Tegnap volt az Ukrajna elleni orosz invázió ötszázadik napja, ilyenkor illenék összefoglalni az eddig történteket, mint a tévésorozatok elején, mikor azt mondja a narrátor, hogy „előző részeink tartalmából”, csak az esetünkben olyan nyolc-tíz vaskos kötetre rúgna, tehát helyesebb, ha eltekintünk ettől. A fontosabb eseményeket úgyis napról napra követtük.

Galambocskáim, nem tudok mást mondani: nekem megszakad a szívem, amint nézem a Pesti Srácok romlását. Már csak remélni lehet, hogy időben megjönnek Moszkvából a sztrelecek, hoznak a cár atyuskától elegendő színarany cservonyecet nekik, nyírfa ládácskában, mert rajtuk más már nem segít, ez az egyetlen esélyük.

Az orosz nukleáris fenyegetés lassan kezd mindennapossá válni, megszokni persze nem lehet, de most már nem kap mindenki a szívéhez, ha meghallja a hírekben, hogy a Kreml már megint az atomarzenálját vagy a zaporizzsjai erőművet emlegeti. Az arzenál dolgaival foglalkoztam a minap, most lássuk, mi a helyzet az erőművel?

Egészen rejtői történetet sikerült felgöngyölítenie a szervezett bűnözés ügyeivel foglalkozó, nemzetközi OCCRP oknyomozó újságíró-hálózatnak és a romániai RISE sajtóprojektnek: kiderült, miért veszít Ukrajna hatalmas összegeket azon az illegális gabonakereskedelmen, ami miatt korlátozták egyes uniós országokban (így nálunk is) az ukrán mezőgazdasági termékek forgalmát.

Ma nem zajlottak komoly harci cselekmények, legalábbis délelőtt még nem, a diplomácia világa is csak mérsékelten lármás, tehát van időnk egy örök rejtély boncolgatására. A kérdés az ugyanis, hogy miképpen készülnek az orosz statisztikák? Kimásolják őket a meséskönyvből? Nem, ahhoz túl unalmasak, de tény, hogy legalább akkora az igazságtartalmuk, mint Andersen összes műveinek.

Az utóbbi hetekben egyre több szó esik a Kreml sajtójában a nukleáris fenyegetésről, mármint orosz részről, ami két formában szokott jelentkezni: vagy szemüket forgatva aggodalmaskodnak a szerzők a Zaporizzsjai Atomerőmű bizonytalan helyzete miatt, vagy az orosz atomfegyverek bevetésével fenyegetőzik Medvegyev volt elnök, esetleg Karaganov politológus.

Hétfő van, a Prigozsin-lázadás verte hullámok is csendesülni tűnnek (bár ez csak a látszat, még sok következménnyel jár majd az a nap), és mivel az úri közönség harctéri hírekre éhes, akár a tömeg a Colosseumban, vért és győzelmet kíván, amikkel ugyan nem nagyon szolgálhatok, de így, a megszokott időben a csaták híreivel annál inkább, lássuk legalább azokat.

Már több, mint egy hét eltelt a Wagner-csoport lázadása (zendülése vagy bármije, a szakvélemények eltérnek arról, mit is láttunk) óta, de az akció utóhatása most is tart, sőt, van egy olyan érzésem, hogy a legkomolyabb következményei még csak ezután következnek. Mégis érdemes kicsit összeszedni, nem a tanulságokat, az még korai volna, hanem azokat az információkat, amik az ügy kapcsán derültek ki.

Oh, az én próféta lelkem – sóhajtanám Hamlettel, de nincs kedvem sóhajtozni, ugyanis nagyon röhögök. Arról van ugyanis szó, hogy pár napja mintha csak megláttam volna a Párkák ujjait, amint Alekszandr Dugin életfonalát sodorgatják, ugyanis az egyik írásomban elkezdtem kissé gúnyosan félteni az „orosz világ” főideológusát, aki korábban alaposan kompromittálta magát Jevgenyij Prigozsin mellett.

Ha azt mondom, hogy nagy az Isten állatkertje és alacsony a kerítés, sokan egyetértően bólogatnak majd, de ha hozzátenném, hogy a moszkvai állatkert sem kicsi de a kerítés arrafelé a minisztériumok körül alacsony, kicsit furán néznének rám, nem értenék, mit akarok ezzel mondani. Pedig egyszerű: az oroszok is, az ukránok is azzal vádolják a másik felet, hogy állatokat soroznak be a hadseregükbe.