„Európa jövője a gyermekekben van” – jelentette ki ma reggel Orbán Viktor a Kossuth Rádióban. Orbán Viktor gyermeke meg már Európában, teszem hozzá én, a híreket látva. Elsőre nem hittem, de igaznak tűnik: a legfrissebb információk szerint Orbán Ráhel családostól a spanyolországi Marbellába költözött, ami kétségtelenül Európa.
Hogy rövid legyek, Clochemerle Őrbottyánba költözött tegnap. Erre a kis, fiktív francia falura már csak kevesen emlékezhetnek, ők is Gabrielle Chevalier szatirikus regényéből. Az a közös Őrbottyánban és Clochemerle-ben, hogy mindkét településen egy budi miatt tört ki a botrány. De vannak apróbb, nagyobb és lényegi különbségek a két helyzet között, mint látni fogjuk.
Vannak bátor vállalkozások, például az sem volt utolsó ötlet, mikor Dubaj gondolt egy merészet, mert nagyot álmodni és sípályát építettek a sivatagba. Mondjuk nekik legalább sikerült, bár belekerült három milliárd dollárba, de tényleg üzemel a Ski Dubai. Igaz, ők a sivataghoz tervezték a pályát, nem a tervhez igazították a sivatagot, márpedig Sukorón ez várható.
A tisztelt olvasóközönség nem egyszer és nem kétszer reklamálta, hogy „miért nem írunk a Pegasusról és a Fudanról”. Azért nem írtunk erről a két témáról, mert nem volt mit. Az ujjunkból meg nem szophatunk ki híreket, akárhogy követelik a politikacsinálók (tőlük ered ez az igény). Elhiszem, hogy kampányban jól jött volna, csak ha nincs hír, akkor nincs hír.
Ma is az előválasztás leállásával fogok foglalkozni, annak ellenére, hogy ez merőben felesleges. Felesleges, ugyanis az alapkérdést, vagyis, hogy ki okozta a leállást, már mindenki eldöntötte magában, mindenki tudja, miben hisz, ezek után Magyarországon felesleges bonyolult tényekkel zavarni az úri közönséget, legfeljebb lehülyézik a sajtómunkást.
A hír rövid, a hír igaz: tegnap amint igazából elindult volna, le is állt az ellenzéki előválasztás online rendszere. Ennyi az, amennyit biztosan állíthatunk. Minden egyéb hit, világnézet és politikai hovatartozás kérdésévé kezd válni, ami olyan mértékben megnehezíti a tisztánlátást az ügyben, hogy talán érdemesebb megfelelő kérdéseket keresni, mint válaszokat találni.
Az afganisztáni hírek közül egy sem jó, mind vagy tragikus, vagy rossz: az új hatalom a maga módján próbálja újraindítani az országot, csak azt hagyja figyelmen kívül, hogy húsz év alatt abból már ló nélküli kocsi lett: suhogtathatják az ostort, amennyit akarják, nafta kell már annak, nem a kocsis nógatása, üzemanyag nélkül nem fog elindulni. De azért erőltetik keményen.
Semmi sem bizonyos ezen a világon, de kevés dolog olyan bizonytalan, mint a tegnapi újság. A magyar kormánymédia saját magán demonstrálta az elmúlt huszonnégy óra folyamán, hogy az ember sosem tudhatja, mit hoz a múlt: azt pedig, hogy a jövő mit hoz, ilyen környülállások mellett maga a Jóisten sem tudná megmondani.
Afganisztánban most is zajlik az élet, folytatnunk kell a híradásokat, főleg, hogy a mai információk szorosan összefüggenek a tegnapi hírekkel: előkerült Baradar, kiderült, hogy nem csak Koránt tud olvasni (ennél azért nem sokkal több derült ki, bár tudjuk, hogy művelt ember), Kandahárban több ezer embert lakoltatnak ki és mozgolódnak az Afganisztánnal határos ügyekben a közeli hatalmak.
A jelek arra mutatnak, hogy Kabulban sikeresen elloptak egy miniszterelnök-helyettest, tokkal-vonóval és nyom nélkül eltüntették – vagy nem. Ugyanis az a szikár tény, hogy néhány napja senki sem látta Abdul Ghani Baradart, a tálibok egyik legfontosabb vezetőjét (ha ugyan nem a legfontosabb), viszont aki akarta, az épp hallhatta.
