Ó, csendes éj, szentséges éj, mikor csak a csillagszórók sziporkázása világítja meg a lelkünkbe lopózó megnyugvást és békességet, valamint a szeretet hullámain... na, megy ez nekem. Szívmelengető kis karácsonyi izét kell ilyenkor írni, nem baj, ha giccses, ma nem jó a szokásos módszer, ma nem zaklatjuk, sokkoljuk az olvasóközönséget, ma nyugtatni kell őket.

Hát akkor írjuk. De azért ez mégis napi sajtó, szóval legyen benne híranyag. Akkor keressünk kedves, megnyugtató, jó híreket a Karácsony szellemében.

Hm, úgy már nem is lesz olyan könnyű. Mert mi van? Vagy inkább mi nincs? Jó hír, na, az nincs.

A miniszterelnök például mélyen vallásos ember, mert Szenteste alkalmából is kivont karddal védi a keresztény Európát, hogy miért téveszti össze a pátoszt a szablyával, nem tudom, a dolgozata így maximum kettes alára sikerült, Viktorka, az emberi jogokat nem írjuk idézőjellel, Karácsonykor főleg nem. A többiről már nem is szólva, leülhetsz. Neked is kisüstit fog hozni a Jézuska, ahogy elnézem, már előleget is kaptál belőle. Ezzel olvasót nem kínzunk ma.

Akkor lássuk tovább. Lemondott az egyik kiváló kollegina a főszerkesztői posztjáról, név szerint Kertész Anna, a Vasárnapi Hírektől. Még bizony főnököm is volt, hiszen én oda is dolgozom – egyet biztosan mondhatok, és ez az, hogy ennél a lapnál soha nem akartak beleszólni abba, mit írok és hogyan. Más lapoknál sem, ahova dolgozom, ugyanis van egy titkom: ahol bele akarnak szólni, akár jobbról, akár balról, azoknak én nem dolgozom. Nem a gyors meggazdagodás titka, de vannak ennek is előnyei. Miért állt fel a székéből? Lelkiismereti okokból. Mint írja: „Aljas, uszító propagandahirdetést jelentetett meg a kormány a szeretve és érzékenyen készített ünnepi lapszámunkban, amelynek cikkei – ahogy minden héten – az elfogadás és a szolidaritás jegyében születtek. „Társadalmi célú hirdetéseivel” a kormány pont ezeket az értékeket kívánja eltüntetni a magyar társadalomból.” Valóban: kedves, ultravallásos kormányizék, nem tetszettek átgondolni, hogy ez egy karácsonyi szám, ebbe nem kéne ezt a hirdetést beleerőltetni? Van, aki Karácsonykor nem hajlandó ilyesmire?

Nem, nem tetszett gondolni.

Le a kalapokkal Kertész Anna emberi és szakmai tisztessége előtt, így tesz egy becsületes, gerinces, felelős magyar újságíró, aki valóban újságíró. Hogy most mi lesz? Majd januárban meglátjuk. Remélem, még a karácsonyi szám kimehet. Már csak azért is, mert abban is van anyagom...

Ez mondjuk karácsonyi hír, csak éppen sem nem békés, sem nem megnyugtató. Akkor nézzük tovább, mi történt még?

Az Erzsébet-utalványok jelentős részét nem tudják felvenni az ágyhoz kötött megajándékozottak, a postásnak sem tudnak ajtót nyitni, nemhogy elmenni a hivatalba és személyesen, igazolvánnyal felvenni. Az majd szépen visszamegy, aztán megjelenik egy vezércikk a Magyar Időkben, hogy milyen sok nyugdíjas támogatta a kormányt és a költségvetést az utalványával. Majd lesz sok szép komment is, acsarog majd ellenük, aki csak bír. Acsarogni mindig könnyebb, mint átgondolni, miről van szó. Mindegy, mai számba ez nem illik. Egyéb hír?

Belföldön nem sok. Maximum „Késes bitcoinbűnözőt keres a rendőrség” - írj az Index. Hát ez se ünnepi anyagba való.

Apropó bitcoin, egyre valószínűbb, hogy Észak-Korea bitcoinból fedezi a fegyverkezését, teljesen ellenőrizhetetlen, fittyet hány minden kereskedelmi embargónak, ráadásul a művelt Nyugat és a mesés Kelet a saját, tulajdon kapzsisága miatt maga finanszírozza az ellene készülő atomháborút, szóval ki van ez találva, de ez nem mára való, ezt majd valamikor, egy három-öt flekkes elemzésben megírjuk, már persze, ha addig ki nem tör az inkriminált nukleáris Armageddón. De ezzel végképp nem kéne ma idegeket borzolni.

Orosz tengeralattjárók a távközlési kábelek körül, szakértők azt mondják, annak idején a Tienanmen téren tízezren halhattak meg, nem pár tucatnyian... na, álljunk meg egy szóra.

Édes Jézuska, Kedves Télapó, Dear Santa, vagy aki illetékes vagy velem kapcsolatban.

Tudod, mit kérnék én tőled? Mert eddig semmit sem kértem, úgy voltam vele, ebben a korban már nem kérünk, jusson másnak is. De most olyant kérnék, ami nem kerül pénzbe, de nagyon nagy szükségem volna rá.

Kérlek szépen, küldjél nekem jövőre – idén már késő – egy nappal az ünnep előtt pár békés, megnyugtató, kellemes hírt. Hogy ha már idén nem ment, legalább az elkövetkező években tudjak szívmelengető kis karácsonyi izéket írni. Mert ebből a híranyagból képtelenség.

Mondjuk lehetne az égben dicsőség Istennek és lehetne a földön békesség a jóakaratú embereknek.

Úgy üzemszerűen.

Valahogy kicsit gyakrabban, ne csak ünnep idején, hanem mondjuk mindennap.

Az lenne ám a hír!

Szerintem mindenki más is örülne ennek.

Volna rá igény.

És én is írhatnék szívmelengető kis karácsonyi izét.

Szele Tamás

Van abban némi tragikomikus, hogy a hanyag befektetők rövidesen újra a pénzüknél lehetnek – mármint azok, akik elfelejtették a bitcoin-számlájuk jelszavát. Banális hibának gondolná az ember, de egész komoly összeget érint: hogy pontosak legyünk, tizenhárom ezer milliárd, vagyis tizenhárom billió forint értékű bitcoin lóg a levegőben. Bár annyit már nem ér...

Hogy mennyit is ér, azt pontosan nem tudjuk. A kriptovalutát 2009. január harmadikán bocsátotta ki egy Satoshi Nakamoto nevű ismeretlen, aki azóta úgy eltűnt, mint erdőben a vadnyom. Lényegében véve nagyon jó ötlet, és lehetne a pénzrendszerünk jövője, csak épp nem lehet, mert bajok vannak vele. Az a lényege, hogy mivel a banki rendszer korrupt, költséges és valóban befolyásolható, az ember terelje a pénzügyeit egy államok és bankok által nem ellenőrizhető csatornába. Ezt egészen okosan kitalálták, például az inflálódás elkerülése céljából a kibocsátható bitcoin mennyisége maximálva van, nincsen központi bank és más pénzintézetek, hanem a vásárlók és árusok közvetlenül egymással végezhetnek internetes tranzakciókat. Monetáris rendszer, amit nem lehet megadóztatni, nincsenek kezelési költségei, gyakorlatilag követhetetlen – maga a lassez-faire szabadkapitalizmus.

No, de mi akadályozza meg a digitális pénzek gyakori hibáját, a „kettős költést” a bitcoin esetében? Arról van szó, hogy a digitális pénz „csak” egy adat, bizony megeshet, meg is esik, hogy többször is elköltik ugyanazt az összeget, mondjuk nem a fejlett bankrendszerekben, de a kriptovalutáknak ez típushibája volt. Itt mutatkozik meg Satoshi Nakamoto zsenialitása, ezt akadályozza meg a blokklánc (blockchain). Mivel eladó és vevő között a bitcoin használatakor nincs harmadik, ellenőrző fél, mondjuk egy pénzintézet, ami ellenőrizné a tranzakciókat, ezt a blockchain nevű nyílt hálózat végzi, aminek elvben önkéntes alapon bármely ügyfél tagja lehet, minden fizetési tranzakciót egy elosztott hálózattal monitoroz, ellenőriz és igazol. Az igazoláshoz használt algoritmus biztosítja, hogy minden fizetési tranzakció egyedi legyen. A validáláshoz elég, hogy a hálózat pontjainak több mint a fele megegyezik abban, hogy az elmúlt tranzakciók mindegyike egyedi volt, azaz nem költötték el ugyanazt a pénzt kétszer. Ekkor ezeket a validált tranzakciókat kriptográfiai eljárással egy adatblokkba írják, amit hozzákapcsolnak a korábbi adatblokkokhoz. Így létrejön a közösen elfogadott és igazolt fizetési idősor, a blockchain.

Kicsit érthetőbben: ahol mindenki könyvelő és mindenki figyel mindenkit, ott nagyon nehéz lopni. Persze nem ingyen megy a könyvelés: a blockchain-hálózat a pontjainak a részvételért cserébe véletlenszerűen egy fix összeget sorsol ki bitcoinban egy résztvevő számára mindig, amikor egy új adatblokk létrejön. Ezt a jövedelemszerzési módot hívjuk bitcoin-bányászatnak. És természetesen nem maga az ügyfél végzi a munkát, hanem a számítógépe – magának az ügyfélnek több ezer évbe telne egy-egy tranzakció kriptografikus műveleteinek kiszámolása.

Hű de jó, lehet munka és befektetés nélkül pénzt keresni, dolgozik helyettünk a gép! Azt maga csak hiszi, Sajókám, azt maga csak hiszi: ugyanis a műveletek olyan gépparkot igényelnek az utóbbi időben, az egyre több résztvevő miatt, ami már kisebb ipartelepet foglal el – nem viccelek, Kínában létezett is ilyen pár ilyen „bitcoin-bánya”, ahol több tízezer párhuzamosan futó gép bányászta a kriptovalutát, az egyik Ordosban volt, idén augusztusban még működött (bár a kínai kormány azóta összevonta a szemöldökét a bitcoin-tranzakciók miatt). Olyan napi 70 millió forintra rúgott a hozama.

Másfelől viszont, pont mivel adóztathatatlan és követhetetlen, a bitcoin a rosszfiúk kedvence is. A legtöbb zsarolóvírus bitcoinban követeli a pénzt, és a darkneten, Tor-on elérhető illegális szolgáltatások is imádják használni – hogyne, nem kell pénzmosással bajlódni. Erre még visszatérünk.

Hogy lesz a bitcoinból valódi pénz? Hát, többféle módon. Elvben nem lehetne készpénzre váltani, de a gyakorlatban – főleg 2014 óta, mikor elkezdett emelkedni az ára - számos, erre specializálódott devizatőzsde-weblapon lehet amerikai dollárra és néhány más devizára átváltani, illetve vissza, fizetésnél online es „offline” kereskedők, szolgáltatók egyaránt elfogadják, számuk jelentősen nő. Egyes szolgáltatók lehetővé teszik kereskedők számára bitcoin elfogadását olyan módon, hogy a kereskedő azonnal dollárban vagy egyéb szokásos devizában kapja meg a bevételt. Sőt, idén december 12-én tőzsdére is vitték.

Hát, részben itt kéne az értékhullámzás okát keresni, részben pedig ott, hogy a kriptovaluta mögött sem pénzintézet, sem anyagi fedezet nem áll, illetve korábban nem állt. Ez tulajdonképpen egy konvenció: ha én elfogadom, hogy sokat ér, és te is elfogadod, akkor tudunk vele kereskedni, de különben csak egy szám. Most a tőzsdére vitel miatt már van némi fedezete, de kérdés, hogy mennyi?

És tényleg, mennyit ér?

Egyre kevesebbet, bár időnként stabilizálódik. Az elmúlt napokban már a 20 ezer dollárt is ostromolta a Bitcoin árfolyama, pénteken viszont 13 ezer dollárra esett a szint. Péntek dél körül lement 11 ezer körülre, aztán felugrott 12 500-raa, most állhat újra 13 ezernél. De hát mi okozza ezt?

Több oka is van. Egyrészt a bitcoin ára mesebeli módon emelkedett, tízezer bitcoin pár éve két pizzát ért, most meg látjuk, mennyit adnának érte. Másrészt, a tőzsdei bevezetés és a hihetetlen drágulás miatt azok, akik pár éve játékból, kísérletből vettek pár vagy pár száz bitcoint, most a sosem látott áremelkedés hatására eladják azt – égből hullott vagyon, mintha az ember találna a padláson egy láda Apple-részvényt. (A jelszóelfelejtők is közülük kerülnek ki). Ha nekem volna, én is eladnám, még, amíg magas az árfolyam – csak hát ez törvényszerűen lenyomja az árat. Hiszen hirtelen megnő a piacon a kínálat.

Ezek szerint, ha lement a kisbefektetők eladási láza, visszatér az erős bitcoin és megint az évszázad üzlete lesz?

Az nem is olyan biztos. Ugyanis egyes államok nagyon szeretik a bitcoint, egyesek meg nagyon nem.

Kína például kifejezetten elrendelte az ország kriptovaluta-tőzsdéinek bezáratását, mert rájöttek, hogy az ország eléggé zárt tőkepiacáról bitcoinon keresztül lehet a legegyszerűbben pénzt kivinni. És hát pénzmosásra is ideális. Idén októberben már Vlagyimir Putyin is a bitcoin ellen fordult, ugyanis bár korábban kifejezetten támogatta az orosz bitcoin-bányászatot, most már szabályozni szeretné a forgalmat – és gondolom, adóztatni is.

Ellenben sosem találják ki, melyik ország kedvence a bitcoin.

Észak-Koreáé. A Remetekiráyság ugyanis összesen három dologba hajlandó pénzt fektetni: nukleáris fegyverekbe, rakétatechnológiába és számítástechnikába. Akkor derült ki, hogy fontos neki a bitcoin, mikor Langleyben rájöttek a srácok, hogy a WannaCry zsarolóvírus bizony észak-koreai eredetű, és bitcoinban kéri a pénzt – ki tudja, hány követhetetlen ám nagy hozamú bitcoinbánya dolgozhat a világtól elszigetelt államban? Így viszont kezd érthetővé válni, miért nem hatásos ellenük semmiféle kereskedelmi embargó, hogy lehet mégis pénzük – a bitcoin forgalma ellenőrizhetetlen. Tulajdonképpen Észak-Korea atomfegyvereit a friss amerikai bitcoin-milliomosok fizetik, ha indirekt módon is.

Ügyes ötlet ez a bitcoin. A jelek ugyan arra mutatnak, hogy ez a lufi ki fog pukkanni, de ügyes...

Akinek meg van, adja el gyorsan, míg le nem megy az ára arra az árfolyamra, amint kapták.

Szele Tamás

Szubjektív lesz ez a megemlékezés, nagyon szubjektív, de hiszen innen meg sem mondhatom, mi történhetett Bukarestben azon a fagyos, huszonnyolc évvel ezelőtti napon, elképzeléseim vannak, de ezek nem többek spekulációnál. Hanem azt az érzést sosem felejtem el... Most van az évfordulója.

Én akkor már hosszú ideje Magyarországon éltem, Szekszárd városában, volt egy egészen normális munkahelyem, fizetésem, albérletem, sőt, a helyi rock-klub társelnöke is voltam. Hogy miért is kellett nekem elmenni Nagyváradról? Fogalmazzunk úgy, hogy roppant egészségtelen lett volna a további tartózkodás szülővárosomban. Politikai természetű problémák voltak velem, mostani és itteni szemmel bagatell ügyek, csak hát akkor és ott ez több volt, mint életveszélyes – mint utólag megtudtam, csak a dossziém vagy három kötetre rúgott a Securitatén. El kellett jönni, míg lehetett.

Hanem '89 decemberében már nagyon, de nagyon rossz volt a helyzet. Tudtunk a temesvári mészárlásokról, a hírforrások teljesen megbízhatatlanok voltak, a temesvári és az aradi rádiót hallgattam románul, de amit mondtak, valami őskáoszra emlékeztetett. Rémhírek és valódiak, utcán lövöldöző hadsereg és civil sebesültek, halottak tömege... Harcok Temesváron, Bukarestben, sortűz Kolozsváron... Egyet lehetett tudni: nagy a baj és rengeteg a halott. Főtt is a fejem rendesen, hogy mit lehetne tenni, hogy lehetne segíteni, de hát nagyjából semmit sem tehetett az ember.

Épp dél volt, a délutáni műszakba készülődtem, zuhanyoztam, szólt a rádió – és egyszer csak megálltam, mint a kés a levegőben. Ceausescu utolsó beszédét közvetítették. Ha azt a hangsúlyt, akcentust lehetne feledni... „Dragi tovarasi si prieteni...” Írásban visszaadhatatlan. Hát, ha ez még szónokol, akkor egyelőre remény sincs. És egyszer csak megakadt. Elkezdett dadogni, „alo, alo, tovarasi!” („Halló, halló, elvtársak!”) Elkezdte ütögetni az ujjával a mikrofont, elkezdte kérni, hogy üljenek le az elvtársak (a téren, ahol mindenki állt) – és abban a pillanatban tudtam, hogy ennek itt a vége.

Akkor lett vége, abban a pár percben. Le is keverték a beszédet, de hát kétségtelen volt, hogy egy korszak véget ért.

Valahogy felöltöztem és elindultam a Tanácsi Költségvetés-Elszámoló Hivatalba, ahol operátorként dolgoztam – talán háromszáz méterre lehetett az albérletemtől. Hát az a rövid út egy órába telt. Aki csak szembejött, megállított, hogy „hallottad?” Hallottam hát, csak én eredeti nyelven... máig nem tudom, hogy terjedt el ez a hír a jó szekszárdiak között a fény sebességével. Persze, mikor beértem, már szóltak, hogy ha akarok, most vegyek ki fizetés nélküli szabadságot, ez rendkívüli helyzet és ezer helyen lesz szükség a román nyelvtudásomra. Bizony, vagy két hétig nem is aludtam, maximum pár órákat, itt-ott, ahol éppen értem.

Nyilván semmilyen aktív segítséget nem tudtunk adni, csakis segélyeket küldhettünk. A telefonvonalak használhatatlanok voltak, mobil még sehol, internet esetleg Amerikában... de azért informálódni szerettünk volna. A rádióamatőrök segítettek. Ők tudták koordinálni a romániai kollégáikkal, hogy mikor, hol, mire lenne szükség, így jutott el például egy rakomány fájdalomcsillapító és kötszer Temesvárra. És az emberek jöttek, végeláthatatlan sorokban, és hozták az ételt, a meleg ruhát, a gyógyszert, a bort... szó nem volt ott és akkor pártoskodásról. Aki tudott, segített.

Talán, mert nagyon közel volt már Karácsony, talán, mert a szíve mélyén mindenki aggódott a kiszolgáltatott helyzetben lévő ártatlanokért, talán, mert akkoriban kezdődött Magyarországon '56 rehabilitálása a köztudatban – sok összetevője volt annak az azóta is példa nélküli rokonszenvhullámnak.

Annyit fontosnak találtunk a többiekkel – hogy úgy mondjam, minden akkori párt képviseltette magát a segélyakcióban – hogy a készpénzt csak azzal megbízottak kezelhették, mi, fiatal srácok kizárólag a tárgyakkal foglalkoztunk. De nem is tűnt el egy vörös cent sem.

Valamikor Szilveszter táján beállít Kavics, a Piccolo Drink Pizzéria tulajdonosa két tálca szendviccsel. „De Kavics, hogy küldjük ezt el, romlandó!” „Nektek hoztam, napok óta nem ettetek.”

És tényleg. Akkor jöttünk rá magunk is. De haza is csak pár naponta jutottunk, fürödni, átöltözni.

Volt közülünk, aki reggel csak pár percre nézett be, de este már Temesváron rakta le a kamionunkról a segélyszállítmányt, mert nem akarta kihagyni, hogy az eseményeket a saját szemével láthassa.

Hogy mi történt akkor Romániában, azt én nem vagyok hivatott eldönteni, nézetem szerint borzalmas dolgok, amiket máig nem vagyunk képesek átlátni, valószínűleg egy többrétegű hatalmi játszma végjátékának lehettünk a tanúi – de hogy a szekszárdi, magyarországi nép azokban a napokban jelesre vizsgázott emberségből, az is biztos.

Nem volt ott pártoskodás, gyűlölködés. Csak jóindulat, segítő szándék.

Mikor visszajött az egyik vöröskeresztes kamion, nekem adták róla a fehér zászlót. Hát bizony piszkos volt, át is volt lőve. És bizony véres is volt.

Máig megvan.

Hogy aztán mi történt, az már a legújabb kori történelem tárgya.

A vizsgálatok máig folynak, egyre különösebb eredményekkel, azonban sajnos ezek szinte mindig az aktuális politikai helyzetet tükrözik – objektív eredményekről az 1989. decemberi események tanulmányozása esetében egyelőre nem beszélhetünk.

De én szeretném, ha tudnánk még egyszer ennyire emberek lenni.

Ennyire félretenni ellenszenveket, előítéleteket, félelmeket.

És azt is, hogy ehhez senkinek ne kelljen lőni sehol és senkire.

Szele Tamás

Hát, egyszer már ezt is meg kell írni. Ugye, ott van a tévé, rendszerint háttérben megy, halkan mondja a magáét, mesél, mint a fonóban, még bele is lehet aludni – nálam többnyire a DOQ vagy a History Channel zsolozsmázgat, mert szeretem én elvben a történelmet. Csak ez nem történelem, hanem tündérmese. Abból is a gyengébb.

Nem tudom, hogy optimalizálják ezeknek a szerkesztését, de az biztos, hogy a második világháború máig tart bennük és a templomos lovagok is közöttünk járnak. Hitler és templomosok nélkül nincs adásnap, szerintem szegény Jaques de Molay nagyon örülhetne, hogy naponta megemlékeznek róla, már ha élne, de hát nem él. Ezenkívül van még vietnami háború, lassan kívülről tudom a Tet-offenzíva kisebb hadmozdulatait is, valamint Iwo Jima, minden mennyiségben. Körülbelül ennyiből áll az emberi történelem. Illetve, néha még vannak piramisok, vikingek és gladiátorok is. Hát, mindegy, ez egy ilyen műfaj.

Az ember akkor kezd ideges lenni, mikor néha oda is hallgat. Ugyanis én történetesen viszonylag jól tudok angolul, és vannak némi alapfogalmaim a műszaki-haditechnikai dolgokról is. Mikor az ember hall valami furcsát, kínjában visszafordítja angolra, hogy érthető legyen, Hát akkor lássunk néhány gyakori, alapvető fordítási hibát.

Az angol „campaign” hadjáratot jelent, nem kampányt.

A szövetségesek magyarul NEM szövetségiek. Az az FBI.

Tankellenes tűz nem létezik, tankelhárító létezik.

A gépkarabély, a géppuska és a géppisztoly NEM szinonímák.

Az ellenséget nem körbeveszik, hanem bekerítik.

Az albán hegyek NEM Itáliában vannak. Azok az Appenninek.

A „private” nem magánembert, hanem közlegényt jelent.

Az „Alsó országokat” magyarul Benelux Államoknak hívjuk. De pontosabb lenne Németalföldnek nevezni.

A B-24 a repülőgépnek nem az „elnevezése”, hanem a típusa.

Pattonnak nem „Általános” volt a neve, hanem generális a rangja. (General Patton).

A szövetségesek minden félrefordítás dacára megnyerték a második világháborút. De ha az akkori híradókat a mostani fordítókra bízták volna, máig nem tudnánk erről.

És ez a sok sületlenség összesen egy darab dokumentumfilmben fordult elő.

Aztán tegnap azt mondja az egyik dokucsatorna, hogy „A fomoriaiakat Conan vezette”.

A ki?

A kiket?

Elkezdem figyelni. Conan, a Barbár, a fomoriaiakat.

Hát, az elég nehezen sikerülhetett. Lévén, hogy a „fomorian” egy legendás népesség, az ír mítoszok köréből, ha voltak is, punok vagy elkeveredett ógörögök lehettek, akiket a felsőbbrendő kultúrájuk miatt a helyiek isteneknek (tündéreknek, elfeknek, ahogy tetszik) véltek.

Ha egyáltalán voltak, mert lehet, hogy legenda az egész.

Conant, a Barbárt, a Kimmériait pedig Robert E. Howard találta ki.

Az odáig rendben van, hogy gael nyelvterületen gyakori keresztnév a Conan. Hiszen Howard se akarta Krisztiánnak vagy Csang Linek elnevezni a főhősét.

Összegezzük.

Tehát egy kitalált népet vezet egy több ezer évvel később kitalált személy egy valódi dokumentumfilmben.

Oké, hogy a film a mítoszokról szól.

De legalább ne a ponyvaregényekről szólna...

Beszéltem én erről szinkronban dolgozó színészekkel is, és hát nekik még tán nagyobb szenvedés ezeket felmondani, mint nekünk meghallgatni: hiszen művelt, tehetséges emberek, pontosan tudják, hogy hülyeség van odaírva. Az ír, skót vagy walesi helységnevek kiejtését nem is szabad számon kérni, walesi nyelven olvasni is művészet, nem, hogy beszélni – ez azért nem is annyira fontos. Az értelemzavaró hibák a fontosak, azok, amiket az ember a magyar szövegből is angolra kell visszafordítson.

De hát kik fordítják ezeket? Elképzelésem sincs, csak abban vagyok biztos, hogy magyarul nem tudnak, és komoly versenyvizsga lehet a felvételüknél, mert nagyon nehéz olyan embereket találni, akik a világon semmihez sem értenek.

Éltem én is fordításokból, bizony, sovány kenyér volt, tudom, hogy nics túlfizetve a fordító: egyszer például le kellett fordítanom három nap alatt ékes német szaknyelvből magyarra egy négyszáz oldalas fűnyírógép-katalógust. Hát nem sokat aludtam akkortájt, de a három napból egy arra ment el, hogy megtanuljam, hogy is működnek ezek a gépecskék. Mondjuk sosem fizették ki, de jó kis nyelvlecke volt, ráadásul lektoráltattam egy anyanyelvi szakértővel is, és alig tizenöt-húsz hiba volt a négyszáz oldalban.

Jó, ennyi még oké is, meg hát megnézeti az ember – de egy fűnyíró-katalógus mégsem megy ki adásba!

Meg feliratoztam is filmet, tudom, hogy azt „időre” kell csinálni, a felirat nem tartalmazhat hosszú és bonyolult mondatokat, és maximum három sor lehet, mert különben szegény néző nem tudja elolvasni – a kedvenc mondatom az volt, miszerint „Karl Dönitz Grossadmiral, Befehlshaber der Unterseeboote, Oberbefehlshaber der Kriegsmarine megtekinti az U-47 Unterseeboot torpedóvető csöveit”. Aki ezt kihozza két sorra, az varázsló – de kihoztam, mert kellett.

Jól van, értem én, hogy fordítani nem könnyű mesterség, de azért hülyeségeket mégsem kéne.

Az embernek első körben az jut az eszébe, hogy talán jól fizetett, művelt emberekkel kéne végeztetni ezeket a fordításokat, és talán nem rohammunkában, mert abból csak szamárság lesz: valamelyik este is találkozott Trockij Raszputyinnal az Ipatyev-házban, csak azt csodáltam, hogy Rettegett Iván és Dobrinya Nyikitics hogy nem mentek oda?

Mi ennek a veszélye?

Ha infotainmentnek, szórakoztató ismeretterjesztésnek fogjuk fel, akkor is sok. Ugyanis a nézők ezt hiteles tényként érzékelik, és hát nem tudhatja mindenki, hogy mondjuk a Hagia Sophiát nem Nagy Szulejmán építtette, az azért már ott volt egy ideje.

Hanem ha a félrefordításokat tényként fogadjuk el, akkor bármit elhiszünk: azt is, hogy a templomos lovagok a sarkon mászkálnak, azt is, hogy Ulster ősi angol föld, és most nem is mennék bele az aktuálpolitikai vonatkozásokba: vigyázni kéne ezzel, a Brexitet is ilyen hamis félinformációk alapján szavazták meg, kínlódnak is vele máig.

Ugyanis a közvéleményben a hazugság könnyen válik elfogadott ténnyé, ha igazsággá nem is, és aztán csak a Jóisten menti meg az embert a máglyától.

Végül is, ha mindenki azt hiszi, hogy a boszorkány könnyebb, mint a kacsa, akkor a legbölcsebb dolog óvakodni a kacsamadártól és a mérlegektől.

Hogy is mondta Mark Twain? „Adj a hazugságnak egy óra előnyt, és az igazság sosem fogja utolérni”.

Hát, a sok szamárság naponta megkapja ezt az egy óra előnyt...

Szele Tamás

• Száncsengő, száncsengő, itt a Télapó...

• Hacsek, szegény barátom, mit ivott?

• Tulajdonképpen mindent, de hogy jön ez ide?

• Magának nem áll jól ez a karácsonyozás, mondta már a rabbi is...

• Magának se.

• Az tény, de nem is vagyok egy személyben háromkirályok plusz jászol és barom.

• De olyan szépet láttam, olyan karácsonyit...

• Ne mondja. Megint szembejött a Gáspár?

• De hiszen a Gazsi a szomszédom!

• Jó, akkor a Menyhért. Vagy a Boldizsár. Tudom, hoztak aranyat hat marékkal, tömjént egész vasfazékkal. És mondja, mit csinál a tömjénnel?

• Beteszem a bankba.

• Maga tényleg hülye. Az aranyat meg elfüstöli?

• Na, de legalább gyalog jöttek, mert siettek.

• Nem, azért jöttek gyalog, mert nem jár a metró. Mondja, magának valami fixációja van ezzel a Karácsonnyal? Ötvenhatban is Télapónak öltözött, mert félt, hogy elviszik.

• Nem vittek? Dehogynem. Jött két Gyedmaróz, Sznyegurocska nélkül, és akármilyen pirosba voltam öltözve, elvittek a sarkkörre, továbbképzésre.

• És tovább képezték?

• Hogyne. Tökéletesen tudok mínusz negyvenkét fokban hibrid kukoricát vetni, miközben acélt esztergálok és a lábaimmal kitakarítom a körletet is.

• Maga tényleg az igazi Gyedmaróz. Na, és mit hozott?

• Karácsonyfadíszt.

• Na, azzal sokra megyünk.

• De ember, ezek nagyon nagy karácsonyfadíszek!

• Mekkorák?

• Hát, olyan tizenhat tonna az alvázuk egymagában.

• Na, ahhoz tényleg kell karácsonyfa. És még tudnak valamit?

• Hogyne. Gyári típusjelzésük GAZ–5903. Közúton 80-135 km/h sebességre képesek. Terepjáró képességük kapcsolható összkerékhajtással fokozható. Az alapfelszereltség része a TNPO, TNP-B és TKN-3 optikai eszközök a járművezető és a parancsnok részére, valamint egy OU-3GA2M infravörös reflektor, 6 db 81 mm-es füstgránátvető, az R-173 vagy R-163-50U rádiókészülék, belső távbeszélő berendezés és vízsugár-hajtóművek.

• Maga szerencsétlen, ez egy BTR-80-as csapatszállító!

• Istenkém. Nekünk ilyen karácsonyfadísz jutott idén. De mind az öt kint áll a városban!

• Hát, ehhez egy mammutfenyő is kevés lenne. És mit csinálnak?

• Tulajdonképpen semmit, csak fokozzák az ünnep fényét. Meg védenek minket.

• Kitől?

• Hát, ha esetleg jönne a Boldizsár, tudja, az szerecsen király... Meg ha valami gyanús közel-keleti migránsok menedéket kérnének az istállóban.

• Aha. Hát főleg. Most képzelje, micsoda konsternáció lenne, megszületik itten nekünk egy kisded, felnő, és szegények királya lesz. Aztán vízen jár meg azt mondja, hogy szeresd a felebarátodat.

• Hát, borzalmas. Különben is, nálunk vízen csak a fejedelem járhat.

• Én is láttam sétálni a Parlament előtt, a Dunán.

• Na, látja. Ez a marha még úszni se tanult meg!

• Mondja, van ezekben a BTR-ekben fűtés?

• Sok minden van bennük, de fedélzeti periszkóp és fűtés, na az nincs.

• Szegény zsoldosok, megveszi őket odabent, abban a nagy vasban az Isten hidege.

• Hát, majd betlehemeznek.

• Egy csapatszállítóban.

• Pásztortüzet mégsem rakhatnak benne. Majd körbeülnek, eléneklik háromszor az amuri partizánok dalát és Lenin elvtársra gondolnak. Vagy von Rundstedtre, manapság magam sem tudom, ki is a páncélosok védőszentje a kánon szerint.

• Szegények. Nem kéne nekik vinni egy kis forralt bort, főtt kolbászt?

• Maga megőrült. Az fraternizálás volna, meg még kiderülne, hogy ők is emberek. Többet nem félhetnénk tőlük.

• Tudja, amondó vagyok, hogy nem való minékünk ez a sok szépség. Páncélozott csapatszállító Karácsonyra, nehézgéppuskával a toronyban, hát érdemeljük mi ezt?

• Igaza van, nem, egész évben rosszak voltunk.

• Beszéljük meg a zsoldosokkal, hogy menjen vissza mind az öt a Kossuth térre, hadd örüljön nekik a negyedes fejedelem, tőle kaptuk.

• Milyen szép gondolat. És még mi lesz?

• Ha veszünk nekik lőszerjavadalmazást, csillagszóró is lesz.

• Tudja, én telhetetlen vagyok, nem lehetne az égen is egy csillag?

• De, lehetne. Csak a hatágúval bajok vannak, az ötágúval főleg, a négyágú a NATO felségjele, a háromágú a Mercedes, kétágú meg nincs.

• Micsoda Betlehem, csillag nélkül... na, mindegy.

• Hát, ez jutott.

• Tudja mit? Az a három napkeleti is hülye, ha idejön.

• Ide? Dehogy jönnek, nem ment el az eszük.

  (Együtt, szvingelve): „Kedves három királyok! Jó éjszakát kívánok!”
  

   

   

  Szele Tamás

„Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.
Miatta nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli.” (József Attila)

Márpedig hörpöli, kérem, még tósztot is mond hozzá. És büszke magára az a részeg, veri a mellét féltéglával. No, de miről van szó? A szociális helyzetről, hogy ilyen nagyképű legyek, és nemkülönben a szociális munka helyzetéről. Ami ma, Magyarországon egyszerűen kétségbeejtő.

Akkor kezdjük az elején. Minden despotizmus alaptétele, hogy polgárai számára a létező világok legjobbikát teremtette meg, tehát, akinek valami baja van, az vagy hazudik, mert idegen ügynök, vagy nem normális. A nagy Szovjetunióban a tartósan problémás egyedeket el is zárták mindenféle helyekre, gulágokra vagy elmegyógyintézetekbe, különben ez Kínában is szokás, ott „továbbképzésnek” hívják manapság (régebben átnevelő tábornak). Nálunk, kapacitás híján, le se tojják őket. Ez még elviselhető, ha az a probléma elvi jellegű, de mi van, ha anyagi?

Mi van, ha az a fő bajod, hogy munkanélküli vagy, szegény vagy, beteg vagy, öreg vagy, gyerek vagy, hajléktalan vagy? Ez nem elvi, hanem nagyon is gyakorlati kérdés. Akkor is az állam ellensége vagy?

Akkor is, sőt, főleg akkor. Mert ez a mai magyar állam sem nem tudja, sem nem akarja kezelni. Ez a főispánok kézcsókos világa, amin kívül nincs is élet, csak hanyatló Nyugat és mesés Kelet. Ez a rémálom nem tűri az objektív valóságot. Az állam jószerével semmiféle szociális programot nem finanszíroz, ha mégis, az olyan, mint az elhíresült csibeosztás – látszatintézkedés, hiszen a naposcsibékhez vagy nem is adtak tápot, vagy felnőtt csirkék tápját adták, két napon belül írmagjuk sem maradt ott, ahol osztották. No, de tétel kipipálva, istenadta szája ne sírjon, a gondoskodás megtörtént róluk.

Rendben, hát majd segítenek a civilek.

Ha tudnak.

Egyrészt, a civil mozgalmak nagyon nem milliárdosokból állnak, akármit is mondjon a kormánypropaganda, másrészt ők sem bírnak mindenkin segíteni. Nem is bírhatnak. Azt már hozzá sem teszem, hogy közöttük sem kapott tudományos alapú szociális képzést mindenki, de ezt nem is lehetne elvárni. Harmadrészt, ha egy vörös centet elfogadnak külföldről, már álcivilek, ámde, ha el nem fogadják, még tán zsömlét sem bírnak osztani.

Nem szeretném a problémakört csakis és kizárólag az ételosztásokra leszűkíteni, mert a gond sokkal összetettebb – pénz kéne, munka kéne, iskola kéne, ruha kéne, áram kéne, fedél kéne, emberi méltóság kéne, orvos kéne, gyógyszer kéne – de így, Karácsony előtt épp az ételosztásokon mutatkozik meg, miképpen is viszonyul a magyar állam azokhoz, akik bármire is rászorulnak.

A pécsi gulyásosztást a Fidelitas próbálta bejgliosztással megzavarni, csak hát az nem zavarás, sikerült belőni az öngólt, ámde mit is mondtak a bejgli mellé? Nem azt, hogy „Kellemes ünnepeket, jó étvágyat”, hanem azt, hogy:

„Ha elfogadják ezt az ebédet, ezt a gulyást, akkor mi lesz majd a következő kérés ettől a szervezettől, Soros György szervezetétől. Ki tudja, hogy a következő kérés nem az lesz-e, hogy fogadjanak be migránsokat vagy szavazzák meg azt, hogy Magyarországon betelepíthessék korlát nélkül a bevándorlókat.”

Haver, aki a mínusz kevésben sorba áll a gulyásért, az nem fog neked politikai kérdésekkel foglalkozni. Az örül, ha nem fagy meg és jóllakhat. Mocskos, cinikus, belpolitikai demagógia bármely szociális tevékenységgel foglalkozó civil szervezetet politikai célokkal vádolni, még ha a miniszterelnökünk paranoiás is.

Aztán lássuk, mit mondott Papp László polgármester Debrecenben. És mit tromfolt rá Kósa Lajos! (http://www.dehir.hu/debrecen/debrecen-ellenall-az-alcivilek-politizalasanak/2017/12/18/)

„Papp László közölte, nem akarja kockáztatni Debrecen nyugalmát álszervezetek tevékenysége miatt, ezért azt kéri tőlük, hogy hagyjanak fel a működésükkel, a debreceni önkormányzat nem hiszi el, hogy karitatív munkát végeznek, ugyanis Debrecen meg tudja oldani a helyi szociális problémákat. A polgármester aláhúzta, Debrecen nyugalma a legfontosabb, ehhez képest Soros György érdekei ezredrangúnak számítanak.

Kósa Lajos hangsúlyozta, elkezdődött azoknak a civil szervezeteknek a szervezése, melyek látszólag a szegények támogatásával foglalkoznak, de később más szerepet kapnak a migránspolitikában.” (Dehir.hu)

Tetszik érteni? Aki ételt oszt, a Haza ellensége, aki elfogadja, az is. Öntudatos magyar ember megfagy, éhen hal, de nem eszik egy falatot sem, ha azt civil adja. Csak az önkormányzattól, az államtól vagy az egyháztól fogad el ételt.

Hát, ha csak az ételosztásból sikerült ekkora demagógiát összehozni, a többi bajt már nem is említem. Még a végén kiderül, hogy leérettségizni is hazaárulás.

Elmondható tehát, hogy a jelek szerint valóban tilos ételt osztani Karácsonykor, ott gátolják, ahol lehet. Merthogy az ételosztó civileket bizonyára a Soros finanszírozza, mondja a kormány.

Mármost, ha az ételosztást a Soros finanszírozza, akkor a szegénységet és a hajléktalanságot bizonyára a kormány, különben nem volna köztük érdekellentét.

Létezik egy kiváló, torokszorongató, drámai erejű munka a Nagy Magyar Nyomorról. L. Ritók Nóra írta, az a címe: „Láthatatlan Magyarország”. Aki abba csak beleolvas, sír vagy káromkodik, kardja után kotorászik vagy segíteni indul, olyan plasztikusan mutatja be a mélyszegénységet, amiről az illetékesek vagy nem vesznek tudomást, vagy büntetik. (Mint a munkanélküliséget, közmunkával). Radikális szociális munkások Ferencz Norbert kezdeményezésére ezt a kötetet küldik el döntéshozó és befolyásos közszereplőknek. Mottójuk: „reményünk kifejezése, hogy a valóság időigényes megismerését kiváltandó adjuk a kezükbe”. Mint nyilatkozatuk írja:

„Akárhogyan is, szociális szakemberekként felelősségünk, hogy felhívjuk a döntéshozók figyelmét, melyek azok a kritikus pontok, amelyeken feltétlen, azonnali szociálpolitikai beavatkozás szükséges.

Szociális munkásokként a hétköznapi mókuskerék jellegű harcainkon felülemelkedve ez a karácsonyi- társadalompolitikai akció a tudatosságnövelés technikájával igyekszik az érintetteket (ez esetben befolyásos közszereplőket) megszólítva, őket bevonva a vidéki Magyarország nélkülözésére és kilátástalanságára - valamint az ezek ellen küzdő, a szegényeket támogató szakemberek mindennapos küzdelmeire - ráirányítani a figyelmet.”

Hát lássuk a címzettek névsorát.

Orbán Viktor, miniszterelnök
Balog Zoltán. EMMI miniszter
Lázár János, miniszterelnökséget vezető miniszter
Czibere Károly, szociális ügyekért felelős államtitkár
Rétvári Bence, EMMI miniszter helyettes
Schneider Tamás, az Országgyűlés alelnöke
Nyitrai Imre, szociális ügyekért felelős helyettes államtitkár
Novák Katalin, család és ifjúságügyért felelős államtitkár
Dr. Hekáné Dr. Szondi Ildikó, szegedi önkormányzati képviselő
Szirbik Imre, Szentes polgármestere
Demján Sándor, Magyarország 2. leggazdagabb embere, vállalkozó, üzletember VOSZ elnöke
Rogán Antal, a miniszterelnök kabinetfőnöke
Kövér László, az Országgyűlés elnöke
Szijjártó Péter, külgazdasági és külügyminiszter
Gyurcsány Ferenc, a DK elnöke, egykori miniszterelnök

Érdekes lenne majd megtudni, egy-két válasznál több érkezik-e.

Megköszönik-e az ajándékot.

Nem tartok sok köszönettől, sajnos.

Mi lesz? Semmi. Az ős patkány tovább terjeszti a kórt, a részeg tovább hörböli a szegények levesét.

De nem tarthat ez sem örökké.

Azt ne tessék hinni.

Szele Tamás

Kérem szépen, újból stíluselemzés következik, magvas gondolatok esszenciáját hüvelyezzük ki, nem szem elől tévesztve azt a fentebb stílt, azt a helikoni szóhasználatot sem, mely valósággal belengi a felszólalók bájdalát. Mint olyan és gyanánt, kérem. Túlzás nélkül mondhatom, Semjén és Kövér egymásra licitáltak a hétvégén, poéták versenye volt ez a szombati szümpózion.

Persze, a hanyag és felületes szemlélő úgy tudja, hogy szó nem volt dalnokversenyről, hiszen csak a Kereszténydemokrata Néppárt országos választmánya ülésezett. Ahogy tévedni tetszik, kérem, ahogy tévedni tetszik. Mert amint szólásra emelkedett az erkölcsi tartásáról, állatbarátságáról és természetszeretetéről közismert Semjén, nem beszéd hagyta el ajakit, hanem őserővel zengett fel a dal, mit dal, eposz, hősi tabló, életkép! Idézzük szó szerint, az MTI-ből, megérdemli ez a bülbülszavú dalnok.

„A politikus értékelése szerint „Brüsszel kettős bűne miatt” veszélyben van a keresztény civilizáció. Kifejtette: az egyház-, család- és nemzetellenesség tudatosan rombolja a keresztény értékeket. Semjén Zsolt a jakobinus, kommunista, liberális és '68-as ideológiákat mind a szabadkőműves hagyományokra vezette vissza, elítélve a kereszténység relativizálását. A demográfiai vákuum okaként jelölte meg a család tudatos rombolását, az anyaság „zárójelbe tételét”, a férfi és nő házasságának megkérdőjelezését. A nemzetellenességről szólva pedig kijelentette: az európai világot megvető iszlám ellenállás nélkül, mint kés a vajban hatol át. A miniszterelnök-helyettes Brüsszel másik bűneként a migráció megszervezését azonosította, inkorrektnek nevezve a helyzetet a bevándorlást elutasítókkal és magukkal a migránsokkal szemben is.
Vitatta az arab tavasz kirobbantásának értelmét, utalva arra, hogy keresztényüldözéshez, romboláshoz vezetett.

Az egész polgári jobbközép világ ma egy táborban van, a baloldal és a „nehezen meghatározható Jobbik” pedig darabokban - mutatott rá, meghatározónak nevezve Orbán Viktor miniszterelnökkel való kipróbált barátságát, továbbá a Fidesz és a KDNP bajtársi szövetségét.
Ezzel szembeállítva a politikus egy tál skorpióhoz hasonlította a baloldalt, ahol a szereplők marják egymást, hiányzik „az emberi minőség”, és ezért nem képesek életképes szövetségre.”

Ugye, hogy eposz? Nem is homéri, inkább ossziáni, ugyanis az volt a hamisítvány. Sőt, anakreóni elemeket is tartalmaz, például az anyja kreónját... A szerző mitikus magasságokból kezd, meghatározza a Gonosz gyökerét a szabadkőművességben, mert hát honnét származhatna minden bajunk, ha nem egy baromi régi társaságtól, ami leginkább csak jótékonysággal és művelődéssel foglalkozik? De hallgassunk, ne rontsuk el a költői fikciót, a dalnokot megilleti a poetica licentia, lássuk, hová fejlődik a cselekmény? Apokaliptikus vízió tárul elénk, szüzek siralma, özvegyek panasza nyög belé, nem szül rabot a szűz és anya nem szoptat csecsemőt. Nem szoptat, mert nincs: a gonosz brüsszeli egyházellenesség miatt nincsenek házasságok, illetve kizárólag férfi és nő között nincsenek, ebből következően már ki is haltunk egy ideje. A nemzetellenesség miatt pedig úgy járkál ki-be Európában a világunkat megvető iszlám, mint az Orbán lelke, ugyebár.

De az ellenzék bezzeg hangos, munkálkodik a cimbalmos! Míg a polgári jobbközép egy táborban szorong, az ellenzék darabokban nyüzsög, miként egy tál skorpió. Hogy hogyan nyüzsög egy tál skorpió, ha darabokban van, azt én nem tudom, de nem is dolgom tudni, tudja helyettem a szerző, aki ezzel a képzavarral minimum babért érdemel, de krumplifőzeléket is.

Hanem, ha a kedves közönség azt hitte, hogy az eseményen vendégként megjelent, szintén babérköszörűs Kövér László annyiban hagyja a rémlátomásként rivalló hősi életképet, hát nagyot tévedett. Szót kért a Mester, mit Mester, Házmester, és rákontrázott. Őt is csak a maga teljes szépségében idézhetjük, minden másítás bűn volna a szöveg ellen. 

„A jövő tavaszi magyarországi választáson Európa sorsa is eldőlhet – hangoztatta Kövér László, az Országgyűlés elnöke a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) országos választmányának ülésén szombaton, Budapesten.

A házelnök - aki a Fidesz választmányi elnöke is - a választások tétjeként az elmúlt 7-8 év eredmények megőrzésére hivatkozott, továbbá arra, hogy Magyarország magyar ország tud-e maradni.
Az eredmények közé sorolta a családpolitikai rendszert, az unión belül kiharcolt gazdasági mozgásteret és a nemzetpolitikát. Utóbbit úgy jellemezte: gyakorlatilag a nemzethatárok feletti újraegyesítés, a nemzeti közösség újraszövése zajlik.
Kövér László kiemelte, hogy Magyarország ma lélekszámánál, gazdasági teljesítményénél nagyobb befolyással bír a nemzetközi politikában, és ennek szerepe van abban, hogy Európa megőrzi-e keresztény karakterét.
Emiatt nagyobb hévvel támadják és vitatják azt, amit Magyarország képvisel - mutatott rá Kövér László, aki a küzdelem felei között a magyar kormányt és a mögötte álló többséget, valamint az unió bizonyos intézményeit és bürokratáit nevesítette, jelezve: utóbbiak jelentős részben „Soros György zsebében vannak”.

A nemzetállami demokratikus döntéshozatal mára gátja lett a profitmaximalizáló törekvéseknek, ezért a nemzetállamokat maga alá akarja rendelni: vagy úgy, hogy megvásárolnak és kinevelnek politikusokat - erről szól az Európai Parlament Soros-listája -, vagy egy transznacionális struktúra felépítésével, a brüsszeli központ megerősítésével a tagállamok rovására – fogalmazott Kövér László.
Emlékeztetett arra, hogy a német szociáldemokraták elnöke, Martin Schulz - aki „mint a részeg és a gyerek, őszintén beszél” - elmondta, hogy 2025-re létre kell hozni az Európai Egyesült Államokat.

Ezekben a küzdelmekben ugyanúgy helyt kell állni, mintha valami sorsdöntő csatában vennénk részt, ami ismét eldönti az európai civilizáció sorsát, ahogy a török háborúk idején. „Hogy mi a fészkes fenének áldoztuk fel magunkat, azt nem egészen értem, nyugodtan átengedhettük volna Bécsig a törököket, úgy sem lennénk rosszabb helyzetben” - jegyezte meg.”

Hát kérem, a krónikásnak elakad a hangja a gyönyörűségtől, cserben hagyják a szavak. Míg Semjén az impresszionista líra hagyományait követve egy hangulatot, egy látomást varázsolt elénk, az akadémikusabb, klasszicista Kövérnek a szókincse ejti bámulatba a hallgatót. Valódi poeta doctus. „Családpolitikai rendszer”, „gazdasági mozgástér”, „nemzetpolitika”... Arany, Petőfi nem használják ezeket a gyönyörű magyar kifejezéseket. Mondjuk lehet, hogy azért nem, mert semmi szükségük rá, de kihagyták az életművükből. Micsoda merész szókép, az Unió intézményei Soros zsebében – méltó a semjéni tál skorpióhoz, mely darabokban nyüzsög.

A törököt illetően ne legyünk olyan szigorúak. Jó, hát elmentek kétszer Bécsig, ebből egyszer még az is lehet, hogy segítettünk nekik (nem biztos, az a biztos, hogy nem tartottuk őket vissza).

És?

És?

Rosszabb helyzetbe kerültünk?

Még jobb helyzetbe sem!

Ne kukacoskodjunk, kérem, örüljünk annak, amink van.

Élvezzük ki ezt a csodás stilisztikai- és dalnokversenyt, melyen helikoni lantosok mérték össze tehetségüket a KDNP jóvoltából.

Azonban tehetségük összemérhetetlen.

Sőt, mérhetetlen.

Legalábbis mai eszközeinkkel.

Ezekhez a tehetségekhez ugyanis pásztázó nyalábú elektronmikroszkópra volna szükség, és az drága.

Mérhetetlenek.

Mondhatni szubatomiak.

Szele Tamás

A gondolat elsőre ijesztő. Még elképzelni is kellemetlen, hogy az újságírás automatizálható, és a jövőben robotok írhatják majd a sajtóanyagok nagy részét – csak éppen ez már a jelen, nem a jövő. A 444 a Qubit nyomán roppant érdekes írást közöl a robotújságírás jelenéről, aminek alapján elmondhatjuk: azért tehetséges embernek nincs miért aggódni.

Itt olvasható maga az anyag is (https://qubit.hu/2017/12/15/a-robotujsagirok-mar-a-spajzban-vannak-es-mindenkinel-gyorsabban-gyartjak-a-tartalmat), de a tanulságai izgalmasabbak. A legelső rögtön az, hogy a tudomány mai állása szerint robotújságíró, vagyis hát újságíró szoftver politikai propagandára nem használható. Illetve csak úgy, hogy miután megírta a magáét, jön egy ember és átírja. A szoftver ugyanis nem tud célzatosan csúsztatni, nem tud tényeket elhallgatni, másokat kiemelni, vagy foglalkozik mindennel, vagy nem foglalkozik semmivel, és mivel nem értelmezi a szöveget, nem is tudhatja elferdíteni a tényeket.

Egy pillanat. Nem érti, mit ír, de mégis ír?

Bizony: a szónak abban az értelmében véve, ahogy mi gondoljuk, nem érti, nem értelmezi, nem köt a szavakhoz, kifejezésekhez személyes élményeket vagy elképzeléseket. Viszont, mivel a nyelv dinamikáját érti, meg tudja írni. Vegyünk egy példát!

Mondjuk legyen az a hír, hogy földrengés volt a Salamon-szigeteken. A robot leírja, hogy a Richter-skála szerint hányas, mennyi az áldozatok száma, mennyi a sebesülteké, mekkora az anyagi kár. A cikk informatív lesz, tulajdonképpen egy hírtől nem is lehet többet várni. De a „földrengés” szó leírásakor nem képzeli el a pokoli morajt, a menekülő embereket, az összeomló épületeket. Egy emberi kolléga igen – az más kérdés viszont, hogy egy hírben nincs is szükség költészetre, érzelmi megközelítésre, a hír legyen igaz és pontos, ha lehet, érdekeljen sokakat, és ezzel kész is.

Itt láthatjuk tehát, mire jó a robotkolléga. Hírbányászatban verhetetlen és halálosan gyors – nemrég derült ki, hogy a világhírű Reuters is használ ilyen célokra egy News Tracer nevűprogramot, ami a Twitter-bejegyzéseket figyeli. Mind az összeset – márpedig napi hétszázmillió van, ember erre képtelen volna. Viszont a News Tracer segítségével tudtak tavaly elsőként beszámolni a chelseai és brüsszeli terrortámadásokról.

Most jön a jó kérdés: mennyivel gyorsabban?

A chelseai bombatámadás esetében negyedórával voltak gyorsabbak mindenkinél, a brüsszeli terrorakció esetében nyolc perccel. Ez akkor számít, ha exkluzív a hír, ugyanis ebben az esetben – ne feledjük, a Reuters hírügynökség, abból él, hogy adja-veszi a híreket, jó pénzért – ha ők dobják piacra elsőként az információt, ők is kereshetek rajta a legtöbbet.

Viszont ez puszta információkezelés. Ráadásul a robot nem ellenőrzi az adatokat, hiszen nem tudja, mi az a hazugság vagy tévedés. Így eshetett meg, hogy a Los Angeles Times Quakebot nevű robotja idén júniusban kiengedett egy hírt egy Santa Barbara-i földrengésről (innét a korábbi példám is), ami 6,8-as lett volna – csakhogy nem történt meg. Illetve megtörtént, csak 1925-ben. Az volt ugyanis a helyzet, hogy a robot az amerikai geológiai adatbázist figyelte, amit éppen archiváltak, és pár másodpercre nyilvánossá vált az 1925-ös adat. A hírvadász meg azonnal lecsapott rá, és ellenőrzés nélkül közölte is.

Hát itt a baj: erre, ugye, egyetlen programozó sem volt felkészülve. Ahogy mondjuk a tudatos félretájékoztatásra sem. Természetesen a szerkesztők tisztában vannak a hibalehetőséggel, épp ezért a robotújságírókat leginkább azokon a területeken alkalmazzák, ahol pontos, egzakt adatokkal kell dolgozni, mint a sportban. Habár... mondjuk az amerikai választási kampány alatt már bevetették őket az eredmények és az exit pollok figyelésére. Mármost 2002 óta mi Magyarországon tudjuk, hogy exit poll alapján választásról nem tudósítunk: akkor ugyanis az exit pollok alapján elsöprő győzelmet aratott volna a Fidesz, csak a valóságban szenvedett vereséget.

Akárhogy is nézzük, a jövőben lesznek ugyan robotkollégák, de azokat a nehéz, sok figyelmet igénylő, kimerítő feladatokat fogják ellátni, amelyekhez nem kell vélemény, viszont sok, egzakt, számszerű adatot kell hozzájuk figyelni. Ezt akár meg is írhatja a szoftver, az emberi nyelvek számítógépes elemzése tart már ott, hogy elfogadható anyagot képes írni egy gép is, csak azért szerkesztőnek muszáj lesz majd látni, mielőtt kimegy. Az emberi kollégákra marad viszont az elemzés, a csúnya kifejezéssel „véleménycikknek” nevezett műfaj, vagyis a jegyzet, karcolat, kroki, a folyamatok áttekintése és ismertetése – tehát minden, amihez fantázia és önálló vélemény szükséges.

Emberi feladat lesz az interjú, a tudósítás, főleg a helyszíni, hiszen ezekben a műfajokban gyakran kell improvizálni, alkalmazkodni a változó körülményekhez, embereké marad a kritika is, hiszen erősen szubjektív dolog, egzaktnak semmiképp sem nevezhető – emlékszem arra az esetre, mikor egy neves zenekritikusunk leírta a még nevesebb zongoraművészről, hogy előadása során „számtalanszor melléütött”. A zongoraművész fogta az előadás felvételét, és bíróság előtt bizonyította, hogy nem számtalanszor ütött mellé, hanem számos alkalommal, összesen – mondjuk – hetvenháromszor. A pert megnyerte. Egy robotkritikus megszámolta volna...

Tönkreteheti-e a sajtót a robotizálás? Igen és nem. Ha okosan használjuk, ellenőrizve, akkor semmiképpen sem, viszont rengeteg terhet vehet le az emberi munkatársak válláról, azonban ha bután alkalmazzuk, valóságos melegágya lehet a fake newsnak – hiszen a robot nem ellenőrzi a hír forrását -, eláraszthatja a világot olvashatatlan, száraz, pusztán híralapú, feldolgozatlan médiatartalommal, gondoljunk csak arra, hogy egy eseményhez rendszerint hozzátartoznak az előzményei és a várható következményei is – ezt a robot nem veszi tekintetbe. Extrém esetben képes volna a második világháborút is egymástól elkülönülő, független harci cselekmények egymásutánjaként közölni, holott összefüggtek azok, nagyon is.

Persze, okos szerkesztő ezt tudja. Ami azt jelenti, hogy az anyagok feletti döntési jog emberi kézben kell maradjon – míg emberek az olvasók is.

A magyar sajtót viszont tönkreteheti. Már a kilencvenes évek vége óta megfigyelhető az a minőségcsökkenés, amit elsősorban a költséghatékonyság okoz: a nagy példányszámú bulvárlapok inkább íratnak tíz-tizenöt soros, minősíthetetlenül gyenge anyagokat műveletlen, képzetlen emberekkel, olcsóbban, minthogy a valódi újságírókat megfizessék. Nekik a robotújságíró még inkább meg fog felelni, hiszen azt elég egyszer kifizetni, aztán dolgozik ingyen, éjjel-nappal. Ha azt mondják neki, keressen Föld felé közeledő aszteroidákat vagy ötlábú borjakat, azt fog keresni, akárhányra is legyen szükség. Nincsenek etikai skrupulusai. Tehát az elképzelhető, hogy a bulvársajtó, főleg a magyar, majdnem teljesen robotizálható lesz, kivéve két műfajt: a „sztárinterjút” és a divatot.

Nyugaton ez már kevésbé valószínű, habár ott is vannak olyan sajtótermékek, amelyeknek sem az írásához, sem az olvasásához nem kellett eddig sem különösebb ész.

Hát, akkor a jövőben a híreket vadászhatják a robotok, a véleményeket és elemzéseket viszont mindenképpen az emberek kell írják. Ha pedig valaki – gyakori eset! - azt mondja, hogy őt az újságból a hír érdekli csak, az ne olvasson újságot.

Az olvasson MTI-t, ingyenes, elég regisztrálni rá.

Bár, ahogy elnézem, azt már most is robotok írják...

Szele Tamás

Mivel esküt tettem, hogy a mai nap folyamán aktuális politikával nem foglalkozom – fussatok, bolondok! - hát foglalkozzunk ma egy évfordulóval. A nankingi mészárlás évfordulójával. El szokás felejteni a császári Japán embertelen bűneit, de azért emlékezzünk meg erről.

A dolog nagyon régen kezdődött. Az úgy volt, hogy Ce Hszi anyacsászárnő egyszer belenyúlt a költségvetésbe, és a flotta felújítására szánt pénzből építtetett egy igen szép palotát a Tiltott Városban. A jókedélyű pekingi nép máig „Kőhajónak” nevezi. Hát, Kínának ettől kezdve nem nagyon volt flottája, ami a tengeri hadviselésben úgyszólván elengedhetetlen. Mondjuk hadserege se: Kuo Mo-zso írja le, pedig ő bizony mandzsu volt, hogy a seregszemlén mészbe mártották a rudak végét, hogy a császárnő úgy lássa: ezek lándzsák. Mondjuk el is lopták a valódi lándzsákra szánt pénzt, tehát minden renden van.

Hanem történt pedig – miért, miért nem – hogy míg a végletek fölött is korrupt császári Kínát elsöpörte a polgári forradalom, bár ezzel a kifejezéssel óvatosan bánnék, mert inkább beszélhetünk ötven év anarchiáról és véres polgárháborúról – Japán megszállta volt Mandzsúriát. Hát, mondjuk sokra nem ment vele. Mandzsuguo igen szegény ország, termése nem tartja el a lakóit, ásványkincsei némi szenet kivéve elhanyagolhatóak, kenjék a hajukra.

No, de nem is azért szállták meg, mert gumifát akartak volna ültetni vagy olajat bányászni. 1931-ben Kínát már szinte darabokra tépte a polgárháború, eszkalálódott a helyzet: a hadurakat már megették a még nagyobb hadurak, közöttük a kedvencemet is, Csang Cölint, akiről máig nem tudjuk, hogy ki robbantotta fel a páncélvonatát, de majdnem biztos, hogy nem a Templomos Lovagrend, mindegy egyéb megoldás elképzelhető. Időközben Jüan Si-kaj marsall kikiáltotta magát első körben elnöknek, másodikban a Menny Fiának, ami roppant egészségtelen foglalkozás, ráadásul közben kicsit lelövik az embert, ez meg is történt. Voltaképpen még a Nagy Menetelés előtt vagyunk, de már a két fő faktor Kínában Mao Ce-tung és Csang Kaj-sek.

Ja, közben nyomor, éhezés, prostitúció. Szükség esetén emberevés, hiába, háborúban igen nehéz rizset vagy kölest termelni.

Na, ebbe a lecsóba csapott bele Japán. Mandzsuguóból indulva el akarták foglalni – Kínát. Mármost Kínát nem lehet elfoglalni, képtelenség, ugyanis túl nagy. Minden hadsereg, amely egy nagy országot száll meg, szembetalálja magát a matematikával: egyszerűen nincs annyi katona, amennyit hátra kéne hagyni a helyőrségekben. Annyi étel sincs.

Nos, Aszaka herceget ez nem zavarta. Sőt, partra szálltak Sanghajban, amit a kommunista párt fészkének tartottak, és ebből lett 350 000 halott. Még hónapokig komoly gondban voltak, mit csináljanak ennyi holttesttel, a végén rájöttek: mozdonyok tűzterében égették el. Azt is, különben, aki még mozgott, ez már Japán. Aztán elesett Sanghaj, Tiencsin, Peking, az egymással marakodó két sárkány, Mao elvtárs és Csang Kaj-sek Északra szorult, és ha akarták, ha nem, békét kellett kössenek.

Nanking lett a főváros.

És akkor jött Nanking megszállása.

Nankingot elvben a kuomintangista erők védték, olyan sikerrel, hogy az ostrom első napján Tang Seng-cö tábornok beült egy csónakba, és úgy elevezett törzskarának kíséretében, hogy azóta is keresik. Meg a kasszát is. Innentől már nem olyan vidám a történet. A város védelme szegény, koordinálatlan kuomitangista csapatokra volt bízva, akiket három napos ostrommal a japán csapatok felmorzsoltak. Még ugyan az a szép, hogy három napig kitartottak, meg is haltak, mind egy szálig.

És aztán jött a Pokol.

A városba betörő japán csapatok semmiféle polgári ellenállásba nem ütköztek, viszont máig előttem érthetetlen okból tömegmészárlásba kezdtek. Karddal és puskával. Huszonkétezer nőt erőszakoltak meg, mindent elvittek, ami nem volt lebetonozva - de álljon itt néhány szemtanú helyi beszámolója, az Index nyomán.

„Az első sorban állókat lefejezték, testüket a második sorban állók dobták a folyóba, mielőtt őket magukat is lefejezték. A gyilkolás folyamatosan tartott, reggeltől estig” – emlékezett vissza Omata Yukio japán haditudósító.”

„Alhadnagyok versenye: ki öl meg száz kínait hamarabb a párbaj során? Mukai Tosiaki és Noda Takesi alhadnagyok baráti párbajában, amelynek tétje, hogy ki öl meg hamarabb száz kínait karddal, a végső fázisába ért. Vasárnap Mukai 89-nél, Noda 78-nál tartott.” A verseny annyira megnyerte tetszésüket, hogy meg is hosszabbították. „Délben üdvözölték egymást – írta a tudósítás. – Az én számom 105. És mi a helyzet veled? – kérdezte Noda. – Az enyém 106 – válaszolta Mukai. Mindketten szívből nevettek. A versenyzők ötvennel kiterjesztik a célszámot. Mukai pengéje megsérült a versenyben. Mint elmagyarázta, egy kínai kettévágása okozta a károsodást.”

És ez megjelent az Asahi Shimbunban!

Egy akkor tizenegy éves szemtanú így számolt be: „Az unokatestvérem hét hónapos terhes volt. Nyolc katona halálra erőszakolta. A tizennégy éves unokatestvéremet a katonák elvonszolták és megbecstelenítették. Újra és újra beledöftek a szuronyukkal és meghalt.” Egy másik szemtanú hétéves volt a vérfürdő idején: „Egy tucat szuronyos japán tört be a házunkba – mondta el –, lelőtték apámat, megragadták kishúgomat, szuronnyal ledöfték […]. Ezután megölték a nagyszüleimet, szuronnyal belém és hároméves kishúgomba döftek. Utána megragadták az idősebb nővéreimet […]. Láttam őket vértócsában feküdni, holtan.” Hogy a rettegést tovább fokozzák, a katonák nem engedték elföldelni a tetemeket. A foglyokat, mielőtt kivégezték volna, szögesdrótokkal kötözték meg.

És nem volt senki, aki segíteni próbált volna?

A német birodalmi zászló ebben és csak ebben az egy esetben segített. Tudni kell a kínai és japán háborúkról, hogy ugyan igazságtalan módon, de a brit és amerikai flotta nagyon, de nagyon megtanította nekik, hol lakik a Majomkirály. Nyugati embert még tömegmészárlás esetén sem bántanak, vagy ha igen, véged is van. Ezt használta ki John Rabe, aki felhúzta a helyi Siemens-gyárra a német lobogót. Akkor már a városban csak huszonkét európai volt. Ez a huszonkettő, élükön az amerikai Minnie Vautrinnal, kétszázezer ember életét mentette meg.

A nankingi mészárlásnak körülbelül hatszázezer halálos áldozata lehetett.

John Rabét később kínai viselt dolgai miatt Németországban elvitték egy Dachau néven ismert helyre. Túlélte.

Minnie Vautrin 1941-ben öngyilkos lett.

De megmentettek kétszázezer embert. Huszonketten.

A többiek főleg mormon, skót és protestáns misszionáriusok voltak, meg egy rabbi.

Hát, én nem tudom. Ismerek japán embereket, kedvesek, szelídek, nyugodtak, ismerek kínai embereket is, ők is nagyon kedvesek, okosak, szelídek, de nekik még humoruk is van.

Hát mi lelte ezeket?

Keresem a magyarázatot, de nem találom.

Ahogy arra sincs európai magyarázat, hogy később Sanghai japán parancsnoka miért vitette fogolytáborba a német összekötőket – illetve, arra azért van. Sanghajban több tízezres menekült zsidó közösség élt, többségükben magyarok. És a japán városparancsnok maga elé idézte a rabbit: „Miért akarnak titeket megölni a németek?” „Hatalmas-szan, szerintem azért, mert keletiek vagyunk...” A szamuráj szeme összeszűkült, és a német kontingens elindult erőltetett menetben egy kedves, indokínai szigetre, bambuszt keresztezni gumifával. Ilyen is volt.

A japán vagy kínai társadalom nem ismeri az antiszemitizmust. Ha én most taleszt, kapelt öltenék, kaftánba öltöznék és így sétálnék végig a Vangfucsingen, maximum azt mondanák: „Jé, egy kék láma” És ha akarom, ha nem alamizsnát adnának, aztán eligazítanának a Lamamiao irányába,

Most akkor mi van? Jók a japánok vagy rosszak?

Sem nem jók, sem nem rosszak, csak mások.

Csak azt a hatszázezer – összevéve huszonkétmillió - kínai halottat, azt tudnám feledni.

Meg hát, Kína sem tudja feledni...

Szele Tamás

Valóban: halálhajók tömegét veti partra a tenger Japánban: ócska, ütött-kopott lélekvesztőket, némelyik alig van összetákolva valahogy, a fedélzeten pedig csontvázak, halottak... keressük a magyarázatot, de nem találjuk. Vagy de. Mindenképpen, ez a jel is arra utal, hogy Észak-Koreában valami nagyon nem a központi tervek szerint megy.

Akkor előbb lássuk a tényeket. Azokból kell kiindulni. Azt mondja a New York Times (https://www.nytimes.com/2017/12/07/world/asia/japan-north-korea-ghost-ships.html), hogy az idei év folyamán hetvenhat koreai kishajó és csónak vetődött partra Japánban, a többségükön csontvázakkal vagy az oszlás előrehaladott állapotában lévő holttestekkel – csak november hónapban huszonnyolc ilyen esetről tudunk. Volt, hogy túlélőket is találtak a dereglyéken (fedélzetet mégsem írhatok, mert az nincs nekik), rájuk majd még kitérünk, de bizony legtöbbnyire már csak halottakra bukkantak. A járművek minden esetben észak-koreaiak voltak, ezt a rajtuk talált koreai feliratú tárgyakból, mentőmellényekből tudjuk. A japán lakosság nem kis aggodalommal figyeli a jelenséget: egyesek szerint észak-koreai ügynökök lelték így halálukat, mások úgy gondolják, ezek szerencsétlen emberek voltak, akik menekülni próbáltak a nyomor és a zsarnokság elől, megint mások azt mondják, egyszerű, eltévedt halászokról van szó.

Ráadásul a jelenség négy éve kezdődött, csak épp idén öltött ekkora méreteket.

Mi lehet az igazság?

Hogy a végén kezdjem: az nem is olyan egyszerű. Vegyük azt, hogy a koreai hajós nép, méghozzá kiváló tengerészek, a történelem folyamán sokszor meglepték már a rájuk támadó szomszédokat például olyan vízi csodákkal, mint a teknőshajó, a geobukseon. Ez korát messze megelőzve teljesen páncélozott volt, ráadásul bizony ágyúk voltak a fedélzetén, több sorban, ami erősen meglepte az Imdzsin-háború japán dzsunkáit – mondhatjuk, hogy a jó koreaiak megépítettek annak idején a Merrymacket. Mi több, az orrán sárkányfejet helyeztek el, ami a hatás kedvéért lángot okádott, szóval amelyik japán nem menekült sírva, annak nagyon rendben lehettek az idegei. Hihető, hogy elfelejtettek volna hajózni? Nem túl valószínű. Az hihető, hogy nem jut nekik motorra, acélra, alkatrészre, de az nem, hogy maguktól tengerre mennének olyan ladikokkal, amik nem alkalmasak tengeri hajózásra. Tehát nem önként indulhatott el a néhai legénység ezeken a lélekvesztőkön.

Ügynökök, diverzánsok volnának? Hiszen korábban legalább száz japán állampolgárt raboltak el koreai titkosügynökök, legtöbbjüket máig fogva tartják, japánul kell tanítsák, akit arra Phenjan méltónak talál vagy a japán társadalomról, földrajzról vallatják őket, örök tétele a japán-észak-koreai tárgyalásoknak, hogy Japán követeli vissza az elraboltakat. Csakhogy az ügynökök nem ladikkal, sajkáva járnak. Hanem vagy a legmodernebb rohamcsónakkal, vagy akár mini-tengeralattjáróval. Arra mindig jut pénz. Olyan is volt, igaz, a dél-koreai partok mentén, hogy elsüllyedt kis tengeralattjárót leltek az ottaniak, a fedélzeten két holttesttel és rengeteg tömény itallal, szóval részegen nem érdemes a víz alá menni. De ez most Japán. Meg az ügynököknek lenne ételük, főleg, mint a példa mutatja, italuk, rendben volnának az irataik és állig fel volnának fegyverezve. Szóval ügynökökről nem nagyon lehet szó.

Akkor menekülők? Van annak egyszerűbb módja is. Főleg mostanság. Míg a tengeren az északi haditengerészet meglehetősen hatékonyan őrködik, a kínai határt már nem strázsálják annyira az utóbbi időben. Kínában jelentős észak-koreai menekült kolónia él, és közülük sokan képesek eljutni – egyszerűen, repülőgéppel, csak meg kell keresni a jegy árát – Délre is. A szárazföldi határőrizet azóta ilyen hanyag Kína felé, mióta egyrészt a hadsereg sem mindennap lakik jól, másfelől mióta minden alkalmas embert délre vezényelnek. Épp akadhat, aki Japánba szeretne menekülni, de hát hajós nép, tudhatják: öngyilkos a vállalkozás. Inkább nem ér oda az ember, mint igen, és inkább holtan, mint élve.

Akkor még a leginkább halászok lehetnek, Erre utal az is, hogy idén Phenjan azt követeli: kétszerezzék meg a tengeri halászat teljesítményét. „A halászhajók olyanok, mint a hadihajók, megvédik a népet és az országot. A halak pedig olyanok, mint a lőszer” – írta a Rodong Sinmun, a hivatalos lap. Ráadásul azok, akiket elevenen mentettek meg, mind halásznak mondták magukat: és szinte sírva követelték, hogy engedjék őket haza. No, nem amiatt, hogy akkora patrióták volnának, hanem azért, mert ott maradt a családjuk, és ha ők Japánban maradnak, három nemzedékre kiterjedően mindenki kényszermunka-táborba kerül. Az is igaz, arra is volt egy, azaz egy példa, hogy az elevenen partra vetődöttek hamarjában elkezdték fosztogatni a környélbeli házakat, hűtőket, tévéket, mosógépeket loptak – kérem, nem minden halász az erkölcs etalonja, ezek meg majdnem véletlenül Csodaországba kerültek, vitték, amiről tudták micsoda. Sokat mond az is, hogy a pénz nem érdekelte őket – az ő viszonyaik között az nem is lett volna jó semmire. No, de egyetlen ilyen esetről tudunk, a megmentett kevesek majdnem mind halásznak mondták magukat és vissza akartak menni...

Hát, a válasz megvan a kérdésünkre: halászok lehetnek az áldozatok, mégpedig nagy valószínűséggel olyan, a szárazföld belsejéből származó emberek, akiket a halászati kampány miatt kényszerrel küldtek a veszélyes vizekre, elragadta őket az áramlat, és addig vitte, míg éhen nem haltak. Hogy a világot fenyegető Remetekirályság miből gondolja, miszerint hat-hétméteres sajkákkal lehet annyi halat fogni, amennyiből jóllakik az ország, azt fel nem foghatjuk: de láttunk már ilyent, Romániában, Ceausescu idejében is beültették a parkokat krumplival, káposztával, és az iskolásoknak kellett volna termeszteni, más kérdés, hogy nem termett. Ezek a szegény halottak is amolyan botcsinálta tengerészek lehetnek: kaptak olyan hajót, amilyen sebtében jutott, a tengerhez nem értenek, viszont papíron megvan a terv: kifutott X. számú halászhajó. Legfeljebb a fele nem tér vissza...

Bár Észak-Korea atomprogramja vagy digitális kémkedése működne ilyen látszólagosan, ilyen formálisan. De – úgy tűnik – azzal azért komolyabban foglalkoznak.

Vaj helyett ágyút, mondta Göring, hal helyett bombát, mondja Kim Dzsongun. És hullanak az emberek, még ebben a hidegháborús békeidőben is a vezér szavára, mint a legyek. Ne feledjük: nem tudjuk, hány halottról van szó. Csak azt tudjuk, hány sajka sodródott el a japán partokig. Ami a nyílt tengeren süllyedhetett el, arról fogalmunk sincs.

Düledezik az észak-koreai rendszer, ez a szomorú jelenség is mutatja. De összedőlhetne kevesebb áldozat árán is.

Szele Tamás