Különös és kicsit hosszú történetet kell elmesélnünk, amiről nem sokat tud az átlagpolgár, és titok, miért nem beszélünk erről többet: a magyar hadsereg bizony sok olyasmit tett a második világháború idején, amivel nem büszkélkedhetünk, de azért tettek olyant is, amiben semmi szégyellnivaló nincs, sőt. Érthetetlen, miért nem ismertebb a Dániába került magyar katonák sorsa.

Nem kevés emberről van szó, bár pontosan senki sem tudná megmondani, hányan is voltak: legkevesebb tizenkétezer, de talán tizenötezer emberről beszélhetünk. És nem csak katonákról, civilekről is: asszonyok, gyermekek is voltak a fél Európán átkergetett sereggel. Kik voltak, mit kerestek Dániában? Erről írta „A magyar katonák. Egy elfelejtett tragédia Dánia II. világháborús német megszállása idejéből” című kötetét Søren Peder Sørensen dán újságíró – a mű sajnos csak dánul és németül jelent meg 2005-ben de így is torokszorító képet tár elénk.

Képet, amit könnyű lenne félreértelmezni, de ha alaposabban megnézzük, láthatjuk: a Dániába került magyar katonák nagy része komoly segítséget nyújtott a dán ellenállóknak a megszálló német csapatok ellen vívott harcukban. Annak dacára, hogy Magyarország – elvileg – a Harmadik Birodalom szövetségese volt. Hogyan állhattak át mégis a honvédek az ellenállók oldalára? Ha röviden akarunk fogalmazni: a német hadvezetés kizárólag saját magának köszönhette ezt. Nem lehet embereket úgy rakosgatni országok és hadszínterek között, mintha sakkfigurák volnának. Ráadásul nem is túl jelentős sakkfigurák.

1944-ben már igen csehül állt a Harmadik Birodalom: keletről a Vörös Hadsereg, nyugatról a szövetségesek szorongatták. Ebben a reménytelen helyzetben Magyarországon csak egy kapituláció segíthetett volna, csak éppen Szálasi Ferenc erre sem hajlandó, sem képes nem volt. Ellenkezőleg: mint a Honismeret írja:

"1944 novemberében Heinrich Himmler SS-vezető és Szálasi Ferenc nemzetvezető megállapodott a magyar hadosztályok kiképzésében és felszerelésében. A megállapodás négy magyar hadosztály szervezését írta elő Kossuth, Klapka, Görgey és Petőfi néven, ezen kívül pedig négy Waffen SS hadosztályt kívántak felállítani. (…) De önálló magyar hadosztályról nem volt szó. Tulajdonképpen arról volt szó, hogy magyar katonákat ezredekbe rendezve később integrálják a német hadosztályokba. A magyar újoncok harcra képes csapatokká való kiképzésének tervét végül mégis feladták. 1945. március 30-án a németek elhatározták, hogy a magyarok Németországban való kiképzése a továbbiakban nem lehetséges. Ez azt jelentette, hogy az összes magyar csapatot munkaszolgálatra kellett volna használni. Ezután minden a magyarok kiképzésével és felkészítésével kapcsolatos tevékenységet leállítottak. Ezek a határozatok tükrözik, hogy mi volt a németek terve a magyarokkal Dániában. A magyar ezredeket itt is a német hadosztályok alá rendelték. A német katonai naplóból kiolvashatóan először voltak még tervek a magyar újoncok kiképzésére, ezeket azonban az aktuális célok miatt félretették, mert a magyarokat más feladatokra kellett használni."

Kérem, legyünk figyelmesek: a négy nem Waffen-SS-hadosztály állománya nem önkéntesekből, hanem sorozottakból állt, rendszerint vagy nagyon fiatal, vagy már ötven feletti férfiakat rekrutáltak, hiszen a többi korosztály addigra már vagy katona volt, vagy hadifogoly, vagy katonaszökevény, vagy – halott. Tehát a besorozott legénységet adta át Szálasi Németországnak. Ilyen formában tehát akit akkor elvittek katonának, nem sokat tehetett arról, hova veti a háború szeszélye. A Waffen-SS-önkéntesek igen: de itt és most egyáltalán nem róluk van szó.

Ezt a mi négy hadosztályunkat tehát Dániába vezényelték, hogy leváltsák az ott állomásozó német alakulatokat, amelyeket aztán többnyire Berlin védelmére küldtek. Milyen feladatokat láttak el? Valóban kiképezték az állományt, vagy inkább munkaszolgálatra kötelezték őket? A legtöbbjük kiképzése – mivel frissen sorozottak voltak – megkezdődött ugyan, az 1944-es Himmler-Szálasi paktumnak megfelelően, de még Németországban félbe is szakadt. Dániában már csak őrszolgálatot láttak el az elvezényelt németek helyett, és erdőt irtottak, repülőteret építettek. Többnyire fegyvert sem láttak. Az ellenállási mozgalom ezért is figyelt fel rájuk: szemmel látható ellenszenvet éreztek az őket dolgoztató németek iránt.

Tudomásunk van a marosvásárhelyi hadapródiskoláról is, melyet szintén Dániába evakuáltak – ők maguk vették fel a kapcsolatot az ellenállással. Vajon kapcsolatban áll ez az esemény a koppenhágai zendüléssel?

Nem állítható, hogy volna közöttük kapcsolat. Azonban a koppenhágai lázadás után – ott a kiképzést kapott magyar katonákat 1945 április 22-én Berlin védelmére kívánták vezényelni, ők azonban kitörtek a laktanyából és három órás tűzharcot vívtak a főváros utcáin a náluk sokkal jobban felfegyverzett németekkel, míg mindannyian el nem estek – a németek már annyira sem bíztak a magyarokban, mint addig. A legnagyobb dán napilap, a Politiken is beszámolt az eseményről, melynek nyolc dán áldozata is volt. A hadapród-iskola ezek után kötött szoros szövetséget a dán ellenállókkal.

Parancsnokuk, Szilágyi őrnagy személyes összeköttetésbe lépett a dán ellenállási mozgalommal, előbb Præstø-n, majd Næstved-ben. Biztosította a dánokat a magyar hadapródok náciellenes álláspontjáról, hozzátéve, hogy ő és a növendékek magukat vendégeknek tekintik Dániában, és ha összetűzésre kerülne sor, a dánok oldalán fognak harcolni a németek ellen. Sőt, a német kapitulációt megelőző hetekben Szilágyi őrnagy és társai egy titkos hálózatot építettek ki, amelynek keretében összeköttetésben álltak a dán ellenállókkal és a Sjælland északi részén fekvő Høvelte-i táborban állomásozó magyar tisztekkel, akik a dán ellenállási mozgalom legfelső vezetőségével működtek együtt.

De kiemelhetjük Járdány Kálmán zászlóaljparancsnok szerepét ebben a kapcsolatban, aki egy Pető nevű, Dániában élő magyar mérnökön keresztül sikerült megtalálja az ellenállók vezetését. 1945 április elejétől már az ellenállók főparancsnokságával is kapcsolatban állt. A német kapituláció előtt közös támadást készítettek elő a Høvelte-táborban tartózkodó németek, főként az SS- és Hipo-erők ellen a Høveltegårdon, valamint a sandholmi táborban. A magyarok táborában a következő szövegű röplapot terjesztették:

„Hamarosan harcba hívunk benneteket dán és magyar tisztek parancsnoksága alatt a gyűlölt Németország ellen, amely kifosztja és megszégyeníti Dániát, ahogy már kifosztotta és megszégyenítette a mi szegény hazánkat. Várjatok ezt a pillanatot nyugodtan és fegyelmezetten, és ne kövessetek el semmiféle meggondolatlan vagy felelőtlen cselekedetet! Amíg nem kerül nyílt harcra sor, a dánok titokban segítenek nekünk, ahogyan tudnak. Szabotáljátok a németeket, ahol csak tudjátok! Hagyjátok a nyilasokat ’véletlen balesetekben’ eltűnni! Vigyázzatok, hogy ártatlanok ne sérüljenek meg! Ha a nyilasok eltűnnek, a dán ellenállók tudnak nektek segíteni.”

Ez csodálatos és nem kevés bátorság kellhetett hozzá. De mi történt a háború után?

A hadapród-iskola növendékei különleges státust kaptak az új, legitim dán kormánytól. Külön kategóriát állítottak fel számukra: ők voltak a „barátságos ellenségek”. Ők Dániában is maradhattak – ám a katonák többségét német hadifogoly-táborokon keresztül haza kellett küldeni. A háború után azonban évtizedekig viselték a „nyugatosság” bélyegét és nem kevés hátrány érte őket.

Erről az egész eseménysorozatról alig tud a magyar közönség. A dánok többet tudnak? Alig-alig... csak Søren Peder Sørensen kötetének megjelenése, 2005 után került egyáltalán szóba a magyar katonák dániai szerepe (a szerzővel interjú jelenik meg a Vasárnapi Hírekben, ezen a héten). De az ellenállás szerepről sem sok szó esik: mintha mindenki titkolózna kicsit még manapság is.

Ki tud erről nálunk, ki tud Dániában? És miért nem beszélünk róla? Hiszen itt egy olyan történelmi eseménysorozat, amire mindenképpen büszkék lehetnénk – nem túl gyakori ez abból a korból...

Szegény katonák, szegény emberek. Micsoda Odüsszeiát járhattak be a Kárpátoktól Jyllandig. És utána vissza. Legalább emlékezzünk rájuk: jó szívvel, mert megérdemlik.

Szele Tamás

Hölgyeim és uraim, parádés, ünnepi chemtrailt kérek, mindenki csapja össze a pikkelyeit: ha nem is volt túl nagy visszhangja a magyar sajtóban, de mégis elmondhatjuk, hogy Torinóban ülésezett egyet a Bilderberg-csoport. Mármost, aki ezt a nevet nem ismeri, az vagy kiscsoportos óvodás, vagy annyira mentes az üldözési mániától, hogy kezelésre szorul.

Szóval, a Bilderbergek idén június hetedike és tizedike között találkoztak, és rettentő fogadást tettek. Hogy mit fogadtak meg rettentően, arról elképzelésünk sincs, de biztos, hogy valamit, vagy ha mégsem, akkor legfeljebb nem. Innentől lesz érdekes a dolog. Ugyanis ebből akármi lehet, ha ügyes kezekbe kerül. De hát miről beszélek?

Az a helyzet, hogy a Bilderberg-csoport egy befolyásos személyekből (tudósok, médiaszemélyiségek, politikusok, üzletemberek) álló, zárt körű társaság. Nevét egy holland szállodáról kapta, ahol először tartották meg a gyűlésüket 1954-ben. A csoport alapítója a 2004-ben elhunyt Bernát holland herceg volt. A csoport 1954-től minden évben tanácskozik – csak egyszer, 1976-ban maradt el – szigorúan zárt ajtók és maximális védelem mellett (és akkor sem dőlt össze a világ). Találkozójukat minden évben május végén, valamivel a G8-ak összejövetele előtt tartják; témáik titkosak, nem adnak ki közleményt a találkozókról.

Ez jogukban áll: mindenki arról hallgat, amiről akar. Csak éppen ez a némaság nem teljes: a csoport tanácskozásain ugyanis a brit diplomáciában használatos „Chatham House Rule” érvényes, vagyis arról, mi hangzott el, bárki beszélhet, csak arról nem, ki mondta, ami elhangzott. Mondjuk ezt meg is lehet érteni: ha ugyanis valaki őszintén elmondja a véleményét egyik-másik világméretű potentátról, és kitudódik, hogy ő nevezte, akár csak zárt (de befolyásos) körben is mondjuk kártékony, vérnősző baromnak a Kreml vagy a Tiltott Város urát, annak kicsit bonyolulttá válhat a későbbiekben az élete és talán az üzleti tevékenysége is pöttyet megnehezdhet. Egyszóval: azért a diszkréció, mert kötetlenül beszélgetnek egymás között a nagyfejűek.

Különben azért nem is olyan nagyon nagy titok, miről volt szó idén a konferencián. Nyilvános. Például megtárgyalták az európai populizmus és az egyenlőtlenség kérdését, és tárgyaltak a mesterséges intelligenciáról, a szabad kereskedelemről, valamint elhangzott Oroszország, illetve Trump elnökségének félidei értékelése. Külön pontban foglalkoztak a poszt-igazság (post-truth) világával, tehát az álhírek szerepével.

Szóval, csupa olyasmi, amiről nyugodtan el lehetne beszélgetni pár sör mellett is a kocsmában, és megkockáztatom, legtöbbünk véleménye nem térne el markánsan a politika és az üzleti élet vezetőinek nézeteitől.

No, de ha nem titok, akkor tán legalább a résztvevők névsora csak nem nyilvános? Dehogynem, itt áll, a Bilderberg-csoport honlapján. (http://bilderbergmeetings.org/participants.html) Ott volt többek között Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára, Franciaország titkosszolgálatának a vezetője, Mark Carney, a Bank of England kormányzója, és Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter is. Valamint az Airbus, a British Petrol, a Total, a Google, a Vodafone és a Ryanair vezetői.

Akit pedig nagyon érdekel, milyen egy efféle konferencia, megkérdezheti a régebbi magyar résztvevőktől, ugyanis voltak: az utolsó ismert nyilvános meghívott Bajnai Gordon ex-miniszterelnök volt 2014-ben. Bokros Lajos, volt magyar pénzügyminiszter a kilencvenes években vett részt a találkozókon. Többször meghívták Surányi Györgyöt, a Magyar Nemzeti Bank volt elnökét, illetve egyszer ott volt a konferencián Martonyi János volt magyar külügyminiszter.

No jó, eddig a hír, lényegében arról szól, hogy időről időre összegyűlnek a nagyfejűek és felszabadultan anyáznak egymás között, melyről nem készül jegyzőkönyv, de hol az a vérfagyasztó titok, ami lázba hozza az összeesküvés-elméletek híveit?

Sehol.

Nincs titok, amint azt a vérfagyasztó rejtelmek esetében gyakran megfigyelhetjük: csak, ha valamit bizalmas körben tartanak, abba bármit bele lehet képzelni. Képzelnek is, jó kedvvel, bőséggel: magyar nyelven ugyan csak pár szűkszavú, tárgyilagos jelentés látott napvilágot az eseményről, de szerencsére itt van nekünk a Magyar Idők, melybe a szépszavú Lovas István, anyanyelvünk mestere és korunk legnagyobb levelezője megírta a miheztartást. Azt mondja a nyelvszépségek művésze még szerdán, a konferencia kezdőnapján (https://magyaridok.hu/kulfold/holnaptol-bilderberg-konferencia-magyarorszag-a-fo-temakorben-3169885/):

„A szuperbefolyásos nyugati világ embereinek hétpecsétes hallgatással és rendőri erőkkel lezárt találkozója még az eddigieknél is rejtélyekkel terheltebb lesz, ugyanis a korábbiakkal ellentétben a helyszínre érkező 128 meghívott (a Bilderberg hivatalos honlapja szerint 133) nem az égben és földön biztonsági erőkkel ugyancsak hermetikusan elzárt szállodában laknak, hanem valahol a városban, amelynek helyszínét az onnan tudósító lap még nem tudja.”

Értem. Ha elzárkózva laknak a világ elől, akkor titokzatosak, ha nyilvánosan szállnak meg, a városban, akkor még titokzatosabbak. Mondjuk az öreg Kissingerről nehezen tudnám elképzelni, hogy féktelen orgiákat tart a szállásán, neki a legnagyobb izgalmat mostanság az okozza, ha elhagyja a hallókészülékét, habár kétségtelenül nagyon okos ember.

„Ott lesz Anne Applebaum, a Washington Postban rendszeresen bennünket gyalázó újságírónő, akit adófizetői pénzből támogat Fellegi Tamás Hungary Initiative Foundation-je.”

Kérem, ez már kremlinológia. Vagy China-watching: a kormánylap munkatársa Anne Applebaum útján támadja a kormány volt miniszterét. Csak ki ne derüljön Fellegiről, hogy még trockista is.

„Hogy mekkora a hallgatás az egész nyugati világ ügyrendjéről tárgyaló tanácskozásról és az ott hozott, szintén titokban tartott megállapodásokról, jellemzően bemutatja a Financial Times mai szerkesztőségi kör-emailje, amelyből kiderül, hogy melyek lapjukban a legfontosabb témák.”

Érdekes helyekre bejáratos ez a Lovas. Megkapja a Financial Times szerkesztőségi körleveleit, amit pedig csak munkatársak kaphatnak. Mielőtt elhinnénk, hogy ő ennek a lapnak is dolgozik, jelezném: amit kapott, az nem szerkesztőségi kör-email, hanem egyszerű reklám: én is kapok naponta nyolcat-tízet, mailben, amikben a nagyobb nyugati lapok, például a Times, a New York Times vagy a Washington Post hívja fel a figyelmet az aktuális írásaikra. Minden regisztrált olvasó megkapja. Ez nem valami bizalmas levelezés, ez reklám. Csak én kapok a KCNA-tól is, bibibi!

No, de mit tud magáról a konferenciáról?

„Csak rá kell nézni a Bilderberg-tematikát követő, Magyarország kormányát naponta több tucatszor populistának nevező lapok cikkeire, vagy az azokat reggel imádattal szemléző Klubrádióra, hogy tudjuk: velünk Torinóban idén kiemelt helyen foglalkoznak.

Az a tény, hogy a meghívottak között egyetlen kínai vagy oroszországi sem szerepel, megmutatja, hogy mi az irány e banda fogyó erejének ellensúlyozására.

Aki pedig a bilderbergerek örömére még mindig azt hangoztatja, hogy a Torinóban most összeülők hatalma korlátlan, annak lapunk pekingi vagy moszkvai tanulmányutat ajánl.

Oda könnyebb utazni, mint most Torinóba, az „ördög városába”, mint ahogyan az Il Giornale cikke emlékeztet a legendára.”

Ez az ember vátesz, látnok, vagy Putnok, de valami mindenképpen. Fogalma sincs, mi hangzott el, sőt, nem is lehet, hiszen mindezt a konferencia előtt írta, de biztos abban, hogy Magyarországgal kiemelt helyen foglalkoznak. Honnan lehet ezt tudni? Elsősorban onnan, hogy nem lehet tudni, tehát bizonnyal úgy van, másodsorban onnan, hogy nincsenek orosz és kínai meghívottak. Logikus, nem?

Ja, nem. De ő előre tudta, hogy mi hangzik majd el.

Még a Stoltenberg sem tudta előre, miket beszélnek majd ott, Lovas tudta. Nem tetszik neki hinni? Cáfolja meg, aki képes rá: nem készült jegyzőkönyv.

Na, tetszik látni, ez a bombabiztos hadova titka. Tudjuk, hogy az elhangzottakat bizalmasan kezelik, biztos, hogy sosem lát majd napvilágot az a jegyzőkönyv, ami el sem készült, tehát bármit mondhatunk arról, mi van abban, ami nincs. És ha valaki megcáfolna minket, nevezzük bérencnek vagy árulónak: nincs bizonyítéka.

Különben meg nekem biztos tudomásom van arról, hogy a világ vezetői a konferencián katonaélményeiket mesélték el és lóversenytippeket cseréltek.

Tessék megcáfolni.

Van annyira igazam, mint Lovasnak.

Ilyenkor jut eszembe Mark Twain egyik poénja. A jenki Artúr király udvarából épp a Szentség Völgyében utazgat, mikor mutatnak neki egy látnokot, aki képes megmondani a királyról vagy Merlinről vagy bárki másról, épp hol van és mit csinál. Persze, csak ha jó messze van az illető. A jenki gondol egyet, háta mögé dugja a kezét és megkérdi: mit mutat? A háta mögött állók is látják, nem lehet halandzsázni: a látnok felsül.

Ez a baja a látnokságnak, kérem.

Csak térben és időben messzire lévő dolgok esetében szabad használni, különben lebukik az ember.

Szele Tamás

Kérem, kezdjük a legrosszabb hírrel: elfogták a medvét. A mi Robinkat, oda a magyar szabadság, oda a haza – én tudom, hogy a medve veszélyes is lehet, hogyne tudnám, de azért kutya egy világ az, amiben útipasszus nélkül már a medve sem járhat háztűznézőbe. Ugyan még jó, hogy a Nemzeti Park emberei kapták el, és nem az ásotthalmi polgárőrök.

Sőt, kifejezett szerencse. Mármint a polgárőrökre nézvést. Mert a Robi, amilyenek ezek a medvék, erős edzést adott volna nekik közelharcból. Meg szabadfogású birkózásból. No mindegy, ezen kár keseregni, lássuk, mi volt még tegnap? Mi lett volna, kimenő a zárt osztályról, csak úgy zuhogtak az ártatlan olvasóra a sokkoló hírek. Kezdjük az enyhébbekkel.

G. Fodor Gábor például a 24.hu-nak adott interjújában kijelentette (https://24.hu/belfold/2018/06/08/g-fodor-gabor-terminator-vagyok/), miszerint ő a Terminátor, valamint a miniszterelnök fegyvertársa. Hát, akkor jól teszi, ha kerüli a nedvességet és az erős mágneses teret, már, mint terminátor, bár már elég rozsdás így is, és nem tenném rá a nyakamat, hogy nem hackelték meg mostanra az oroszok. Viszont eszerint a logika szerint a miniszterelnök a Skynet.

Azt is mondja, hogy nem újságíró, amit készséggel elhiszek neki, én ugyanis az vagyok, és semmi közöset nem találok magamban ezzel a gépemberrel. Sőt, azt is bevallotta, hogy a 888 meg egy fegyverraktár – megint igaz, mert szerkesztőségnek nem nevezném, inkább önjelölt faszagyerekek kaszárnyájának. Egyszóval, őszinteségi rohamában mindent bevallott, mi lesz még ebből?

Semmi. Nálunk semmi. Ez egy teljesen következmények nélküli ország.

Hagyjuk ezt az androidot, olajozza meg valaki a T-800-ast és haladjunk, mert még sok szépség vár reánk honunk kies virányain. Ugye, péntek volt, mert minden héten van, és ilyenkor a miniszterelnök beballag a rádióba, érdekeseket beszélni. Nem okosakat, csak érdekeseket, ő egy ilyen ember, személyesen gondolkodik a népszórakoztatásról, nem bízza másra. Mármost normális szombat reggeleken elég kizárólag az ő bölcselmeivel foglalkozni, bármikor kiad három flekket, amiket összezagyvál, most azonban sok más, fontos dologról is szót kell ejtsünk, tehát elég egy mondatára kitérnünk, miszerint „népességcsere zajlik Európában”. A huszadik századi történelem ismeretében a népességcsere azt jelenti, hogy adott terület népességét áttelepítik egy másik országba, ahonnét hoznak a helyükre más embereket. Rendszerint aljas, gonosz, rengeteg fájdalmat, kínt okozó művelet.

Az ám, de ha népességcsere zajlik – itt a közel-keleti menekülők befogadására utal a főminiszter – akkor hova megy Európa mostani népessége? A „csere” szó alapvetően azt jelenti, hogy valaki jön és valaki meg megy. Csak éppen menni nem megy senki, szóval vegyen már valaki egy értelmező szótárat ennek a rádiós személyiségnek.

No, de közben sűrű fellegek gomolyognak Ásotthalom vérrel áztatott csillagának árnyékában, mely a Kárpátoktól az Adriáig vetül. A Jobbik felrobbant, kettészakadt és most süllyed. Pontosabban: kizárták Toroczkait, Dúró Dóra kilépett, őt követte Novák Előd és még sokan mások, akik szerint, ahogy Dúró fogalmaz „a néppártosodásnak nevezett folyamat a párt lelkének elvétele” volt. Ja, kérem: ott volt az a sok ember, akik cigányozni, zsidózni, melegezni meg általában kötekedni, verekedni gyűltek össze, és hirtelen el kellett kezdeni viselkedni. No, de majd most. Június 23-án, Ásotthalmon zászlót bont Dúró és Toroczkai új pártja, holott falat is bonthatnának, de az majd később jön, egyelőre csak a zászlót bontják, és remélhetőleg ez az új párt már meg fog felelni a szélsőjobboldal legkényesebb elvárásainak is.

Ha medve nem jön.

Mert ha jön, a zászlóbontás elmarad.

Lesz tehát egy szalonképes Jobbik a Parlamentben, és egy szalonképtelen az utcákon, ha ez a két csapat kicsit is koordinálja a tevékenységét, igazi pokollá tudják változtatni a már amúgy sem túl kellemes országot – de ne játsszuk az ártatlan szűzleánykát: ez volt a cél, már eredetileg is. A parlamenten kívüli szélsőjobb megtehet minden aljasságot, amit a parlamenten belüli nem, és vice versa. Lesz itt még Legeslegújabb Magyar Gárda is. És aki azt hiszi, hogy ez nem része a kormányzati machinációnak, az jelentkezzen be az orvosához és kérjen valamit beteges naivitásra: ugyanis a kormány enyhén fogalmazva sem túl népszerű, de ha a széljobberek elkezdenek gyújtogatni, verekedni, a kormány meg nekiáll rendet csinálni, minden épeszű polgár a kormány pártját fogja majd. Jól jön az még egy következő választáson.

De evezzünk békésebb vizekre Németh Szilárddal.

Vizekre?

Vizekre bizony, ha nem is békésebbek ezek, merthogy az amatőr klasszika-filológus most újjá akarja éleszteni a magyar hadiflottát. Nem a dunai flotillát, az más: a hadiflottát. Tenger nincs hozzá, de nem is kell, elég az Éledő Erő, majd elnavigálunk a midikloriánok tengerén. Tény, hogy Németh tegnap beszédet tartott a „Magyar haditengerészek az I. világháborúban” című konferencia megnyitóján (https://www.lokal.hu/2018-06-nemeth-szilard-a-mult-ertekeire-epit-a-magyar-honvedseg/), és ott sikerült hatalmas bölcsességével elkápráztatnia a nagyérdeműt, olyanokat mondott például, miszerint:

„Márpedig a haditengerészet hagyományai beépültek nemzeti öntudatunkba, és gazdagították azt az örökséget, amelyre a 21. században is szükségünk lesz. A Szent István csatahajó csúcsteljesítményeit megemlítve Németh Szilárd kijelentette, bizakodással tölt el bennünket, hogy ezt a hadiipart újjá fogjuk tudni éleszteni” (Lokál)

Hát azt a hadiipart, aminek a csúcsteljesítménye a Szent István volt, talán nem kéne élesztgetni, ugyanis ennek a dreadnaughtnak speciel nagyon komoly strukturális hibái voltak: túl magasan volt a súlypontja, túl is volt terhelve, ezért süllyedt el két torpedótalálattól – ráadásul vontatás közben. Illetve után, ugyanis a Tegetthoff vontatókötele elszakadt. Ha kicsit jobban ki van egyensúlyozva, a legénység 89 tagja életben marad.

De mindegy, ha Németh azt mondta, lesz magyar hadiflotta, élén a Lakinger Béla zsebcirkálóval, esetleg még megépíthetjük a Golden Hindot vagy a Victoryt, mely egységek környezetbarát meghajtással, vagyis vitorlák útján haladnak, és elöltöltős ágyúikkal bármely spanyol karavellát, velencés gályát vagy francia sorhajót képesek a tenger fenekére küldeni.

Valamint yo-ho-ho és egy üveg rum.

Németh Szilárd zseniális ötletét csak egy ír tengerészdallal tudjuk üdvözölni:

Nem is csoda, hogy ebben az invenciózus országban szobrot kapott a mai magyar géniusz jelképe: Mekk Elek. Mégpedig a Széll Kálmán, lánykori nevén Moszkva téren. (Innét is láthatjuk, hogy Széll Kálmánt lánykorában Moszkva Kálmánnak hívták). Soha méltóbb szobrot méltóbb méretben méltóbb helyre – ugyanis ez egy igen kis méretű plasztika, Kolodko Mihály alkotása.

Mekk Elek múltunk, jelenünk, jövőnk – hajtsuk meg fejünket előtte, koszorút a szoborra, csak el ne takarja!

A végére maradt a humor. A híres, elpusztíthatatlan pesti humor, túlélésünk garanciája. Mert milyen szalagcímmel jelent meg tegnap az Origo, mi volt a vezércikk címe?

„Szemünk előtt zajlik az igazi jóléti rendszerváltás!”

Ehhez már nem lehet semmit hozzátenni.

Zajlik.

Igazi.

Jóléti.

Rendszerváltás.

És az benne a poén, hogy ezt komolyan gondolták.

Uraim: Rejtő forog a sírjában.

Szele Tamás

Kérem, nem tartom kizártnak, hogy nemsokára Mark Zuckerberg és Orbán Viktor együtt fognak piknikezni, esetleg Márkus mester megtanul kolbászt tölteni, pálinkát főzni, Orbán meg netán leküzdi zsigeri ellenszenvét, és életében először megtekinti tulajdon profilját a közösségi oldalon – mert nagyon egy követ kezdenek fújni.

A különbség a kettő között az, hogy míg Orbán erről nem is tud, Márkus sem tud ugyan, ám a Zuckerberg srác legalább tiltakozna, ha rájönne, kinek a malmára hajtja a vizet. Vagy az is lehet, hogy nem tiltakozna, elvégre nem vagyok arról meggyőződve, felméri-e, milyen jelentőségű döntéseket hoz. Játszik, próbálkozik, amibe a világsajtó most már csak bele fog nyomorodni, de a szerepét nem veszi át a Facebook, sőt: a vége az lesz, hogy pár kismacska és néhány kajafotó kedvéért megszűnik a média a planétán.

De ha az megszűnik, megszűnik a demokrácia is.

Nem, nem a magyardemokráciára gondolok, az olyan, mint a magyarfoci, egy közismert játék szabályrendszerével történő magas fokú visszaélésnek nevezném – a hétköznapi, igazi demokráciára gondolok. De lássuk, miről is beszélek, a 444 nyomán. (https://444.hu/2018/06/06/amit-a-fideszes-propagandagepezet-probal-elerni-magyarorszagon-azt-most-a-facebook-az-egesz-vilagon-bevezetne)

„Május végén a Vox nevű amerikai újság egy rádiós műsorát akarta fizetett hirdetésben reklámozni a Facebookon. A műsor az amerikai Legfelsőbb Bíróság egy döntéséről szól, és hogy annak milyen munkajogi következményei lehetnek amerikaiak milliói számára. Nem sokkal azután, hogy beállították a hirdetést, hogy összesen hány napig szeretnék futtatni, mennyi pénzt költenének rá, stb., üzenetet kaptak a Facebook automata rendszeréből. Ebben az szerepelt, hogy a rádióműsoruk reklámja politikai hirdetésnek minősül, ezért az újságnak először politikai szereplőként kell regisztrálnia magát a Facebook rendszerében, és a jövőben a hirdetéseik minden adata automatikusan nyilvános lesz, az összes többi párt és politikai szervezetével együtt.”

Hát, ezt imádná Orbán Viktor: tehát ha valami politikai vagy közéleti témával foglalkozik, akkor csakis politikai hír lehet, és ha valami politikai hír, akkor az politikai hirdetés is, mivel civil embert nem érdekelhet sem a politika, sem a közélet, aki ilyesmivel fogllakozik, az biztos, hogy profi politikus, és a nézeteit hirdeti.

Aztán, ha sajtóról van szó, akkor bizonyítottnak is tekintendő az állítás: független sajtó ugyanis eszerint a logika szerint nincs.

Sőt, maga a demokrácia sem létezik, egyszerűen párt- és csoportérdekek érvényesítéséről van szó, mely hol sikeres, hol nem, attól függően, mely csoporthoz tartozunk.

Ezzel le is írtam a magyar politika csődjét, és a Facebook közeljövőben várható összeomlásának okát. Mert lássuk csak, hová vezet mindez? Rossz kérdésekhez és rossz válaszokhoz.

A Facebook, ugye, minden sajtótermékről feltételezi, hogy politikailag elfogult ilyen vagy amolyan irányba, és nyilván ezért anyagi támogatásban is részesül. Ami azt is jelentené, hogy a politika nem folyamat, hanem statikus állapot, ennyi és ilyen párt lesz az idők végezetéig, fejlődés nem várható, maximum annyit dönthet el a választó, hova áll. Ezzel az állítással vastapsot kapna a magyar Parlamentben akárki: ugyanis a ma élő és praktizáló politikusoknak pont ez lenne a legfőbb, vitális érdeke. Nem a választók képviselete: az egy zavaró melléktevékenység, szerencsére utóbbi időben nem is kell vele sokat foglalkozni. A politika és a média kapcsolata tehát – ily módon Zuckerberg által is megerősítve – az úr és a szolga kapcsolata volna, éspedig a déli rabszolgatartás szabályai szerint, vagyis nem elképzelhető szolga (fekete ember) tulajdonos nélkül és nem elképzelhető sikeres vagy sikertelen lap gazdapárt nélkül.

A magyar közönség meg, mely hihetetlenül dörzsöltnek érzi magát, most nagyokat bólogat: igen, egy vircsaft ez mind. „A gombócot is megzabálta, a bort is megitta, ki se végzik, dohányt is kap, egy brancs maguk, ne is tagadja!” Az fel sem merül, hogy úgy a sajtó független része, mint a választópolgárok döntő többsége párt nélkül maradt: ugyanis a mai alakulatok kizárólag a saját érdekeiket képviselik, minden más le van szarva.

Nyilván az Egyesült Államokban ez másképp működik, ráadásul az élet sem olyan végletesen átpolitizált, mint nálunk, de azért még ott sem igaz ez a vérlázító állítás, miszerint független sajtó nincs.

Ez különben azt is jelentené, hogy független olvasó sincs: ülnek a szekértáborok a saját információs buborékjukban, és olvassák a saját igazságukat, semmi egyebet, aztán majd egymásnak roppannak azon, hogy a homouzión vagy homoiuzión elve a helyes. Ja, közben éhen vesznek, de szent dolgokhoz nincs köze a prózai zabálásnak.

Márpedig független sajtó még Amerikában is van, nálunk is akad, míg le nem permetezik napalmmal, bár igen szívós: egyszerűen azért van, mert maguk a hírek – többnyire – szintén függetlenek. Nincs baloldali vagy jobboldali, republikánus vagy demokrata földrengés, még a politikai híreket is lehet függetlenül tekinteni (úgy is kéne). Amint a választásokon sem azt kérdik igazából az embertől, hogy „A te érdekeidet melyik párt, melyik jelölt szolgálná jobban?”, hanem azt, hogy „Az ország érdekeit melyik párt, melyik jelölt szolgálná?”

Csakhogy például a magyar választó kizárólag azt nézi, mi tűnik – pillanatnyilag - kedvezőnek az ő számára. Ilyenkor jön a rossz kérdések feltétele. Rossz kérdés az, amire csak egyféle, éspedig rossz válasz létezik. Hiába, hogy a múlt héten is csak egy ember próbált beszökni az országba a déli határon, ha azt kérdik: „Akarod-e, hogy a lányodat negyvenezer migráns megerőszakolja?” arra mindenki válaszol, éspedig nemlegesen, holott a kérdésnek annyi értelme van, mintha azt kérdeznék, akarjuk-e, hogy Zuglóban hétfejű sárkányok lakjanak. Se negyvenezer kanos migráns, se hétfejű sárkány a láthatáron. Ugyanennek az ellenzéki változata: „Egyetértesz a kormánnyal mindenben? Ha nem, velem értesz egyet!”

Ami nem feltétlenül igaz - mindkét rossz kérdésnek az a célja, hogy egyetértő választ provokáljon ki, melynek következtében a másodlagosnak tűnő, voltaképpen elsődleges politikai célokat is elfogadja a szavazó ezzel az árukapcsolásal. Tehát betagozódik a táborba. Feladja a függetlenségét, onnantól már pártkatona, itt vagy ott, feladja a véleményét, kap helyette szabványosat.

Ez sajtóra vonatkoztatva azt jelentené, hogy minden hírnek van „gazdája”, „szponzora”, mindenért fizet valaki – gyakorlatilag ez a Soros-mítosz a kormánymédiákból, amikor a jégesőbe is belelátják Soros Györgyöt (ellenzéki oldalon meg Habonyt).

Hát kérem, vegyünk egy példát.

Én például tegnap a szökésben lévő barnamedvéről írtam. (http://huppa.hu/szele-tamas-medve-barna-meseje/)

Ez a barnamedve a dolgok természetéből fakadóan sem nem kormánypárti, sem nem ellenzéki, sem nem alanya vagy tárgya a politikának: Zuckerberg és Orbán logikája szerint tehát ez az írás nem is létezik, amint a barnamedve sem. Mert semmi sem létezik, ami nem politika.

Márkus testvér logikáját persze értem: ha minden hír politika és mindent politikának tekintünk, valamint megállapíthatatlan, mi az objektív igazság a politikum univerzumában, akkor egyszerűen agyon kell adóztatni a híreket, míg ki nem halnak, a sajtóval együtt, és az emberek majd tényleg csak a macskákról és a kajákról cserélnek véleményt.

Hát annyira jóléti társadalom még az Egyesült Államok sincs, hogy ebbe bele ne rokkanna.

Ez a csodás magánéleti koncentráció, ez a befelé fordulás pontosan az összes fennálló rendszernek kedvez, azokat teszi örök életűvé és változtathatatlanná – legyenek azok élhetőek vagy élhetetlenek.

Nálunk speciel nem túlzottan élhető a rendszer, de mintegy melléktermékként, ezt is támogatja a Facebook reformja. De támogatja közvetve Erdogan Törökországát is, Putyin Oroszországát is, már, amikor épp szabad ott facebookozni.

Túl lehetne élni, ha a magyar olvasó nem ragaszkodna ahhoz, hogy 1. nem ad pénzt betűért, 2. neki joga és kötelessége a pártos állásfoglalás, 3. a saját, önálló vélemény a kocsmaajtón kívül kárhozatos.

És ha a magyar- valamint a világsajtó nem lenne már most online bázisú.

Csak abban reménykedhetünk, volt már rá példa, hogy Zuckerberg a fejéhez kap, lemondja a reformot és elnézést kér.

Abban már úgyis komoly gyakorlata van.

Szele Tamás

Medve Barna három éves volt, ami embernek zsenge kor, de medvének már a fiatalság virága: épp ezért úgy érezte, hogy sürgősen meg szeretné osztani a magányát egy hölgymedvével, karcsúval vagy rubensivel, mindegy, de minél hamarább, sőt, ha lehet, azonnal. Miután kikávézta a szeméből a téli álmot és rájött, mit is szeretne, azonnal regisztrált a Tinderre.

Tavaly a Facebookkal próbálkozott, de az ismerkedés szempontjából tökéletes kudarcot jelentett: medvelányok alig voltak a közösségi oldalon, medvenénik, medvebácsik annál inkább, és mindenki szenvedélyesen politizált, néhányan kegyetlenül meg is sértették Barnát, mert hát ő Szlovákiában élt – ezt valamiért megbocsáthatatlannak tartották, de Barna emiatt nem volt hajlandó átköltözni a Tátrából a Gellérthegyre. Neki az zajos környék lett volna, és azt is tudta: akinek ellenszenves ilyen apróságok miatt, azt egy költözéssel nem fogja megnyerni magának. Meg hát nem is volt érdemes az effélékkel egyezkedni, legfeljebb beállhatott volna közéjük morogni, az meg nem vonzotta.

A facebookos ismerkedés kudarcot vallott, de a Tinderen azonnal rengeteg szimpatikus hölgyet talált. Csupa Tinder Ilonát. Most persze csodálkozni tetszenek, hogy miképpen tinderezhet egy egyszerű négymancsi medve (ha van kétkezi ember, ilyennek is kell lennie), de egyszerű: még tavaly év elején küldték neki a rokonok a telefont a születésnapjára. Kínából küldték, Panda néniék, ott ugyanis annyi mindent gyártanak, hogy akad közöttük medvére méretezett okostelefon is. Küldhették volna Grizzly bácsiék is Alaszkából, csak arra rá volt írva, hogy Blackberry, vagyis szeder, és attól félt a rokonság, hogy az angolul jól beszélő Barna, amilyen szeles bocs, még komolyan veszi a márkanevet és bekapja.

Hiába, Barna, mint vérbeli medve, imádta a bogyós gyümölcsöket.

No, de kitörölte a szeméből a téli álmot, ivott egy erős kávét (a medvék is kávéznak, mégpedig sokat, különben végigaludnák a nyarat is), egész tavasszal tinderezett, aztán, mikor már úgy érezte, elég lánnyal ismerkedett meg, elindult végiglátogatni őket. Feltarisnyált fél mázsa málnát, kötött pár csokor havasi gyopárt a lányoknak, kicsinosította magát, megélezte a karmait, aztán elindult háztűznézőbe. A schengeni határ nem nagyon zavarta, tulajdonképpen észre sem vette, hiszen csak vas- és közúton látható, erdőben, medvecsapáson nem.

Elsőként Füzesabonyba nézett be Ursulához, de a megadott cím bent volt a faluban, emberek laktak ott – bánatában odacsapott egyet a kapufélfának, rajta hagyta a karma nyomát, és ballagott is tovább Kálba, egyenest a sínek mentén, ahogyan a legrövidebb. Erre Grizzly bácsiék tanították, akik tapasztalt hobók voltak, bejárták egész Alaszkát, kiürítettek minden szemétkukát, amiben csak hal volt. Kálban sem járt szerencsével, sőt, egyedül annyi öröme akadt, hogy az egyik kertben talált egy csapot, meg tudott fürödni végre, amire szüksége is volt: erősen megizzadt a nagy útban, melegben, tűző napon.

Mikor Somoskőújfaluba ért, már erősen morgott: hát minden lány szélhámos, egyik sem medve, mind csak ilyen nyápic ember? Ezért ugyan érdemes volt elfecsérelni a drága időt a Tinderen. Be-benézett a kerítéseken, de sehol nem látott kedvére való portát, barlangot, mindenfelé csak házak meredeztek. Pétervására sem volt különb – hanem aztán a dolgok elkezdtek mozgalmasabbak lenni.

Már a káli állomáson látott kitéve egy fényképet, csak nem őt ábrázolta, így arra gondolt: más legény is kóboroghat a vidéken, biztos az tett valami rosszat. De egyre több falragaszon látott medveképet, megállt az egyiknél, elolvasta: okosabb nem lett tőle, azt ő is tudta, hogy jó a szaglása, meg párzási időszakban van, Hogy miképpen olvasta el? Pont úgy, ahogy maga vagy én tennénk: amelyik medve angolul olvas, olvas az magyarul is, sőt beszél, ha kell. A medvék okosak ám.

Hát, ha a simabőrűek plakátokon népszerűsítik őt, az a ő dolguk, különben sem árt egy kis reklám így, párzási időszakban. Ballagott tovább a címekre, nézte őket a Google Maps geolokációs rendszerén, Kocséron megpihent egy tanya udvarán, aztán lestoppolt egy kocsit.

- Migráncs vagy-e? - kérdezte a sofőr.

- Én ugyan nem – válaszolta Barna. Nem tudta, mi az a migráncs, de sokféle medve van a világon, kodiaktól jegesmedvéig, akármit jelenthet – azt viszont biztosan tudta, hogy ő európai barnamedve. Uniós védelem alatt, szóval biztos nem volt migráncs.

- Aztán merre mész?

- Tiszaalpárra.

- Szentkirályig elviszlek.

A sofőrt Bélának hívták, épp válófélben volt, elbeszélgettek kicsit, szomorkodtak a lányok csalfa természetén. Mikor Béla Szentkirályon kitette, még utánaszólt:

- Aztán a medvékkel vigyázz!

- Vannak itt medvék?

- Mostanság vannak.

- Az a jó!

De bizony medve sem Szentkirályon, sem Lakitelken nem mutatkozott, ott csak népfőiskola volt, meg valami nagyon nagy sátor, amiben a fél ország elfért volna, Alpáron sem volt se hegy, se barlang, se nőstény medve – csak helikopter volt, amiből lövöldöztek rá.

Hát, ennek azért fele sem tréfa, brummogta Barna, az ember elindul randizni és tűz alá veszik, mi dolog ez? Még ha altatólövedékkel is vadásznak rá: aludt ő eleget a télen, nincs kedve most szundítani sem, párzani jött volna, de azt meg nem lehet. Földhöz is vágta dühében a csokor havasi gyopárt, elbődült, indult volna haza – de hogyan? Hőkamerával keresik a levegőégből, az meg mindent lát. Mitévő legyen? Addig böngészte a netet, míg meglátta: lakik egy medvelány a pozsonyi állatkertben, épp magányos is, csak ő meg a Badoon kereste a párját, nem a Tinderen. Az már megvan, hova menjünk, de hogyan?

Egyszerűen. Barna beballagott a tiszaalpári állomásra, vett egy vonatjegyet, a Keletiben átszállt - nem vette észre senki, hogy nem helybéli, aki megszólította, arra rámordult, ahogy az már arrafelé szokás- és leszállt Pozsonyban. Most éppen családalapítással van elfoglalva, az állatkertben összkomfortos barlangja van a párnak és egymáson kívül semmivel sem törődnek.

Tiszaalpár térségében már három rendőrségi helikopter köröz eredménytelenül, és polgárőrök tömegei tévednek el a bozótban, csalitosban.

Barna útvonalán harminckétmilliárd forint medvekárt jelentett be a lakosság, és több magyar biztosítótársaság fontolgatja, hogy csődeljárást kér maga ellen.

Toroczkai László nyílt levélben követeli, hogy tüntessék ki a vérmedvék hadával önfeláldozóan csatázó polgárőröket.

A zónát katasztrófa sújtotta övezetté nyilvánították, és külön kormánybiztost neveztek ki a károk helyreállítására alakult társaság vezetőségébe.

A budapesti Parlament hétfőn tárgyalja a „Stop, Medve” törvényjavaslatot.

A szlovák határra drótkerítést telepítenek.

A magyar kormány képviselői Brüsszelben petíciót nyújtottak be a medveinvázió ellen, mely kizárólag bizonyos politikai körök érdeke lehet, nem véletlen, hogy Berlin és Bern címerében is szerepel ez az állat.

Svájc Magyarországon akkreditált nagykövete jegyzékben jelezte a magyar külügyminisztériumnak, hogy hazája nem is uniós tagállam.

A magyar külügy válasza: „Nem? Az se baj!”

A nemzetközi helyzet fokozódik. A budapesti csemegeboltokból eltűnt a medvecukor, miután egy radikális párt hívei merő hazafiságból összetörtek egy üzletet.

A budai Medve utcát átkeresztelték Turul utcára.

Az iskolákból kitiltották a Micimackót.

Orbán Viktor miniszterelnök vésztjósló hangvételű beszédben jelentette be: „Azt eddig is tudtuk, hogy a sör nem ital és az asszony nem ember, de mostantól sose feledjük – a medve nem játék!”

A Kossuth téren máglyát raktak Brumi maci kalandjaiból és elégették a gyermekkönyv összes példányát.

Közben Barna kizárólag magánélettel van elfoglalva Pozsonyban, így nem is tud a fejleményekről.

Meg nem is érdeklik. Utóbbi időben a híreket sem olvassa.

Akkorát csalódott a Tinder miatt a világhálóban, hogy be sem kapcsolja a telefonját.

Mi ebből a tanulság?

Így jár, aki tinderezik.

Szele Tamás

- Jó napot, Hacsek, hol járt, hogy hála Istennek nem láttam egy hete?

- A személyi edzőmmel tréningeztünk, kérem.

 - Mije van magának?

 - Személyi edzőm. Nagy dologra készülök, kell az.

 - Mire, Hacsek, indulni fog a tokiói olimpián konyak-kenuban?

 - Majdnem. Verseny ez is. Indulok a Miss Americán.

 - Maga hülye?

 - Úgy tudtam, az nem feltétel az induláshoz.

 - Sőt. De a Miss Americán ragyogó, gyönyörű, fiatal hölgyek indulnak, maga meg egy ötvenes férfi, akinek tavaly még sérvműtétje is volt!

 - Maga csak ne diszkrimináljon engem. Attól még indulhatok!

 - Hát indulhat, azzal nincs baj, de nem nyeri meg. Megnézem majd magát bikiniben a kifutón.

 - Nem néz meg: kivették a fürdőruhás versenyszámot.

 - Attól maga még nem lesz egy vonzó fiatal hölgy.

 - Nem is kell az legyek. Itt írja az újság, hogy a jövőben nem a versenyzők külső adottságai alapján választanak nyertest.

 - Hát?

 - Mit tudom én. A személyi edzőm szerint biztos lejátsszák sakkban vagy snóbliban, ki a jobb.

 - Ezek szerint maguk egy hétig játszottak?

 - Igen, kérem, hol sakkoztunk, hol snóbliztunk.

 - Ki a maga személyi edzője?

 - A Simek.

 - Na, azt el is hiszem, hogy annak van ideje ilyen marhaságokra. Amióta bérli azt a nyilvános illemhelyet az Oktogonon, magától dől hozzá a pénz.

 - Tőlem?

 - Magától is. Meg mindenkitől. Kisdolga mindenkinek van!

 - Azt maga csak hiszi, kérem, azt maga csak hiszi. Bár úgy volna. De a Simek csődbe fog menni, szegény.

 - Hát azt meg hogy csinálja? Ez a legbiztosabb üzlet a világon!

 - Tudja, először megvette az illemhelyet, de nem ment. Aztán vett mellette egy kisközértet, ahol sört árulnak, és egy pizzás bódét a sarkon.

 - Nem értem.

 - Mert nem gondolkodik távlatokban. Jön a tüntetés, minden demonstráció az Oktogonon megy át és ott is ér véget.

 - És?

 - Az emberek veszik a sört, veszik a pizzát és már kell is szaladniuk a nyilvános mosdóba.

 - De hát ez egy bombaüzlet!

 - Volt, kérem, volt. Most terjesztették be a törvényjavaslatot, hogy magánlakások közelében nem lehet tüntetni. Az Oktogonon meg körbe-körbe lakóházak vannak...

 - De hiszen ez borzalmas.

 - Én is azt mondom.

 - Ugye? A tüntetési jog sárba tiprása!

 - Ja. Meg a Simek is csődbe jut miatta.

 - Mondja, nem lehetne valahogy... izé, lebontani azokat a lakóházakat?

 - És akkor mitől lesz Oktogon, mi különbözteti majd meg a helyet a Hortobágytól?

 - Hát van a Hortobágyon nyilvános illemhely?

 - Mond valamit... de nem lehetne ezt fordítva?

 - Hogy fordítva?

 - A Simekkel eladjuk a pizzást meg a kisközértet, megvesszük a bugaci csárdát, melléje állítjuk a dorozsmai szélmalmot, kiemeljük a mosdót és levisszük a pusztaságba. Ott már szabad tüntetni.

 - Jó, de akkor honnan vesznek hozzá tüntetőket?

 - Mondjuk be kéne nyújtani egy törvénymódosítást, miszerint ezentúl csak a pusztában szabad tüntetni. Ismerek is egy államtitkárt, olcsón megszámítja nekünk.

 - Ez jól hangzik, csak ne tiltakozzon Éliás próféta.

 - Hogyhogy?

 - Nem hallotta? Éliás próféta a pusztában él.

 - De nem házban.

 - Az is igaz. Majd megvesztegetjük pergelt sáskával és vadmézzel.

 - Látja, menni fog ez.

 - Csak majd a húsz százalékot ne feledjék a miniszternek.

 - Húsz százalék? Ez rablás!

 - Dehogy rablás. Csak sima korrupció. Válogassa meg a szavait, kérem.

 - Rendben van, maga nappali műszakos vámpír. Ha elintézi, maga mit szeretne?

 - Egy tételben tíz milliót, és azt, hogy én legyek a vécéköltöztetés miniszteri biztosa. Rendes havi fizetésért.

 - Maga hülye. Ilyen állás nem is létezik.

 - Dehogynem létezik. Még ilyenebb is. Van várbaköltöztetési biztos is.

 - Biztos?

 - Itt írja az újság: „Miniszteri biztost neveztek ki arra, hogy ellássa, felügyelje, koordinálja „a Pénzügyminisztérium budai Várnegyedbe történő költözésével kapcsolatos feladatokat”. A megbízást, mely egészen 2020. május 19-ig tart, Borbély Pál kapta.”

 - Na, neki se lesz gondja egy darabig a mindennapi betevőre. De azért mégis, ő minisztériumot költöztet, nem nyilvános vécét!

 - Mondja már... olyan nagy a különbség?

 - Igen. A minisztériumban sokkal több az alkalmazott.

 - De ugyanaz folyik. És mindkettőt be lehet zárni, ha megbetegszik a vécésnéni.

 - Mondja, maga nem tud gondolatban elszakadni az altesti régiótól?

 - Nem, kérem, gyomorrontásom van. És érdekelt is vagyok a Simek üzletében.

 - Ne aggódjon már annyira, van még egy ötletem.

 - Mondja, mondja!

 - Felhívom a Donaldot, hogy kötelezze a szervezőket: rendezzék a Miss Americát a Hortobágyon, a maguk csárdájában, sré vizavi a szélmalommal szemben, így magának el sem kell indulni rajta, mindenképpen nyer.

 - Kolumbusz tojása! Maga egy zseni! De akkor ki nyeri majd meg?

 - Hát, ahogy így elnézem az oddszokat, a Kim Dzsongun.

 - Mars ki!

 - Magának is, kérem, magának is...

Szele Tamás

Hát, akkor csak meglesz a Nagy Randi mégis, a két civakodó szerelmes, Trump és Kim Dzsongun úgy tűnik, hajlandó kibékülni, és összefutnak majd Szingapúrban, egy klubban, amit majd róluk neveznek el Hűséges Almáknak, és még jó, hogy nem Serény Múmiáknak – illetve nem, hanem egy hotelben tárgyalnak majd, és Melanie tapintatosan magára hagyja a gerlepárt.

Kérem, én azt értem is, tudom is, hogy minimum a Koreai-félsziget sorsa a tét, de még inkább a világbéke, viszont ahogy nézem a híreket, képtelen vagyok elfojtani az előtörő iróniámat. Piszok nagy bajban van Korea is, a világ is, ha ez a két vizesnyolcas dönt az ügyeikben, annyit mondhatok. Hacsek és Sajó emberileg is, diplomáciai szempontból is kompetensebbek volnának, és a tárgyalások közvetítése is többeket szórakoztatna. Persze, életbe vágó, hogy simán lefolytassák ezt a találkozót, de azért hadd röhögjek már kínomban egy kicsit.

Kezdjük a Nagy Békülésen. Ugyebár, Trump kezdte elszaggatni a babarongyot, mire fel Kim küldött neki egy titokzatos, de vastag levelet Gomperez hidalgóval, illetve Kim Jongcsollal, melynek hatására minden megváltozott. Mi van a levélben? Nem tudjuk, de legalább Trump sem tudja. Idézzük a hivatalos MTI-hírt:

„Donald Trump amerikai elnök pénteken a Fehér Ház Rózsakertjében bejelentette, hogy a tervezett amerikai-észak-koreai csúcstalálkozót június 12-én Szingapúrban. Az elnök előtte az Ovális irodában a tervezettnél hosszabb ideig, csaknem egy órán keresztül folytatott megbeszélést Kim Jong Csollal, az észak-koreai állampárt Központi Bizottságának alelnökével, akit Kim Dzsong Un „jobbkezeként” tartanak számon, és amikor kikísérte a phenjani tisztségviselőt, újságírókkal közölte a megbeszélés egyes részleteit.

Kim Jong Csol Kim Dzsong Un levelét hozta az amerikai elnöknek, aki az újságíróknak „nagyon kedves, nagyon érdekes” levélnek minősítette, bár hozzátette: a levelet még nem tanulmányozta át.”

Tessék? Jól tetszettek olvasni: Trumpnak fogalma sem volt, mikor bejelentette, hogy mégis megtartják a csúcstalálkozót, mi áll abban a levélben, amit kapott. Ezek szerint mindegy is neki: lehet a borítékban komoly ajánlat, komolytalan ajánlat, fenyegetés, hízelgés vagy egyszerűen kimcsi-recept, az a lényeg, hogy neki írtak, nem ő írt, mint Tatjána Anyeginnek. Ennél már a középiskolás leánykák is ügyesebben taktikáznak, de ha a POTUS-nak (az „Amerikai Egyesült Államok Elnöke” kifejezést rövidítjük így angolul) megfelel, hogy úgy átlátnak rajta, mint Röntgen a kikapós feleségén, lelke rajta.

Megjegyzem, ha én lennék Kim Dzsongun, nem írtam volna levelet, hanem egyszerűen elküldöm neki a phenjani nemzetközi repülőtér forgalmi listáját az elmúlt hetekből, mert eléggé sokat jöttek-mentek az emberek: folytak tárgyalások Moszkvával, Pekinggel, sőt még Szíriával is, de feltételezem, Kim kínai tanácsadói nem engedtek volna meg egy ilyen durva gesztust. Ők inkább tekercsképet küldtek volna egy mandarinkacsa-párról, mely Kelet-Ázsiában a hűség jelképe.

No, de mindegy is, az a lényeg, hogy meglesz a nász, a mondott helyen, időben. Somerset Maugham forog a sírjában, ő ugyanis a Raffles Hotelt javasolná helyszínül, mint kedvencét, de oda teremtett elnök be nem fér a hemzsegő hírszerzőktől, és ez már Maugham idejében is így volt, tehát marad a Shangri-La szálló. Miért pont a Shangri-La?

Azért, mert Kim ragaszkodik ahhoz, hogy csak olyan helyen tárgyal – és száll meg – amelynek nem amerikai vagy európai a tulajdonosa. A Shangri-La pedig Robert Kuok, Hong Kongban élő maláj milliárdos birtokában van. (Hong Kong pedig Kína birtokában: így érnek össze a dolgok).

Azért van ezzel egy kis baj.

Az amerikai diplomácia elég kínos helyzetbe került, legalábbis a Washington Post szerint, ugyanis az a helyzet, hogy Észak-Korea képes elvileg nukleáris fegyvert és interkontinentális ballisztikus rakétát fejleszteni, ám sajnos egyvalamire nem képes: kiegyenlíteni a hotelszámlát. De annyira ám, hogy a phjongcshangi téli olimpiai játékokon a résztvevő huszonkét észak-koreai sportoló útiköltségét, ellátását a Nemzetközi Olimpiai Bizottság fizette, míg az északi szurkolócsapatot (tetszik emlékezni: a zombilányok, akik egyszerre mozogtak) cechét a dél-koreai állam kellett rendezze, hotellel, étkezéssel, útiköltséggel, mindennel.

Viszont Észak-Korea egyenlő elbánást követel a csúcstalálkozó során.

És nem fogadja el az Amerikai Egyesült Államok ajánlatát, miszerint nagyon szívesen kifizetik Kim Dzsongun szállását a neoklasszikus Fullerton hotel elnöki lakosztályában, ami potom hatezer dollár naponta, viszont az sincs amerikai vagy európai tulajdonban. Voltaképpen a teljes hotelről lenne szó, hiszen a kíséretet is el kell helyezni valahová, meg biztonság is van a világon, de az a lényeg, hogy a számlát semmiképpen se az Egyesült Államok állja. A probléma kissé gordiuszi csomó jelleget kezd ölteni, de már látszik a megoldás: jelentkezett a szingapúri kormány, miszerint ők szívesen fizetnek a Fullertonért is,a Sahngri-La-ért is, csak ezen ne múljék a világbéke, az amerikaiakkal meg majd később rendezik az ügyet.

Trump szállását sem volt sokkal egyszerűbb megtalálni: ő ugyanis egyenesen a Shangri-La-ban vett volna ki lakosztályt, de akkor úgy nézne ki, mintha Kim meglátogatná őt, tehát át kellett tenni a Capella Hotelbe, és így minden látszatnak eleget tettek a szállásmesterek. Melyek között, mint tudjuk, ritka az okos, de most az okosakra volt szükség.

Nem is csodálom, hogy Melanie kihagyja a szingapúri pikniket: kell az neki, hogy míg a párocska a Shangri-La-ban turbékol, ő Kim húgával teázgasson, különös tekintettel arra, hogy a koreai hölgy önmagában is diplomáciai faktor, és körülbelül annyira veszélyes, mint egy közepes hadiflotta?

Hát így állnak a dolgok egyelőre, minden a közelgő Nagy Randi lázában ég, a felek egyre különösebb dolgokat művelnek, hiszen csak egymásra tudnak gondolni: Kim tegnap elmozdította három legmagasabb rangú katonai tisztségviselőjét, azt nem tudjuk pontosan, hogy csak a hadsereg éléről, vagy az élők sorából is, de lehet ez akár egy óvintézkedés is, hogy ameddig ő Szingapúrban randizik, addig Phenjanban ne kövessenek el ezek a forrófejű katonák ellene valami puccskísérletet.

Trump pedig össze-vissza beszél, tegnap képes volt azt írni a Twitterre, miszerint ő bármikor adhat magának elnöki kegyelmet, ami így, ebben a formában nem is igaz: jogilag ő is felelős a tetteiért. Különben ő lenne Az Ember Aki A Világon Mindent Megtehet, ugyanis legfeljebb utólag kegyelmet ad magának.

Az agyára ment Szingapúr, Kegyelemes Úrnak képzeli magát a klubból.

No, de Korea, a világbéke és az esőerdők érdekében reméljük, a kézfogó mégis meglesz.

Abban az értelemben kézfogó, hogy a találkozó végén majd kezet fognak.

Bár, csak súgnám: Kelet-Ázsiában az sem népszokás.

Mindegy, sok boldogságot az ifjú párnak.

Nincs az a menyasszony, amelyik ennyit kéretné magát, mint ezek, az is biztos.

Szele Tamás

A matató ménkű, mint tudjuk... na jó, de ki tudja, mi az a matató ménkű? A gömbvillám szép, régies magyar neve. Az is kóvályog ide meg oda a levegőben, percekig nem tudja eldönteni, mibe csapjon, meg- megáll, aztán csak szétver valamit, rendszerint azt, amiben a legnagyobb kárt tudja tenni. De nem csak a meteorológiában, a politikában is előfordul.

Kóvályognak a matató ménkövek a magyar belpolitikában, oszt majd valakit csak agyonvágnak. A politikai gömbvillámoknak van sokféle alakjuk, mindnek közös tulajdonsága, hogy elszabadult istennyila, amit már nem lehet irányítani, és baj lesz abból, hogy megindultak. Tán még a minden eddiginél mocskosabb kampány idején szabadulhattak el, tetszik emlékezni, magas volt a feszültség, alacsony az ellenállás, kicsi a potenciál... és most itt ugrálnak a közéletben.

A Magyar Időknél például nem is ért véget a kampány, jó, náluk sosem fog, de hát őket ezért fizetik. Csak az a gond, hogy náluk próbálja ki a kormány az összes új fegyvert, mielőtt bevetné, ők a lőtér, ők Új-Mexikó és Nevada, szóval aki gondosan figyeli ezt a sajtóterméket, az képet kap a kormány politikájában várható változásokról. Most például baljós jeleket lát a béljós: kulturális forradalom készül.

Kínai mintára.

Hogy az analógiát tovább fokozzuk: Kínában is egy színikritikával kezdődött az évtizedes felfordulás. 1962-re nyilvánvalóvá vált a „Nagy Ugrás” kudarca, Mao elvtársat kezdték unni a párt többi vezetői, erről ő is tudott - minek következtében 1966-ra már úgy okoskodott, hogy legjobb védekezés a támadás, csináljunk forradalmat. Az első célpont a pekingi polgármester volt, a vele szemben álló körök prominens tagja – de hogy lehet rajta ütni egyet? Épp akkor mutattak be Pekingben egy darabot, ugyan a császári időkről szólt, de áthallásosan. No, erről írt Mao elvtárs leghűségesebb követője, Jao Ven-jüan sanghaji irodalomár egy olyan kritikát, hogy abból előbb sajtóhadjárat lett, aztán a vörösgárdisták még a színházat is széthordták kövenként. Később levágták a zongoraművészek kezét is könyékből, mert a zongora nyugati hangszer, aki volt addig valaki, abból senki lett, aki senki volt, abból valaki, és belehalt az össznépi-nemzeti felbuzdulásba minimum másfél millió ember.

Mindezt a párt árulói és az imperializmus meg a nyugati befolyás elleni harc jegyében művelték. Persze, Moszkva is Nyugat lett, hogy szebb legyen a cirkusz.

Na jó, mondhatná erre bárki, az Kína. Messze van.

Dehogy van, nézzük csak a Magyar Idők szalagcímeit az utóbbi hetekben:

„Folytatódik a rettegők cirkusza” (Vádirat a liberálisnak tartott írók ellen, listázással)

„Kulturális gyarmat vagyunk”

„A globalisták kulturális marxizmusa”

Szép, mint egy festett sárkány. Még színikritika is van már!

„Botrányos előadás az Erkel Színházban”

Ez külön szép, ugyanis nagyon látszik rajta, hogy a hajánál fogva rángatták elő, a kultúrkampf jegyében, most volt rá szükség most írták meg, pedig... Maga az írás arról szól, hogy a „Billy Elliot” című előadás a kiskorúak körében propagálná a homoszexualitást, és emiatt tűzre vele. (Mintha ugyan a nemi irányultság döntés vagy propaganda kérdése volna). Van benne egy csodás idézet, nem állom meg, hogy be ne mutassam: ékesen mutatja a kiváló szerző, N. Horváth Zsófia műveltségét. (https://magyaridok.hu/velemeny/botranyos-eloadas-az-erkel-szinhazban-3146662/)

„Amikor ott voltunk, az Erkel Színház tele volt gyerekkel, akik a következőket láthatt​ák: egy szegény angol bányász fiú ​foci helyett ​inkább ​balettozni szeretne (ez nyilván tipikus!). Ha már balettozik, akkor csak ​meleg lehet. Ezt abból is tudhatjuk, hogy beletettek egy csomó jelenetet A hattyúk tavából, amiről a műveltebb közönség tudja, hogy erről a problematikáról ​szól az egész, valószínűleg azért, mert Pjotr Csajkovszkij is meleg volt.” (Magyar Idők)

Édes hölgy, ott, avval a szurokfáklyával a kezében: a Hattyúk tava nem erről szól. Hogy a jó fenébe szólhatna erről, a XIX. századi, cári Oroszországban, ahol a homoszexualitás nagyobb színpadi tabu volt még a nihilizmusnál is? De akkor miről is szól? Ez, kérem, egy orosz népmeséből származik. Ne fogják rám, hogy elfogult vagyok, lássuk, hogy mondja el ezt a Képes Balettenciklopédia? (http://balett.info/csajkovszkij-a-hattyuk-tava/)

„A cselekmény szerint egy fiatal hercegnek menyasszonyt kell választania, ám ő vadászata során találkozik Odette-tel, az elátkozott lánnyal, akinek testvéreivel együtt napközben hattyúként kell élnie, amíg az igaz szerelem rá nem talál. A herceg szerelembe esik, és az udvari bálon minden lányt elutasít, csak Odette-re vár. Odette helyett azonban a lányokat elátkozó gonosz varázsló saját lányával, Odiliával, a fekete hattyúval jelenik meg, aki Odette arcát ölti fel, a becsapott herceg pedig szerelmet esküszik neki, megszegve ezzel Odette-nek tett ígéretét. Mikor a fiatal rájön, hogy nem a szerelme áll előtte, a tó melletti tisztásra siet, és mindent megmagyaráz az összetört szívű hattyúlánynak. Mikor a szerelmesek már éppen megszöknének, feltűnik a gonosz varázsló, akivel a herceg megküzd, és végül letépi bagolyszárnyait, ezzel megtöri hatalmát, az elátkozott hattyúk pedig megszabadulnak.”

Hát van ebben minden, Odette, Odilia, herceg, bagolyszárnyú gonosz varázsló és hattyúlányok, csak éppen homoszexualitás, az nincs.

Az írás többi vádpontja is körülbelül ennyire igaz, de a művelt olvasóban gyanú kél: ez lesz az a bizonyos színikritika, ami megindítja a kulturális forradalmat. Művelt olvasó ezek után előkészíti a kilencgyűrűs, háromlyukú, öles kínai pallost, hogy ne nevezzék rettegőnek, és fütyörészve fenni kezdi.

De megszólal az Operaház igazgatója, Ókovács Szilveszter is, akinél pedig nagyobb híve a mostani kormánynak nem nagyon van, és félig nevetve, félig megrökönyödve panaszolja (https://magyaridok.hu/velemeny/betiltsuk-a-balettot-es-mozartot-3154681/):

„...elaludtam volna három hetet? Hisz a Billy Elliotot, a később rendesen lesavazott musicalt csak június derekán kezdjük játszani… Aztán (számomra, mert az olvasóknak biztosan nem) leesett, hogy egy évvel később írja meg egy tavalyi élményét, ami azon túl, hogy a tegnapi újság semmit sem ér, az emlékek pedig megfakulnak-átszíneződnek, inkább kultúracsináló elővágásként értelmezhető, annak is szánták. Nehogy merszünk legyen ezek után kijönni a produkció új sorozatával, hisz Zsófia ezt kvázi előre megtiltja.”

Márpedig, ha valaki, ő csak tudja, mi is a kultúracsináló, kultúrpolitikus elővágás. Mondom én, kulturális forradalmat készít elő ez a sok matató ménkű, csak most épp a sajátjukba csaptak bele, de úgy látszik, az sem számít. Fenjünk csak tovább. Fenjünk és menjünk.

Időközben Kásler Miklós, az emberügyek új minisztere azt nyilatkozza:

„Nemcsak a keresztény kultúra és hagyományok értékeinek szétverése zajlik, hanem egyszerűen az emberi lét alapjainak, a természeti törvényeknek a lebontása történik”.

Ámde:

„a magyar államapparátus a keresztény erényeket gyakorolja, vagy ahol ez nem teljes, ott az erények felé igyekezik abból a célból, hogy bármi következik a jövőben, ez a nemzet felkészült legyen.”

Továbbá fülembe súgták a kismadarak Papageno kalitkájából, miszerint a Szépírók Társaságának éves dotációját a kormány illetékesei kevesebb, mint negyedére vágták vissza: hogy ne tessenek vagyonokat vizionálni, megadom a számokat is. 18 millió forintot kaptak eddig, négyet kapnak ezentúl. El is marad sok rendezvény, pedig igazán nem politikai testületről van szó. Összehasonlítási alapul: egy megyei negyedosztályú focicsapat szokott 18 milliót kapni évente, mondjuk a Kukutyini Kutyaütők, de amint látom, kortárs magyar irodalomra még ezt is sokallják.

No, meg készülődik a Sajtókamara is, sarkantyúját pengetve, ha egyelőre kerülik is a feltűnést, de őszre bizonyos, hogy megalakul: onnantól kezdve aztán csak az lehet újságíró, aki kamarai tag, és csak az lehet kamarai tag, akiről ők mondják, hogy lehet.

Amondó vagyok – ha tekintetbe veszem a közelgő Stop Soros törvénycsomag adta lehetőségeket is – hogy őszre már vígan csukhatják majd be az embert azért is, mert írt.

És matatnak a kormánypárti kultúrménkövek, csapdosnak a gömbvillámok, azt se nézik, ki barátjuk, ki ellenségük, olyanok, mint Citeaux apátja, Arnald-Amaury Béziers ostrománál, aki azt az utasítást adta a lovagjainak, mikor megkérdezték, a csata hevében miről ismerik meg, az eretnekeket: „Öljétek meg mindent, Isten majd a végén kiválogatja az övéit”

Pusztítás várható, válogatás nélküli, értelmetlen pusztítás, tehetségtelen, műveletlen matató ménkövek rombolása.

Még azt sem mondhatom, hogy az istennyila ütné meg őket.

Most ők képzelik magukat istennyilának.

Szele Tamás

Kérem, ez a téma kínos. Nagyon kínos, legszívesebben nem is foglalkoznék vele, csakhogy, mint látom, a kedves sajtómunkások szokás szerint elmulasztják elemezni, illetve épp azzal nem foglalkoznak, mivel állunk szemben: viszont jó kedvvel és bőséggel hajigálják egymásra a lócitromot. Ne kerteljünk: a Babcsenko-ügyről van szó.

Valószínűleg még a saját munkatársaim és személyes barátaim sem fognak velem mind egyetérteni abban, amit gondolok: ugyanis az a véleményem, hogy ez nem Babcsenko-ügy, hanem sajtóügy. De előbb lássuk, mi történt?

Az történt, hogy nem halt meg senki, csak az ukrán titkosszolgálat lábon lőtte magát, és közvetve a világsajtó hiteles részét is. Idézzük az eseményeket a 444 összefoglalásában. (https://444.hu/2018/06/01/te-elhiszed-majd-ha-legkozelebb-megolnek-egy-ujsagirot)

„Az ukrán titkosszolgálat elmondása szerint két hónappal ezelőtt tudomást szereztek róla, hogy az orosz titkosszolgálat merényletet tervez a Kijevbe menekült, Putyin háborújával szemben kritikus Arkagyij Babcsenko ellen. Az újságíróval együtt úgy döntöttek, hogy megrendezik a halálát, majd egy nappal később – miután letartóztatták a merénylet egyik szervezőjét – ismertették, hogy mi történt valójában. Az ukrán ügyészség később azt közölte, hogy harminc orosz ellenzéki megölését akadályozták meg az álgyilkossággal. A Kreml mindent tagad.”

Nos, Babcsenkóról azért lehetett tudni, hogy nem barátja Putyinnak. És az utóbbi időben megsokasodtak az orosz titkosszolgálati akciók, kormánykritikus újságírók esnek ki emeleti ablakokon, exkémeket mérgeznek meg Salisburyben, elsőre ez a hír is teljesen hitelesnek tűnt. Annál inkább, hogy Babcsenko családja is megerősítette, sőt, az ukrán hivatalos szervek közölték először.

Aztán meg az egész világsajtó, a New York Timestól az MTI-ig.

Sőt, a jobboldali sajtó is. Magyarországon is. Persze, a saját felfogásukban, de hát ez a szakma így működik: ha adott egy tény, arról már lehet véleménye a kollégának, jó esetben más tények fényében, rossz esetben a hasára ütve, de a hír szent, a vélemény szabad.

Hát, ez a hír nem volt szent és el is szabadultak a vélemények, mikor másnap kiállt Babcsenko és közölte, ha nem is ezekkel a szavakkal, hogy „itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok, élek, bocsika, fedett akció volt!”

Most az talán nem is a legfontosabb, hogy mennyi igaz a történetből. A csoda menjen bele az eset titkosszolgálati elemzésébe, azt is el lehet képzelni, hogy valóban orosz bérgyilkosokat fogtak ezzel a módszerrel, ugyanis vannak orosz bérgyilkosok, léteznek, az sincs kizárva, hogy ütni akartak egyet Moszkván, Ukrajnában nemsokára választások lesznek, ráadásul Oroszország mindenkinél inkább árasztja el őket fake news-szal, lehet épp, hogy vissza akartak adni pár pofont.

Munkahipotézisként – és csakis az egyszerűség kedvéért – tegyük fel, hogy Babcsenko minden szava őszinte, bár ettől még nem biztos, hogy igaz is. Hiszen attól, hogy megkeresi az embert egy titkosszolgálat, és barátságosan figyelmezteti, miszerint halál-listán van a vele ellentétes érdekeket képviselő szolgálatnál, ez nem kell feltétlenül igaz legyen: a főszereplőt is be lehet palizni. De erről a büdös életben nem fogunk semmi konkrét adatot megtudni, ezek tipikusan olyan akciók, amikhez nem hívnak sem tanút, sem közjegyzőt, hitelesíteni az elhangzottakat. Minden lehetséges és mindennek az ellenkezője is.

Maradjunk annyiban, hogy Babcsenko él, hála az Égnek, és saját állítása szerint be fog rúgni, szóval egészséges is.

De akkor lássuk, mi következett az esetből?

A fake news valódi gyárai, Keleten és Nyugaton egyaránt (minálunk a 888) első körben szűkszavúan közölték a hírt, másodikban, a feltámadás után viszont darázsrajként zúdultak az igazi sajtóra, mondván: hazudtak, manipuláltak, propagandisták, lelepleződtek, Soros, Soros, háromszor is Soros! Azt már nem emlegették, hogy ők is közreadták a történetet – fő, hogy lehessen hajigálni a trágyát. És ez még egy darabig el fog tartani, egy vesztese mindenképpen lesz: Babcsenko, aki a történtek után annyit fog veszíteni a hiteléből, hogy csoda lesz, ha majd kap munkát. Mármint, valódi sajtóban.

Általában véve is elmondható, hogy az eset legfőbb hozadéka, miszerint a valódi és hiteles sajtót meg lehet támadni miatta, meg lehet kérdőjelezni a szavahihetőségét, hiszen – mint azt az alt-right keselyűi kórusban vijjogják – nem ellenőrizte a hírt.

Ők sem, de az más tészta, ugye.

Hát köszönöm én ezt az egy kalapot, ami alá került most már minden médium (ez is lehetett az akció célja), de nem kérek belőle.

Először is a sajtóhírek kilencven százaléka bizalmi alapon kerül be a sajtótermékekbe. Harminc éve dolgozom a szakmában, pontosan tudom, melyik hírügynökség szavahihető, melyik nem. Ha az MTI ír valamit, azt témától függően ellenőrizni kell (a sportot nem annyira), ha a Reuters, azt nem. Ha ugyanis a hírügynökségek hazudnának, éhen vesznének: normális világban a hírügynökség nem állami dotációból él, hanem a piacon forgalmazott hírek árából, ha elkezd romlott áruval kereskedni, egy nap alatt vége. Tévedni mindenki képes, meg is esik – de a rendszeres ferdítés vagy hazugság minden ilyen céget képes volna lemosni a piacról. Egyszóval, ha a fél világ egymástól függetlenül arról számol be, hogy Kievben hátba lőttek egy kollégát, ráadásul mostanság sok ilyen eset fordult elő, akkor nincs ok abban kételkedni, hogy hátba lőtték.

Ha mondjuk azt írják, hogy bombatámadás érte Damaszkusz külvárosát, az is hihető. Nem utazik ki az ember Damaszkuszba utánanézni: nincs az a magyar sajtótermék, még a leggazdagabb sem, amely minden hírt ellenőrizne. Ez a tapasztalat alapján egyrészt felesleges, másrészt drága. Erre se pénz, se ember.

Ha másnap a halott kolléga élő sajtótájékoztatót tart, arról is beszámolnak, éspedig ugyanazok. Épp akkor lennének hírhamisítók, ha kitartanának az eredeti verzió mellett, és elhallgatnák: vagyis a második, feltámadásról szóló hír leadása bizonyítja, hogy szó sincs itt propagandáról. Azt nem mondom, hogy a vezető hírügynökségek szerkesztői és a bolonddá tett nemzetközi sajtószervezetek munkatársai nem mormoltak el vérmérséklet szerint egy-két káromkodást a fogaik között, de – a hír kiment. Mert igaz volt.

Honnan tudjuk, hogy igaz?

Tényleg, honnan is? Onnan, hogy hihető, és hiteles források számolnak be róla, saját érdekeikkel ellentétesen. Ha a független sajtó hazudna, elintézhette volna egy mondattal: „Nyilatkozzon bárki, amit akar, az én Babcsenkóm meghalt és kész”. De ez sehol sem fordult elő.

És honnan tudjuk, hogy Kiev egyáltalán létezik? Rajta van a térképen? És azt a térképet ki rajzolta? Minek? Kinek? Lehet, hogy nincs Kiev, nincs Ukrajna, Oroszország sincs, sőt, az egész világ is hazugság, csak én ülök itt A-tuin teknősbéka hátán és száguldok a Nagy Büdös Kozmikus Semmiben, sehonnan sehova.

Na, tetszik látni: ez volt az akció célja.

Hogy ezt gondolja az olvasó.

Mert ha bármi lehet hazugság, akár minden is, akkor bármi lehet igaz.

És ha bármi igaz lehet, nem a tények számítanak, hanem a hit: akkor már nem az a fontos, mi van, hanem az, hogy ki mondja. Ha rokonszenves az illető az olvasónak, akár hazudhat is.

Láttunk már – jóval ügyetlenebb – hasonló kísérleteket idehaza. Látunk is mindennap: kis, lenyomozhatatlan álhír-oldalak rombolják rémhírekkel a valódi sajtó hitelét, nekem az volt a kedvencem, mikor Orbán Viktorról mondták, hogy kórházba került, nagy kár, hogy kórházi tartózkodása idején épp beszédet mondott Fehérváron több ezer ember előtt. De el tetszettek hinni, meg tetszettek osztani, mert jól hangzott. És ha szólt az ember, hogy ez nem igaz, árulással vádolták a lelkes hívők – hiszen csak az nem hisz el ilyesmit, akit lefizetett a kormány.

Meg aki gondolkodni is szokott. Ugyanezt bárki másról is lehetne állítani, azért mondták Orbánról, hogy a független médiumok hitelét rontsák. Nem véletlen, hogy eleven ember nem képes megtalálni, ki szerkeszti ezeket a bolondgombákat.

És azt sem tudjuk, milyen a rangfokozata.

Tehát, kérem, kapjunk észbe. Mi történt?

Az ukrán titkosszolgálat – esetleg orosz befolyás alatt – kihasznált egy újságírót a lehető legaljasabb módon, éspedig nem azért, mert ez a konkrét ügy javukra vált volna, hanem azért, hogy a világsajtó függetlennek nevezett részének hitelét rombolják.

Nem az volt az akció elsődleges célja, hogy nekik higgyenek.

Hanem az, hogy senki ne higgyen senkinek, és a valóság helyét vegye át az igazságon túli, post-truth világ, amiben minden lehetséges, felfelé csordogál a patak, Baba Jaga kalibájából vígan csilingel a Radetzky-mars és a fák dalolászva legelnek.

Szóval, hogy sikerüljön mindenkiből végérvényesen hülyét csinálni, menetelő maflát, aki mindent elhisz.

Csak éppen a valóságot, azt nem.

Azt igen, hogy élőholtak tangóznak a kijevi utcákon.

De hát az igaz is, nem?

A történetnek két áldozata van: Babcsenko és a sajtó.

Mindkettőért kár.

Szele Tamás

Csendes, nyugalmas nap volt a tegnapi, mármint a megszokottakhoz képest, ha megnézzük a főbb híreket: Lavrov Phenjanba látogatott, Kim Dzsongun nemsokára Moszkvába, mindenki Szingapúrba, remélhetőleg megalapítják a Serény Múmiák klubját, csak az a kérdés, ki lesz benne Buzgó Mócsing és ki lesz Nagy Bivaly, valamint hol van Piszkos Fred.

Lavrov phenjani látogatása mindenképpen a legfontosabb esemény, bár sokat nem tudunk róla: a KCNA észak-koreai hírügynökség ugyan tudósítást közölt a tárgyban, de attól senki sem lesz okosabb. Vagy talán csak egy kicsivel. Mert mit mondanak?

„Kim Dzsongun, a Koreai Munkáspárt elnöke és a Koreai Népi Demokratikus Népköztársaság Állami Bizottságának elnöke fogadta az orosz külügyminisztert, Szergej Lavrovot a Paekhwawon Állami Vendégházban.

Jelen voltak: Igor Morgulov, az orosz külügyminiszter helyettese, Alexandr Matsegora, a KNDK-ban akkreditált orosz nagykövet, Oleg Stepanov, az orosz külügyminisztérium Külpolitikai Tervezési Tanszékének igazgatója, Oleg Burmistrov, az orosz külügyminisztérium utazó nagykövete és Igor Sagitov, az orosz külügyminisztérium Ázsia 1-es osztályának igazgatóhelyettese.”

Elég népes a küldöttség, és jóllehet magukról a tárgyalásokról csak a szokásos bű meg báj szivárgott ki, a felek kölcsönösen nagyra becsülik egymást, Kim Dzsongun meleg, baráti szavakkal fogalmazott üdvözlő levelet küldött a külügyminiszterrel Putyinnak (miért nem postán küldte? Mert az Muszkaföldön lassan jár), Lavrov is méltatta Kim érdemeit annak a válságnak a kezelésében, melyre nélküle sor sem került volna, és meghívta az észak-koreai vezetőt Moszkvába, aki ígéretet tett, hogy még az idén oda is látogat.

Itt kezd érdekes lenni a dolog.

Az észak-koreai diplomácia ugyanis idén végigrandizza a világpolitika összes fontosabb tényezőjét, járt már Kínában, sőt, Kim Dzsongun pár napja elküldte a jobbkezének is nevezett Kim Jongcsolt az Egyesült Államokba tárgyalni Mike Pompeóval, hiszen ugyebár Trump elnök váratlanul lemondta volt a szingapúri találkozót, amely lemondást már vissza akarja vonni, viszont ha külügyminiszteri szintű tárgyalások folynak a két kormány között, akkor Moszkva sem hagyhatja veszni az arcát, csökkenni a tekintélyét, Phenjanba kellett küldeni Lavrovot, méghozzá nagy kísérettel, megmutatni, hogy ők is számítanak. Az, hogy semmi érdemlegesről nem tárgyalt, hiszen Oroszország kicsöppent a koreai válság kezeléséből? Nem sokat számít: átadta a meghívót, ez volt a dolga. Persze, az sincs kizárva, hogy Oroszország újból szerepet akar vállalni a félsziget ügyeiben, ez esetben viszont nem ártana a legnagyobb óvatosság, ugyanis ha valakinek, hát Moszkvának nem érdeke a békés megoldás, ellenben érdeke egy válsággóc a Távol-Keleten.

Egyelőre azonban az amerikai-kínai tengely mentén mozognak az események, ennek a két államnak a szempontjait figyelembe véve kell megtalálni a minél békésebb megoldást, és már ez sem lesz könnyű – Oroszország ebben az ügyben csak árthat. Japán is, ennek ellenére, ha már Lavrov Phenjanban járt, Abe Sindzó is elutazik jövő héten Washingtonba. Egyszóval, Trump elnök jobban tenné, ha meggondolná, mit csinál, mert mond dühében valami szamárságot – esetünkben azt, hogy nem tartják meg a szingapúri csúcsot – és emiatt a fél világ elindul, Kim Jongcsol Manhattanben vacsorázik Pompeóval, Lavrov Phenjanban Kim Dzsongunnal, Abe Sindzó Washingtonban Trumppal, és a végén lesz egy nagy, közös bankett Szingapúrban.

Remélhetőleg a Serény Múmiák klubjában, ne tessék elfelejteni a jelszót: „Batáviában a fogházfolyosón jobbra van egy lépcső, balra a foglár irodája, és a fal végig zöld olaj, sárga szegéllyel.” Belépés díjtalan, kilépés bizonytalan.

A félsziget atommentesítése azonban csak látszólag halad, elvben persze mindenki egyetért a nukleáris fegyverek leszerelésének szükséges voltával, sőt, fel is robbantották síppal-dobbal-nádi hegedűvel a Punggje-ri atomlétesítményt – ami már amúgy is rossz állapotban volt a hat korábbi robbantás után – csak éppen arra nincs semmi garancia, hogy nincs akár több másik ilyen telepe az országnak (műholdas felvételek szerint van). A Punggje-ri robbantás is kétséges volt, a megjelenő tudósítóktól elszedték például a Geiger-Müller számlálókat és a telefonjaikat, viszont kaptak ebédre sült teknősbékát, aminek valószínűleg nagyon örültek, csak a teknősnek semmi köze az atomfegyverekhez.

A CIA elemzői szerint különben sem valószínű, hogy Phenjan teljesen feladja a zsarolási potenciálját, viszont az Amerikának tett lehetséges gesztusok között említik egy amerikai hamburgerező nyitását Phenjanban.  Nem vicc: ez ugyanis azt jelentené, hogy Észak-Korea korlátozottan bár, de megnyitná az utat némi amerikai és dél-koreai befektetések előtt.

Akkor világbéke helyett kapunk Big Macet, esetleg teknősből: nem mondom elég rossz üzlet.

Ráadásul az is lehet, hogy még azt sem kapja meg a világ: érdemes átfutni a már említett észak-koreai KCNA hírügynökség címoldalán a híreket, hogy lássuk a phenjani politika fő irányvonalát. Első sorban Lavrovval foglalkoznak, aztán a lengyel-észak-koreai diplomáciai kapcsolatok évfordulóját ünneplik, jelentik, hogy átadták a Koam és Tapchon közötti vasúti hidat, és minden különösebb apropó nélkül szidják a kapitalista társadalmat.

Ez utóbbi írás bizonyos An Chol Gwon tollából származik, eredetileg a Rodong Sinmunban jelent meg, összesen tizennégy sor, és „Az emberi morál züllése a kapitalista társadalom elkerülhetetlen következménye” címet viseli. Konkrétumot, adatot, hírt, eseményt nem említ, csak általánosságban szidja a burzsoá erkölcsöket és a kapitalizmus farkastörvényeit.

Ez meg hogy került egy hírügynökség anyagába, ráadásul a legfontosabb hírek közé?

Maximum azt lehet elképzelni, hogy miheztartás végett.

Egyszóval, nem zárnám ki azt sem, hogy a hamburgerező megnyitása is elmarad, Phenjan nagyon azt mutatja, hogy tud ő másféle is lenni, mint azokban a boldog, szép napokban, mikor még Kim és Trump kéz a kézben szökelltek a rét virányain, pagonyban, árnyas ligetben és százszorszépet fontak egymás hajába. Illetve azt azért nem, de legalább szóba álltak egymással.

De az is lehet, hogy mindez taktika, az ifjú pár újra egymásra talál, kibékülnek és Szingapúrban megtartják a kézfogót.

Piszkos Fred szerepében Hszi Csin-ping.

Egyelőre itt tartunk: mérhetetlen fontosságú események zajlanak, melyek mindegyikét el fogjuk holnapra feledni még mérhetetlenebbül fontos további események miatt.

Kicsit fárasztó követni.

Szele Tamás