Azért lehetne kicsit kegyelmesebb a magyar sajtó munkásaihoz a sors: igaz ugyan, hogy csak évente egy alkalommal tartja a kormányinfót a miniszterelnök, de legalább akkor mondhatna is valamit, mert tegnap semmi értékelhetőt nem tudtunk meg. Sem az, aki ott volt, sem az, aki nem volt ott mert nem engedték be: annyi hangzott el, hogy minden marad, ahogy eddig.

(Fotó: Botár Gergely/kormany.hu)

Lám, megint vajúdtak a hegyek és pompás egérkét szültek, de ne panaszkodjunk, mert járhattunk volna sokkal rosszabbul is, ahogy a dolgok eredetileg álltak. Csak – a régi kabarétréfával szólva – azt nem értem, mi került nekünk ezen a Nemzeti Alaptanterven havonta 1.123.596 forintba melyet a Takaró Mihály vett fel? Mert az azért még egy kicsit homályos.

Kissé zavarban vagyok, kérem, ugyanis én ezt a történetet tulajdonképpen meg sem akarom írni, csak sajnos muszáj, kikerülhetetlen, bármerre fordulok, elém mered Siklósi Beatrix sötét árnyéka abból az alkalomból, hogy kinevezték a Kossuth Rádió csatornaigazgatójának. Nem mondom, nagy hiba volt, ő az, akiből már nem lesz szalonképes ember – de hát nem ma kezdte a radikalizálódást.

Hogy a végén kezdjem, Csokonay Vitéz Mihálynak nem volt igaza. Ugyanis ő azt írta a magyar líra hajnalán, miszerint „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon”. Dehogy bolond, kérem, nagyot fordult azóta a világ, rá sem ismerne a méla Tempefői – csak hát a „költő” szót kicsit másként kell értelmezni. Pénzköltőnek, és máris itt a Kánaán.

Azért erős lehet most a fejetlenség álhírlapos körökben, nem nagyon, csak annyira mint a Tudor családban, mikor Henrik király rájött arra, hogy meg lehet spórolni a válóperes ügyvéd költségeit. Az egyik orgánum jó előre sietett közölni, hogy fennállása óta még igazat nem írt (ettől függetlenül lelkesen osztják a rémhíreit, akik eddig is osztották), a másik már a Demokratát lopja nagy nyalonci buzgalmában, a harmadik felfedezte a gordiuszi csomót és belégabalyodott.

(Fotó: Magyar Hang)

...és hegyről jött le, vágná rá az ember a filmvígjáték címére asszociálva. Hát, nem, a felcsúti magyarok dombra mennek fel és dombról is fognak lejönni, csak hogy így a téli ünnepek táján ők ezt a dombot ajándékba kapják. Jó drága kis halmocska, 106 millió forintba kerül, de a bolondnak is megéri, nem, hogy a Puskás Akadémiának, mert hogy ez okosdomb.

Kezdjük azzal, hogy az interjú alapvetően nem a legkellemesebb sajtóműfaj. Aki egy kicsit is tapasztalt a magyar politikai életben, az interjúk többségét azok elkészítése nélkül is meg tudná írni, ugyanis egészen pontosan tudja, ki milyen kérdésre mit fog mondani, hazudni, szóval voltaképpen az egész az udvariaskodásról szól.

Mikor úrrá lesz lelkünkön a kétség, tépáznak az élet viharai, valamint alacsonyan röpköd fejünk felett az idő vasfoga és a nikkel szamovár, vagy esetleg egész egyszerűen nincs jobb dolgunk, érdemes az Élet nagy kérdésein töprengeni. Mi a helyzet a húrelmélettel a Higgs-bozon ismeretében? Mire volt jó Stonehenge? És a Nazca-vonalak? És mire a fityfenére alkalmas a Magyarságkutató Intézet?

(Fotó: Magyarságkutató Intézet)

Kedves felebarátaim, ilyenkor szokás elővenni a kenetes modort, a fennkölt hangnemet, „ünneplőbe öltöztetni a gondolatainkat”, és valami lilát írni a téli ünnepek alkalmából. Na, én nem fogok, ugyanis ráérünk arra majd holnapután meg azután reggel, olyankor kell kiizzadni a szívmelengető karácsonyi izéket, mert jaj nekünk, ha nem tesszük.

(Képünk illusztráció)