A ma reggeli órákban összehangolt támadás érte Ukrajna teljes területét. Ezekben a percekben is zajlik, bár csökkenő intenzitással. A jelek szerint a célpontok kizárólag civil létesítmények és az energetikai infrastruktúra részei voltak, katonai jellegű károkról nem érkezett jelentés. Az itt és most közlésre kerülő adatok természetesen nem véglegesek.

Sok pecsenye sül a kercsi híd lángjainál, akkor is, ha magát a tüzet már régen eloltották. Abból a szempontból, amelyből ma fogjuk vizsgálni az eseményeket, nagyjából mindegy is, a robbanás mekkora kárt okozott – különben sem nem jelentéktelent, sem nem katasztrofálisat, a híd helyreállítható, de nem azonnal – nekünk ma az a fontos, mi lesz a támadás következménye.

Az események megint felülírták a terveimet, ugyanis én ma Vlagyimir Putyint szerettem volna köszönteni hetvenedik születésnapja alkalmából, de valaki megelőzött, és alaposan felköszöntötte egy páratlan tűzijátékkal, melyet a Krímbe vezető kercsi hídon rendezett. Az orosz sajtóban és társadalomban teljes a fejetlenség és a pánik. Próbáljuk megérteni, mi történt!

Töltéstava kisalföldi település, majdnem kétezer lakossal. Igen kellemes és távolról sem hétköznapi hely lehet, ugyanis többek között ott találjuk Magyarország egyetlen elefántparkját, mely kiöregedett cirkuszi állatok menedékéül szolgál, tehát a község meglehetősen nyitott. Nem is csodálom, hogy odaköltözött a minap Nostradamus szelleme.

A sajtószakmának velejárója, hogy „a fogott figura lép”, mint a sakkban, ha egyszer elkezdtünk egy témával foglalkozni, azt folytatni kell, ha vannak az ügynek fejleményei, azokról is beszámol az ember, márpedig ma két korábbi témám is tovább lépett előző állapotához képest: nosza, varrjuk el a szálakat.

Olyant teszek most, ami egyébként elveim ellen való volna. Mindig vallottam ugyanis, hogy fontos és alapvető joga van mindenkinek a tévedéshez és az ostobasághoz, melyet általában illik magánügynek tekinteni. De amit ma láttam, már visszaélés ezzel joggal: ez már közügy. Meg kell írni, mielőtt még komolyan veszik és esetleg állami szinten is terjeszteni kezdik.

Látomásokról lesz ma szó, víziókról: még az a jó, hogy nem az enyémekről, mert arra gondosan ügyelek, hogy nekem ilyenjeim ne legyenek. Helmut Schmidt véleményét vallom, mely szerint akinek víziói vannak, menjen orvoshoz. Főleg, ha politikai víziókról van szó, melyek mostanában és Magyarországon igen dúsan tenyésznek.

Rögtön az elején jeleznem kell: dehogy beszélget ez a két orosz, szóba sem állnának egymással. Csak az én fejemben került egymás mellé Alekszandr Dugin, a misztikus-nacionalista ideológus és Kirill Martinov, a Novaja Gazeta Europa főszerkesztője, csak a képzeletemben diskurálnak. Az sem túl valószínű, hogy ismerik egymást.

Ahogy elnézem az ukrajnai háború – most már nehéz másnak nevezni – fejleményeit, Liman tegnapi elestét, a megszállt területek annexióját (ami azért akadályokba fog ütközni, és ennek jogi-politikai következményei lehetnek), Sólem Aléchem egy mondata jut eszembe: „Beszéljünk valami vidámabbról. Mi hír az odesszai koleráról?”

Szombat van, ilyenkor a fű sem nő, csak némi jégesőre van kilátás, de miért is ne? Minek nekünk az a termés? Majd megélünk a véleményünkből, ki-ki a maga alternatív valóságában, ahogy azt a legtöbben elképzelik. A héten három eset is volt, mikor a párhuzamos világok ütköztek a valósággal.