Október huszonharmadikán kényes dolog bármit is írni a sajtóba, ugyanis még az a jó, ha nem olvassák. Mert ha olvassák, mindig fog akadni, akinek nem tetszik majd. Ez az idei emléknap még külön kényes, mert akárhogy nézem, mintha nem az 1956-os, hanem a 2006-os „eseményekről” akarna szólni. És ha nem akar, akarják helyette. Vagy az ellenkezőjét akarják.

Ma reggel a teljes magyar sajtó, pártállásra való tekintet nélkül egy filmbemutatóról szól, ha valaki marslakó lenne, azt hihetné, valami korszakalkotó született, pedig csak az Elk*rtukat mutatták be az este. Hogy melyik lap mit ír róla, ahhoz már van köze a pártállásnak, de mi most nem a filmmel, hanem a Pegasus-ügy fejleményeivel foglalkozunk.

„Szép a rút és rút a szép – sicc, mocsokba, ködbe szét!” – morogja az ember a bajusza alatt, mert ez a mi mostani világunkban érvényesebb kezd lenni, mint Macbethében volt. Ott csak ideig-óráig alakultak így a dolgok, aztán nagyjából rendbe jöttek, ahogy megindult a birnami erdő, nálunk a fák vagy mozgolódnak vagy nem, de a poroszlók bezzeg éberek.

Ahogy elnézem a dolgokat, be kell jelentenem nekem is, hogy október 23-án demonstratív módon nem megyek sehova és nem veszek részt semmiféle gyűlésen, mert ha nem teszek így, még rám szerveznek egyet és nézhetem magamat. Pillanatnyilag ugyanis valami komoly félreértés tanúi vagyunk, melyből a kormánysajtó elvárásai szerint akár konfliktus is származhat.

Miközben az ellenzéki közvélemény bizonyos része diadalt ül az előválasztások eredménye miatt, más része meg halotti tort, de mindenképpen sokan ajánlgatják a mostani kormánynak, hogy tartós tejet már ne vegyen, olyan méretű beruházások és befektetések indulnak, mintha a mostani állapotok még minimum száz évig garantáltan eltartanának.

Hogy mi történt tegnap, azt mindenki tudja, vagy legalábbis jobban tudja másnál. Aki érdekelt volt valamelyik párt vagy mozgalom tagjaként az előválasztási küzdelmekben, hatványozottan jobban tudja. Meg sem kísérelem tehát, hogy megvilágítsam a történteket: ne adja az Isten, még eltalálom a valóságot, aztán agyonköveznek minden oldalról.

Nem tudtam, ki fogja megoldani a Pandora-iratok kérdését, és csak reméltem, hogy nem nekem kell, mert az az irathegy még nekem is sok lenne. De sebaj, levette a vállamról a feladatot egy ismeretlenekből álló egylet, a Tűzfalcsoport, akik gordiuszi csomóként bántak el a kérdéssel: megállapították, hogy az egész ügy tulajdonképpen nem is létezik.

Itt lesz ez a Békemenet. Félreértés ne essék, meneteljenek csak ahányan akarnak, amiért akarnak, én nem akarom nekik megtiltani, és ők se tiltsák meg nekem a nézeteim kinyilvánítását. Enyhén sufnituning jellegű ugyan a történet, hiszen a tömeget – mint tegnap kiderült – kis honunk még kisebb településeiről buszoztatják majd fel, de örülnék, ha csak ez lenne komikus bennük.

Azért az Origónál se szívesen lennék oknyomozó munkatárs, mert, amint látom, náluk előbb van meg a nyomozás, aztán dikicselnek hozzá okot. Vagy hogy is van ez... mindenesetre elég sántikáló világszenzációval álltak elő tegnap, pár perc munka a keresővel kimutatta, hogy ezer sebből vérzik a vád, vagy inkább álhír. De szenzációsnak szenzációs, bár – nem igaz.

Kedves elvtársak, gavarit Moszkva. Illetve, nem Moszkva beszél, hanem a Gulág, ugyanis sikerült megtalálnom Alekszej Navalnij levelét, amelyet a munkatáborból sikerült kijuttatnia. Hiába, már a táborok sem a régiek, elvtársaim, bezzeg Juz Aleskovszkij vagy Szolzsenyicin idejében nem leveleztek a rabok. A cári időkben viszont igen, de az más kérdés.