Hölgyeim és uraim, vegyünk elő egy tükröt. Általában a fürdőszobában találjuk. Nézzünk bele, nézzük meg azt, aki látunk benne, és – nézzünk vele szembe. Na, ez az az ember, aki tegnap veszített. Nincs szó ármányról vagy összeesküvésről, ha volt is, nem az döntött. Nézzünk szembe a tényekkel: vesztettünk. Meg lehet magyarázni, meg is kell. De – mi tehetünk róla.

Az gondolható volt, hogy a kormánypárt győzni fog, valamilyen arányban. Az nem volt még sejthető sem, hogy ekkora, elsöprő, földcsuszamlás-szerű vereséget szenved az ellenzék. Lehetne mondani, hogy mert széttagolt, mert nem volt neki pénze, tévéje, rádiója, rossz volt a választási törvény, hegynek fel fociztunk, öt játékossal huszonkettő ellen, lehetne még azt is mondani, hogy nem volt csikőbőrös kulacsocskánk és csicseri pacsirtánk. Ezt mind lehet mondani, és bizonyos mértékig mind igaz. De ezt az Irapuatót akkor sem tagadhatjuk le.

Nincs jó, megszokott, magyaros felmentés. Nincs mire hivatkozni, mikor belelógatjuk az orrunkat a kopott fakupába. Nézzünk szembe legalább a tényekkel. Ez vereség volt, példátlan, világosi méretű vereség.

Minek köszönhető?

Az egésznek.

És magunknak.

Bűnben fogant az egész taktikai szavazásos ötlet, csókolom, azt hogy tetszett gondolni, hogy ezentúl a focit bűvös kockával játsszák és az ultiban van les? Tevén sem lehet repülni, sőt, biliárdozni sem, mi meg golfozni akartunk rajta.

Már, aki.

Bűn volt a határontúlizás is, évtizedekig nem évülő, fejünkre visszahulló, szörnyű bűn, előregyártott magyarázat a várható vereségre – ragaszkodjunk azokhoz a makacs dolgokhoz, amiket tényeknek hívunk józan pillanatainkban, 98,5%-os feldolgozottságnál 55 ezer levélszavazatot dolgoztak fel idáig.

Soha ilyen kevés nem érkezett.

Minket senki sem döfött hátba, mi magunk dőltünk be rozsdás, rezes fringiánkba.

A legfőbb bűn az volt, hogy nem mondott semmit az ellenzék. Amit mondott, az nem volt egyéb, mint a kormány mondanivalója, beszorozva mínusz eggyel, áttéve negatívba. Hát, hiszen az adósság is nézhet ki bevételnek, ha csak a számot nézzük, de a bank nem fogja elfogadni. Hozomra meg a fűszeres sem ád.

A kormány ezzel fenyegette a népet, az ellenzék amazzal. De mivel mind csak adósságra ment, állításra, mínuszra, hát az első hazugságot hitték el, a másodikat már nem. Tanuljuk meg: pénz nélkül nem lehet vásárolni, ha az embereknek semmi értelmeset nem ígérünk, maradnak a megszokott posványban, nem jönnek velünk új mocsarakba daagonyázni.

Ej, elemezhetnénk holnap reggelig, csak egy a vége: mi magunk rontottuk el. No, de mi lesz most? Mi lesz holnap?

Most baj lesz, holnap még nagyobb baj.

Először is, a Nap ugyan megfigyelésem szerint felkelt ma reggel is, és komolyabb földmozgások sem tapasztalhatóak Budapest térségében, azt kivéve, hogy házhoz hoztuk magunknak Rodostót, de már nem árt készülni, mert megígérték nekünk az „elégtételt”. Ami, ha lesz, irgalmatlan lesz, ha meg nem lesz, akadni fog, aki lógó nyelvvel köszöni meg, hogy nem vitték el uránt bányászni Szemipalatyinszk térségébe.

Pedig, ugye, az lenne a természetes.

De tessék nekem elhinni: lesz. Lesz itt leszámolás, lesznek majd norvég, amerikai, vatikáni és illuminátus ügynökök, lesz majd olyan is, akit azért csuknak be, mert alakváltó gyíkember. Azért lesz, mert ezt is lehet.

Mindent lehet.

A gazdaságról szót se ejtsünk, ha nem akarunk ideg- és elmeosztályra kerülni, olyan nyomor lesz itt két éven belül, hogy a tatárjárás utáni évek ahhoz képest a prosperitás nyugodt korszakának nevezhetőek. Nem lehet egy gazdaságból csak kivenni és a hiányt külső forrásokból pótolni.

A külügyi helyzet? Írnám, de nem megy, nincsenek cirill betűk a billentyűzeten. Ha lesz ország nemzetközi megvetés tárgya, mi leszünk azok, még szerencse, hogy az undor nem diplomáciai kategória, de azért a magyar nagykövet helyében nem mennék ki az epsomi derbyre, mert félő, hogy a díszpáholyt az istállóban jelölnék ki, ha ugyan nem a citromföldön. Orosz befolyás lesz minden téren, orosz anyagi és politikai függőség, meg merném kockáztatni, hogy lesznek még tanácsadók is, ideiglenesen, majd kapnak öröklakást, mint a múltkorában.

És bárhova megyünk majd, bárkinek panaszkodunk, mindenhol az lesz a válasz: „Ti akartátok, ti szavaztátok meg.”

Aminthogy mi is voltunk. A meglévő problémákra az ellenzék semmiféle választ nem kínált, sem érthetőt, sem érthetetlent, csak annyit, hogy valahogy másképpen lesz, ha győz. Hogy hogyan, azt a Tudományos Akadémia asszirológusokból és kvantumfizikusokból álló különbizottsága még vizsgálja, de értékelhető választ mindez idáig nem találtak.

Mi nem lesz?

Nem lesz kádári konszolidáció, annak ugyanis volt egy reális háttere – egy legalább valamennyire működő gazdaság, ami időnként termelt is valamit, ha mást nem, hibrid kukoricát és gulyáskrémet meg bélszínrolót, de termelt, most viszont maximum deficitet termelünk. De azt bőséggel.

Lesz majd fekete nyomor és reménytelenség. Esély a javulásra a láthatáron sem. Lesznek majd Csák Máték és Kán Lászlók, kiskirályok és nagyurak, lesz majd ugar. De legalább magyar lesz, ennél magyarabb már nem is lehetne, akkor sem, ha Tállai avatná fel és körbekötnék nemzetiszínű szalaggal.

Lesznek majd besúgók és provokátorok, lesz deres, pellengér, még tán boszorkányokat is égetünk majd.

Belefér.

Feleim, ne adjuk fel: a török is alig százötven évig maradt, mi nékünk ez a kis szandzsák-harács?

Mit nekünk szpáhibirtok?

Mi akartuk, mi választottuk.

Házmesterünknek majd adjuk szép mosolyokat.

Pár évente kijuthat Bécsbe, aki jól viselkedik.

Ennyi.

Szele Tamás