Szokásomtól eltérően egy Orbán Viktor-idézettel kell kezdenem. A magyar miniszterelnök ma ugyanis eljátszotta a drámai szendét, mert értetlenül nyilatkozta a Kossuth rádióban, hogy „Brüsszelben úgy beszélnek a vezetők, mint akik a saját háborújukat vívják az oroszokkal. Úgy érzem magam, mintha egy másik galaxisba érkeztem volna.” Valószínűleg nem nézte meg, hova megy és kizárólag az uniós pénzekre koncentrál.
(Képünk illusztráció)
Irán a jelenleg a világ egyik legveszélyesebb latorállama, de ne feledjük Julija Navalnaja szavait: ahogy Oroszország nem Putyin, Magyarország nem Orbán, úgy Irán sem Khamenei. Az országban a nyomor feneketlen, az infláció az egeket veri, a gazdaság haldoklik, egyre nagyobb a munkanélküliség, de a legkomolyabb bajban az oktatás van.
(Képünk illusztráció)
Most már én mondom, hogy a boldogult Zsdánov elvtárs a fasorban sincs hozzánk képest. Még mindig kissé fújtatok a dühtől, és mint komor bikáé, olyan a járásom, a szemem pillantása pedig minimum barna éjfél. Valamiért malomkövet keresek, pedig itt, a hetediken nehezen fogok találni. Röviden: hölgyeim és uraim, kedves barátaim, nyártól vége a magyar kultúrának.
(Képünk illusztráció)
Ma megint a háborúról lesz szó, de előtte engedtessék meg pár keresetlen szó a honi viszonyokról. Megkísértett a gondolat, hogy ne külpolitikával foglalkozzak, hanem azzal a sajtóbotránnyal, ami egy Pulitzer-emlékdíjas kolléga és egy feltörekvő politikus körül zajlik, de nem teszem. Tegnap csak a magánvéleményemet mertem közölni, abból is több órás, elfajult, sértésekkel teli vita lett, míg le nem állítottam a kommentelési lehetőséget.
(Képünk illusztráció)
Helyszín: szerény teázó valahol a Régi Baszmannaja utcában, szamovárok, balalajkák, nyírfácskák, Baba Jaga főzi a teát, a háttérben doni kozák kórus énekel Volga-néphimnuszokat, az előtér alatt Lermontov forog a sírjában és néha felnyög. Sajó érkezik valenkiben (posztócsizmában), pufajkában, Hacsek elegáns, bár kissé gyűrött öltönyben teázik, enyhén vörös szemekkel.
(Képünk illusztráció)
Tegnapi írásomban beszámoltam az oroszországi elnökválasztást kísérő, példátlan zavargásokról és anomáliákról, ma azt próbálom megmagyarázni, hogy a különben jogkövető és békés természetű orosz nép miért lázong, ha eddig ilyen tömegben nem tiltakozott? Ebben segítségemre van Kszenija Szmoljakova tanulmánya, mely a Riddle-ben jelent meg.
(Képünk illusztráció)
Oroszországban választások zajlanak, és a szavazást példátlan botrányok kísérik. A Meduza hírösszeállítása olyan jelenetekről számol be, amelyekre talán az elmúlt száz évben sem került sor: lássuk hát, mi történt a Nagy Földön?
(Képünk illusztráció)
Hát, mártzius 15-e van, ez a magyar nemzet legszebb ünnepe. Az van, hogy mi nem bántottunk senkit (később mások bántottak minket), csak szabadok akartunk lenni. Ez nem teljesen sikerült, sőt, hátizé, de legalább megpróbáltuk. Nagyon megvertek minket, de hát mégis, volt egy kísérlet.
(Képünk illusztráció)
Ez most egy kicsit szubjektív írás lesz, mentsen az, hogy hát nem is számítottam arra, ami történt. Reggel ébred az ember 06:36-kor, és mint minden reggel, a mosdóban kezdődik a nap, éspedig telefonnal a kézben, mert meg kell nézni az e-maileket. A Messenger nem olyan fontos, de minden lényeges üzenet mailben érkezik.
(Képünk illusztráció)
Komolyan mondom, nem tudom, sírjak-e vagy nevessek, ugyanis kedvenc cárunk Vlagyimir Vlagyimirovics kinevezte magát legalábbis Antonov vagy Iljuskin elvtársnak, ha ugyan nem egyszerre lett Mikojan és Gurjevics. Aki nem tudná: az említett urak az orosz repülőgéptervezés géniuszai voltak, egyszerűen csak zsenik, akiknek érdemeiből mit sem von le az, hogy egy ideig szó szerint börtönben tervezték a repülőgépeket, mert hát ismert a lenini tétel: a legfőbb érték az ember, ezért tartjuk lakat alatt.
(Képünk illusztrácó)
