Sűrű napunk volt tegnap, kérem, úgy is mondhatnám, hogy meghatározó – a következő pár évünket mindenképpen meg fogja határozni, a közérzetünket éppúgy, mint a magánérzetünket. Olyan döntések születtek, amelyek következtében más országokban már milliós tömeg hullámzana a Parlament körül – no, de nálunk erről szó sincs, se tömeg, se hullámzás.

Talán nem értjük, hogy tegnap lefektették a magyar rendőrállam alapjait? De, sokan értjük, még többen nem, a legtöbben pedig azzal vigasztalják magukat, hogy „ez ránk úgy sem vonatkozhat”. Nem a fenét, kérem, rövidesen mindenkiből lehet bármi, beköszönt a korlátlan lehetetlenségek kora. Csak hát, míg meg nem indulnak a tömeges letartóztatások, ez egy elvont lehetőség, nem olyan egyszerű, átlátható dolog, mint teszem azt a netadó vagy a nemzeti dohányboltok, esetleg a nyugdíjpénztárak kisajátítása. Azt tetszettek érteni, bár mondjuk az is igaz, hogy a háromból egyedül a netadó szült tömeges tiltakozást, megjegyezném, joggal: ne feledjük, ha adózna az internetes forgalmunk, olyan jogsértéseket kellene a magyar állam elkövessen, amelyek messze sértik a most bevezetett GDPR alapelveit, de a józan észt is. Szóval helyes volt ellene tiltakozni, csak a többi ellen is kellett volna, a leginkább meg most kéne, csak a tömegdemonstráció érdeklődés hiányában elmarad.

Megpróbálom elmagyarázni, miről is van szó. Hol a baj.

A tegnapi nap három legfontosabb eseménye a „Stop Soros”-törvény módosított beterjesztése, a büntetőeljárásról szóló törvény (Be.) elfogadása és Soros György írásának megjelenése voltak. Akkor menjünk sorban.

A „Stop Soros” törvényből – hogy a CDU fenyegetéseinek hatására vagy sem, nem lehet tudni – kikerült a legfontosabb fullánk, vagyis a civil szervezetek regisztrációs kötelezettsége, és ezen szervezetek külföldi támogatásainak 25%-os illetékkel sújtása. De ne ünnepeljünk, mert bővült a szöveg, a Btk.-nak a közigazgatás rendje elleni bűncselekményeket tartalmazó fejezete kiegészül egy új tényállással, a jogellenes bevándorlás elősegítésével.

„Ezt az követi el, aki

olyan személynek segít menedékjogi eljárást kezdeményezni, aki a hazájában, a tartózkodási helye szerinti országban vagy olyan más országban, amelyen keresztül érkezett, nem felel meg a politikai menekültstátusz elnyerése feltételeinek,

vagy olyan személynek segít tartózkodási jogcímet szerezni, aki jogellenesen lépett be vagy jogszerűtlenül tartózkodik Magyarországon.

Ilyen szervező cselekménynek minősül a határ vonalában a határmegfigyelés, az információs anyagok készítése, terjesztése, hálózat építése vagy működtetése. Ezt a cselekményt elzárással, vagy ha például anyagi segítségnyújtás is társul mellé, egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetnék.” (Index)

Mármost erre mondja a jó magyar választó, hogy egyszerű: ne tessék határt megfigyelni vagy hálózatot építeni, szórólapozni (információs anyag), és nem lesz semmi baj.

Dehogynem lesz.

Egyrészt, mint tegnap is jeleztem volt, egész Nagy-Budapest területe jogi szempontból határsáv, tehát, ha leülök a Keletivel szemben egy teraszra és nézelődök egy kávé mellett, az már határmegfigyelés, ha úgy akarják. Másrészt bárkire rábizonyítható bármi, az új büntetőeljárási törvény miatt.

Eddig is megfigyelhették az embert bárhol, bármikor, ha és amennyiben megalapozott gyanú merült fel ellene – mostantól erre semmi szükség, ugyanis az új Be. bevezeti az „előkészítő eljárás” fogalmát. Idézzük egy valódi szakember, Magyar György véleményét! (http://magyarugyved.blog.hu/2018/05/28/jon_az_uj_buntetoeljarasi_torveny_mindenki_gyanus_aki_csak_el)

„Júliustól eljárást lehet indítani titokban bárkivel szemben, aki bűncselekmény gyanúsítottjaként szóba jöhet. Ehhez elég lehet egy első körben megalapozatlannak minősített feljelentés, illetve a hatóságok birtokába jutott, jogsértésre utaló bizonytalan információ is. Mi jöhet még?

Érdekes változás következik be július 1-jétől: az új szabályozás szerint a büntetőeljárás megindításának már nem lesz feltétele a bűncselekmény gyanúja. Ehhez elég lesz, ha valaki „bűncselekmény elkövetőjeként szóba jöhet”. Ilyenkor úgynevezett előkészítő eljárást lehet folytatni, amelynek célja tulajdonképpen nem más, mint a gyanú gyanújának megalapozása.

Ez valószínűleg hungarikum, mert efféle megoldás a világban nemigen létezik. De idézzük szó szerint a büntetőeljárási törvényt (Be.): az „előkészítő eljárás célja annak megállapítása, hogy a bűncselekmény gyanúja fennáll-e”. Ennek érdekében pedig bevethetik az ügyészi vagy bírói engedélyhez kötött titkosszolgálati eszközök teljes arzenálját.

Aki tehát bűncselekmény elkövetőjeként szóba jöhet – ami már önmagában meglehetősen nehezen értelmezhető fogalom –, számíthat rá, hogy a lakását bekamerázzák, a telefonját lehallgatják, az elektronikus levelezését megfigyelik. De lekérhetik az adóbevallását, a bankszámláján szereplő adatokat, az egészségügyi adatait, s annak is utánanézhetnek, kötött-e házassági vagy élettársi vagyonjogi szerződést.

Ha ez nem lenne elég, mindezt azzal a személlyel szemben is megtehetik, „akiről megalapozottan feltehető, hogy a bűncselekmény elkövetőjeként szóba jöhető személlyel közvetlenül vagy közvetve kapcsolatot tart”. Ez meg szinte meghatározhatatlan kör, hiszen belefér az érintett rokonsága, baráti köre, valamennyi szomszédja, mi több, összes munkatársa, de még az alkalmi ivócimborája is. S akkor még nem is beszéltünk arról, mit jelenthet a „közvetve kapcsolatot tart” fordulat. A bűncselekmény elkövetőjeként szóba jöhető személy apósának összes kapcsolata, barátjának a barátja, a szomszédjának a jó ismerőse ellen is lehet titkos felderítést folytatni? A kérdés nem teljesen megalapozatlan, hiszen a közvetett kapcsolat ilyen esetekben is megállapítható.”

Tehát elsejétől mindenki gyanúsított, aki él, legfeljebb az a kérdés, mikor veszik elő az aktáját. Nem kell magyaráznom, hogy egy tízmilliós országban maximum három-öt lépcsőn keresztül mindenki kapcsolatba hozható mindenkivel, még Orbán Viktor is mondjuk Gulyás Mártonnal, mindenki közvetett kapcsolatban áll a többi polgárral, így aztán mindenki eljárás alá is vonható. Nem segít az óvatosság, a kapcsolatok megszakítása, a bujkálás: tessék mondani, mindegyik volt osztálytársáról tudja, mivel foglalkozik most éppen? És mindegyik Facebook-ismerőséről? Ismeri a sarki fűszeres politikai nézeteit? Na, ugye... tessék elhinni, mindenki közvetett kapcsolatban áll a kormánnyal is, annak ellenfeleivel is, legfeljebb nem tudunk róla. Azért lesznek a felújított titkosszolgálatok, hogy ők bezzeg tudjanak.

Ilyen helyzetben tényleg elég egy rosszakaró, és már le is csukhatják az embert, rosszakaróban pedig sosem volt hiány a magyar történelem folyamán. Rákosi elvtárs és Péter Gábor kéjesen forgolódnak a sírjukban, még ők sem ágyaztak meg a rémuralomnak ilyen alapos jogi eszközökkel (igaz, nem is voltak jogászok).

No, és mit írt Soros? Soros az Uniót félti írásában, éspedig három nagy veszélytől. (http://hvg.hu/velemeny/20180529_Soros_Gyorgy_Hogyan_mentsuk_meg_Europat)

„Az EU három súlyos bajjal néz szembe: a menekültválsággal, a gazdasági fejlődést akadályozó megszorításokkal és a dezintegrációval, amelynek első példája a Brexit. Mindenekelőtt a menekültválságot kell kezelni. Mindig az volt az álláspontom, hogy a menekültek szétosztásának teljesen önkéntes alapon kell történnie. Sem a tagállamokat nem szabad befogadásra kényszeríteni, sem a menekülteket olyan országokba irányítani, ahová ők nem akarnak menni.”

Tessék? Orbán nem ezt mondta a magyar választóknak...

„Egész Európát összezavarta a menekültválság. Gátlástalan vezetők még azokban az országokban is ki tudták használni, ahová szinte egyáltalán nem érkeztek menekültek. Magyarországon Orbán Viktor arra alapozta a kampányát, hogy engem vádolt hamisan azzal, hogy muszlim menekültekkel akarom elárasztani Európát és benne Magyarországot.

Orbán ma a saját, keresztény Európa-víziójának védelmezőjeként lép fel. Ez a jövőkép szemben áll az EU alapelveivel. Az a célja, hogy átvegye az Európai Parlament legnagyobb frakcióját adó kereszténydemokraták vezetését.”

Oké, akkor világos. És mi a teendő?

„Az EU-nak meg kell védenie külső határait, de nyitva kell állnia a legális bevándorlás előtt. Ezzel szemben a belső határokat nem szabad lezárni. Az Európa-erőd, amely totálisan zárt mindenfajta bevándorlás előtt, nemcsak a nemzetközi és európai joggal ellentétes, de teljesen lehetetlen is.

Európa szeretne segíteni Afrikán és a fejlődő világon, a demokratikus szándékú kormányok támogatása útján. Ez helyes, mivel ezáltal az érintett országokban javulhat az oktatás és a munkaerőpiac, vagyis polgáraik kevésbé vállalják majd az Európába vezető, gyakran veszélyes utazást.

Egy ilyen „afrikai Marshall-segély” eredményeképp nemcsak az ellenőrizetlen menekülthullám apadna el, de lehetővé válna a rendezett bevándorlás megszervezése is. Így a migráció a bevándorlók és a fogadó országok részéről is önkéntes lehet.”

Kolumbusz tojása. A megszorítások gondján persze nem ez segít, hanem az a pénzügyi terv, amit Soros csak nagy vonalakban vázol fel, és ami lényegében arra ösztönzi az Uniót, hogy olyan új gazdasági eljárást alkalmazzon, amellyel az EU anélkül veheti igénybe a pénzpiac segítségét, hogy közvetlen kötelezettséget vállalna akár uniós, akár tagállami szinten. A módszer hasonló az amerikai önkormányzati kötvények működéséhez, illetve a járványok elleni védekezésekhez rendezett sprint-gyűjtésekhez.

A dezintegráció, konkrétan a Brexit ellen viszont mindent meg kell tenni – a legegyszerűbben úgy lehet küzdeni ellene, ha az Unió megint olyan szövetség lesz, amelyhez Angliának van kedve tartozni.

Megint csak Kolumbusz tojása: ez lenne az a rémítő mumus, aki ellen törvényt kell hozni? Hiszen ezek józan, sőt, mértéktartó javaslatok, ha elfogadják őket, sokkal jobb hely lesz az Unió.

De nem biztos, hogy elfogadják. Orbán Viktor törvényeit biztos, hogy igen, minek következtében Magyarország sokkal rosszabb hely lesz, mint eddig.

Zárjuk ezt a kis helyzetjelentést azzal, ami az eljövendő kor mottója is lehetne, azzal, amit a minisztereink elnöke tegnap mondott az új Ericsson-székház megnyitóján.

„Akkor járunk el helyesen, ha a saját észjárásunknak megfelelően, a magunk akarata szerint a valóságot is képesek vagyunk hajlítani.”

És pont erre is készül.

Hajlik a valóság Hunniában, görbül, recseg.

Mi leszünk a pixelhiba Európa térképén.

Szele Tamás

Kérném tisztelettel, nem értjük mi ezt a törvénytervezetet, amit ma nyújtanak be. A „Stop Sorost”. De majd megértjük, mert nagyon alaposan el fogják nekünk magyarázni, hogy úgy mondjam, szemléltetni is. Már maga a címe is félrevezető: éppen csak Sorosnak nincs köze hozzá, bár mondjuk nem is a migráció támogatásáról szól. Hanem arról, hogy bármely honi far bármikor szétrúgható legyen. És egyes külföldiek is.

Akkor vegyük a tényeket. Ugye, ma terjesztik be ennek a törvénynek a tervezetét a Parlament elé, én egyelőre tövig rágtam a körmömet, hogy elfogadják-e, de amennyiben elutasítanák, kötélen fogok táncolni a „Herkulesfürdői emlék” dallamára a Keleti oromzata és mondjuk a Corvin között, nyakamban tangóharmonikával és tibeti népviseletben. Ugyan már, kérem, persze, hogy csont nélkül átmegy az Országgyűlésen, próbálna nem átmenni.

Jó, hát akkor átmegy. Mi van benne? Idézzük! (http://www.kormany.hu/download/c/9a/41000/STOP%20SOROS%20T%C3%96RV%C3%89NYCSOMAG.pdf)

„A Kormány olyan szabályozás megalkotását tartja szükségesnek, amely alapján:

• a tömeges migrációt propagáló, külföldről támogatott szervezeteknek regisztrálniuk kell magukat;

• tevékenységükről nyilvánosan számot kell adniuk;

• ezen szervezeteknek illetéket kell fizetniük, amely bevételt az állam határvédelemre fordítja;

• a bevándorlást szervező személyek távol tarthatók, kitilthatók legyenek.”

Persze, a részletek még rejtenek pár apróbb finomságot, például:

„A migrációt támogató szervezet a külföldről származó pénzbeli vagy vagyoni jellegű juttatás mértékétől függetlenül 3 napon belül köteles bejelenteni a nyilvántartó bíróság számára, ha a külföldről támogató személy vagy szervezet pénzbeli vagy vagyoni jellegű juttatásban részesíti. Az erről szóló bejelentés és ahhoz kapcsolódó adatok nyilvánosak.”

Tetszik érteni: mértéktől függetlenül. Tehát ha egy szervezet kap öt dollárt egy névtelen feladótól mondjuk Bécsből, akkor köteles három napon belül elindítani az adminisztrációs eljárást, ami akár százezrekbe is kerülhet. Szabály az szabály. És hát akárki feladhatja névtelenül ezt az öt dollárt, mondjuk akár a magyar követség is: erre mondják, hogy ügyes.

„Elrendelhető a távoltartás azokkal szemben, akik az illegális migránsok Magyarországra történő jogszerűtlen belépését és tartózkodását segítik, vagy akik ezen szervezeteket finanszírozzák.”

Csak egy a baj, Tisztelt Ház: hogy sem ilyen ember, sem ilyen szervezet nincs. Soha nem is volt. Azok a szervezetek, amik próbálják segíteni a menekülőket, nem magát a határsértést támogatják, hanem a már ide érkezett, és szánalmasan rossz állapotban lévő menekülőket. Amennyiben az itt tartózkodás támogatásának minősül az, ha enni ad valaki az éhezőnek vagy beköti a sebeit, az már más kérdés: de azért ez jogilag épp úgy minősülhet elsősegély nyújtásának, melyet elmulasztani bűn.

Meg egyáltalán. A világ egyetlen szervezete sem alakul olyan deklarált céllal, miszerint „mi most jól törvényt fogunk sérteni az éji homályban”. Sőt, az ilyen civil szervezeteknek rendszerint nincs is deklarált céljuk: egyszerűen csak látják, hogy baj van, éhező emberek alszanak az utcán, és emberségből nekiállnak élelmet, vizet osztani, kitesznek egy nyilvános vécét, ha sikerül szerezniük, hálózsákot adnak, szóval nem elkötelezett politikai állásfoglalásról van szó. Jellemzően azok osztották az élelmet, vizet 2015-ben is a Keletinél, akik már korábban is osztottak ilyesmit, csak akkor még a helyi hajléktalanoknak. (Megjegyzem: az ételosztásokat is ellehetetlenítették azóta). Tehát extrém esetben a hajléktalanok támogatása is büntetendő, amennyiben nem tudják igazolni érvényes személyazonossági iratokkal, hogy magyar állampolgárok? Hiszen, ha véletlenül közéjük kerül csak egyetlen szír ember, már kész a tényállás.

Egyáltalában véve, mi minősül a migráció támogatásának? Ugyanis büntetik, de erről majd később. Nézzük a meghatározást.

„E törvény alkalmazásában illegális migrációt támogató szervezetnek minősül az a Magyarországon székhellyel rendelkező, nyilvántartásba vett egyesület és alapítvány, amely közvetlenül vagy közvetve külföldről származó pénzbeli vagy vagyoni jellegű juttatásból az Európai Unióban nemzetközi védelem megszerzése iránti kérelmet előterjesztő harmadik országbeli állampolgár kérelmező Magyarország területére történő jogszerűtlen belépését, átvételét és tartózkodását – az egyesület és az alapítvány, valamint a harmadik országbeli állampolgár kérelmező között létrejött megállapodás alapján – szponzorálja (a továbbiakban: illegális migrációt támogató szervezet).”

Ámde ha nincs székhelye, vagy nem ezt támogatja, mi van? Nyugalom: a második bekezdés gondosan beleveszi a törvény hatáskörébe az „egyéb módon” való támogatást, és ez olyan, mint a tevékenységi kör leírása a vállalkozásban: az „egyéb” bármit jelenthet. Tehát akkor mi a migráció támogatása jogi szempontból?

El tetszettek találni: bármi, amit annak nevezünk. Azért kellett egyáltalán ezt a definíciós kört lefutni, mert

„a törvényjavaslat olyan szabályozást tartalmaz, amely állampolgárságtól függetlenül megteremti az ország egyes területeiről való távoltartás szabályait olyan személyek esetében, akik Magyarország nemzetbiztonsági érdekeit sértik. Tekintettel arra, hogy a kitiltás büntetőjogi kategória, szükséges, hogy a javasolt új intézkedés nevében elkülönüljön attól, ezért a törvényjavaslat a kitiltás következményével azonos új jogintézmény, az idegenrendészeti távoltartás bevezetésére tesz javaslatot.”

Na igen: a magyar jog sérülhet egy ilyen gumitörvénytől, a magyar jogrendszer viszont nem: ami polgári jog, az polgári, ami büntető, az meg büntető. Ez a törvény meg a kettő határán billeg. No, de ha már büntetünk, lássuk a szankciót is.

„A törvény rendelkezése szerint a belügyminiszter azokat, akik az illegális migránsok Magyarországra történő belépését, tartózkodását segítik vagy az ilyen tevékenységet végző szervezeteket vagy személyeket pénzbeli vagy vagyoni juttatással támogatják, Magyarország területéről, az uniós külső határ szerinti határvonalától számított 8 km-es sávtól kitilthatja. A szabályozás vonatkozik valamennyi schengeni belépési pont, illetve schengeni külső határ 8 km-es körzetére. A miniszter különösen indokolt esetben harmadik ország állampolgárait Magyarország egész területéről is távol tarthatja.”

Jelezném, hogy ez nem egyszerűen a határsávot jelenti: ugyanis a budapesti hajókikötők vagy a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér is schengeni belépési pontoknak számítanak. A pályaudvarok csak azért nem, mert ott zajlik országon belüli forgalom is.

Tehát összegezzünk. Ma el fogják fogadni ezt a törvényt, mert világ csodája lenne, ha el nem fogadnák.

Ez a törvény – a meghatározás alapján – nem egy konkrét, hanem egy vélelmezett tevékenységet rendel regisztrálni, egyes esetekben szankcionálni is. Ez a vélelmezett tevékenység ezek szerint az eljárások során majd bizonyításra szorul, ám a vádlottaknak nehéz dolga lesz, ugyanis ha tisztázni akarják magukat, negatívumot kell bizonyítaniuk. Magyarul azt, hogy nem támogatták az illegális bevándorlást. Ennek bizonyíthatósága azonban a vád konkrét voltától függ: az például könnyebben bizonyítható, hogy valaki X. év Y. napján, délután négy és hat között nem támogatott, főleg, ha tanúi vannak arra, hogy akkor éppen teszem azt, palántázott a kertjében, az sokkal nehezebben bizonyítható, hogy általánosságban, egész élete folyamán nem támogatott. Ebből következően ezt a vádat bárkire ráhúzhatják, bármikor.

Lehet mondani, hogy hiszen hamisan bolti tolvajlással is bárkit meg lehet vádolni, csakhogy annak van helyszíne és időpontja, a „támogatásnak” nincs. Hiszen elvben nem is cselekmény.

Elmondható továbbá az is, hogy a törvény maga is okafogyott, ugyanis nem ostromolják a határokat menekülők tömegei: annyira nem, hogy az egész elmúlt hétvégén összesen 11 határsértőt fogtak el (https://444.hu/2018/05/28/egesz-hetvegen-11-hatarsertot-fogtak-el-a-rendorok), míg azonban ugyanekkor 369 embert füleltek le Magyarországon bűncselekmény elkövetése közben. (444)

Ennyi emberért nem volna érdemes külön törvényt hozni, ha nem akarnák az összes civil szervezet ellehetetlenítésére használni. A mechanizmus az lesz, hogy ha feltűnik egy civil szerveződés, gyorsan megvádolják a migráció támogatásával, küldenek a számlájukra öt-tíz dollárt névtelenül, és már indulhat is ellenük az eljárás. Akkor is, ha mondjuk az utcai bábjátszást akarják népszerűsíteni.

Aggályos a helyzet?

Nagyon aggályos.

Tudnak erről az Unióban?

Annyira tudnak, hogy lapértesülések szerint (Tagesspiegel) a német CDU Magyarországgal foglalkozó megbízottja, Andreas Nick ultimátumot fogalmaztott meg a Fidesz felé: ha úgy megy át a magyar parlamenten a Stop Soros-törvénycsomag, hogy azt a Velencei Bizottság előtte nem véleményezte, akkor kirakják a Fideszt a néppárti frakcióból, amely az Európai Parlament legnagyobb politikai tábora. A másik feltételük az lenne, hogy a CEU folytathassa működését Budapesten.

Tud erről a magyar kormány?

Kocsis Máté újságírói kérdésre válaszolva közölte: nem, nem tud, szerinte semmiféle ultimátumot nem kaptak.

Vagy nem akarták megkapni.

Tehát akkor meg fogják fontolni a döntésüket?

Nem fogják. Megszavazzák a törvénytervezetet, és kész.

Cudar világ jön, kérem, csak azért részleteztem ennyire, milyen cudar, hogy ne tessenek majd meglepődni semmin.

Hát, akkor itt fogunk élni.

És így.

Ha hagyjuk.

Hagyjuk...

Szele Tamás

Kérném tisztelettel, nagy a baj Törökországban. Mondjuk nagy ott a gond 2016 óta egyfolytában, mikor is máig tisztázatlan körülmények között lezajlott egy puccskísérlet Erdogan elnök ellen, és nem bizonyos, hogy nem ő maga szervezte, annak okából, hogy könnyebben meg tudjon szabadulni az ellenzékétől – de nem csak politikai természetű problémák vannak arrafelé.

Hanem sajnos gazdaságiak is, ami sokkal riasztóbb. Ugye, ha nem volna elég, hogy az ország valóságos rémuralomban él, tömegével ítélik „súlyosbított életfogytiglanra” az embereket (azért ez a különös kifejezés, mert Törökország pár éve annak érdekében, hogy esélye legyen az uniós tagságra, eltörölte a halálbüntetést, és ezt vezette be helyette), például csak e hónap huszadikán 104 embert ítélt súlyosbított életfogytiglani börtönbüntetésre a nyugat-törökországi Izmir egyik bírósága a 2016-os puccskísérlettel összefüggésben. A híradás a legtöbb érintett foglalkozását és az ítéletek konkrét indoklását nem közölte, csak néhány korábbi katona nevét és rendfokozatát ismertette. Az elítéltek között van egy volt altábornagy, egy vezérőrnagy, két dandártábornok és három flotillatengernagy. Az Anadolu hírügynökség azt is írta, hogy a hétfői tárgyaláson összesen 137 ítéletet hirdettek ki, de a többiek büntetésére nem tért ki. Más török források szerint a pernek összesen 280 vádlottja volt. 

Mindezidáig 159 ezer embert vettek őrizetbe, 48 ezren kerültek előzetes letartóztatásba és 586-an kaptak szigorított életfogytiglant, csak, mert a puccsal kapcsolatban gyanúba keveredtek. Bár, ha ennyien lettek volna a puccsisták, lehet, fegyver sem kellett volna nekik: belefújhatták volna Erdogant a szájukkal is a Boszporuszba.

Tán jobban is tették volna: ugyanis a török elnök június 24-én népszavazással kívánja megerősíttetni élethosszig tartó teljhatalmát, a prezidenciális rendszer bevezetése útján.

Mindeközben a kurdok lakta vidékeken népirtás folyik, méghozzá szó szerint, tömegek próbálnak menekülni, kevés sikerrel, egyszóval általános a válság és szükségállapot van – nos, ebben a helyzetben mit kér Erdogan elnök az ő türelmes népétől?

Pénzt kér.

Pontosan ezekkel a szavakkal kérte, egy Erzerumban tartott fórumon:

„Testvéreim, akiknek van egy kis dollár vagy euró bevarrva a párnacihába. Váltsátok át a pénzeteket lírára! Együtt véget vetünk ennek a játéknak.”

Milyen játéknak?

Hát, bizony a török líra válságának. Törökország éppen egy pénzügyi krízis szélén táncol, a török lakosság és cégek úsznak a dollárban felvett hitelekben, az infláció 11 százalékos, ez pedig a régiós bizonytalanságokkal és Erdogan egyre autoriterebb fordulataival eldurvuló török belpolitikával együtt arra ösztönözte a befektetőket, hogy eladják a török lírájukat. A török valuta értéke így folyamatosan csak esik, ebben az évben már 20 százalékot vesztett az értékéből, az elmúlt napokban pedig még meredekebb zuhanásba kezdett.  (https://index.hu/gazdasag/2018/05/27/torokorszag_lira_erdogan/)

Az a dollárhitel Törökországnak, ami a svájci frankhitel volt nekünk: az elmúlt pár évben könnyen lehetett hozzájutni, szinte bárkinek hozzáférhető volt a 2008-as válság után – és gyakorlatilag ebből finanszírozták a gazdaságot. Magyarországhoz képest az államadósság jóval alacsonyabb, ugyanakkor a magánszektor eladósodottsága 15 év alatt négyszereződött, és így eléri a GDP 85 százalékát. Mint az Index írja, az ország tartalékai nem érik el az úgynevezett Guidotti-Greenspan szabály szerinti minimumot, azaz a tartalék nem elegendő az 1 éven belül lejáró hitelek kifizetésére. Az amerikai jegybank, a FED pedig lassan, de biztosan emeli a kamatokat, így minden adott egy válsághoz: mivel a török gazdaság jelentős fizetési és kereskedelmi mérleg hiánnyal működik, magyarul mondva több árut vesznek külföldről, mint amennyit eladnak, a különbséget csak újabb adósságokból lehetne finanszírozni, ámde azoknak már egyre magasabb és magasabb lenne a kamata, miközben a líra árfolyama zuhan. Szerdán a török jegybank bejelentette, hogy válságintézkedésként 300 bázisponttal 13,5-ről 16,5 százalékra emeli az alapkamatot. Akkor úgy tűnt, valamennyire lassította a líra zuhanását, de aztán megint esni kezdett az árfolyam.

Mi lesz ebből, kérem?

Összeomlás, mi egyéb lenne. Mert ha – tegyük fel – Erdogan elkötelezett híveinek van is valamennyi pénzük dollárban vagy euróban, és azon nagy hazafias buzgalmukban mind lírát vesznek, akkor is csak átmenetileg sikerülhet megállítani a pénzromlást, ellenben a lírába fektetett összegek el fognak veszni, vagyis az elnök ezzel a kérésével szó szerint kizsebeli hűséges választóit és követőit.

A megoldás egy produktív gazdaság lenne, csak annak a kialakulásához már késő, itt a baj – az ankarai kormánykörök természetesen azt állítják, hogy szó sincs problémákról a saját házuk táján, ellenkezőleg, egyelőre még meg nem nevezett „bizonyos pénzügyi körök” indítottak „szervezett és összehangolt támadást Törökország ellen, melyért nagy árat fognak majd fizetni”.

Hát, ilyesmit mintha már hallottunk volna valahol, elég ismerős a szöveg.

Summa summarum, a török gazdaság egészen bizonyosan válságba jut majd, ami így, a népszavazás előtt meglehetősen kellemetlen helyzetet teremt, elégedetlenséget szít. Az nem kétséges, hogy a referendum eredménye Erdogan pozíciójának megerősítése lesz – ugyanis próbáljon csak ellene szavazni, aki mer, rögtön megtapogathatja a maga tégláját a Héttorony falában. Ám az elszegényedő népet már nem lehet majd parancsuralmi módszerekkel megrendszabályozni, nem lehet ukázba adni nekik, hogy legyenek gazdagok és jóllakottak, punktum, különben jön a büntetés: az nagyon is meglehet, hogy a diktátor teljhatalomhoz jut majd, de az is bizonyos, hogy nem fogja túlzottan élvezni azt.

És a dollár árfolyamára nehéz lesz ráfogni, hogy gülenista, ugyanis az nem egy személy, hanem csak egy szám.

Egy jó nagy szám, és egyre növekszik.

Egyszóval, rossz világ követezik Kisázsiában, a baj elkerülhetetlennek tűnik.

Erdogan teljesen figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a pénz beszél, a kutya meg ugat.

Abszurd lenne, de nem kizárható, hogy a török diktatúra veszte nem a rémuralom lesz, nem a népirtás, nem a sajtóellenes hadjárat – hanem a tulajdon pocsék gazdaságpolitikája.

Erdogan meg fogja érdemelni, amit kap.

És nem gyémánt félkrajcár lesz az, hanem – remélhetőleg – selyemzsinór.

Szele Tamás

Hát kérem, kollégáim megígérték volt, hogy meg fogom magyarázni a koreai helyzetet, ám legyen. Hogy aztán semmi garanciát nem vállalok ezért a levesért, ami még fő, sőt, azt sem tudom, mi lesz belőle, az egy dolog, de az ígéret szép szó, betartjuk. Akkor tessék végig is olvasni, mert különben egy szó nem sok, annyit sem fognak érteni belőle.

Ugye, ez egy leves. Én este jöttem vissza szülővárosomból, Nagyváradról, ahol sokféle levest ettem, de ez a valami leginkább csorbára emlékeztet. Csorba az a zöldségleves, amibe az ember mindent belétesz, ami a keze ügyébe akad, aztán olajat és ecetet. A legjobb pacallal.

Meg húsgombóccal.

Meg mindennel.

Nos, akkor nézzük meg a vizet. Mert abban főzzük a levest. Hát, ez bizony a Sárga-tenger vize, nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy a Koreai-félsziget időjárása jobban hasonlít Skóciáéra vagy egy tetszés szerinti balti országra, mint mondjuk Vietnamra, ami Indokína. Szóval, ha nem tetszettek véletlenül olvasni: amennyiben ott háború lészen, olyan lesz az, mintha nálunk lenne.

Úgy tessenek elképzelni.

Akkor most nézzük a hagymát. Azt Kim Dzsongunnak nevezik, és távolról sem hülye, bár szörnyeteg. Elég művelt ember, Kínában és Svájcban tanult, tökéletesen tisztában van azzal, hogy az a társadalmi rend, ami fenn kell tartson, életképtelen. Ő előre menekül, próbálja menteni az életszínvonalát, csodálnám, ha a végére sikerülne, Kelet-Ázsiában nem a kegyelem és a jogállamiság az általánosan elfogadott magatartás. Ajhszin Dzsioro Pu Ji, az utolsó kínai császár is igen szerencsés volt, hogy virágkertészként végezhette, bár azért lenyomott laza huszon-pár évet egy átnevelő táborban, melynek hasznát láthatjuk is: egy pocsék császárból sikerült még pocsékabb kertészt csinálni.

Ja, ez már az olaj: Kína. Hát ők mit keresnek ott?

Talán azt, hogy mindig is ott voltak. A koreai történelem átka a kínai befolyás, de mondjuk erről Belső-Mongólia vagy Hszincsian-Ujgur tartomány is sokat beszélhetne, most Tibetet hagyjuk is, azt az elnyomást inkább egy más tanulmányban szeretném elemezni, de amikor egy lámának nem szabad tibetiül olvasni a Kah-Jurt... érdekelne, mi a csoda lesz a halottakkal, ugyanis a Halottaskönyvet speciel csakis tibeti nyelven szabad a haldokló fülébe suttogni. Mondjuk nem tudom, ehhez a lófejű Tangrim isten mit szól, de erősen meglepődnék, ha kínai nyelven szólna.

Meg esetleg a tizenegy fejű Mandzsusrinak is lehetne véleménye, elvégre ő a bölcsesség istene, de nem Pekingé.

De hát mit akar Peking?

Peking piacot és munkaerőt akar, valamint mindezt olcsón, és egy ütközőállamot a virágzó kapitalista Dél-Korea és a Jalu folyó között. A legkevésbé azt akarja, hogy a saját erőit kelljen bevetnie Panmindzsontól délre, ugyanis azt a háborúban már megtette, és majdnem hetven százalékos veszteséget szenvedett: mármint a gyalogság. Az egyesített szovjet és kínai légierő nyolcvan százalék felettit – erre mondják, hogy vadász, te tényleg szopni jöttél ide, a Sabrék zuhanórepülésben megkerülték a MiG-15-ösöket, melyeket kizárólag ráérő szovjet és kínai magánemberek vezettek, szabadidejükben, mint tudjuk.

Mit akar Amerika?

Ezt talán Amerikától kéne megkérdezni, mert pillanatnyilag úgy tűnik, fogalma sincs. Adott egy generózus ajánlat egy hatalmas Marshall-segélyre, amit azonban Kína nem szívesen lát, hogy is látná szívesen, hiszen a marxista állam sokkal jobban szeretné maga kizsákmányolni az észak-koreai proletariátust, mint ezt a burzsujokra hagyni – pedig hát a burzsoázia arra az egyre szokott vigyázni, hogy a proletariátus legalább életben maradjon – és ezt nem minden, magát szocialistának nevező rendszerről mondhatjuk el. Egyelőre előállt az az abszurd helyzet, miszerint Észak-Korea akkora nyomorba jutott, hogy tűzzel-vassal tiltakozik az amerikai segély ellen.

Mit akar Japán és Oroszország?

Köszönjük: csak a legrosszabbakat. Ennek a két államnak, főként a Szent Oroszhonnak az az érdeke, hogy a válság minél tovább fennálljon, sőt, Moszkva szempontjából bármi jó, csak baj legyen és ne a Közel-Keleten, ugyanis az a valódi gyújtópont.

Mit akarnak a koreaiak?

Békét és kimcsit mindenkinek, ahogy a Sztalkerben mondanák.

Nos, látjuk, mi a helyzet. Ezt még súlyosbítsuk annyival, hogy Phenjan felrobbantotta egyik nukleáris kísérleti terepét – van még nekik négy – de oly módon, hogy minden Geiger-Müller számlálót és dozimétert elvettek a tudósítóktól. Innentől kezdve kérdéses, hogy ott volt-e egyáltalán nukleáris fegyver, atommáglya vagy egyszerűen csak felrobbantottunk egy hegyet, ami már amúgy sem érezte jól magát.

Ez viszont Párvati hatásköre. (Tibeti istennő, Siva egyik saktíja, én vigyáznék vele, mert ugyan a Hegyek Lánya, de a másik megjelenési formája Káli, a Kíméletlen, a Pusztító...)

Ebbe a teadélutánba robbantotta bele a Trump nevű Alapos Kalapos, miszerint mégsem akar találkozni Kim Dzsongunnal, aki hála a Jade Császárnak (és Pekingnek, ahol a távirányítóját tartják, a Vangfucsin vége felé, sré vizavi, az Országos Népi Gyűlésben, két sarokkal a Tienanmen tér előtt) egyáltalán nem válaszolt.

A jelek arra mutatnak azonban, hogy a Trump nevű Alapos Kalaposnak nincs is szüksége válaszra.

Elveszekszik magában is.

Ezenközben már nem csak veszekszik, hanem békül is, szóval világosan látható, hogy ő sem hülye, hanem igenis üzletember, és hát a pekingi vámszerződések miatt ugrál úgy ez a szegény Kim Dzsongun is, ő is, mint a marionettbáb.

Emellé még vegyük, hogy mégis mindenki tárgyalni akarna, sőt, Kim Dzsongun tegnap meg is tette, leültek Panmindzsonban megint Mun Dzseinnel – gondolom, pókerezni, ősi játék a Silla fejedelemség idejéből. Mely fejedelemség a kínai források szerint szintén nem dúskált az anyagi javakban...

Nos, summa summarum, mi a helyzet?

Most az a helyzet, hogy Kína nem akarja a megegyezést, de mégis, de mégsem, de izé. És a kislányok hisztikéznek, hogy a kettőből kit ne hívjanak meg a babazsúrra. Fajlagosan sok zsebkendőcske fogy.

A kislányokat Trumpnak és Kim Dzsongunnak hívják, mellesleg.

A Szív Királynőt Hszi Csin-pingnek.

Mondjam udvariasabban? Mondom:

„A Patkány felénél fordul a Tél, de mozdíthatatlan szándékú az Ég”.

Ennek ugyan semmi értelme, de Sao Kan-csie írta, a Nagy Alkímista.

Magyarul: függesszük tekintetünket a Tajsan hegyére és figyeljük a benzináremelést meg a forint bedőlését, aztán ha ez mind sikerült, elértük a Tökéletességet.

Egy biztos: én vagyok a Majomkirály.

Ennek így semmi értelme...

De van.

Szele Tamás

A részletekben lakik az igazság, mondta valamelyik okos ember, vagy Colombo, vagy Stendhal, de az sincs kizárva, hogy a kocsmáros Zoli, és amilyen igaza volt. Tulajdonképpen ez az egész ország egy nagy mozaik, apró cserepekből összerakva, mert már annyiszor tört össze és ragasztották meg, hogy már csak mozaiknak nevezhető: lássunk pár cserepet belőle.

Mert hát ezekből áll össze az a Nagy, Büdös Magyar Valóság, melyet a világon mindenki jobban ismer mindenki másnál, és ennek hangot is ad. Az apró hírek cserepeiből körvonalazódik valami nagyobb, átfogóbb. Vagy nem: például a mai hírcserepekből semmi sem körvonalazódik, csak az, hogy igen nagy az Isten állatkertje, és nálunk tartja.

Vegyük rögtön azt, hogy a honvédelmi tárca Védelemgazdasági Hivatala – ilyenünk is van, kérem! - 32,7 millió forintért szerez be maximum 300 darab gyalogtiszti szablyát a 2018-2020-as időszakban, a díszfegyverek pedig a tisztavatás és a katonai tisztelgés kellékei lesznek. Aki nem hiszi, járjon utána, itt olvasható szépen, apróra minden részlet a Közbeszerzési Értesítóben. (http://www.kozbeszerzes.hu/ertesito/2018/0/targy/portal_434/megtekint/portal_7556_2018/)

Sőt, mi több: eredetileg 45,2 milliót szántak rá, csak megkapták olcsóbban, panganétját 109 200-ért, ami a bolondnak is megéri. Sőt, neki éri csak meg igazán. Mert mire ez a nagy buzgalom? Az az oka, hogy a következő két évben háromszáz tiszt avatását tervezik. És tisztet avatni kard nélkül, lássuk be, nem lehet. Az más kérdés, hogy valószínűleg nem egyszerre avatják a tiszteket, hanem évente százat, mondjuk két alkalommal egy esztendőben, és ebből következően elegendő lett volna ötven díszkardot, pontosabban „Osztrák-magyar M.1861” gyalogtiszti szablyát rendelni, de nyilvánvaló, hogy a tiszt avatás után megtartja a díszkardot, emlékbe. Ne legyünk szűkkeblűek, kell az neki. Ugyan a harcászati értéke a modern hadviselésben egyszerűen felbecsülhetetlen, mert nincs neki, senki sem hadonászik még valódi kardokkal sem a drónok ellen, nem, hogy kifenhetetlen díszkarddal, de, mint nagyapám mondaná, jó az a háznál. Hogy mire, az rejtély, de jó.

Kardokkal különben csak óvatosan: pár éve kaptam egy szakmai díj mellé egy gurkha szablyát, rendes nevén kukrit. Hát ez nem díszkard, hanem teljesen valódi, legalább százötven éves, hüvellyel, vésetekkel, ezzel ha a szipojlázadásban nem is harcoltak, de a búr háborút bizonyosan megjárta – évente kétszer előveszem, megtisztítom szépen, leszedem a rozsdát, vigyázok a vésetekre, a hüvelyt is lepucolom, másra nem jó. Maximum fejbe vághatnék vele valakit, mert éle sincs már, viszont kiválóan alkalmas a fegyverpucolás gyakorlására.

Na jó, de én ingyen kaptam, illetve munkám elismeréseképpen, a tiszt urakét meg ki kell fizetni.No, mindegy, ugorgyunk, mondaná Pósalaki úr, mi van még?

Emlékév van, idén, egész évben, akkor is, ha nem tetszenek tudni róla. A Zoom fedezte fel, hogy 2018-ban – egy tavaly decemberi kormányhatározat alapján – nem csak választások voltak, lesznek, hanem a Szent Korona éve is. (http://www.kozlonyok.hu/nkonline/MKPDF/hiteles/MK17216.pdf)

Hogy nem tetszettek észrevenni? Én sem. Ugyan a költségvetés előirányzott az emlékévre valami egymilliárd forintocskát, de abból egyelőre nem rendeztek semmi, kivéve egy filmvetítést, azt is a Magyar Művészeti Akadémia, ahol is bemutatták Jelenczki István „Égi élő igazság – a Szent Korona misztériuma és tana” című, 2008-as dokumentumfilmjét. Ami már készen volt tíz éve, leforgatni nem kellett, az MMA-nak terme van épp elég, egyszóval ez pénzbe nem kerülhetett volna. Mindezek ellenére az illetékesek, vagyis az EMMI, az MMA, az MTA, a Miniszterelnökség és a Külügyminisztérium már elköltöttek háromszáz milliót az egymilliárdból, csak nem láttunk belőle semmit.

Illetve, van erről szép, részletes kimutatás – az EMMI markolta a legtöbbet, ők 237,5 milliót vettek ki közművelődési, köznevelési szakmai célok támogatására és egyházi közösségi célú programok finanszírozása céljából, ezekkel ugyan nem találkoztunk, de ha ők mondják, biztos vannak ilyenek. És különben is, mit kicsinyeskedünk ezzel a pénzecskével, hol van ez egy komolyabb beruházáshoz képest? Kleine Fische, gute Fische, ez villamospénz, vigyék is. Az államkasszában csak zavaró, mikor csörömpöl az apró, vigyétek, gyerekek, fagylaltozzátok el.

Másik figyelemreméltó hír, miszerint Mészáros Lőrinc nemzeti sportruházat gyártásába kezd. A tapasztalt ember felteszi magának a kérdést: miért pont nemzeti sportruházatot ne gyártana? Csak azért, mert ilyesmi nincs? Az mióta akadály?

Hanem csodás márkaneve lesz, tán, hogy betörhessen vele a világpiacra is: „2rule”, angolosan kiolvasva „Turul”. Itt a logója is, nem csalás, nem ámítás.

Hát, sosem lehet kizárni, hogy megbolondulnak az emberek, de zajos sikert nem jósolok a márkának az eddigiek alapján. Mondjuk, mivel szánom ezt a szegény vállalkozót, akinek élete kockázatok és veszteségek között zajlik, besegítek neki ingyen és bérmentve a reklámkampányba. Mert a 2rule logó még csak egy ötlet, ide kéne pár szlogen is. Mondjuk:

Nem mozdul el té, se tova

„Vitézkötés” szuszpenzora!

Labdarúgás? Hagyomány?

Puskás Öcsi-paszomány!

Kinek csukája a „Puli”

annak a rangadó buli

Na, tetszik látni, Mészáros úr, valahogy így kell ezt csinálni. Világhírű brandet hozunk mi össze így kettecskén, mármint Biharkeresztes és Nemesmedves között lesz világhírű, de ott nagyon.

Hát itt fekszenek előttünk a tegnapi nap hírcserepei, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, most lépjünk hátrább, és nézzük a nagy egészet – mit látunk?

Semmit se látunk.

Illetve.

Illetve azt látjuk, hogy 2rule melegítőbe öltözött kadét tiszteleg a Szent Koronának, tompa díszkarddal.

Körülbelül ez is a magyar jelen.

A jövőt inkább meg sem mutatom.

Szele Tamás

A kislány hisztériás rohamot kapott, összetépte selyem zsebkendőjét, földhöz verte magát és most ott visítozik, míg nem hoznak neki egy pohár vizet, amit vagy ráöntenek, vagy megitatják vele, mindkét megoldás jó. A hisztériás kislányt Kim Dzsongunnak hívják, és aki azt hiszi, hogy a most kialakult helyzet szimpla érzelemkitörés, az nagyobbat nem is tévedhetne.

Kim Dzsongun ugyanis pontosan tudja, mikor és hogyan kell megsértődni, rohamot kapni és visítani – mint a legtöbb ember, aki így szokta elérni a céljait, ő is alaposan megtervezi a nagyjeleneteit. És ez a mostani a legnagyobbak egyike lehet. De hát mi történt?

„Észak-Korea beszüntette a magas szintű párbeszédet Dél-Koreával, miután bedühödtek egy katonai gyakorlat miatt. Akár a Trumppal való történelmi találkozó is elbukhat.

Az észak-koreai diktatúra hírügynöksége a szimplán provokációnak minősített dél-koreai-amerikai közös hadgyakorlattal indokolta a lépést. A bejelentésben egyúttal figyelmeztették az Egyesült Államokat is: eszerint a Trump és Kim Dzsongun közötti, elvileg június 12-én esedékes történelmi jelentőségű csúcs megtartása is kérdésessé vált.

Márciusban az egész világot megdöbbentette, amikor Trump bejelentette, hogy eleget téve a meghívásnak, júniusban először találkozni fog az észak-koreai vezetővel.

A közös Max Thunder hadgyakorlat pénteken kezdődött; nagyjából száz repülőgép, többek között B-52-s bombázók és F-15K-k vesznek részt a Dél-Koreával közös amerikai gyakorlaton. Az amerikaiak azt hangsúlyozzák, hogy a közös gyakorlatoknak csak védelmi célja van egy esetleges külső támadással szemben.” (Index) (https://index.hu/kulfold/2018/05/15/eszak-korea_visszakozik_a_trump-talalkozo_is_bukhat/?token=ba30ecfffb41869c1dd5ffc1d0b02269)

A hír első megjelenése óta kicsit finomodott a helyzet, ugyanis az észak-koreaiak valamiért különösen sérelmesnek találják, hogy a hadgyakorlaton részt vesz nyolc darab F-22-es Raptor lopakodó vadászbombázó is, pedig hát a B-52-es nehézbombázóktól inkább volna félnivalójuk: a Raptor 2005. decemberében állt rendszerbe, már nem is a legmodernebb harci technológiát képviseli, és az az ország, amelynek hadseregében máig repülnek kétfedelű Antonov 2-esek (igen, ami nálunk kukacbombázó, az Észak-Koreában harci gép) jobban tenné, ha nem reklamálná pont a Raptorokat. Megint más kérdés, hogy egy Raptor komoly zavarban volna, ha egy Ancsa lenne a kijelölt célpontja, mert olyan lassú, hogy mire bemérte, már le is hagyta. De ennyit a fjordokról.

(kép: The Aviationist)

Mármost azt tudjuk, hogy a világpolitika olyan, mint egy különösen nagy és rosszul vezetett nyilvánosház, valahol mindig őrjöng benne valaki, ügyfél vagy alkalmazott, mindegy is, és mindenki pont azon sértődik vérig, amin éppen akar. Kim Dzsongun nem mondhatja, hogy nem tudott a Max Thunder hadgyakorlatról – annyira tudott, hogy korábban ő maga közölte: „tisztában van annak szükségességével és hasznával, hogy az Egyesült Államok és Dél-Korea folytassa közös hadgyakorlatait”. Most meg mennydörög, villámlik és a földhöz veri a hátsóját dühében. A KCNA észak-koreai hírügynökség ontja a nyilatkozatokat, a hajnali jelentés szerint a dél-koreai-amerikai gyakorlat miatt Észak-Korea lemondta a déli szomszédjával szerdára tervezett magas rangú találkozót is. Egy másik jelentés egyenesen kimondja: „az Egyesült Államoknak alaposan fontolóra kell vennie, hogy mi lesz a tervezett észak-koreai-amerikai csúcs sorsa a provokatív hadgyakorlat tükrében”.

Egy harmadik kicsit izgalmasabb: abban egy bizonyos Jo Nam Su „A tárgyalópartner megbocsáthatatlan provokációja” címmel arról értekezik, miszerint az amerikai-észak-koreai tárgyalásokon szégyen és gyalázat szóba hozni az emberi jogok problémáját, ez „sérti a KNDK szuverenitását és méltóságát”. Valamint ez az egész probléma nem is létezik – hát, ha úgy veszem, Észak-Korea esetében, az ő saját szempontjukból tényleg nem lehet emberi jogokról beszélni, ugyanis valóban nem ismerik el őket. Csak éppen most látszott eldőlni, miszerint a KNDK a világ része és nem a világ tartozik a KNDK külterületéhez.

A CNN szerint Kim Kye Gwan, az északi külügyminiszter első helyettese bejelentette: „Soha nem kértük az Egyesült Államokat, hogy támogassa gazdasági rendszerünket, és a jövőben sem tartunk igényt erre.” Azért a külügyminiszter-helyettes nyilatkozott, mert a külügyminiszter most éppen úton van. Hol? Ki tetszett találni: Pekingben.

Kezd akkor világosodni a kép. Ha még hozzátesszük, hogy Washington annyit közölt: a terveknek megfelelően folytatja a Donald Trump elnök és Kim Dzsongun észak-koreai vezető között tervezett csúcstalálkozó előkészületeit, kezdjük látni, mi is történik most épp.

És tényleg, mi?

Hát ugye, megsértődni bármin és bármiért lehet, ha pillanatnyi vagy hosszabb távú érdekünk úgy diktálja, és ez nem csak Kelet-Ázsiára jellemző: Nagy-Britannia és Spanyolország például 1739 és 1748 között „Jenkins kapitány füléért” háborúzott (Robert Jenkins, a Rebecca kapitánya azt állította, hogy a spanyol parti őrség egy katonája levágta a fülét, amelyet Jenkins 1738-ban bemutatott a brit alsóháznak). Persze, az ördögöt érdekelte Jenkins füle, annak is gazdasági-politikai oka volt, ahogy a mostani durcizásnak is. Ezek ürügyek.

Dehogy akarja Kim Dzsongun véglegesen megszakítani a tárgyalásokat, se Dél-Koreával, se az Egyesült Államokkal, nem őrült ő, még csak nem is bolond. Ellenkezőleg: ravasz ember. Csakhogy miről volt szó? Az Egyesült Államok külügyminisztere, Mike Pompeo pár napja a nagy békülési lázban bejelentette:

„Amennyiben Észak-Korea merészen arra szánja el magát, hogy gyorsan megszabadul az atomfegyverektől, úgy az Egyesült Államok is kész együttműködni Észak-Koreával, hogy a dél-koreai barátainkhoz mérhető jómódot érjen el.”

Ez egyfajta Marshall-segélyt jelentene, amerikai áruk, gépek, pénzek, befektetések dömpingjét, nagyrészt vissza nem térítendő támogatás formájában. Csakhogy Kínának ez nem a legkellemesebb.

Ott Kína akar befektetni, ő akarja kihasználni a piacon megjelenő, tízmilliós nagyságrendű olcsó, bár képzetlen munkaerőt, nehogy már a jenkik gyáraiban dolgozzanak, ha dolgozhatnak a pekingi tungcsék üzemeiben is! Coki Észak-Koreától! Yankee, go home – diktálták Kim Dzsongunnak Pekingből. Erre mutat a külügyminiszter kínai útja is, mert kevéssé valószínű, hogy tavaszi tekercset enni ment oda, vagy azért, hogy megnézzen egy klasszikus operát.

A szálakat tehát – mint a válság folyamán végig – Pekingből mozgatják. De mi lesz?

Ha Dél eléggé megijed ahhoz, hogy diplomáciai konfliktusba keveredjen az Egyesült Államokkal, akkor világos: Phenjan és Kína megnyerték a partit és viszik az egész Koreai-félszigetet. De ezt remélhetőleg Mun Dzsein is tudja, és hű marad szövetségeséhez.

Ha fegyveres provokáció történik a hadgyakorlat során, ami nem lehetetlen, mondjuk egy légtérsértés formájában, akkor elmarad a Trump-Kim Dzsongun-találkozó Szingapúrban, és tovább tart a válság, részeként a világméretű hidegháborúnak. Ez sokak érdekét szolgálná, és nem is zárhatjuk ki, mint lehetőséget – minden adott hozzá, az északi, szándékosan eltúlzott érzékenység éppúgy, mint az amerikai kardcsörtetés. Itt van szerepe a Raptoroknak: azok, adottságaik miatt képesek Phenjan egére kondenzcsíkkal akár szívecskét is rajzolni, sőt, mire a radarok észreveszik őket, már haza is értek. Na, ez az, amire most semmi szükség.

A legjobb megoldás az lenne, ha fennmaradna az erőegyensúly, akkor is, ha különös ebben a helyzetben ilyesmiről beszélni, és a felek tovább folytatnák a tárgyalásokat – de ehhez az kell, hogy Kína engedjen.

Ajándékot kéne küldeni a Menny Elvtársának, Pekingbe, mondjuk a kereskedelmi szankciók felfüggesztését. Ahogy ez megtörténne, mennyei béke költözne a Jalu folyótól délre. Ez megérne Kínának pár tízmillió olcsó munkást.

Hát ezért csípődtek be a Raptorok a Kim Dzsongun nevű hisztis kislánynak, ezért szaggatja a zsebkendőjét.

Végső soron tehát megint Washingtonban és Pekingben dől el a kérdés.

Ahogy már annyiszor az elmúlt évtizedek folyamán.

Szele Tamás

- Jó reggelt, Hacsek, mit iszik ilyen korán reggel?

- Rumot. Nyolcvan százalékosat. Éhgyomorra.

- Ejnye, maga kávézni szokott ilyentájt. Nem árt meg?

- Azért iszom, hogy ártson. Minél jobban. Élni sincs kedvem.

- Szép kis kabaréjelenet lesz ez, már látom... és mondja, mi a baj?

- Miniszterjelölti meghallgatásokat olvastam.

- Az más, szegény barátom, azt megértem: itt van még egy féldeci. És mit olvasott?

- Nem akarja azt maga tudni.

- Fogadunk?

- Na jó. Szóval először a Trócsányit olvastam, attól csak szívrohamot kaptam.

- Mit mondott?

- Bevezeti a politikai különbíróságokat minden ötödik bírót nyugdíjba küldenek és megszüntetik a Kúriát.

- A Kúriát? Azzal eddig se volt sok dolgom.

- Magának, kérem, magának, nekem azért jól jött egy hely, ahova fellebbezhetek...

- És mondja, mik azok a politikai bíróságok? Ha mondok egy Semjén-viccet, azok ítélnek el?

- Nem. Azok ítélkeznek állami szervek, államtitkok és választási problémák ügyében.

- Értem. Tehát ha magának mondok egy Semjén-viccet, az a polgári bíróság elé kerül, mint személyiségi jogok sérelme, de ha a köztévében mondom el, akkor a politikai bíróság hatásköre.

- Pontosan. Izé. Mond maga viccet a köztévében, pláne Semjénről?

- Ez csak egy példa volt. Mindenképpen, megnyugtató tudni, hogy fiatal, sportos bíráink lesznek. Naponta edzenek majd?

- Kell majd az erőnlét annyi perhez, kérem. A tapasztalat felesleges. Az erőnlét a fontos.

- Na és aztán kit olvasott?

- Aztán jött Szijjártó. Attól röhögőgörcsöt és vitustáncot kaptam. Ahogy megszólal avval a csücsöri szájával, és aszongya: „globális válságok hatására soha nem volt még olyan intenzív műfaj a külpolitika, mint az elmúlt három és fél esztendőben.” Tiszta díszünnepély az óvodában!

- De ennek így sok értelme nincs.

- Az óvodai díszünnepélynek sincs. Hanem ez is egy sportos gyerek.

- Mit sportol? Látott nála medicinlabdát? Vagy pingpongütőt?

- Régebben teremfocizott, most birkózik, ahogy nézem. Kihívta a NATO-t.

- Szijjártó. A NATO-t. Magának megártott a rum.

- Nem, ő maga mondta: a NATO külügyminisztereinek csúcsán mintegy letolta kollégáit, hogy hol a szolidaritás akkor, amikor felrobbantják egy NATO-tagállam irodaházát. A fejmosásra többen percekig nem néztek fel az asztalról!

- Na, ezt így, ebben a formában már elhiszem.

- Elhiszi, hogy lesütötték a szemüket szégyenükben?

- Nem, azt hiszem el, hogy nem néztek fel. Keresték a gombot.

- Milyen gombot? A nagy pirosat, a halálfejjel vagy radioaktivitás-jellel?

- Nem, a kicsi feketét, amivel az ápolókat lehet hívni.

- De legalább bevallotta, hogy tud a kormány az orosz álhírekről.

- Tud? És mit szándékoznak tenni velük?

- El szándékoznak hinni. És terjesztik is.

- Akkor minden marad a régiben.

- Dehogy marad! Rogán is beszélt!

- El tudom képzelni, miket mondott.

- Azt maga nem tudja elképzelni sem. Azt mondta, hogy a 2016-ban tervezettnél lényegesen erősebb és szélesebb körű alaptörvény-módosítás várható még nyár előtt.

- Ami mit jelent?

- Ami a Stop Soros törvény szigorítását jelenti.

- Még be sem vezették!

- Azért szigorítják. Előre.

- De hát egy szavunk sem lehet az egészhez?

- Dehogynem. Rogán szerint a Miniszterelnöki Kabinetiroda elsődleges feladata, hogy egyetértési pontokat alakítson ki a választókkal.

- Kiváló! Akkor egyet értsen meg: pont rá semmi szükség.

- Dehogy nincs. Ő fog majd nemzetileg konzultálni.

- Már megint? Miről?

- A gyermekvállalásról.

- Konzultáljon a Ratkó Annával.

- Vele is fog. Mindenkivel fog.

- Basszus... van még?

- Már csak Nagy István, az agrárminiszter-jelölt.

- Az is beszélt?

- Az beszélt csak igazán. Megoldotta az afrikai sertéspestist. Rájött, hogyan terjed.

- Hogyan?

- Itt írja az Index: „Szerinte ugyanis a sertéspestis úgy kerülhetett be Heves megyébe, hogy egy migráns vagy vendégmunkás eldobott egy szendvicset, amit megtalált egy vaddisznó, amely így megbetegedett.”

- Szendvicset. Vaddisznó.

- Igen, szendvicset, vaddisznó.

- Akkor az makkos szendvics volt, ami nem terjeszti a sertéspestist.

- De nem, az sertéshúsos volt, épp ezért!

- És megeszi az a kannibál vaddisznó?

- Nagy szerint meg.

- De hogy kerül a migránshoz? Az nem eszik sertést.

- Nem is enni hozta a szendvicset, hanem elhajítani.

- Értem. Ali elindul Damaszkuszból, de előtte gondosan elcsomagolja a fertőzött sonkás szendvicset. Átverekszi magát Törökországon, a Balkánon, alagutat ás a magyar határ alatt, beszivárog Heves megyébe, közben senki sem veszi észre, ül hosszú, méla lesben, míg meg nem lát egy vaddisznót, kibiztosítja a szendvicset és elhajítja... azt nem mondta, hogy az amerikai gépek kolorádóbogarakkal bombázzák a magyar krumpliföldeket?

- Azt még nem.

- Majd, ha beiktatják.

- Akkor lássuk. A Párt kezébe veszi a bíróságokat, megfenyegettük a NATO-t, lehet, hogy betiltják az abortuszt és itt vannak az amerikai kolorádóbogarak is a migránsoknál. Rákosi elvtárs mit szólt az elvtársakhoz?

- Ő válogatta össze őket.

- Tudja mit, Hacsek? Én is kérek egy fél rumot.

- Fél decit?

- Fél litert. Hátha elég lesz.

Szele Tamás

Kérem, nem lettem spiritiszta, de megtaláltam a módját, hogyan gazdagodnak meg egész államok asztaltáncoltatásból. Sok jóra ugyan nem fog vezetni Irán most elkezdett zsarolási kísérlete, bár Észak-Koreának sikerült – viszont tény, hogy ez a két állam felismerte, hogyan lehet kihasználni a világ mostani állapotát anyagilag. Szép, tiszta szélhámosság.

Ügyes.

Én pedig majd nyitok egy jósdát, mert kiváló referenciáim vannak. Történt ugyanis, hogy több mint két héttel ezelőtt leírtam pár mondatot Trump elnökről (http://huppa.hu/szele-tamas-beke-a-felszigeten/), nevezetesen ezeket:

„Most már akkor is tárgyalnia kell Kim Dzsongunnal, ha sem teste, sem lelke nem kívánja – és nem kétséges, hogy az észak-koreai vezető a gyanús atompetárdáiért cserébe nagyon nagyarányú gazdasági fejlesztési programot fog kikövetelni Washingtontól.

Mondjuk az nem is baj. Északon is emberek élnek, rájuk fér egy kis jólét, fellendülés, létbiztonság. Washington nem fog belerokkanni, egy ilyen huszonegyedik századi Marshall-segélybe, újra megnyílik majd a Keszong ipari park, és nyílik majd több is, beindul a gazdaság, mindenki jól jár. Speciel Washington jár jól a legkevésbé anyagilag, mert neki kell majd finanszírozni a fejlesztéseket, de ki fogja bírni.”

Nyilván nem volt ez egyéb következtetésnél, de azt mégsem gondolhatta senki, hogy Kim Dzsongun hatalmas leszerelési terve mögött pusztán a Trump iránt érzett reménytelen, plátói szerelem áll, és az országának nem fog kérni semmit. Nos, erre fel mi hangzik el két napja? (https://index.hu/kulfold/2018/05/11/washington_segit_phenjannak_ha_felhagynak_az_atomprogrammal/)

„Amennyiben Észak-Korea merészen arra szánja el magát, hogy gyorsan megszabadul az atomfegyverektől, úgy az Egyesült Államok is kész együttműködni Észak-Koreával, hogy a dél-koreai barátainkhoz mérhető jómódot érjen el.”

Mondta pedig ezt Mike Pompeo, aki pillanatnyilag az Egyesült Államok külügyminisztere. Két héttel előre szinte szó szerint sikerült eltalálnom.

Köszönöm a tapsot, a virágokat az öltözőmbe kérem, a bonbont szintén. Ilyenkor érzi magát az ember Honthy Hannának, csak nem tud fejhangon sipítani. No, ha kiünnepeltük magunkat, nézzük meg komolyabban is a fejleményeket.

Egyfelől Észak-Korea újra bebizonyította, hogy van érzéke a show-businesshez. Már a berlini fal lebontásán is hatalmasat dobott volna egy élő Pink Floyd-koncert, az akkor sajnos elmaradt, annyira spontán zajlottak az események, most viszont nagyon meg kéne hívni a bulira Ozzy Osbourne-t, mert nélüle nem lesz teljes a műélvezet. Arról van szó, miszerint (https://index.hu/kulfold/2018/05/12/eszak-korea_unnepelyesen_leszereli_a_nuklearis_tesztbazisat/):

„Észak-Korea bejelentette, hogy május 23-25. között ünnepélyes keretek között fogják leszerelni a nukleáris kísérleteiknek helyet adó tesztbázist – írja az AP hírügynökség.

A külügyminisztérium közleménye szerint az ország északkeleti régiójában található bázis minden tesztalagútját felrobbantják, illetve a kutatási és megfigyelőépületeket is eltávolítják. A showműsorrá kerekített leszerelésre a terv szerint amerikai, dél-koreai, kínai, orosz és brit újságírókat is meghívnak, hogy a helyszínről kísérhessék figyelemmel a  folyamatot.” (Index)

Tud élni ez a Kim Dzsongun. Egyfelől, hadd oszlassam el a kedves közönség naivabb részének az aggályait: nem nukleáris robbantásról van szó, arra semmi szükség, ez egy földalatti alagútrendszer, teljesen hagyományos eszközökkel fogják nem is annyira fel- mint inkább berobbantani. A sajtó szeme láttára, mindenki megkapja a magáét, Trump a leszerelést, a világ a szó szerint kirobbanó show-műsort, és a végén Kim Barnum majd számolja a bevételt. Igazán stílszerű lenne, ha robbantáskor Ozzy elénekelné az Electric Funeralt, igazán ideillő szám, tessék csak belehallgatni!

Azt Kim barátunk elfelejtette megemlíteni, így a világsajtó sem szellőzteti, hogy ez csak az egyik kísérleti telep, van még belőle legalább négy. Na jó, de így lehet ismételni a bulit, ha nagyon nagy az érdeklődés (hatalmas lesz) és még mindig marad tartalék is.

Korea tehát ráver Hollywoodra és a Broadwayre, no business like showbusiness, garantálom a kasszasikert.

De mi a helyzet Iránban?

Irán pedig asztalt táncoltat.

Az Egyesült Államok felmondta velük az atomalkut, ami várható is volt, erről már Mohamed Dzsavád Zaríf iráni külügyminiszter korábbi nyilatkozatai is tanúskodtak: számítottak ők erre, most fickándoznak, mint hal a vízben, ugyanis az amerikai külpolitika sakkot adott saját magának, és mivel ezt a játékot mégis a perzsák találták fel, Teherán erősen nyerésre áll a partiban, más kérdés, hogy ebből nem nagyhatalmi státus lesz, hanem rövid távon talán pénz, hosszú távon viszont baj.

Arról van szó, hogy most minden eszközzel megpróbálják elérni – és a jelek szerint megy is nekik – hogy csak az Egyesült Államokkal bomoljon fel az egyezmény, és a többi öt állam továbbra is betartsa, magyarul kereskedjen velük zavartalanul, Amerika nélkül meg csak ellesznek valahogy. Igen ám, csak épp a többiek nem lesznek el Amerika nélkül – mindazonáltal a kínai, orosz, francia, brit és német diplomácia egyaránt hajlik a tárgyalásokra. Hogy egy különalkura mennyire hajlanak, nem tudni, ám a tárgyalások elhúzódhatnak, pláne, ha húzzák őket, és addig is zavartalanul érkezhetnek hozzájuk az iráni szénhidrogén-alapú energiahordozók. Ezt jelenti Róhani tegnap elhangzott nyilatkozata is (https://index.hu/kulfold/2018/05/13/az_irani_kulugyminiszter_megmentene_az_atommegallapodast/):

„Haszan Róháni iráni elnök vasárnap azt mondta, hogy a 2015-ben kötött atomalku egyoldalú felmondása az Egyesült Államok részéről azt jelzi, hogy véget ért az a korszak, amelyben diplomáciai eszközökkel lehet megoldani a politikai nézeteltéréseket. Ugyanakkor úgy látja, hogy az egyezményt, illetve általában a nemzetközi megállapodásokba vetett bizalmat a másik öt részes állam még megmentheti. Irán attól függően fog dönteni a megállapodás fenntartásáról, hogy ez az öt állam mennyire lesz képes fenntartani a saját vállalásait.”

Ez részben fenyegetés, nem is túlzottan burkolt, részben mézesmadzag mindenkinek, aki nem Amerika és nem Izrael. Hogyan fog eldőlni az eszkalálódni látszó iráni válság?

Minden attól függ, Irán mit akar. Ha pénzt, abból kaphat zsákszám, vékaszám, akár szekérderékkal is. Ezt mutatja az észak-koreai példa: pénzt, fellendülést, jólétet igenis ki lehet zsarolni a nagyhatalmakból. És mondjuk ez nem is baj. Ha azonban Irán állandó középhatalmi státust kíván elérni a térségben, olyant, hogy beleszólhasson a közel-keleti, most épp szíriai válság rendezésébe is, és erős érdekérvényesítő helyzetbe akar kerülni, akkor olyan nagyot fog koppanni, mint az ötcentes, amit beleejtettek a Grand Canyonba.

Ugyanis a nagyhatalmak klubja zártkörű, a középhatalmaké is. Nincs haverfelvétel. A kétpólusú világ idején egyszerű volt a helyzet: voltak országok, akik Moszkvából kapták a pénzt, voltak, akik Washingtonból és voltak el nem kötelezettek, akik innen is egy kicsit, onnan is egy kicsit. Csakhogy a világ már nem kétpólusú.

Mint a koreai válság megmutatta, az új hidegháború korában négypólusú világgal kell számolnunk, melynek meghatározó hatalmai: az Egyesült Államok, Kína, Oroszország és az Európai Unió. Teljesen olyan, mint egy asztal: míg a négy láb minden kérdésben egyenlő hosszú, az asztal is egyenes és nem billeg. Ha azonban egy-egy latorállamnak sikerül megbontani az egyensúlyt – ezt láthattuk a koreai válságban is, ahol messze nem a félszigetről volt szó, hanem arról, hogy a nagyhatalmak közül melyiknek az érdekei kerülnek előtérbe a térségben – borul az asztalka, vagy legalábbis vészesen döcögni kezd, és komoly anyagi áldozatoktól sem riadnak vissza a lábak, hogy valamiképpen újra egyenesbe hozzák. Kim Dzsongun és Kína ezt remekül felismerték, vissza is éltek vele, és most mindenki győzelemként könyveli el Amerika gazdasági vereségét, de egyfelől Amerika ezt kibírja, másfelől nem lehet mindig nyerni, harmadrészt meg a béke tényleg fontosabb.

Indulhat az átutalás Phenjanba,

Csakhogy az asztal, amit táncoltatnak pont az egyensúlyára kényes. Azért komoly anyagi áldozat sem drága, hogy egyenesen álljon, de annak érdekében, hogy még jobban billegjen, netán felboruljon, senki sem fog egy fillért sem adni. Aki hatalomkufárkodásra akarja használni a nukleáris zsarolás receptjét, az meg fogja járni. A nagyhatalmak ennyire azért nem hülyék. Ha Irán háborúzni akar, diplomáciai tojástánc ide vagy oda, megkaphatja – és ha ehelyett pénzt akar, azt is.

Jobban járna a pénzzel.

És ezt remélhetőleg az ayatollahok is tudják.

Hát kérem, ilyen a négypólusú világ, úgy is, mint spiritiszta asztalka, mikor kísértet járja be a bolygót.

A Hidegháború Kísértete.

Szele Tamás

Kérem, ma könnyű dolgunk lesz, ugyanis olyasmiről van szó, aminek a valóságtartalmáról az életben nem fogunk meggyőződni. Marad a tiszta spekuláció, a merengés a romkocsmában és a következtetések láncolata. Tehát kérném is ezt az írásfélét gondolatkísérletnek nevezni – mármint, abban az értelemben, hogy megkísérlek gondolkodni. Tudom, nem áll jól.

Egyszóval, arról lenne szó, hogy a Zoom és nyomában a HVG érdekes hírre bukkant, mégpedig gazdasági hírre, melyről joggal remélték, hogy a politizáló honi közönség figyelmét elkerüli – minket ugyanis nagy általánosságban, ha politizálunk, jobban megragadnak a délibábos legendák, tarka lepkék, kis mesék, amik beleragadnak a fülünkbe, fejünkbe. A száraz és kissé földhözragadt üzleti ügyeket a magyar közönség a szakemberekre hagyja. Pedig érdemes lenne ezekkel a mocskos anyagiakkal is foglalkozni, ugyanis ha egyszer csak üres lesz a zsebünk, hát nem a markoláb viszi el a pénzt, oka lesz annak is.

Hanem hát a hír pont arról szól, hogy zseb nem marad üresen. Legalábbis egyes zsebek semmiképp sem – és közéjük tartozik Simicskáé is. Mi több: az állam tömi meg.

Ne tessék mondani, hogy lehetetlen, mert nagyon is lehetséges, itt áll a HVG-ben, fehéren-feketén. (http://hvg.hu/kkv/20180512_Simicska_mar_nem_kegyvesztett#rss)

„Zsíros szerződést kapott Simicska és Kuna Tibor cége a Szerencsejáték Zrt.-től – írta a Zoom.hu. A portál szerint a szerződéseket még az áprilisi választások előtt közzé kellett volna tenni, ám ezt valószínűleg szándékosan, elmulasztották megtenni.

Szilveszter utáni első napon a Hung-Ister Zrt. esetében összesen 2,3, míg a Trinity Kft.-nél egy 5,5 milliárd forintos megállapodás lépett érvénybe - írta a Zoom.hu, amely szerint mindkét vállalkozás esetében egy korábban megkötött megállapodás, idei évre érvényes „lehívásáról” van szó. A Simicska-cég esetében ugyanakkor az összeg két tételből tevődik össze. A Hung-Isternél „a sorsolási műsorok gyártásáról” szól a nagyobb tétel, ami csaknem pontosan 1,9 milliárd forint, míg közel 410 millió forintos megállapodás „a sorsolási műsorokhoz kapcsolódó üzemeltetési költséget” fedezi.

Kuna Tibor vállalkozásának az említett összegért „integrált marketing és kommunikációs feladatokat” kell elvégeznie az idei év során. Az adatokból kiderül, hogy az év elejei időszakban ezen három szerződés volt messze a legnagyobb összegű.” (HVG)

Az már csak hab a tortán, hogy a hatályos törvények szerint a szerződés létrejöttét vagy az abban történő változás bejelentését hatvan napon belül kötelesek közzétenni a felek. Mármost, ha ez január elsejével lépett érvénybe, akkor legkésőbb március elején publikálni kellett volna.

Volna, csakhogy akkor garabonciás idők jártak, választási kampány volt, Simicska járta a Nagy Magyar Éjszakát egy festékszóróval és plakátokat dekorált „g”-betűs szavakkal, amihez rosszul állt volna egy 7,8 milliárdos szerződés az állammal. Elég azt most elmondani, megmutatni, nem is kell nagy lármát csapni körülötte, hátha nem veszik észre.

No, de mit jelent ez? Véget ért a nagy harag, feledik a G-napot?

Ha ugyan volt egyáltalán harag, kérem, ha ugyan volt.

Mivelhogy – tekintsünk vissza – a G-nap előzmények nélkül pattant ki Simicska száján, váratlanul, és nem kis meglepetést okozott mindenkinek. Simicska az emlékezetes nyilatkozat után elutazott szánkózni, a magyar ellenzék pedig nekiállt népmeséket költeni a fonóban. Azért költött népmeséket, mert pénze már akkor sem volt, de képzelőereje annál inkább. Ezekben nemesedett a pár héttel korábban még gyűlölt pénzember valóságos Dárius királlyá, akinek kimeríthetetlenek a kincsesládái, amihez nyúl, arannyá válik, szóval Midasznak is beválna, valamint okos és megfontolt (azt azért talán még akkor sem mondták rá, hogy szép is, de ez kormánybuktatáshoz nem is elengedhetetlen tulajdonság). Mindenképpen: a politikai spektrum egyik oldala meg volt róla győződve, hogy Simicska pénzén fogják megbuktatni a rendszert, kormányt, de még a sánta kutyákat is. Valóságos anti-Sorosként tűnt fel, nem volt közszereplő, aki nem írt neki levelet, nem adott kéretlen tanácsot, némi jövendőbeli támogatás reményében.

És hát, biztos jelként, eltűntek a Közgép-reklámok a kormányközeli orgánumokból, valamint a Simicska-sajtóbirodalom valóban a kormány ellen fordult – amelyik alkalmazottjuk nem volt képes erre, azt tárt karokkal várták a kormánymédiumoknál, puhára estek ők, pénzzel jól kitömött vánkosokra, nem sokáig ették a munkanélküli zsurnaliszták keserű kenyerét.

Hanem hamar kiderült, hogy Simicska nem épp népfrontosan gondolkodik: neki a kormányváltáshoz kizárólag a Jobbik felelt volna meg, melyben vagy az ő hatására, vagy spontán, de már tapasztalhatóak voltak a cukisodás vagyis a néppártosodás tünetei. Ezeket erősítette fel, támogatta, ahogy a médiabirodalma sem mondott rosszakat erről a pártról, kaptak hirdetési felületeket is – no, de mint láthatjuk, mindhiába, nem váltottak azok semmit, maximum papírpénzt apróra. Sőt, most már papírpénzük sem maradt, csak pár fitying csilingel a zsebükben, Vona át sem vette a képviselői mandátumát, a pártelnökségről is lemondott, helyette épp tegnap választották meg Sneider Tamást, Toroczkai a pártból is ki akar lépni, mennek vele a mezei hadak – egyszóval, ha nem lenne abszurd ezt a kifejezést használnom ezzel a politikai alakulattal kapcsolatban, teljes náluk a tohuvabohu.

Hát, sóhajt a választó, turáni átok, hogy ez sem sikerült, nahát, nahát...

Nem sikerült, mert – talán – nem is akart sikerülni. Innentől kezdődik az én spekulációm, amit egy pillanatig sem szeretnék tényközlésnek beállítani, csak gondolkodom, merengek.

Mondjuk mi van akkor, ha a G-nap előtt Orbán Viktor úgy látta, miszerint a Fidesznek a legkomolyabb ellenfele egyedül a Jobbik lenne? Láthatta épp: hogy nem volt igaza, az más kérdés, de tűnhetett olybá számára. No, ha a Jobbik a Nagy Hal, akkor nagy csali kell, hogy kifogják. Összetanakodott az ő jó cimborájával, kiben bízzon, ha nem őbenne, ettek-ittak, okoskodtak, végül arra jutottak: ők most nyilvánosan jól összevesznek. Aki Orbánt nem szereti, rohanni fog Simicska sleppjébe. Ő majd kiválogatja, ki lehet veszélyes, ki nem, de legfőképpen zsebre vágja a Jobbikot. Aztán – ügyesen, furmányosan – elveszíti velük a választásokat. Utána már le lehet lépni a színpadról, feloszlatni a sajtóütegeket, megtagadni az adósságok ki- illetve befizetését, akkor már megvan az eredmény.

Amiért semmi sem drága.

Persze, míg a haragot el kell játszani, kicsit rosszabbul megy majd az üzlet, de sebaj, később majd fellendítjük.

És lőn: mi több, olyan, most már örökké velünk maradó és meglátásom szerint ugyan felesleges, ám végletesen megosztó vitákat is hagyott maga után a jó Simicska-legendája, mint azt, hogy demokrata működhet-e együtt a szélsőjobboldallal. Ez merőben elvi vita volt végig, ugyanis a szélsőjobboldal nem akart együttműködni senkivel sem – hogy akart volna, akkor tán még valami győzelem-féle is összejön, és a mi Lajosunk nem erre szerződött! - de arra jó volt, hogy az elvek következetes hirdetői azóta se álljanak szóba egymással.

És akkor most mi lesz a jó Lajossal?

Semmi. Az élet megy tovább, a harag elsimul, fog még ő a miniszterelnökkel egy páholyban szurkolni a felcsúti stadionban. Az üzletet fellendítik, már lendül is, hinta-palinta, nincs itt semmi látnivaló, tessék továbbmenni.

És akkor nem lesz másik Simicska, aki kiugrott kormánypártiként maga köré gyűjtse és elkábítsa az ellenzék veszélyesebbnek hihető részét?

Vagy lesz, vagy nem lesz.

Nekem ugyan az az érzésem, hogy Lázárt épp most nevezték ki Simicskának.

De lehet, hogy nincs igazam.

Ahogy ez az egész gondolatmenet is csak egy elmélet, egy spekuláció.

Kérem annak kezelni.

Szele Tamás

Indiában régebben tigrisre szoktak vadászni, de ma már lájkért megy a trófeára áhítozó üzletember a szubkontinensre: és persze, nem csak oda. Mága Zoltán például laza 560 ezer lájkot lőtt még tavaly novemberben arrafelé, épp most vizsgálja az ügyet a Gazdasági Versenyhivatal. Mielőtt elkezdenénk emlegetni a hiúság vásárát, gondoljuk át: mire is jó a lájk?

Mert ugyan kötelesek vagyunk jelezni, hogy míg be nem bizonyosodott az, hogy ezeket a lájkokat valamilyen módon vette a hegedűs vitéz, addig jóhiszeműen fel kell tételeznünk, miszerint ő ennyire népszerű a világnak abban a sarkában: mindazonáltal azért ne nézzük se Mága mestert, se magunkat se egymást hülyének, ilyen növekedés – két hónap alatt minden nap tízezer új kedvelés – nem létezik. Ingyen semmiképpen sem.

Még Ázsiában sem.

Sehol sem.

És aki azt hiszi, hogy önbecsapásról van szó, a zenész azért szerezte be a lájkszázezreket, hogy elégedetten nézegethesse őket vagy dicsekedhessen velük a kollégái előtt, az téved. Nagyon nagyot téved, itt pénzről van szó, nem is kevésről. Sőt, vannak a dolognak politikai vonzatai is (bár azok másodlagosak).

Szóval, hogy az elején kezdjük, a Facebookon három fontos mérőszámot ismerünk, a lájkok, a megosztások és a megtekintések számát. Ez a közösségi oldalt használó magánembernek maximum hiúsági kérdést jelenthet, ugyanis szinte csak még szellemi fejlődésüket be nem fejezett kamaszok csinálnak kabinetkérdést abból, mennyire népszerűek: a felnőtt ember tudja, amit a klendevi csodarabbi úgy fogalmazott meg, miszerint „azt nem lehet, hogy mindenki szeressen”. Más a helyzet azokkal, akik így vagy úgy érdekeltek a posztjaik terjesztésében: újságírókkal, politikusokkal, véleményvezérekkel, „influencerekkel”, és egyéb közéletben lézengő ritterekkel. Színészek, zenészek esetében is fontos.

No, de miért?

A válasz egy szó: reklám.

Az online sajtó – jó esetben – hirdetésből él, és egy hirdetés árát az határozza meg, hányan látták és/vagy nyitották meg. Többek között ezért hemzsegnek különben az álhír-oldalak is (meg politikai okokból, ne ámítsuk magunkat), ugyanis a szenzációsra felpumpált álhír vonzza az olvasót, és a tartalom előtt, után, valamint körülötte reklámozzák a körömgombát minden mennyiségben.

A valódi sajtó reménytelen harcot vív az olvasottságért, és érdekes módon nem is egymással, az régen volt, mikor pénzbe került az újság, és egy ember naponta nem vett belőle sokat – manapság, mikor ingyen van, az olvasót kell meggyőzni, hogy nyissa már meg azt a cikket, olvassa el. Mert nem teszi: naponta érkeznek visszajelzések, tömegével, amik azt bizonyítják, hogy a kedves kommentelő csak a címet és a bevezetőt olvasta, meg a fotót nézte meg. Annak alapján szól hozzá, az írás nem is érdekli. Hát, van aki a tányért eszi, van, aki a pörköltet... sőt, a kedves felhasználók egy jelentős rétege nem is tudja, hogy meg lehetne nyitni az írást. Azt sem tudja, hogy az egy írás.

Azt hiszik sokan, hogy az ott csak egy kép, címmel és két sor szöveggel.

Az ám, csakhogy a hirdetési ügynökséget mindez nem érdekli. Velük köt a lap egy jó bonyolult szerződést, ami leszögezi, az oldalon közölt reklámokért mekkora forgalom esetén mennyi jár. Kis foci – kis pénz. Nagy foci – nagy pénz. (Illetve: valamivel nagyobb). Ügynökség nélkül is lehet szerződni, csak akkor a hirdető fél marketingesei fogják átnézni a sajtótermék forgalmát, de elektronmikroszkóppal. Szóval, ismerünk olyan magyar sajtótermékeket, amelyek hihetetlennek tűnő forgalmukat bizony vásárolt lájkokkal vagy robotokkal érik el és így olyan olvasottsági sávba kerülnek, ami sokkal magasabb bevételt garantál nekik, mint amennyit megérdemelnének. Ez persze tilos, csak nehéz ellenőrizni.

A politikusok nyilván voksvadászatnak tekintik a lájkszerzést, és el is hangzik minden kampányban, kinek hány követője, kedvelője, van, hányan láttak egy-egy videót. Ez azért nem egy valódi politikai tőke: nem nevesíteném, de épp az idei választások alatt mutatott fel két párt is olyan mesebeli eredményeket, amilyenek egy magyar nyelvű piacon elképzelhetetlenek, aztán lám, valahogy mégsem nyertek. Nahát, nahát. Mi több: volt politikus, akivel meg kellett szakítanom a beszélő viszonyt, úgy összevesztünk - mert képtelen volt felfogni, hogy tízmilliós piacon két óra alatt robotok nélkül nincs kétmillió megtekintés. A legnagyobb valós eredmények is hetek alatt jönnek össze, és nem ilyen mennyiségben. Például az én legnagyobb olvasottságom, évekkel ezelőtt 250 ezer volt, egyszer, akad mellé egy pár százezres olvasottság is, de a valódi, napi forgalom valahol pár ezer és húszezer közé esik. Ha belegondolunk, hogy a Magyar Hírlap auditálását akkor hagyták abba, amikor az eladott példányszáma hatezer alá csökkent, ez is elég szép. Csak yachtot nem vesz belőle az ember.

De milliós forgalom, órák alatt a magyar piacon akkor sincs, ha a videón a pucér miniszterelnök játszadozik hiányos öltözetű hölgyekkel és tejszínhabot ken a saját feje tetejére, valamint azt kiabálja, hogy „Unga-bunga”. Ez egy tíz-tizenötmilliós piac, nem fog minden tizedik fogyasztó megállni, eldobni, ami a kezében van, és rohanni, hogy megnézhesse a propagandavideókat. Azt készséggel elhiszem, hogy a népszerűségi mutatókban csodásan néznek ki a számok, és hát a magyar politika már régóta nem eredményeket termel, hanem mutatószámokat, csak ezeknek kevés köze van a realitásokhoz.

Na, de Mága mester sem nem újságíró, sem nem politikus. Akkor mire volt jó neki a lájktenger?

Hát, kérem, ez is üzlet.

Már tavaly novemberben – érdekes módon akkortájt, amikor ő is hirtelen ennyire népszerű lett – felröppent a hír, hogy egyes népszerűbb közszereplők oldalai egymilliárd forintot is érhetnek. Például a Kasza Tibié. Mármost ez az „érhet” egy relatív fogalom, hiszen mindenképpen arról van szó, hogy ha eladná ennyit kéne kapjon érte az illető, csak nem bolond eladni. Ugyanis az az oldal tőle olyan, amilyen, ha abbahagyja a saját feltöltéseket és eladja vagy önálló médiummá alakítja, pár hét után le fog zuhanni a forgalom. Az oldal értékét mindenképpen meghatározza a kedvelők száma, hiszen ennyi emberhez juthat el rajta tartalom: csakhogy a tartalom nem állhat kizárólag hirdetésekből, az olvasónak kell kapnia valamit, hogy azokat is zsebre tegye, úgy is mondhatnám, hogy minden spenóthoz jár egy kis fasírt vagy tükörtojás. Ha az oldalak tulajdonosai eladogatnák a felületeiket, a vásárló csak pár hétig tudna azokon eredményesen hirdetni – és az azért nem ér meg egymilliárdot.

De akkor mi az üzlet ebben Mágának vagy bárki másnak?

A támogatott tartalom, a bújtatott reklám, a termékmegjelenítés.

Ha az én oldalamon megjelenik egy fotó, és azt ábrázolja, hogy egy teraszon üldögélve, újsággal az asztalon sörözök, akkor nem történt semmi, maximum páran az egészségemre kívánják.

Azonban, ha – és ez némiképp független egyéb tevékenységemtől, tehát attól, mivel foglalkozom, hiszen mesterségesen is elérhettem a nézettséget – százezrek vagy milliók látják az oldalamat, akkor más a helyzet. Akkor nekem jár pénz az újságtól, amit olvasok, a sörgyártól, aminek a termékét iszom, a terasz tulajdonosától, ahol ülök és ha látszik az asztal vagy a szék márkája, akkor még a bútorgyártól is. Ezt elvben a Facebook szabályzata szerint jelezni kell, csak nem nagyon szokták megtenni: megint az a probléma, hogy ritka és bonyolult az ellenőrzés.

Tehát az okos ember nem eladogatja az oldalát, hanem fejleszti – ez idáig törvényes is – és igyekszik kihasználni anyagilag a nagy forgalom adta lehetőségeket, ami pont addig törvényes, míg ki nem derül.

De mennyibe kerül egy lájk, egy megosztás, egy megtekintés?

Kapaszkodjanak meg: nyíltan kereskednek vele. Itt látható egy áruda kínálata. (http://likebolt.com/)

Láthatjuk, hogy pár forintért dobják az ember után a különböző szolgáltatások darabját, egy Facebook-lájk például kilenc forintra jön ki, a You Tube-megtekintés olcsóbb.

Ha Ázsiából szerezzük be, diszkont-áron, akkor még ennél is sokkal olcsóbb lehet: viszont igen hasznos portéka tud lenni.

Mi ebből a tanulság?

Első tanulság az, hogy ha valami látszólag ok nélkül nagyon népszerű lesz, abban befektetés van, és nyereséget fog termelni rövid időn belül.

A második meg az, hogy csakis annak az online statisztikának tessék hinni, amit saját kezűleg tetszettek hamisítani.

Még egyszer mondom: míg nem bizonyosodik be az ellenkezője, az említett Mága urat megilleti az ártatlanság vélelme, úgy kell tekintenünk, hogy neki váratlanul megugrott a népszerűsége, mit ad Isten, egy ázsiai régióban.

Hivatalosan így kell tekintenünk.

Hogy nem hivatalosan mit gondolunk, az már a mi dolgunk: de hogy az online népszerűségnek mostanra már semmi köze a valósághoz sem a gazdaságban, sem a politikában, az biztos.

Szele Tamás