaalpárra.

- Szentkirályig elviszlek.

A sofőrt Bélának hívták, épp válófélben volt, elbeszélgettek kicsit, szomorkodtak a lányok csalfa természetén. Mikor Béla Szentkirályon kitette, még utánaszólt:

- Aztán a medvékkel vigyázz!

- Vannak itt medvék?

- Mostanság vannak.

- Az a jó!

De bizony medve sem Szentkirályon, sem Lakitelken nem mutatkozott, ott csak népfőiskola volt, meg valami nagyon nagy sátor, amiben a fél ország elfért volna, Alpáron sem volt se hegy, se barlang, se nőstény medve – csak helikopter volt, amiből lövöldöztek rá.

Hát, ennek azért fele sem tréfa, brummogta Barna, az ember elindul randizni és tűz alá veszik, mi dolog ez? Még ha altatólövedékkel is vadásznak rá: aludt ő eleget a télen, nincs kedve most szundítani sem, párzani jött volna, de azt meg nem lehet. Földhöz is vágta dühében a csokor havasi gyopárt, elbődült, indult volna haza – de hogyan? Hőkamerával keresik a levegőégből, az meg mindent lát. Mitévő legyen? Addig böngészte a netet, míg meglátta: lakik egy medvelány a pozsonyi állatkertben, épp magányos is, csak ő meg a Badoon kereste a párját, nem a Tinderen. Az már megvan, hova menjünk, de hogyan?

Egyszerűen. Barna beballagott a tiszaalpári állomásra, vett egy vonatjegyet, a Keletiben átszállt - nem vette észre senki, hogy nem helybéli, aki megszólította, arra rámordult, ahogy az már arrafelé szokás- és leszállt Pozsonyban. Most éppen családalapítással van elfoglalva, az állatkertben összkomfortos barlangja van a párnak és egymáson kívül semmivel sem törődnek.

Tiszaalpár térségében már három rendőrségi helikopter köröz eredménytelenül, és polgárőrök tömegei tévednek el a bozótban, csalitosban.

Barna útvonalán harminckétmilliárd forint medvekárt jelentett be a lakosság, és több magyar biztosítótársaság fontolgatja, hogy csődeljárást kér maga ellen.

Toroczkai László nyílt levélben követeli, hogy tüntessék ki a vérmedvék hadával önfeláldozóan csatázó polgárőröket.

A zónát katasztrófa sújtotta övezetté nyilvánították, és külön kormánybiztost neveztek ki a károk helyreállítására alakult társaság vezetőségébe.

A budapesti Parlament hétfőn tárgyalja a „Stop, Medve” törvényjavaslatot.

A szlovák határra drótkerítést telepítenek.

A magyar kormány képviselői Brüsszelben petíciót nyújtottak be a medveinvázió ellen, mely kizárólag bizonyos politikai körök érdeke lehet, nem véletlen, hogy Berlin és Bern címerében is szerepel ez az állat.

Svájc Magyarországon akkreditált nagykövete jegyzékben jelezte a magyar külügyminisztériumnak, hogy hazája nem is uniós tagállam.

A magyar külügy válasza: „Nem? Az se baj!”

A nemzetközi helyzet fokozódik. A budapesti csemegeboltokból eltűnt a medvecukor, miután egy radikális párt hívei merő hazafiságból összetörtek egy üzletet.

A budai Medve utcát átkeresztelték Turul utcára.

Az iskolákból kitiltották a Micimackót.

Orbán Viktor miniszterelnök vésztjósló hangvételű beszédben jelentette be: „Azt eddig is tudtuk, hogy a sör nem ital és az asszony nem ember, de mostantól sose feledjük – a medve nem játék!”

A Kossuth téren máglyát raktak Brumi maci kalandjaiból és elégették a gyermekkönyv összes példányát.

Közben Barna kizárólag magánélettel van elfoglalva Pozsonyban, így nem is tud a fejleményekről.

Meg nem is érdeklik. Utóbbi időben a híreket sem olvassa.

Akkorát csalódott a Tinder miatt a világhálóban, hogy be sem kapcsolja a telefonját.

Mi ebből a tanulság?

Így jár, aki tinderezik.

Szele Tamás

- Jó napot, Hacsek, hol járt, hogy hála Istennek nem láttam egy hete?

- A személyi edzőmmel tréningeztünk, kérem.

 - Mije van magának?

 - Személyi edzőm. Nagy dologra készülök, kell az.

 - Mire, Hacsek, indulni fog a tokiói olimpián konyak-kenuban?

 - Majdnem. Verseny ez is. Indulok a Miss Americán.

 - Maga hülye?

 - Úgy tudtam, az nem feltétel az induláshoz.

 - Sőt. De a Miss Americán ragyogó, gyönyörű, fiatal hölgyek indulnak, maga meg egy ötvenes férfi, akinek tavaly még sérvműtétje is volt!

 - Maga csak ne diszkrimináljon engem. Attól még indulhatok!

 - Hát indulhat, azzal nincs baj, de nem nyeri meg. Megnézem majd magát bikiniben a kifutón.

 - Nem néz meg: kivették a fürdőruhás versenyszámot.

 - Attól maga még nem lesz egy vonzó fiatal hölgy.

 - Nem is kell az legyek. Itt írja az újság, hogy a jövőben nem a versenyzők külső adottságai alapján választanak nyertest.

 - Hát?

 - Mit tudom én. A személyi edzőm szerint biztos lejátsszák sakkban vagy snóbliban, ki a jobb.

 - Ezek szerint maguk egy hétig játszottak?

 - Igen, kérem, hol sakkoztunk, hol snóbliztunk.

 - Ki a maga személyi edzője?

 - A Simek.

 - Na, azt el is hiszem, hogy annak van ideje ilyen marhaságokra. Amióta bérli azt a nyilvános illemhelyet az Oktogonon, magától dől hozzá a pénz.

 - Tőlem?

 - Magától is. Meg mindenkitől. Kisdolga mindenkinek van!

 - Azt maga csak hiszi, kérem, azt maga csak hiszi. Bár úgy volna. De a Simek csődbe fog menni, szegény.

 - Hát azt meg hogy csinálja? Ez a legbiztosabb üzlet a világon!

 - Tudja, először megvette az illemhelyet, de nem ment. Aztán vett mellette egy kisközértet, ahol sört árulnak, és egy pizzás bódét a sarkon.

 - Nem értem.

 - Mert nem gondolkodik távlatokban. Jön a tüntetés, minden demonstráció az Oktogonon megy át és ott is ér véget.

 - És?

 - Az emberek veszik a sört, veszik a pizzát és már kell is szaladniuk a nyilvános mosdóba.

 - De hát ez egy bombaüzlet!

 - Volt, kérem, volt. Most terjesztették be a törvényjavaslatot, hogy magánlakások közelében nem lehet tüntetni. Az Oktogonon meg körbe-körbe lakóházak vannak...

 - De hiszen ez borzalmas.

 - Én is azt mondom.

 - Ugye? A tüntetési jog sárba tiprása!

 - Ja. Meg a Simek is csődbe jut miatta.

 - Mondja, nem lehetne valahogy... izé, lebontani azokat a lakóházakat?

 - És akkor mitől lesz Oktogon, mi különbözteti majd meg a helyet a Hortobágytól?

 - Hát van a Hortobágyon nyilvános illemhely?

 - Mond valamit... de nem lehetne ezt fordítva?

 - Hogy fordítva?

 - A Simekkel eladjuk a pizzást meg a kisközértet, megvesszük a bugaci csárdát, melléje állítjuk a dorozsmai szélmalmot, kiemeljük a mosdót és levisszük a pusztaságba. Ott már szabad tüntetni.

 - Jó, de akkor honnan vesznek hozzá tüntetőket?

 - Mondjuk be kéne nyújtani egy törvénymódosítást, miszerint ezentúl csak a pusztában szabad tüntetni. Ismerek is egy államtitkárt, olcsón megszámítja nekünk.

 - Ez jól hangzik, csak ne tiltakozzon Éliás próféta.

 - Hogyhogy?

 - Nem hallotta? Éliás próféta a pusztában él.

 - De nem házban.

 - Az is igaz. Majd megvesztegetjük pergelt sáskával és vadmézzel.

 - Látja, menni fog ez.

 - Csak majd a húsz százalékot ne feledjék a miniszternek.

 - Húsz százalék? Ez rablás!

 - Dehogy rablás. Csak sima korrupció. Válogassa meg a szavait, kérem.

 - Rendben van, maga nappali műszakos vámpír. Ha elintézi, maga mit szeretne?

 - Egy tételben tíz milliót, és azt, hogy én legyek a vécéköltöztetés miniszteri biztosa. Rendes havi fizetésért.

 - Maga hülye. Ilyen állás nem is létezik.

 - Dehogynem létezik. Még ilyenebb is. Van várbaköltöztetési biztos is.

 - Biztos?

 - Itt írja az újság: „Miniszteri biztost neveztek ki arra, hogy ellássa, felügyelje, koordinálja „a Pénzügyminisztérium budai Várnegyedbe történő költözésével kapcsolatos feladatokat”. A megbízást, mely egészen 2020. május 19-ig tart, Borbély Pál kapta.”

 - Na, neki se lesz gondja egy darabig a mindennapi betevőre. De azért mégis, ő minisztériumot költöztet, nem nyilvános vécét!

 - Mondja már... olyan nagy a különbség?

 - Igen. A minisztériumban sokkal több az alkalmazott.

 - De ugyanaz folyik. És mindkettőt be lehet zárni, ha megbetegszik a vécésnéni.

 - Mondja, maga nem tud gondolatban elszakadni az altesti régiótól?

 - Nem, kérem, gyomorrontásom van. És érdekelt is vagyok a Simek üzletében.

 - Ne aggódjon már annyira, van még egy ötletem.

 - Mondja, mondja!

 - Felhívom a Donaldot, hogy kötelezze a szervezőket: rendezzék a Miss Americát a Hortobágyon, a maguk csárdájában, sré vizavi a szélmalommal szemben, így magának el sem kell indulni rajta, mindenképpen nyer.

 - Kolumbusz tojása! Maga egy zseni! De akkor ki nyeri majd meg?

 - Hát, ahogy így elnézem az oddszokat, a Kim Dzsongun.

 - Mars ki!

 - Magának is, kérem, magának is...

Szele Tamás