Tulajdonképpen ma reggel is minden ugyanúgy kezdődött. Végül is nehezen kezdődhetne egy nap napkelte nélkül. Kibotorkáltam a konyhába, és főztem egy olyan kávét, ami szűkösebb időkben megfelelne vegyi fegyvernek is, legalábbis Ypernnél valószínűleg tömegével irtotta volna a blümchenkafféhez szokott német alakulatokat. Elég annyi, hogy azért nem állt benne meg a kanál, mert kivettem: szétmarta volna.

Igen, akkor mi is van mára? Ja, meló. Oké, este még tüntetni akartunk. Tulajdonképpen akarunk is. Tulajdonképpen a fene tudja, de vegyük a dolgot magát, nézzünk vele szembe, Arisztotelész vagy Melanchton módján.

Oké, ez megírva.

Akkor írjunk sportot. Magyarország öt érmet nyert a jég-sárkányhajók bajnokságán. Belső-Mongóliában. Ilyen van?

Ilyen van, Belső-Mongólia kínai felségterület, a Csinghua hírügynökség is leadta. Segédfogalmam nincs, hogy a sunyiban lehet jégen lapátolni Csü Juan emlékére, de tény.

Jó, közben fogy a kávé, és benne már a bowdenkábel is, pedig az próbált acélból van. Azt hiszem, mégis valami vegyi fegyvert főztem. Nem adom meg a receptet, mert nekem sem jut eszembe, de volt benne kömény és valószínűleg curry is.

Hm, akkor nincs tüntetés. A tiltakozás hatására a szentmise elmarad, vagy elhalasztódik. Olcsó győzelem, túl könnyű. Következő kérdés: ki hívott fel és kit?

Sosem fogjuk megtudni.

Közben az anyag lejött, de hát olyan érzés ez, mintha Botond előtt kinyitnák Bizánc kapuját. „Ne kopogj, gyere be!” És akkor hol tehetem le a buzogányt? A ruhatárban?

Mindazonáltal mégis vannak, akik tüntetni akarnak. Lelkük rajta, csak nagyon érdekelne, mi ellen?

Na, menjünk le dohányért, kajáért. A kocsma előtt nagyon ittas ember áll, és mivel a mi környékünk nem a legrosszabb, mielőtt kirabolnák, legalább megkérdik, hova valósi? Senki sem érti. Hm, hallottam én ilyen szavakat... „swagman”, „billabong”... ez ausztrál. Az ausztrál nyelv minden angol szerint emberiség elleni bűncselekménynek minősül, és tulajdonképpen büntetni kéne, de hát a gyakorlatban mégis érvényesül a genfi egyezmény, igyon egy kávét.

Segít.

A neve Malcolm McThomas, volt katona, de kicsit volt börtönben is. Megesik, kérem, olyan szép triád-tetoválásai voltak, hogy olyant még európain nem láttam. Volt rajta minden, Szalmapapucstól Mesterig, ahogy kell – bizonyára kínaiakkal ülhetett.

Kérdezett.

- Ez ugye egy kedves ország?
- Erre nem esküdnék meg.
- Itt megölik a külföldieket?
- Többnyire csak kiutasítják, kirabolják vagy megzsarolják őket.
- Ugye, ez egy királyság?
- Tulajdonképpen...

- Miért nem vagytok tagjai a Brit Nemzetközösségnek?
- Ennek talán az a fő oka, hogy nem angolul beszélünk és sosem voltunk brit gyarmat, sajnos.
- Mondjuk én sem angolul beszélek...

Tény, ami tény, a veterán úriember által beszélt nyelv tényleg inkább csak hasonlított az angolhoz, de hát beszélek én mongolul is, tibetiül is, ahhoz képest ez apróság. Legalább a nyelvtanát ismerjük. Olyan, mint a szuahélié...

- Hol kapok én itt kurvákat?

- Szabatosan: az interneten.

- Itt nincsenek kurvák?

- Itt nincsenek...

Na, valahogy sikerült betenni egy motoros talicskába, hogy aludja ki magát. Nekem voltak illúzióim a brit modorról, de amikor nekiállt öt eurós jattokat osztogatni, azért visszagyűrtem a zsebébe.

Ugye, bennszülöttek vagyunk.

Abók.

Hazaérek, és mi vár?

Kemény vád. Történt pedig, hogy egy netes lapban megjelent egy interjú Soros Györggyel. Történetesen én abban a különös helyzetben vagyok, hogy életem folyamán már találkoztam ezzel ez emberrel, szerintem sem nem ördög, sem nem angyal, hanem csak egy okos ember, akinek bizonyos nézeteivel egyetértek, másokkal meg nem okvetlenül, ha van pénze, jó, ha nincs, az is mindegy: nekem legalábbis. De hogy szamárságokat nem beszél, az biztos.

Nos, az interjú szamárságokat tartalmazott. Én nehezen hinném, hogy a Wall Street farkasa a legprimitívebb nyelven fogalmazna – főleg egy olyan ember számára, aki annyira nem beszél angolul, hogy a „Mary has a little lamb” kezdetű gyermekmondóka számára királydráma. Az interjú fake volt, de legyünk becsületesek: a szerző nem is szánta komolynak.

A lap maga is tisztázta magát, ha nem is szalonképesen, de jelezték, hogy nem komoly.

Ja, csak vagy tízezren megosztották. Én mindenkinek elhiszem, hogy jóhiszemű, elvégre mindannyian dolgoztunk a Leningrádi Bicikligyárban, csak ahány biciklit kihoztunk, abból mind T-72-es tank lett.

Nos, két üzenet várt. Az egyik egy nehezen értelmezhető, de különben valami olyan volt a veleje, hogy ha igazam van, akkor sem vagyok baloldali, mert a hazugság a sajtóban megengedhető.

A másik egy kedves nácitól, aki megüzente, hogy mától ezer szem fog figyelni és nézzek hátra az utcán.

Ez utóbbira az a válaszom, hogy így is több ezer szem figyel, szóval kinyalhatja, elvben és gyakorlatban is újságíró vagyok, most mondd már, ezerrel több szem...

A másik kérdés problémásabb. Ugyanis nekem az a nézetem, hogy sajtóban, tudatosan soha, soha, azaz soha nem szabad hazudni. Nem érdekes, hogy politika, pénz vagy asszony kérné: hazudni pedig nem szabad. Harminc évet eltöltöttem ebben a szakmában, és meglehet, néha tévedtem vagy félreinformáltak: de soha nem hazudtam tudatosan, Isten engem úgy segéljen.

Akkor még majd kibírok pártos hazugságok nélkül vagy harmincat.

Ez nem nap volt. Ez egy Beatles szám... A Day in the Life.

https://www.youtube.com/watch?v=53Dh-I0_m5Y

És még nincs vége.

Szele Tamás

Tetszettek már képtárban járni? Akkor tudják, hogy vannak képek, amiket nem közelről nézünk, hanem hátrább lépünk pár lépést, hogy érezhessük az összhatást – hát, így kéne most ezzel a Horthy-misével is tennünk. Lépjünk hátra és nézzük a dolgot összefüggéseiben, különben elveszünk a részletekben. Tehát tekintsük, miről is van szó?

Arról, hogy tegnap a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége a következő meghívót tette közzé, a nagy nyilvánosság számára.

„A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ Budapest Belvárosi Csoport) tisztelettel meghívja Önt 2018. január 27-én (szombaton) 10:00 órára a Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templomban tartandó megemlékezésére.

Szentmise keretében szeretettel és tisztelettel emlékezünk a 150 éve született vitéz nagybányai Horthy Miklós (1868-1957) néhai kormányzónkra, és kedves menyére, munkatársára, a 100 éve született özv. Horthy Istvánné (1918-2013) született Edelsheim Gyulai Ilona grófnőre.

Emlékező beszédet mond:
Dr. Boross Péter úr, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnöke
Lezsák Sándor úr, a Magyar Országgyűlés alelnöke
Prof. Dr. habil Szakály Sándor úr, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója

Felhívjuk a figyelmüket arra, hogy a helyfoglalás az érkezés sorrendjében történik. Előzetes helyfoglalásra a várható nagy érdeklődés miatt nincs lehetőség.”

Már maga a levél is elgondolkodtató, elvégre teljesen új értelmet kezd nyerni a „körúton belüli értelmiség” csúnya, szalonzsidózó fogalma, ezek az emberek mindenképpen értelmiségiek, mint nevük mutatja (más nem igazán) és körúton belüliek is, de nagyon nem úgy azok, ahogy ezt mondjuk a bayerzsoca értené. A szervezet maga még 1989-ben jött létre, tehát nincs sok köze a mostani kormánykurzushoz, mondjuk azt kivéve, hogy természetesen a kormány hívei, de maga a fogalom – keresztény értelmiségi – is elgondolkodtató. Hiszen egy értelmiségi életében talán nem az kéne a főszerepet játssza, hogy mely felekezethez tartozik, megértem, ha mondjuk Pilinszkynek ez központi kérdés volt, de Pilinszkyt sem elsősorban azért szeretjük, mert sokat járt templomba. Hanem mondjuk azért, mert csodálatos költő volt. Ennyi erővel lehetne a balkezes vagy abszolút hallású értelmiségieknek is szövetsége, hiszen a mai szekularizált világban azért nem az a központi probléma, ki miféle módon tiszteli Istent.

No, de miért lenne sérelmes egy szentmise?

Egy szentmise soha nem sérelmes, misézni mindig és mindenkiért szabad, extrém esetben még a Sátánért is lehetne, legfeljebb felesleges volna, rajta már nem segítene az ima. Csak tetszik tudni, nem mindegy, mikor tartják azt a misét és kiért. Ugyanis január 27. az auschwitzi haláltábor felszabadításának az évfordulója, ekkor ért oda a Vörös Hadsereg 322. lövészegysége. Ebből következően ez a nemzetközi holokauszt-emléknap.

És akkor már nem lenne szabad misézni?

Dehogynem. Csak épp nem Horthyért. Ugyanis a valamikori vitéz és nagybányai kicsit sem volt ártatlan a vészkorszak bűneiben. Ne kezdjük el a „német befolyást” hibáztatni, a zsidótörvényeket korábban hozták még annál is, hogy az Ezeréves Adolf Németországban kancellár lett volna. És hát nem csak a zsidótörvényekről van szó.

Ahogy Hobo mondta: „Négyszázezer a fagyhalálba, hatszázezer a füstbe ment.” Ahogy a holokauszt sem „zsidó ügy”, hiszen egyfelől a deportáltak mintegy harmada nem is volt izraelita, hanem roma volt, meleg volt, vallásos keresztény volt, pacifista volt, baloldali volt vagy csak nem tetszett a házmesternek, úgy bizony Horthy számláján ott van, nagy betűkkel a Don-kanyari katasztrófa is. Amiben több százezer magyar katona halt meg harci cselekmények miatt, vagy menekülés közben, fagyhalállal, éhezés miatt vagy a kolera végzett a szánalmasan felfegyverzett, áldozatul odadobott Második Magyar Hadsereg tagjaival. És bizony, munkaszolgálatosok tömege is. Nem nevezhető Horthy bűnlajstroma „felekezeti ügynek”. Ez bizony össznemzeti gyász, baj, szégyen, keserűség.

Horthy olyan nagy hazafi lett volna, hogy ez elnézhető neki? Lehet, hogy nagy magyar hazafinak mondta magát – de nem mindig viselkedett eszerint. Idézzük csak Faludy Györgyöt!

„Az I. világháború alatt Fényes László hadiözvegyek és hadiárvák érdekeit védte szolgabírák és főispánok ellen, akik a jogos pénzüket elsikkasztották előlük. Összetűzésbe került Horthy Miklós korvettkapitánnyal is, aki az úgynevezett otrantói csatában két angol csapatszállító hajót süllyesztett el, de az Adriai-tengerből nem tudott kitörni az osztrák-magyar hajóhaddal, és saját hajóját is elvesztette. Maga Horthy is megsebesült, és a polai kórházban feküdt, amikor Az Est újságírója meglátogatta, és a lapban közölt riportja végén azt írta: „Elbúcsúzunk tőle. Kórházi ágyán a tengerészkapitány szép kék szeme Budapest felé tekint.” Néhány nap múlva Az Est levelet kapott a beteg tengerésztől: „Egy beteg korvettkapitány szeme nem Budapest, hanem Bécs fele tekint.” (Faludy György: A Pokol tornácán)”

Ezek szerint Horthy Polában azért még nem volt akkora patrióta.

Egy évben többnyire 365 nap van, négyévente eggyel több, mely tény a Gergely-naptár ismeretében tagadhatatlan. Hát pont ezt a bizonyos napot kellett kiválasztani erre a szentmisére, ami egy, mint vázoltam, nagy bűnökben érintett politikusért szól?

Persze, vannak megmagyarázhatatlan véletlenek, ezt mondta a Zolika zsebtolvaj is, mikor megtalálták nála a pultos mobiltelefonját, de a kocsmai esküdtszék ezt nem vette különösebben tekintetbe, így jelezném, hogy a közélet előtt sem érv, hogy „nem is jutott eszünkbe, milyen nap ez”. Előtte is van nap, utána is, nem szakadna senkinek a fejére a Belvárosi Plébániatemplom, ha máskor miséznének ez ügyben.

Világos, hogy nem vallási eseményről, hanem politikai provokációról van szó.

Arról is érdemes pár szót ejteni, hogy ez a szemforgató, álnok magatartás sok minden, csak nem keresztény. Ama Galileus, a Szelíd Mester nem tanított ilyesmire senkit, soha. Ugyan még a templom profanizálásának sem volt barátja, sőt, meg vagyon írva, miszerint „Az én házamat imádság házának nevezik: ti pedig rablók barlangjává teszitek” - mondá, és átrendezte a kufárok pultjait. A kereszténységre nézvén is szégyen, hogy a nevében ilyen sunyi, aljas provokációt követnek el. Bizony mondom néktek, kevesebbért is átkoztak már ki embereket. És egy kis anathéma Ferenc pápától azért ide sem ártana, csak, hogy érezzék a törődést. Szimónia ez, a javából, egyházi és lelki javak megszerzése vagy áruba bocsátása, világi okokból.

Akkor most mi lesz?

Nem lesz semmi. Írunk ezer felháborodott jegyzetet, már szerveződik a nyilvános tiltakozás is (https://www.facebook.com/events/1487200158059325/) de bizony a misét meg fogják tartani, mert templom van, pap van, és „nagy érdeklődés” is várható.

Hadd szégyelljem legalább én magamat azok helyett, akik ebben a sátáni feketemisében, szentségtörésben részesek. És hadd idézzek számukra egy gondolatot a Szentírásból.

„Jakab 5:16
Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.”

Azért a gyógyulásért, azért viszont nem lenne oktalan dolog imádkozni...

Buzgósággal.

Szele Tamás

• Jó napot, Hacsek, mi a baja? Olyan furán néz, töri a fejét, lógatja az orrát, miben sántikál?

• Hagyjon már békén ezekkel a tornagyakorlatokkal. Nekem már az orrlógatás is egy tripla leszúrt Rittberger, nem hogy a sántikálás vagy pláne a fejtörés. Le vagyok égve, pénzt kéne csinálni valahogy.

• Lássa, milyen úr vagyok én magával, meghívom egy kockacukorra, szimplával.

• Nem egy szimplára, kockacukorral?

• Nem, mert ezt lekönyvelem, és így más adókulcs alá esik.

• Könnyű magának, Sajókám, maga mindig tudott élni, a vérében van az üzlet.

• Meg a nyomás is, jó bőven. De hát mi a baj?

• Elmentem két hónapja pincérnek egy ceglédi szerkesztőségbe.

• Pincérnek? Szerkesztőségbe? Ennyire isznak arrafelé az újságírók?

• Isznak azok mindenhol, de ez olyan szerkesztőség volt, hogy borozó.

• Értem, bent boroztak a munkában.

• Nem. Ez egy teljesen nyilvános borozó volt, amit szerkesztőségnek könyveltünk, mert arra kapták a támogatást, nem italmérésre.

• Hogyhogy?

• Hát lapkiadásra adott az önkormányzat 78 milliót, de ebből a tulaj kocsmát nyitott.

• És nem is jelent meg semmi?

• De, egy darabig megjelent egy Ceglédi Mozaik című kiadvány, aztán már csak a vendégek jelentek meg minden nap, a végén pedig a rendőrség. Bezárták a boltot, bennragadt két havi bérem, a tulajt meg nem lehet elérni, mert Szaúd-Arábiában rendez teveszépségversenyt éppen.

• Na, maga alaposan megjárta. Ráadásul a szaúdi teveszépségversenyt is leállították, húsz tevét kizártak, mert botoxot használta.

• Botoxot. A tevék.

• Botoxot: a tulajdonosok most azt állítják, semmi közük az ügyhöz, valami magyar turista adta el a szert azoknak a buta állatoknak.

• Akkor tényleg végem, ez a pénz odavan.

• Na, nyugodjon meg, van még remény. Jelentkezzen a Századvéghez, migrációkutatónak. Sok, fizetett külföldi út, első osztályú szállodák, magas bér.

• Mit kutat a Századvég a migráción?

• Amit tavaly. Meg tavalyelőtt.

• Ja, értem. És miért külföldön kutatja?

• Mert itthon nincs.

• Akkor hozassanak, még mindig olcsóbb lenne...

• Pont azért kutatják, hogy ne legyen. De ne féltse maga a Századvéget, van nekik most pénzük rendesen.

• Mégis, körülbelül mennyi?

• Naponta 20,4 millió forintot költhetnek csak erre.

• Micsoda? Ennyi pénzért leszek én akár migráció is, nem hogy kutató!

• Na jó, hát ezt nem mind maga kapja. Magának csak a napidíj és a költségtérítés járna. Meg az alapbér.

• Túl szép is lett volna...

• Vagy, ha ez nem tetszik, menjen el fővédnöknek, mint a Németh Szilárd.

• A rezsibiztos?

• Az hát. Az a kifinomult, kissé franciásan effeminált, szimbolista nüanszokra oly érzékeny értelmiségi.

• Meg volt birkózó.

• Na igen, az is volt. Magyar bajnok. Van, hogy a poétikus lelkek durva dolgokból kell megéljenek. Tudja, mint a Troppauer Hümér.

• Ja, igen, aki légiós volt és most Tobrukban minareteket árul bülbüllel.

• Az. Na látja, ez a Németh is egy ilyen Troppauer. Az ember azt hinné, hogy kizárólag a halfnelson jár a fejében meg a rezsicsökkentés, erre fel kiderül, hogy titokban, mondhatni rangrejtve ő az Arany János-év fővédnöke.

• Annak bizony tökéletesen alkalmas.

• Hogyhogy?

• Látja, mekkora ember: ez már nem csak védeni tudja azt a szegény emlékévet, ha rátámadnak, de fővédeni is!

• Ki támadna pont az Arany-emlékévre?

• Mondjuk a Holubár. A cseh vitéz.

• Maga, úgy látom, nem tudja, mi az a fővédnök.

• Dehogynem tudom, páncélban jár, meg van neki olyan izéje, aladárja... nem, alabárdja. Nagydarab ember, hárman sem bírnátok súlyos buzogányát, parittyaköveit, öklelő kopjáját, elhűlnétek, látva rettenetes pajzsát!

• Aranyból jeles, politikából elégtelen, leülhet.

• Már ülök.

• Maga szerencsétlen, a fővédnök egy tiszteletbeli cím!

• Akkor az aladárja is tiszteletbeli?

• Alabárd! És nincs neki, neki ollója van.

• Minek?

• Nemzetiszínű szalagokat vág vele át.

• Meg minket.

• Igen, minket is átvág, de a szalagokat is, mert avat.

• Akkor ez nem is fővédnök, akkor ez egy avatár.

• Micsoda?

• Avatér, régi magyar mesterség. Van futár, kádár, molnár meg avatár. A futár fut, a kádár kádakkal foglalkozik, a molnár molyokkal, az avatár meg avat. Milyen szép is Arany János nyelve!

• Mars ki az emlékévből, mert hívom a fővédnököt, az majd felavatja magát!

• Holnap bejön?

• Mars!

Szele Tamás

Kérem, akinek mostanság kezd elmenni a kedve a Facebooktól, annak vagyon némi igazsága: a közösségi oldalt oly mértékben tökéletesítik, hogy egyre rosszabb lesz, ha még javítgatják egy fél évig, lehet: kihal magától. Igen sok jó szándékkal van kikövezve az a pokolba vezető út, amin Zuckerberg úr csapata halad – méghozzá elég sietősen mennek.

Ugye, az egész az amerikai választási kampánnyal kezdődött, mikor a semmiből megjelent harminckétmillió álhír-oldal és elkezdték ontani a hülyébbnél hülyébb hazugságokat. Mondjuk mi, itt, Közép-Kelet Európában eleve minden hírt fenntartással kezelünk (ennek az a hibája, hogy emiatt többnyire csak azt szoktuk elhinni, ami amúgy is egybevág a nézeteinkkel), de Amerika erre nem volt felkészülve – és hát valljuk meg, nem is az a normális, hogy eleve mindent hazugságként kezeljünk, míg be nem bizonyosodik róla, hogy igaz. Ahogy személyit sem szoktunk kérni, ha valakit bemutatnak nekünk. Nos, Zuckerberg először tiltakozott, mikor felelősségre vonták az álhírek terjesztésének elősegítése miatt, aztán elismerte a rendszer hibáit, és azóta is csavarkulccsal javítgatják. Olyan is, egyre jobban csikorog. Idén év elején Márkus mester megfogadta, hogy megjavítja a közösségi oldalát, ha addig élünk is. Erre a nagy löttyös indulatra tíz nappal ezelőtti írásomban már kitértem volt (http://huppa.hu/szele-tamas-business-as-usual/), az volna a veleje, hogy több lesz az oldalon a személyes és családi hír, kevesebb az általános információ és sajtócikk, ami látszólag okos gondolat, mert ahol kevesebb a hír, ott kevesebb az álhír is.

Ahol meg nem beszélnek, ott nem is hazudnak.

Hát, nagy ötlet, említettem is volt, hogy ez az online média csődje, Szlovéniában például, ahol az új rendszert kipróbálták, sikerült is az internetes lapok olvasottságát lefelezni, de hát mit érdekli Márkus testvért Szlovénia, Kongó vagy Magyarország? Nyugaton is szidják az ötletet, de a nyugati lapok egyelőre megengedhetik maguknak a fizetett megjelenést, így náluk kisebb lenne az olvasók számának csökkenése – de többe kerülne az alacsonyabb forgalom, szóval gazdasági rémálommá kezd válni az eddig bejáratott struktúra. De még csak most jön a feketeleves.

Mivel sokan tiltakoznak, tegnap a hatalmas főmufti saját oldalán bejelentette: újabb nagy ötlete van – ilyenkor kezd rosszat érezni az ember – éspedig az, hogy lassan, fokozatosan, de minden felhasználót megkérdeznek majd, mely híroldalakat talál megbízhatónak és melyeket nem. Aztán majd eszerint kapják a hírfolyamot.

Mi ezzel a baj? Hiszen demokratikus és még személyre szabott is. Mindenki azt kapja, amit kér.

Hát csak az, hogy ellentmond a sajtó természetének. Teszem azt, nekem a tudomásomra jut, hogy hétfejű sárkány közeleg Budapest felé, és tüzes leheletével porrá akarja égetni a várost. Először is megbizonyosodok az információ valóságtartalmáról, tegyük fel, igaz. Aztán megírom, mert közérdekű információ, és fontos, hogy meneküljön, ki merre lát.

Viszont csak azok fognak róla tudni, akik már eddig is megbíztak bennem, és hitelesnek tartották az írásaimat, valamint azokat a sajtótermékeket, melyeknek dolgozom. Azok, akik nem értenek egyet a nézeteimmel – és azért akad pár ilyen ember – nem is fognak hallani a sárkányról, míg fel nem tűnik az égen. Tehát ez az intézkedés nem feloldja, hanem még meg is erősíti az „információs buborékot”.

Hogy az micsoda? Azt a Facebook-algoritmust hívjuk így, ami figyeli a felhasználó szokásait, és aszerint teszi elé a híreket, bejegyzéseket, hogy korábban mi tetszett neki. Így aztán mindenki bezárkózik a saját kis világába, amit szeret, annak a legkisebb rezdüléséről is hall, amit nem szeret, arról semmit sem tud. Így alakulnak ki a különféle Facebookos és politikai szubkultúrák, de ez a melegágya a mobbingnak is, ami a módszeres terrort jelenti – azt, amikor egy csoport rászáll valakire valamiért és addig gyalázzák, míg bele nem őrül. Vagy ennek az ellentéte is elképzelhető, mikor egy közösség elkezd isteníteni valakit. És az sem kevésbé ártalmas.

Ez az információs buborék eddig csak algoritmus szerint működött, és valamennyire áttörhető volt, egy-egy nagyobb szenzáció mindenképpen átütötte a falát – ezen túl viszont betonból lesznek azok a falak, páncéllal borítva. Ha a felhasználó hitelt ad egy sajtóterméknek vagy sajtótermékek bizonyos csoportjának, onnantól kezdve az ő világukban él. Máshonnét véletlenül sem fog hírt kapni.

Újságírónak külön pokol, hogy ha jól akarjuk végezni a munkánkat, nekünk a velünk szemben állókat is olvasni kell, de legalábbis kéne. Mostantól nem lesz ugyan tilos, de magától nem fog elém kerülni mondjuk a Magyar Idők vagy a 888 egynémely szösszenete.

És hát a másik gond: a népszerűség. Mostanáig ezt a megnyitásokkal, olvasottsággal mértük, ezen túl a követőkkel kell majd? Előre látom, hány követője lesz a mindenegybennek, a világtitkainak és a tudnodkellnek, és mennyi mondjuk az Átlátszónak vagy az Élet és Irodalomnak. Az új módszer elkötelezi az olvasót. Sőt: eddig olvasókat keresett az ember, mostantól olvasótábort, követő hadat kéne. Ami megint csak radikalizálni fogja a megjelenő írások hangvételét, hogy el ne veszítsük a már meglévő csapat tagjait. Egyszóval: a sajtó szempontjából hatalmas hibát követ el Zuckerberg, egymással is harcban álló törzseket hoz létre az új rendszer.

Megnézem majd, hányan fogják hitelesnek nevezni - teszem azt – a Breitbartot. Sokan. Nagyon sokan.

Közben a meglévő, reális problémákkal senki sem törődik, így például a tartalom szerinti moderáció abból áll, hogy ha bizonyos szavak szerepelnek a posztban, illetve a robot úgy találja, hogy a kép meztelenséget ábrázol, akkor jön a tiltás, meg akkor is, ha jóakaróink jelentenek minket – még ha az illető szavakat nem sértő értelemben használtuk is. Nyilván egy robot képtelen értelmezni a szöveget, ide emberi moderálás kéne, csak az meg nagyon sok pénzbe kerülne.

Vagy ott van a posztlopás esete. Az ember kiírja a falára, miszerint kinyílott a pitypang, abban a tudatban, hogy ezt csak az ismerősei látják. De jön egy elvben vele politikailag azonos (vagy épp ellentétes) oldalon álló híroldal, és közzéteszi a posztot saját hasábjain, persze értesítés és engedély nélkül. Nem kell mondanom, hogy az ember nem fog ugyanúgy beszélni a szónoki emelvényen, mint ahogy a kávéházban szokott: ez a módszer kiválóan alkalmas bárkinek a lejáratására. De lehet belőle sajtóper is. Mert teszem azt, én X. politikust mondjuk gyengeelméjűnek tartom. Ebbéli véleményemnek hangot is adok az oldalamon, ami azonban nem teljesen nyilvános: az ismerőseim látják. Mások csak akkor, ha rám keresnek és egyenként elolvassák minden hasfájásomat. Az ám, de a sok ismerős közül valaki kiviszi ezt egy ilyen hírtolvaj lapba. Míg az első esetben csak zárt körben követtem el becsületsértést, a második esetben – tudtomon kívül! - sajtó útján követem el ugyanazt, a személyiségi és a jó hírhez való jog megsértésével. És a második eset büntetési tétele már sokkal szigorúbb. A hírtolvaj oldal meg röhög a markába.

Erre egy gyógyszert tudok. Az ilyen oldalakat a jövőben perelni fogom, éspedig nem szerzői jogi alapon, mert a bejegyzés viszonylagos nyilvánossága miatt ez lehetne vitatható. Hanem szakmai és üzleti hitelem rontása miatt – ugyanis tényleg árt szakmai hírnevemnek, ha akár csak egy sor is megjelenik tőlem olyan orgánumban, melyet szemmel láthatóan fanatikus analfabéták szerkesztenek. Akik vissza akarnak élni vélt politikai türelmemmel bizonyos irányzatok iránt.

A türelem elfogyott, aki anyagot akar, írjon magának, a lopásnak ezennel vége.

No, például ezt a jelenséget sem kezeli a Facebook, de legalább meg sem próbálja.

Egyáltalában véve: minden szabályozási kísérlet csak tovább ront a már amúgy is pocsék helyzeten, szinte mindegyik intézkedés olyan, hogy nehezebb vele élni, mint visszaélni, és mintha minden reform csak a további megosztottságot és radikalizálódást támogatná.

Nem lesz ennek jó vége, Márkus mester, amondó vagyok én.

Nem kéne sajnálni azt a pénzt, van belőle épp elég, emberi, élő moderátorokat kéne alkalmazni, ráadásul elfogulatlanokat.

Kivéve Magyarországon.

Itt ugyanis ez lehetetlen volna.

Minálunk elfogulatlan ember nem él.

Szele Tamás

Azért ne szerénykedjünk, hölgyeim és uraim, édes hazánk, Hunnia besúgásban mindig is jól teljesített és az éves spiclitermés is sokszorosa volt a nyugat-európainak. De olyan bőséges termést, mint amilyen idén várható, még sosem láthattunk a Duna–Tisza közén. Minden adott hozzá: a klimatikus viszonyok, a politikai széljárás de még a trágya is.

Már ki is hajtottak az első spionbimbók, kérem, virágzik a vamzerfa! A Magyar Idők csodás példáját adja az egészen komoly névtelen feljelentésnek, remélem, géppel írva, mert úgy az igazi. Az történt ugyanis, hogy szombati számukban (http://magyaridok.hu/belfold/kulfoldi-fiatalok-segitettek-ki-a-nagy-diaktuntetes-szervezoit-2704792/) közöltek egy olvasói levelet – álljon itt a maga teljes szépségében.

„Péntek délután a Dísz térnél egy nagyjából 15 fős külföldi fiatalokból álló csoport várakozott a 16-os busz megállójában. Egy náluk idősebb, angolul jól beszélő nő volt a vezetőjük, aki folyamatosan hangosan beszél nekik.

De nem a várról, vagy a városról, hanem arról, hogy szerinte mennyire fontos, hogy a fiatalok összefogjanak a modern oktatásért, amit Magyarországon csak a privát egyetemek képviselnek, amelyeket külföldi szervezetek támogatnak.

A hölgy telefonja a Lánchídon megszólalt, a készülékbe már magyarul mondta, hogy egy kicsit késnek, de öt perc múlva ott lesznek. A csoport le is szállt az Erzsébet térnél, magyar vezetőjük rajta maradt a buszon, de azért megmutatta, hogy merre kell menni a Kossuth tér fele.

A Kossuth téren valóban volt egy tüntetés péntek délután. a szervezők tízezres létszámot vártak, helyette még kétezren se voltak, ami enyhén szólva is óriási bukta. A szervezők totális kudarcát csak tetézte, hogy ennek a létszámnak is csak a fele volt diák.

Talán a demonstráció szervezői nem is bíztak abban, hogy kellő számú magyar diák fog tüntetni, ezért külföldről is kellett még hozni fiatalokat, mint a fenti tizenöt fős csoportot. A buszon utazó fiatalok, nem úgy tűntek, mint akiket különösebben érdekelnének a magyarországi oktatás időszerű kérdései.

Talán csak az olcsó budapesti utazás feltétele volt az, hogy egy végül teljes kudarcot jelentő tüntetésen meg kell jelenniük? Akkor pedig valószínű, hogy nem ő voltak az egyetlenek.

A három szervező diáknak lehetett erre pénze?”

Miben különbözik ez az olvasói levél az összes többitől? Abban, hogy külön írásként jelent meg. Nem komment, nem a levelezési rovat része, felületes szemlélő azt hihetné, hogy a lap munkatársának művével áll szemben, de nem, ugyanis alul jelzik, kurzívval, zárójelben, miszerint „Olvasónk beszámolója alapján”. Olvasónak viszont nincs neve, neme, semmiféle adata, őt ugyanis védi a sajtótörvény, nehogy véletlenül baja essen a nagy lojalitás miatt. Mondjuk a sajtótörvény idevágó, az informátort védő passzusát is pont ellenkező esetekre találták ki, de azt hagyjuk is, ki lehet a névtelen hős, nekem magánvéleményem, hogy akkor olvasói ez a levél, amikor én perzsa sahinsah vagyok.

De hát nem is levél, hanem tulajdonképpen névtelen feljelentés.

A spionfióka még kissé ügyetlen, ugyanis elárulja magát: ért angolul, különben nem tudta volna, miről beszél a rejtelmes hölgy. Aki viszont lehetett – kedves, oligofrén besúgócska – például angoltanárnő is, aki elkísérte a különben spontán tüntető tanítványait. De a mai világban nincsenek egyszerű, ésszerű magyarázatok: a hölgy Soros ügynöke volt, mert az kellett legyen, ezt bizonyítja az angol nyelvtudása is. Ő hozta a nyugati anarchista tömegeket a 16-os buszon tüntetni.

Mi ebből a tanulság? Az, hogy ezentúl vigyázzunk, mit és milyen nyelven beszélünk a buszmegállóban, boltban, utcán, kocsmában, vasútállomáson, mert ha angolul szólalunk meg, jöhet a rendőr. Angolul csak a Soros-ügynök tud ugyanis.

Semmi baj, majd beszélek kínaiul, úgy is tudok. Csak az a baj, hogy maximum a pekingiek értik, szóval mégsem érdemes.

Azt már nem is mondom, hogy ha magyarul bököm ki, ami a nyelvem hegyén van, abból mekkora botrány lenne.

De az állampolgári éberségnek ez a szép példája érdekes módon pont egy nappal azelőtt jelent meg, hogy Rogán Antal, a Miniszterelnöki Kabinetirodát vezető miniszter a következőket nyilatkozta a Kossuth rádió, vagyis MR1 Vasárnapi Újságjában (http://www.kormany.hu/hu/miniszterelnoki-kabinetiroda/hirek/a-kormanynak-van-listaja-az-illegalis-bevandorlast-segito-szervezetekrol):

„A kabinetnek az a célja, hogy távol tartsa Magyarországtól azokat, akik a bevándorlás propagálásával, szervezésével foglalkoznak, akik megpróbálnak migránsokat behozni Magyarországra és akik őket finanszírozzák. „Ezt elérni nem olyan egyszerű dolog” - mondta a miniszter, majd aláhúzta, három megoldást javasoltak.

Ezek közül az első, hogy vegyék nyilvántartásba azokat a szervezeteket, akik a bevándorlást szervezik, és „legyen vita arról, hogy kik azok, akik ezt csinálják, és ha nem vallják be, akkor a hatóságok kényszerítsék rá őket erre a bevallásra” - fejtette ki.”

Hatóságok. Kényszerítsék. Akkor megint elveszitek a Schmidt Mariskától az Andrássy út hatvanat? Mert ott vannak jó kínzókamrák, ki sem kell őket építeni. Vagy hát minek is vennétek el, maradhat ő ott igazgató attól, hogy az alagsori helyiségekben épp gumibotos és hálózati váltóáramos rákényszerítés zajlik. Szerintem még élvezné is. Az már bizonyos, hogy a besúgászat megindult, akinek van ellensége – és nálunk mindenkinek van – számíthat arra, hogy megtalálják.

Megtalálták már szegény Ady Endrét is. A Facebookon valamely öntudatos honfinak szemet szúrt egy idézet, amely tőle kering (valamikor még a Nagyváradi Naplóba írta), és úgy szól, miszerint:

„Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék, s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.”

No, ez nem nyerte el a jó magyar honfi tetszését, összefogott más jó magyar honfiakkal, és addig súgták be az idézetet a közösségi oldal automatizált felügyeletének, míg az le nem tiltotta.

Antiszemitizmus miatt.

Ady Endrét.

Aki pont ellenkezőjét írta az antiszemitizmusnak.

Mindig mondtam, hogy a magyar besúgónak, spiclinek nincs párja.

Készüljetek, feleim, virágzik a vamzerfa, kinyílott a téglabokor, idén tavasszal spicliszezon következik!

Szele Tamás

Kérem, ez egy röhejes, de kellemetlen írás lesz. Mítoszok fognak megdőlni, sőt, beledőlni a pöcegödörbe, mindkét politikai oldal mítoszai, szóval aki sértődékeny, itt hagyja abba az olvasást. És akinek kényes az ízlése, az is: ugyanis egy nyilvános illemhelyről lesz szó, ráadásul guggolósról. És nem, nem lesz igaza a végén senkinek. Szóval, csak az olvassa, aki ezek után nem retten vissza.

A hír egyszerű, jómagam a 444-en találkoztam vele (https://444.hu/2018/01/19/magyar-kormanyzati-tamogatassal-epitettek-guggolos-vecet-karpataljan-aztan-jottek-a-csodas-kommentelok): „Magyar állami támogatással építettek pottyantós budit Kárpátalján”. Mármost, ha túl vagyunk a röhögésen, a köhögésen, a félrenyelt kávé nem végzett velünk és a monitort is lepucoltuk, lássuk be, erre két anyaországi válasz létezik, úgymint „Büdös szemétládák, eladták a voksaikat!” balról és „Tojjatok csak, drága véreink, váljék egészségetekre!” jobbról. Az hogy le se sz.rjuk, a mai, hisztérikus Magyarországon elképzelhetetlen. Pedig az lenne a helyes reakció, csak hát gyűlölködni vagy rajongani kell nálunk manapság, még akkor is, ha a viharzó érzelmek tárgya az a matéria, mely a pöcegödröt tölti ki.

Viszont a hírrel így, ilyen formában jobb vigyázni. Ugyanis csak egy autentikus forrása van, éspedig Mezőgecse polgármesterének, Mester Andrásnak a Facebook-oldala. Onnan vette át az információt előbb a bizony nem makulátlan hátterű Kárpáthír (http://karpathir.com/2018/01/18/magyar-allami-tamogatassal-epitettek-pottyantos-budit-karpataljan/), tőlük meg a 444.

Akkor viszont lássuk az igazat is, ne csak a valódit. (https://www.facebook.com/andras.mester1/posts/2023556087671516?pnref=story)

„Tisztelt Mezőgecseiek!

Örömmel értesítem Önöket, hogy elkészült az új illemhely a mezőgecsei rendezvényközpontban, a focipálya mellett. Szeretném megköszönni a Magyar Kormány, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága és a Bethlen Gábor Alap támogatását. Az illemhely felépítéséhez anyagilag hozzájárultak továbbá Czegle Tibor és dr. Bártfai Endre barátaink Magyarországról. A fizikai megvalósításban a következő mezőgecsei lakosoknak köszönöm a segítséget, közreműködést és támogatást: id. Fazekas Gyula, Jancsi Sándor, id. Tóth Zsolt, ifj. Tóth Zsolt, Illés Bandi, Jancsi István, Asztalos Tibor, Illés Pál, Balogh István.
Tisztelettel:
Mester András
Mezőgecse polgármestere”

Tessék elképzelni, ahogy a kormány, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága és a Bethlen Gábor Alap támogatja az illemhelyet, magánszemélyekkel karöltve.

Épületes látvány.

A kommentek viszont tanulságosak: megtudjuk belőlük, hogy a társadalomhigiéniai műintézet vízöblítéses lesz ugyan, ámde guggolós. Mellőzzük az ősi vitát, hogy nagydolgunk céljára mely testhelyzet a kényelmesebb és melyik az egészségesebb, én magam kerülni fogom ezt az intézményt, még ha arra járnék is, mert az én igényeimnek nem felel meg, de hát ez megszokás kérdése. Érdekesek azonban a reakciók.

Tulajdonképpen a helyiek szelíd iróniával viszonyulnak a dologhoz, hogy úgy mondjam, még magában a cirkalmas köszönetben is érzek némi humort, a kárpátaljai Clochemerle polgármestere nem véletlenül közöl hosszú listát a támogatókról, több van ebben, mint annyi, hogy senkit sem akart kihagyni. Az anyaország kommentelői azonban természetesen nehezményezik a dolgot, előkerül minden terület, ahol nincs pénz, nem is sorolnám, ugyanis szinte sehol nincs, ahol kéne legyen.

Csak éppen nem azért nincs, mert Mezőgecsén van budi. Hanem azért nincs, mert a magyar kormány szándékosan nem ad. Tessék már észrevenni: ez egy tudatos politika része, krízishelyzetek előidézése, egymást gyűlölő csoportok kialakítása, azok egymás elleni kijátszása... És sajnos vevő erre az ellenzék bizonyos része is: igen, az a része, amelyik majd böllérbicskával támad erre az írásra is. Hölgyem, uraim, tévednek, hogy finoman fogalmaznak: NEM maguktól veszik el a pénzt a kárpátaljai budira. Illetve, mivel elvben közpénzről van szó, valóban önök fizették, csak éppen ha nem épülne semmi a világon határon túl, de egy budi vagy kutyaól sem, akkor sem fordítanák a közpénzt hasznos, határon belüli ügyekre, hanem egyszerűen ellopnák. Ahogy a legnagyobb részét el is lopják.

Nem másra költik: ellopják. Itt a különbség.

Hanem annak a közpénznek a mértéke a nem mindegy. Egyfelől, látom, hogy anyagilag két magánszemély is hozzájárult a merész építészeti terv megvalósításához, másfelől a polgármester egyik válaszában írja, mekkora összegről is van valójában szó. Tessék kapaszkodni.

„A 2006-os évben lettem megválasztva polgármesternek, amely megválasztást követően minden évben fejlesztettünk valamit, kicseréltünk néhány ablakot az óvodában vagy színpadot építettünk. Településünk ismeretlen volt, ezért elindítottunk két Fesztivált, a lekvárfőző fesztivált és a böllérversenyt. E két rendezvény ismertté tette településünket. Igen nagy probléma volt számunkra, hogy a rendezvényközpontunkban nem volt megfelelő illemhely (a böllérversenyen több ezer ember vesz részt minden éven, ezért igen fontos fejlesztés volt a számunkra). 2017-ben pályázatot nyújtottunk be a BGA-hoz, melyben az illemhely megépítésére pályáztunk. A pályázatunkra 200 000 ft támogatást ítéltek meg, mely támogatással el tudtuk kezdeni az építkezést. A helyi lakosok segítségével és más magyarországi magánszemélyek támogatásával sikerült elkészíteni az épületet.”

Tessék? Kétszázezer forint? Az összeg adminisztrációja egymaga többe kerül, mint maga a summa! Egy bankett, egy rövid látogatás is költségesebb, főleg, ha kormányszintű. Ez olyan kevés, hogy ebből lopni sem lehet, ahhoz, hogy érdemes legyen lenyúlni, meg kéne sokszorozni. Hol van ebben az üzlet?

Ne tessék nagy ravaszul azt mondani, hogy szavazatvásárlás, ugyanis Mezőgecsének ezer lakosa van, az sem mind magyar, aki magyar, az sem mind állampolgár, aki állampolgár, sem mind szavazhat és aki szavazhat, az sem mind fog. Onnét ha ötven voks előkerül, már nagyon örülhetnek neki. De akkor hol éri meg?

Két haszna vagyon. Egyrészt, bár látszattevékenység, de mégis bizonyítja, hogy egy csomó hivatalnokra szükség van, hiszen dolgoznak. Azt a szerény kérelmet Budapesten iktatni kellett, meg kellett vitatni, el kellett bírálni, le kellett könyvelni, ismertetni az érdekeltekkel az alapítványi támogatás feltételeit, postázni kellett, szóval ez legalább tíz ember egyhavi munkája, ismervén az állami hivatalok tempóját. No, ezek már nem kétszázezerért dolgoznak.

De van ennek politikai haszna is. Ha az ellenzék egy része ezt a különösen kínálkozó, valóban groteszk esetet érvként használja majd a kampányában – az összeg mértékétől nagyvonalúan eltekintve – elszabadul megint a pokol a közösségi oldalon, és a hívek mindegyike igyekszik majd valami sértőt mondani az ellenségképként eléjük rakott kárpátaljaiakra. Na, ez viszont már hozhat voksot – a kormánynak. Hiszen megsértik őket, várható a büntetőszavazat.

Tehát a guggolós budi nem sok szavazatot hozhat, de ha ebből a kis sz.rból országos botrány kerekedik, az már lehet kontraproduktív az ellenzéknek. És az viszont már bőven megér bagatell kétszázezer forintot a kormánynak. Bizony, bizony: a várható, sőt, megjósolható reakció, aztán az ellenreakció.

Bölcs ember épp ezért le sem tojná az esetet.

Attól tartok, kevés a bölcs ember.

Tényleg szeretném jelezni: az a bizonyos matéria nem arra van, hogy hajigáljuk... meg arra sem, hogy egymásra kenjük.

De ezt már nem fogjuk tudni elkerülni.

Vihar lesz ebben a budiban.

Nem mondom meg, milyen ügy ez, úgyis tetszenek tudni.

Szele Tamás

Igen, kérem, a magyar hatóságok most dobbal fogják a verebet, verik a tamtamot irgalmatlanul, szerintem rövidesen beállítanak egy rezesbandát is, hogy nagyobb legyen a lárma – nehogy ugyanis véletlenül a titokzatos ukrán AN-2-es pilótája vagy pláne, az az azonosítatlan, feltételezett utasa, amelyik nem vietnami vagy afgán, véletlenül belesétáljon egy igazoltatásba.

Mintha kicsit sem akarnák megtalálni ezeket az embereket. Tegnapi írásomban (http://huppa.hu/szele-tamas-ejszakai-repules/) már levezettem, hogy erősen valószínű, miszerint egy fedett titkosszolgálati akció tanúi voltuk, melynek részei voltak a szerteszét szaladó vietnami és afgán menekülők is, mármint azért, hogy tereljék el a határvadászok figyelmét arról, hogy a pilóta és még valaki kényelmesen beszállnak egy terepjáróba és elhajtanak. A művelet – ha így zajlott, de nagyon úgy néz ki, hogy ez a helyzet – teljes sikerrel járt, az összes utas megvan, a pilóta viszont nincs sehol, és az a személy sem, aki miatt az egész teadélutánt rendezhették. Persze, ez egyelőre csak egy feltételezett, hipotetikus személy, de ha nem tételezzük fel a létezését, még nagyobb a baj: akkor ugyanis semmi értelme az egész légiparádénak. Tizenegy menekülőért senki sem ad fel, hagy el a méregdrága repülőgépet, ami ráadásul elég jó állapotban van.

Itt maradtunk el tegnap, lássuk, azóta mennyivel lettünk okosabbak?

Nem sokkal.

Inkább részletekkel gazdagodtunk, melyek ismeretében a kémfilm egyre jobban hasonlít egy abszurd vígjátékra.

Hogy az elején kezdjem, az ukrán és a magyar hatóságok elismerték, hogy a berepülés ténye megtörtént. Ennek nagyon sok értelme van, ugyanis, ha nem történt volna meg, akkor most nem is beszélnénk róla, és az az Ancsa is elég nagy tárgyi bizonyíték. De lássuk a hivatalos ukrán bejelentést. (http://huppa.hu/fejlemenyek-az-egbol-pottyant-migransok-ugyeben/)

„Az Ukrán Állami Határőrszolgálat megerősítette, hogy Ukrajnában szállt fel az a tizenegy migránst szállító repülőgép, amelyet még hétfő este találtak meg a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Kállósemjén határában – tette közzé oldalán a www.karpathir.com.

„Tényleg megtörtént az eset, a repülőgép az ukrán-magyar határtól távol eső régióban szállt fel” – nyilatkozta az Ukrinform hírügynökségnek Oleg Szlobodjan, az Ukrán Állami Határőrszolgálat szóvivője a kárpátaljai magyar hírportál tudósítása szerint. A szóvivő elmondta, az ukrán határőrségnél észlelték a Magyarország felé tartó An-2-es típusú repülőgépet, ám szavai szerint nem rendelkeznek olyan eszközökkel, amelyekkel meg tudnának állítani egy, az ukrán légteret átszelő légi járművet. Oleg Szlobodjan kiemelte, a magyar hatóságokkal szorosan együttműködve dolgoznak az ügy részleteinek felderítésén, a repülőgép tulajdonosának – aki avdijivkai (Donyeck megye) lakcímen van bejelentve – adatait már átadták az illetékes hatóságoknak. Hozzátette: vizsgálják, hogy a tulajdonosnak lehetett-e köze a nem éppen hétköznapi embercsempészéshez, valamint azt is, hogy az illetékes szervek miért nem reagáltak kellően a határőrség riasztására.”

Kérem, ez olyan, mintha megkérdezték volna az ukránoktól, hogy „Sto eto?” és ők azt válaszolták volna: „Da. Eto sto.” Az, hogy nem rendelkeztek megfelelő eszközzel a gép megállításához, csak részben igaz: sugárhajtású vadászt tényleg nem érdemes az AN-2 ellen küldeni, de azért az elmúlt évek során többször is kiderült, hogy Ukrajnának bizony vannak légvédelmi fegyverrendszerei. Az megint más kérdés, hogy ilyen célpontra a rakéta is pazarlás lett volna, és hát kár lett volna a szerencsétlen, átvert utasokért - bár a kérdés soha nem úgy vetődik fel ilyen esetben, hogy ki van a fedélzeten, hanem úgy, hogy ki lehet. Mindegy, nem lőttek, drága a rakéta.

A szétszaladt menekülők viszont, akiket mind egy szálig elfogtak, egészen érdekesen viselkedtek. Kérem, fogalmuk sem volt, hogy hol vannak. A kilenc vietnami, amint észlelte, hogy mintha rossz helyen lennének és a környezet sem túl barátságos, érdekes módon a templomkertben kötött ki – ezt talán úgy magyaráznám, hogy Vietnam hosszú ideig volt francia gyarmat, a lakosság nagy része máig keresztény és hát a templom az európai kultúrákban hagyományosan menedék, asylum.

Afganisztán viszont sosem volt gyarmat, csak mindig szerették volna, hogy az legyen, ám nem jött össze: az afgánok tehát elindultak a buszmegálló felé, és útközben afelől tudakozódtak, hogy miképpen juthatnának el Magyarországra... mindezt egy Kállósemjén méretű településen. A feltűnés elkerülése végett. Nyilván mindenkit elfogtak, és egy fő kivételével, aki menedékért folyamodott, a maradék tízet már át is adták az ukrán hatóságoknak.

Mondhatni, fénysebességgel zajlott a kitoloncolás. Pedig lehet, hogy tudtak volna érdekeset mesélni, olyasmiről, hogy hányan voltak a pilótafülkében, kik voltak, hova lettek... de nem fognak, kérem, mert már bottal ütjük a nyomukat. Nagyon hamar meg kellett tőlük szabadulni, tán azért, nehogy eljárjon a szájuk.

Magát a gépet pedig szétszedik, hogy nyom se maradjon. Illetve, hivatalosan nem azért szedik szét, hanem ellenkezőleg, lefoglalják, mint bizonyítékot, de ahhoz szét kell szedni, akkor is, ha ezzel megsemmisülnek az értékes nyomok. Világos, mint a vakablak. Ahogy a szon.hu írja:

„Az AN-2-esen szerdán reggel kezdtek el dolgozni a Nyír Air Service Kft. szakemberei: ahhoz, hogy a gépet a rendőrség, valamint a katasztrófavédelem felügyeletével a nyíregyházi repülőtérre szállíthassák, el kell távolítani a két szárnyát.

- Tizenhat méter széles, így közúton nem szállítható, ezért van szükség a várhatóan két napig tartó munkálatokra – mondta lapunknak Sógor Csaba rendőr alezredes, a megyei rendőr-főkapitányság bűnügyi-technikai osztályának vezetője. Sokakban felmerült a kérdés: miért kell szétszedni a repülőt, miért nem lehet vele egyszerűen elrepülni Nyíregyházáig? Ez egy ukrán lajstromozású gép, ami nem rendelkezik a légügyi hatóság engedélyével, azaz legálisan nem használhatja a magyar légteret. Bűnjel, ezért lefoglaltuk és nem maradhat itt – mondta az alezredes, hozzátéve: a gépben 13-15-en férnek el, de súlytól függően ettől több utast is elbír az AN-2.”

Kérem, szabál az szabál. Legfeljebb még annyit sem fogunk tudni az esetről, amennyit kideríthetnénk.

Akkor összegezzük. Úgy tűnik, jól szervezett akció keretében az embercsempészek – vagy a fedett akció vezetői - feláldoztak tizenegy utast annak érdekében, hogy egy tizenkettedik meg a gép pilótája eltűnhessen. Van az az összeg, amennyiért érdemes ilyesmit összehozni. (Az már gazemberség volt részükről, hogy a tizenegyektől pénzt kértek, de az ingyen fuvar is gyanús lehetett volna). A magyar hatóságok akkora felhajtással és olyan nyilvánosan intézkednek, hogy ha az eltűnt két személy nem vak és süket, hát soha meg nem találják őket, de mintha nem is ez volna a fő cél. Meglehet, nem akarják ők olyan nagyon beleütni az orrukat valamibe, ami a jelek szerint ér annyit, hogy repülőgépet is áldozzanak érte.

Most akkor két dolog lehetséges.

Ha véletlenül csoda történik, és valahogyan ennél többet is megtudunk, talán ki lehet deríteni, igazából mi történt és miért.

Valószínűbb azonban, hogy ennél több sosem kerül napvilágra, és az ügy szépen, csendben elalszik. Mármint az után, hogy a magyar kormány kiaknázta a propaganda-értékét.

A magyar történelem folyamán azért akadt már rejtély repülőgépekkel kapcsolatban, amire sosem találtunk megnyugtató választ.

Még örüljünk, hogy csak Ancsa 2-es jött és csak embereket hozott.

Elvégre bombázhatta volna Kassát is.

Illetve, az most nem a mi dolgunk lenne.

No, mindegy. Jó eséllyel sosem fogjuk megtudni, mi volt ez

Legalábbis addig nem, míg dobbal fogjuk a verebet.

Szele Tamás

Kérem, nagy idők jöttek el reánk, amint egy KDNP-s szónok fogalmazna, miután bevásárolt 1,2 millió forintért lekvárból és beleült a 225 ezer forintos gerincerősítő székébe. A „Stop Soros” törvény körüli forgatagban fel sem tűnik a hírfogyasztónak a látszólag jelentéktelen esemény, miszerint rejtelmes Antonov-2-es landolt Kállósemjén térségében, fedélzetén menekülőkkel, akiket természetesen elfogtak.

Pedig ha jobban megnézzük a szűkszavú hírecskét, igen érdekes dolgok jutnak az eszünkbe. Olyan érdekesek, hogy az már-már egészségtelen. Hát, akkor lássuk csak, miről van szó?Vegyük a Police.hu hivatalos tudósítását (http://www.police.hu/hu/hirek-es-informaciok/legfrissebb-hireink/bunugyek/legi-uton-illegalisan-erkeztek-magyarorszag#1), mert elvben ennyit szabad tudnunk az esetről.

„Szabadnapos rendőr riasztotta szolgálatban lévő kollégáit azzal, hogy kállósemjéni háza fölött egy alacsonyan szálló kisrepülőt észlelt 2018. január 15-én 19 óra körül. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Rendőr-főkapitányság Tevékenység-irányítási Központja által azonnal a helyszínre irányított rendőrök a repülőgépet egy mezőgazdasági területen landolva megtalálták. A rendőrök jelentős erőkkel, nyomkövető szolgálati kutyák és hőkamerák segítségével terepkutatást végeztek, ellenőrizték a környező útvonalakat és közlekedési eszközöket. Az összehangolt tevékenység eredményeképpen rövid időn belül elfogtak három afgán és nyolc vietnami állampolgárt, akik a rendelkezésre álló adatok szerint illegálisan jutottak be Magyarország területére légi úton. A külföldi állampolgárokat idegenrendészeti eljárás keretében történő meghallgatásukat követően a rendőrség őrizetbe vette. Az ügyben a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Igazgatósága embercsempészés elkövetésének megalapozott gyanúja miatt folytat nyomozást.”

Bikkfanyelv, a hírszerkesztő fásultan legyint, csak pár magát ellenzékinek tartó lap reklamált, azok sem további információkért, hanem azt hiányolták, hol volt épp a magyar légvédelem. A helyén volt, kérem, amint azt a HM kommünikéje is tudtunkra adja (http://www.honvedelem.hu/cikk/67053_nem_volt_indokolt_a_gripenek_riasztasa)

„Az MH Légi Vezetési és Irányítási Központ 24 órás légtérvédelmi készenléti szolgálata a NATO integrált légvédelmi radarrendszerével folyamatosan figyeli az ország légterét. A szolgálat január 15-én, hétfőn, a kora esti órákban már az országba lépés előtt észlelte a Magyarország légtere felé alacsony magasságban közeledő, azonosítatlan kisrepülőgépet. Annak helyzetéről, mozgásáról és haladási irányáról - az eljárásrendnek megfelelően - folyamatosan tájékoztatta az illetékes szervezeteket, ezzel együtt a határvédelmi szolgálatba bevont rendőri erőket. A rendőrség határvadász egységei azonnal életbe léptették az ilyen esetekre vonatkozó rendszabályokat, aktivizálták erőiket. A kisgép magasságvesztése nyomán a radarjel megszűnt. Ezután az országhatárt átlépve az azonosítatlan kisgép leszállt, amelyet követően a rendőrség haladéktalanul intézkedni tudott. A radarjel megszűnése okán az ország légvédelmi rendszerébe bevont Gripen vadászrepülőgépek felszállása az érvényben lévő szabályozásnak megfelelően nem volt indokolt.”

Mondjuk azt értem is, hogy nem küldenek Gripen elfogó vadászokat valamire, ami nagyon lassan és nagyon alacsonyan közlekedik, mert egész egyszerűen nem tudnának vele mihez kezdeni a vadászok: célkeresztbe még egy egész másodpercre sem kerül, pont, mert annyira lassú a Gripenhez képest. Meg hát, ismerjük már ezt a fajta madárkát. Ezt nem rakétával, hanem vadászpuskával lövik, ugyanis csak a törzse fémépítésű, a szárnyak vászonborításúak, ne tessék nevetni a dolgon, de bizony a derék régi pilóták az MHSZ-nél és a Mezőgazdasági Repülőgépes Szolgálatnál tűvel-cérnával javítgatták, mikor kellett. Szóval: akinek van fogalma a repülőgépekről, tudja, hogy kár ez esetben a légvédelmet hibáztatni.

Mikor az első hír befutott, még halálosan biztos voltam abban, hogy ez a gép csak magyar lehet, ugyanis kis honunkban rengeteg repült belőle, ez volt a szocialista mezőgazdaság és légiközlekedés kétfedelű igáslova, munkakutyája, ezzel permeteztek, ezek húzták fel a vitorlázógépeket, ezek parádéztak augusztus huszadikán a Duna fölött (meg a MiG-ek és a helikopterek) de még egy Fonográf lemez borítójára is felkerült az egyik. Szovjet gyártmányú gép volt, de úgy megmagyarosodott, mint a Sokol rádió. És tévedtem volna: a felségjel és a lajstromszám (UR-68106) alapján ukrán tulajdonú. Megvan a története is: An-2R típusú gép, mely 1981. decemberében készült el Lengyelországban, a PZL Mielec-nél. 1982. január 13-tól az Aeroflotnál repült, 1993-ban az ukrán Air Ukraine vette meg. 2011. április 14-e óta nem szerepel a légitársaságok listáján és 2015-ben magánkézbe került. Már, ha ez a gép az a gép... ugyanis Ukrajnában zuhant már le olyan AN-2-es pár éve Skulina körzetében, ami a lajstromszám alapján hónapokkal korábban már egyszer lezuhant és ízzé-porrá tört.

Kissé szabadosan bánnak ezekkel az azonosító jelekkel arrafelé.

Mármost, ha elvileg tudjuk, miféle géppel van dolgunk, lássuk a furcsaságokat. Nem csak nekem tűntek fel, a 24.hu (https://24.hu/kozelet/2018/01/18/megannyi-rejtely-ovezi-a-migransszallito-repulot/) is észrevette őket, ha nem is mindet. Első sorban is: miért pont repülőgéppel csempészték ezeket az embereket, mikor gyalog sokkal olcsóbban és biztosabban átigazíthatták volna őket a határon? Kinek érte ez meg? Nem a levegőbe beszélek, egy ilyen, 1980-82-es gyártású gép ára használtan, a legális piacon (http://www.planecheck.com/index.asp?ent=ap&man=Antonov&des=AN2&type&grp=An-2&id=0) 77 200 euró, vagyis forintban 23 094 380. Mondjuk olcsóbb, mint a gyufa, ha azt veszem, hogy mégis működőképes, bevált típusú, strapabíró repülőgépről beszélünk, de ha belegondolunk, hogy ennek műszaki- hangár- és üzemanyagköltségei is vannak, be kell látnunk, a tulajdonosának évente is sokba kerülhet. Nem érdemes kockára tenni.

Márpedig kockáztatták és el is vesztették. Mondjuk a fehér festés sem volt nagyon előnyös a Nagy Magyar Éjszakában, csak a vak nem látta, ahogy földközelben berregett, és a gép belülről is szokatlanul tiszta volt, műszakilag is jó állapotban lehetett a fotók alapján. De miért szántóföldre szállt le a nagy sötétségben?

Esküszöm, mint egy rossz második világháborús filmben... Másenyka és Natasa petróleumlámpákkal jelölik ki a kukoricásban a sík területet, ahol landolhatnak a hős partizánok. A valóságban a szántóföld, sötétben nagyon rossz landolóterep, mert nincs hozzá elég részletes térkép, nem is lehet, bármikor szembejöhet egy árok, gémeskút, villanypózna, akármi, és törik a landoló gép. Ez bezzeg nem tört. Ha vaksötétben kel landolni még egy földút is jobb választás, mert az viszonylag sima és jó esetben rajta van a GPS-en.

Ez bizony arra utal, hogy az érkezőket valakik várták, persze, nem petróleumlámpával, hanem odaálltak pár kocsival, terepjáróval, azoknak a fényszórói adhatták az irányfényt. No, de ha volt ott kocsi, miért gyalogosan menekültek a tizenegyek, miért nem vették fel őket? Tán azért, mert nem az afgánokat, vietnamiakat hozták igazából, ők is balekok voltak, az álcázás részei. Amíg őket kergették hóban-sárban, éjszakában a nem túl képzett és ravasz határvadászok, a valódi utasok jól fűtött terepjárókban hagyták el a körzetet. Szerencsétlen menekülők örülhettek a fuvarnak és eszükbe sem jutott: ők tulajdonképpen csak azért jönnek, hogy tereljék el a figyelmet.

Aztán jön a következő kérdés. Hol vannak a pilóták? Ép pilóta sértetlen gépet nem hagy el, csak ha vagy az életét menti, vagy erre kapott parancsot. Beleragadt a sárba a rögzített futó? Lehet, kérem, nem vitatom, csak éppen hol vannak a fotókról a keréknyomok? „A gép nagyon hangosan erőlködött, hogy újra felszálljon, de a kerekei beleragadtak a szántás földjébe, így nem tudott elindulni – mondta a gépet észlelő rendőr a Kállósemjénben megtartott sajtótájékoztatón.” (24.hu)

Vagy felpörgették párszor a hajtóművet, hogy vegyék már őket észre...

Túl sok itt a gyanús jel. Ez vagy a világ legelcseszettebb embercsempészési kísérlete, vagy fedett titkosszolgálati akcióval van dolgunk. Arról elképzelésem sincs, melyik gumitalpú csapat dolgozott, de nagyon úgy néz ki, mintha maga a fedett akció teljes sikerrel járt volna, és mi most pontosan azt művelnénk, amit elvárnak tőlünk: embercsempészetről beszélünk, elhisszük, hogy már légi úton is folyik, és ez pillanatnyilag jó a magyar kormánynak, alátámasztja a nagy törvénykezési paranoiájukat. Még ugyan az a jó, ha csak valamelyik magyar szolgálat keze van a dologban, de nem hinném, hogy így áll a dolog: nem magyaros észjárásra utal az egész.

Baj akkor van, ha orosz vagy ukrán szolgálatok érdekeltek az ügyben, mert akkor idehoztak valakiket vagy valamiket, akiket vagy amiket közúton nem lehetett volna. Hogy kikről vagy mikről van szó: nem tudjuk.

Hát, kérem, itt tartunk most.

Van Zsivány Egyes és Ancsa Kettes.

A többit majd meglátjuk.

Szele Tamás

Kérem, nagyot ment tegnap a hírpiac, az értő elméjű tudósító hatalmas röhögésekkel kezdte délelőtt Kerényi Imre nyári táborának kapcsán, ez átcsapott némi aggodalomba, mert Gulyás Márton újabb freskókkal látott el egy középületet, majd átadta a helyét az elemi felháborodásnak a „Stop Soros” törvény kapcsán, ami nem egyszerűen stupid: az maga a lánc, amit ránk vernek egy életre.

Akkor menjünk sorjában. Azt mindannyian tudjuk, miszerint az érdemes Kerényi Imrére nem volna bölcs dolog nagyobb és/vagy költségesebb dolgok vezetését bízni, mint csatahajók, intézmények vagy arató-cséplőgépek, mert félő, hogy kárt tenne velük a környezetében, esetleg ennenmagában. Ha nála vannak az iratai, lemehet a sarokra tejért és kenyérért (a pénzt kiszámolva kell neki odaadni, nehogy becsapják), de iratok nélkül ne menjen ki a házból, mert eltéved, sosem talál haza és a végén Abesszíniában köt ki, ahol mixernő lesz. Kisebb dolgokat, babaházat, bélyegalbumot rá lehet bízni, de például kutyaólat már nem, mert a kutya haraphat is.

A mostani ötlete az, hogy méregdrága nyári tábort szervez a honi elit 16 év körüli gyermekeinek. Egyfelől, nem találom egészségesnek ezt a társadalmi homogenitást, jobb lenne, ha kicsit sokszínűbb volna a közösség, de ez semmiség ahhoz képest, ahogy Kerényi a mai 16 évesek világát elképzeli. Azt mondja a babérköszörűs rendező, miszerint:

„A táborozók alapfelszereléséhez tartozna egy görög peplon, egy római tunika, egy puhafából készült rövid római kard, egy cserkészzsinórral ellátott napkalap

Programpont, hogy az ifjak római centuriák mintájára masíroznak és hadi versenyt rendeznek, a lányok pedig népi körtáncot, úgynevezett leánykarikázót lejtenek, és szobrokat utánozva megismerik az ókori ruhaviseletet.

A gyerekek karénekeket és színpadi jeleneteket tanulnak, a tábor végén pedig „énekelnek, táncolnak, alakoskodnak” szüleik előtt.

Angyalként ezt éneklik majd: „Született világ megváltója”, ördögként pedig így csúfolódnak: „Bíró, pandur, lakatos, tiéd lesz egy láda fos”.

Az első foglalkozáson a diákok megtanulnak egy egyszerű menettáncot és egy leánykarikázót, ezt folyamatosan gyakorolják, s a harmadik nap kirándulásán, valamint a tizennegyedik nap gálaműsorában elő is adják e műsorszámot.”

Izgalmas egy pihenés lesz a srácoknak. Megnézem én azt a mai, majdnem felnőtt, ráadásul tehetős családból származó kamaszt, aki fakarddal fog masírozni, lepedőbe öltözve, míg a lányok karikáznak. Kerényi különben úgy érvel, hogy ennyit megér a trónörökös. Hát, reményeim szerint Magyarország egyelőre még köztárssaság, de ha monarchiává is alakítják Kerényi rendezői koncepciója szerint, így akkor is maximum Caligulákat lehetne nevelni. De különben: marhaság, a srácok majd megérkeznek, lepakolnak, kimennek a kocsmába, előszedik a cuccot, amit hoztak, elkezdik tolni és két hétig le fogják tojni, mit pampog a Kerényi. Elvégre nem lehet felpofozni a trónörökösöket.

Gulyás mester szabadtéri tárlatáról annyit, hogy más, hírszegényebb napokon akár szalagcím is lehetne, hiszen a performance roppant látványos volt, de ebben a speciális esetben nem mondhatunk mást: délutánra a kormány ellopta előle a showt. Ezért sincs igazuk azoknak, akik kollaborációval vádolják: aki kollaboráns, az jobban értesült lett volna, és egy nappal korábbra időzíti a nyilvános dekorációt.

És elértünk a valódi hírhez. A „Stop Soros” nevű förmedvényhez.

Úgy látom, nem igazán érti a kedves nagyérdemű, mi is ezzel a baj. Akkor lássuk, mit mond ez a törvénytervezetnek csúfolt valami?

„Az illegális migrációban részt vevő, azt támogató szervezeteket adatszolgáltatásra köteleznék. Bíróságnak kell kiadniuk az adatokat, és transzparens lesz az adatbázis. Hogy mi számát az illegális migráció támogatásának, az egyelőre nincs meghatározva. Ha például valaki ad Szerbiában egy menekültnek egy telefont, amin van egy térkép, az már ilyen tevékenységnek számíthat.

A nyilvántartásba vételen túl annak a szervezetnek, amelyik több pénzt kap külföldről, mint Magyarországról, magyar állampolgároktól, a külföldről kapott támogatásának 25 százalékát lesz köteles illetékként befizetni. A pénzt a NAV fogja beszedni. Ha nem teljesítik az elvárásokat a szervezetek, akkor az ügyészségnek kell akcióba lépnie. Ha az ügyészség jogosulatlan tevékenységet vél felfedezni, akkor bírósághoz fordulnak.

Létrehozzák az idegenrendészeti távoltartás intézményét: az érintett külföldi állampolgárokat Magyarországról távol tartanák, a magyarokat pedig a schengeni határ 8 kilométeres körzetétől tartanák távol bizonyos esetekben.” (Index)

Most jön Lencsi baba, az ő tágra nyílt szemecskéivel, és megkérdi ártatlanul, hogy ez miért baj, hiszen ez csak a Soros-ügynökökre vonatkozik.

Hát csak azért, mert mindenki és bárki lehet Soros vagy a Vatikán ügynöke, ha rámondjuk.

Éberség, elvtársak, éberség: ez vonatkozik magánszemélyekre is. A könyvelés transzparenciájával nincs semmi baj, azt a jobb társaságok eddig is közzétették, kéretlenül, és nem szokták elrulettozni a támogatásokat, főleg, mert én nem vagyok a vezetőség tagja, de hogy is van ez avval a huszonöt százalékkal? Mert mi van, ha nem Soros György küldi a pénzt egy civil szervezetnek, hanem Kovács Pista küldi egy magánszemélynek?

Lám, erre mondtam az előbb, elvtársak, hogy éberség: ha valaki rendszeresen pénzt kap külföldről, adja magát az ügynökgyanú. Tehát, ha Kovács Pista halálra dolgozza magát mondjuk a manchesteri Tescóban, mint árufeltöltő, munka után második műszakban villanyt szerel és költséghatékonysági okokból a kikötőben alszik egy mentőcsónakban, hogy hazaküldhesse a pénzt a családnak, akkor egyfelől az a család ügynökgyanús lehet, de másfelől, és ez a fontosabb, a küldött pénz negyedét el lehet szedni.

Hogy aztán ennek az lesz a vége, miszerint Kovács Pista beruházza egyheti bérét egy claymore nevű pallosba, kifeni, hazajön és megmutatja legalább egy illetékesnek, hol lakik a skótok Istene, az más kérdés, és ha valaki tiltakozni mer, az már bizonyíték arra, hogy ügynök.

Az idegenrendészeti távoltartás még bájosabb. Ugyebár, szervezetek mozgását igen nehéz korlátozni, mivel ezek fogalmak és a legritkább esetben szoktak közlekedni. Ellenben magánszemélyek mozgását lehetséges ellenőrizni. Mondjuk, dr. X., kiváló barátom, aki minden szabad idejében rászorulókat ápol, és nagyon büszke is vagyok arra, hogy barátomnak mondhatom, többet nem mehet a határsávba. Már ez is égbekiáltó aljasság, de vigyük tovább a gondolatot.

Honnét tudjuk, hogy egy magánszemély tagja valamiféle szervezetnek? Ha nincs a kezünkben a szervezet névsora, és nincs, sőt, ilyen civileknél többnyire névsor sincs, akkor csak vélelmezhetjük, mondjuk lakossági bejelentés vagy nyomozati tevékenység alapján. Aki sokat szidja a kormányt a sarki kocsmában, azt majd besúgja a szemfüles Brettschneider detektív, és utána korlátozzák a mozgását.

Na bumm, tetszik mondani, legfeljebb nem megy a határsávba.

Igen ám, csak sajnos a határátkelő is a határsáv része. Valósággal benne fekszik, földrajzilag, mint olyan, ugyanis ha nem így lenne, nem határátkelőnek hívják. Tehát, ha nem közelíthetem meg a határsávot, nem léphetem a határt sem át, maximum légi úton, de úgy sem, mert a légikikötők is határállomásnak számítanak jogi szempontból. Magyarul: aki sokat pofázik, többet nem utazhat.

Ez, kérem, fényesen mutatja, hogy pártunk és kormányunk igen sokat tanult Rákosi elvtárstól, aki pedig Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványa volt.

Mi lesz ebből? Az, hogy végre értelmet nyer a szögesdrót a határon: nagy biztonsággal fog MINKET bent tartani.

Még van egy hírecske tegnapról, miszerint Jakutföldön mínusz hatvanhét fokot mértek.

Nálunk pedig a Richter-skála szerint tízes erősségű zsarnokságot.

Én cserélnék a jakutokkal, ha lehetne.

Jég hátán még csak megélünk valahogy.

De rabságban, zsarnokságban, pokolban nem.

Bíró, pandúr, lakatos – miénk lesz a láda fos.

Szele Tamás

Kicsit rezignált a mai reggel, kicsit olyan az idő, hogy kikéri magának az ember és meteorológusért kiált, bent halkan duruzsol a hőlégfúvó és kedélyesen törnek-zúznak a macskák, szóval hajnali idill. Valahogy még sincs jókedvem. Egy képet nézek, egy tudósításban, egy épületet, amihez valaha nagyon sok közöm volt – ott volt ugyanis az irodám. Galambok lakják most.

Nem is esik messze, itt van a Boldog Második János Pál Pápáról Elnevezett Köztársaság téren, amit rendes józsefvárosi mai is Köztérnek hív, a nagyon bakafántosak vagy lojálisak elmennek odáig, hogy Pápa tér, de nem tovább. Esetleg még mondjuk Közpápaság térnek is. Mi van ott? Mostanság csak pusztulás. De lássuk a hírt (https://index.hu/mindekozben/poszt/2018/01/15/mar_nincs_teto_az_egykori_koztarsasag_teri_partbizottsag_epuleten/).

„Már nincs tető az egykori Köztársaság téri pártbizottság épületén 

Ahogy korábban az Urbanistán is hírül adtuk, le fogják bontani a II. János Pál pápa téren (vagy ahogy a helyiek emlegetik, a Pápa téren) álló Horizont házat. Ez az épület az egykori pártház közvetlen szomszédja, s azzal nem csak stílusában rokon, de egykor közvetlen átjárás is volt a két ház közt. (…) Bár egyelőre nem vonultak fel a munkások, és kívülről nincs sok nyoma a változásnak, a tetőt már lekapták róla.” (Index)

Mielőtt felkapnák a fejüket az én kedves jóakaróim, akik számosan vannak és a legritkább trópusi betegségeket sem sajnálnám tőlük: nem azért volt énnekem ebben az épületben irodám, mert a pártbizottságon dolgoztam volna. Azért volt, mert a Kurír című napilapnál voltam rovatvezető. Méghozzá a Monitor rovatot vezettem, a hírfigyelést, de írtam én már akkor, huszonévesen is mindent, amit csak lehetett, meg amit kellett. Vagy két évig volt ebben a házban a szerkesztőségünk, a Hajós utcában kezdtünk, onnan mentünk Budára, a Hajnóczy utcába, Budáról a Köztérre, a Köztérről végül a Visegrádi utcába. Kilenc-tíz év alatt négy szerkesztőségünk volt, ez nem olyan nagyon sok, ha nem is kevés.

Hej, de hol a hawaii tó?

A Köztéren például a földszinten csak kantin és büfé volt (Lajos mester kiváló műintézete), az első emeleten lakott a főszerkesztő, a másodikon volt az adminisztráció, a belpolitikai rovat, a sport, a külpol, a bűnügy, a riport, maga a szerkesztés, tördelés, egyáltalán, majdnem minden – a harmadikon pedig mi, gyanús elemek: a fotórovat a laborral, a monitor meg a telefonközpont. No, és a gondnokság, a beszerzés. Az jó ötlet volt, hogy az egyébként hangos Monitor rovatot – egyszerre öt-hat tévé szólt, aki nem szokott hozzá, belebolondult fél óra alatt – kicsit külön költöztették a többiektől, az már nem annyira, hogy gyakorlatilag a telefonközpont mellé, ami meg csendet igényelt volna, de hát valahogy csak kibírtuk, megoldottuk. Tény, hogy nálunk dolgoztak akkoriban a legjobban értesült telefonosok.

Fölöttünk már csak a kék ég volt, bennünk a kategorikus imperatívusz, unikummal.

Hát ennek az irodának nincs már teteje, ebben laknak galambok, hírek és hírkergetők helyett. De nem volt ez mindig szerkesztőség, magam is tudom. Sőt: a Horizont épület legtöbbször minimum kétes politikai célokat szolgált.

„A negyvenes évek elején itt volt a nemzetiszocializmus szimpatizánsainak és külföldi vendégeinek bázisa, a Reichsdeutsches Haus (Birodalmi Német Ház), benne olyan ernyőszervezetekkel mint a Német Tanítónők és Nevelőnők Otthona vagy éppen a Volksbund. 1945-ben a menekülő németek alig hűlt helyét a Magyar Kommunista Párt (MKP) Központi Bizottsága, majd az MKP (1948 után MDP) Budapesti Bizottsága foglalta el. A hazatérő Vas Zoltán szerint „A Tisza Kálmán tér 27. a város szíve. Párt és szakszervezet, városháza, rendőrség, népbíróság és ingyenkonyha működik itt, nagy összevisszaságban.”

A szépen berendezkedő kommunisták szívesen hangoztatták a térhez kapcsolódó mozgalmi emlékeket, és lassan kiderült, hogy az akkor már Köztársaságnak hívott tér mindig is valóságos kis „Vörös tér” volt a Józsefvárosban.

„Legelőször itt, ezen a téren bontották ki a főváros nyilvánossága előtt a munkásság vörös zászlaját” – vagyis az itteni gázgyár előtt zajlott le 1869-ben az Általános Munkásegylet első tömeggyűlése. Majd az 1890-es évek május elsejéin itt adtak találkozót egymásnak a város különböző pontjairól érkező munkáscsoportok.” (Index – Urbanista)

Megvoltak a térnek, a háznak a maga kísértetei – és akkor még nem beszéltünk a szégyenletes, 1956-os ostromról. Igaz, az elvben a szomszéd épület ellen zajlott, de ezt is lőtték, hiszen a két ház között volt átjárás, lehetett volna menekülni a Horizont házon keresztül. Nem lehetett.

Aztán csak pártépület volt, míg bérbe nem vettük, mi viszont vittünk egy kis életet a falak közé. Nem szerettük feltétlenül eleinte, kicsik voltak a helyiségek, szűkösek a korábbiakhoz képest, hol huzatos volt, hol dohos, hol hideg, hol meleg – de a miénk volt, mármint voltunk lakói, mint Budapestnek, ami szintén ilyenformán a miénk, nem közjogilag.

Emlékszem röviddel a költözésünk után zajlottak az 1994-es választások, az MSZP kölcsönkérte az udvart, hogy többen figyelhessék az eredményeket (és a várható győzelmet). Hát, jöhetnek, mondta az ügyben illetékes, vagyis a főszerkesztő – hanem hát mégis sajtó vagyunk, ha győznének, ne legyen zajos ünneplés, ne legyenek szónoklatok és győzelmi himnusz. Este éktelen lárma, győzelmi himnusz rezegteti az ablakokat, a gangról nézzük, ahogy bevonul diadalmenetben a teljes pártvezetőség. Persze, hogy nem tartották be az ígéretüket, mehettünk volna panaszra Sztálinhoz, ők győztek, nekik szólt a dal, nekik állt a zászló. A belpolitikai rovat ügyeletes szerkesztője mellettem állt, megkérdezte:

- Mit szólsz, Tamás?

- Azt, hogy ez az Oswald már megint elkésett – mondtam bosszúsan, hiszen zavart a csinnadratta és én akkor az aznap még rivális, pár nap múlva már szövetséges SZDSZ híve voltam.

Kicsit furcsán nézett rám, meggyőződéses szocialista létére, de becsületére szóljon, nem mondott semmit, sem akkor, sem később. Legfeljebb ebből a beszólásomból házon belül szállóige lett. De esett ott ezer csíny, kaland, szakmai bravúr, egyszer még fel is gyújtottuk a házat, Advent alkalmából.

Akkor éppen nagyon nem volt pénzem, és kölcsönért jártam egy derék kollégám nyakára, aki halasztgatta az igent vagy nemet – én meg ingajáratban közlekedtem a második és a harmadik emelet között. Sötétedés után látom ám, hogy villog valami a kihalt pénzügyi osztály ablakában. Mintha diszkófények volnának, bár ott ugyan nem lehet buli. Közelebbről már látszott: nem buli volt, hanem tűz, égve felejtették az adventi koszorút, már a bútorzat is parázslott. Rohanok a kollégához, aki nagydarab, kisportolt ember volt, mondom neki halkan, hogy ne keltsek pánikot: ég a ház. Erre már csak felkelt, bár hozzátette, hogy ha ez megint egy lejmolós trükk, szétszed – nem az volt, azonnal elküldött a tűzoltókészülékért, míg ő betörte a zárt ajtót. Mire a többiek előkerültek, már nem is égett semmi. (A kölcsönügylet később fényesen megoldódott).

Hogy szakmailag mi folyt a házban? Ahogy azt annak idején valaki megjegyezte: „az improvizáció zsenialitása”, hogy szerény legyek. Jó lap volt a Kurír, nagyon jó, nem véletlen, hogy manapság mindenki igyekszik kényszeresen elfeledkezni róla: ugyanis ha emlékeznénk rá, arra is kéne emlékeznünk, hogy a mai magyar napisajtóban alkalmazott módszerek és technikák szalonképesebb felét ott találtuk ki.

No, de most galambok lakják a hajdan székházat, a munkatársak is ezerfelé – ha ez japán legenda volna, hold kelne a romos kastély fölött és szél süvítene a csarnokban, ami egykor kupák csengésétől volt hangos.

De ez csak egy magyar legenda. Nem is olyan nagyon régi. A Kurírt 1998-ban megszüntette az első Orbán-kormány (akkor már a Visegrádi utcában lakott a cég), az emlékét is igyekeztek eltörölni, némi sikerrel. Az akkori székházból okmányiroda lett – cifrát káromkodtam, mikor ott kellett átvennem az útlevelemet – a korábbiból romhalmaz, a legelsőre magunk raktunk ki egy emléktáblát, olyan magasra, hogy senkinek sincs kedve leszedni. Ez maradt a Kurírból, ennyi maradt a kilencvenes évek lendületes és szabadelvű magyar demokráciájából is.

Magyarországból se sok marad esztendőre.

Galambok maradnak, a hajdani szerkesztőségek irodáiban.

Szele Tamás