Hosszú hétvége első napján vagyunk, a fű sem nő és nem is vallana jó modorra magyar belpolitikával elrontani azok pihenését, akik még nem váltak függővé ettől a drogtól – akik meg már azok, elrontják saját maguknak, nem féltem őket. Mi most foglalkozzunk érdekesebb dolgokkal, például a szőke, bronzkori kínaiakkal.

Egy lyukon bebújunk, két lyukon kibújunk, mikor azt hisszük, hogy kint vagyunk belőle, akkor vagyunk csak igazán benne, mi az? Minden óvodás rávágja, hogy a nadrág. Felnőtteknél bonyolultabb a helyzet, ugyanis ez a Pegasus-botrány magyar szegmense, csak épp fordítva. Mindjárt elmagyarázom, mert érdekes.

Lassan már az ember nem tudja, sírjon vagy nevessen, a fene gondolta volna, hogy 2021 őszének leggyakoribb szava a magyar sajtóban egy káromkodás lesz: az, hogy „Elk*rtuk”. Még 2006-ban sem emlegették ennyit ezt a szót: a Google csak hírből több, mint nyolcvanezret talál, amiben szerepel ez a szó.

Sűrűn tele lehet írva Orbán Viktor határidőnaplója, de most az egyszer azt mondom: legyen is, mert amit most művel, különösen a tegnapi nyilatkozata fényében, az nem árt az Európai Uniónak, hanem egyenesen használ, még ha ő ezt nem is így szeretné. Ez a mostani az „én csak egy kávét kérek” helyzete, dőljünk hátra és szemléljük a showt, mert érdemes.

Azzal kell kezdenem, hogy Stirlitz tudta, A világon mindenki tudta, szerintem még Müller is, egyedül a Magyar Időknél nem tudták annak idején... igen, a Migration Aid ügyéről van szó, ami most forog a sajtóban, bár az benne a meglepő, hogy ezen bárki meglepődik. Természetesen együttműködtek az Alkotmányvédelmi Hivatallal, mi ebben az újdonság?

Akárhogy próbálom elfelejteni, nem hagy nyugodni az október 23-i Orbán-beszéd egy gondolata. Nem hagy, mert annyira jellemző, annyira abszurd, annyira cinikus és olyan tökéletes képet ad a kormányfő jelleméről és módszereiről. Annyira ostobának tekinti vele a tulajdon választóit is, akiknek a kedvéért megrendezte azt a méregdrága Békemenetet.

Hát, feleim, ezen is túl vagyunk mindenféle világvége nélkül. A Békemenet levonult vagy felvonult, az ellenzéki nagygyűlés is megvolt, az orrát se verték be senkinek, azt pedig, hogy hol, hányan és kik jelentek meg, ráhagynám a kollégákra, nekik is kell élni valamiből, én így, ötvenhárom évesen már nem fogok számháborúzgatni.

Október huszonharmadikán kényes dolog bármit is írni a sajtóba, ugyanis még az a jó, ha nem olvassák. Mert ha olvassák, mindig fog akadni, akinek nem tetszik majd. Ez az idei emléknap még külön kényes, mert akárhogy nézem, mintha nem az 1956-os, hanem a 2006-os „eseményekről” akarna szólni. És ha nem akar, akarják helyette. Vagy az ellenkezőjét akarják.

Ma reggel a teljes magyar sajtó, pártállásra való tekintet nélkül egy filmbemutatóról szól, ha valaki marslakó lenne, azt hihetné, valami korszakalkotó született, pedig csak az Elk*rtukat mutatták be az este. Hogy melyik lap mit ír róla, ahhoz már van köze a pártállásnak, de mi most nem a filmmel, hanem a Pegasus-ügy fejleményeivel foglalkozunk.

„Szép a rút és rút a szép – sicc, mocsokba, ködbe szét!” – morogja az ember a bajusza alatt, mert ez a mi mostani világunkban érvényesebb kezd lenni, mint Macbethében volt. Ott csak ideig-óráig alakultak így a dolgok, aztán nagyjából rendbe jöttek, ahogy megindult a birnami erdő, nálunk a fák vagy mozgolódnak vagy nem, de a poroszlók bezzeg éberek.