Hogy vérfagyasztóan kezdjem, ez az ötödik emelet nem létezik, csak van, és néha embereket eszik. Ezt Stephen King is írhatta volna – tulajdonképpen javasolnám is a Mesternek ezt a történetet, az ő tollára méltó – de sajnos igaz, nem egy horrornovella. Senki sem tudja, mi rejtőzik a phenjani Yanggakdo hotel ötödik emeletén, de akármi is az, nagyon, nagyon veszélyes.

Mielőtt belevágnánk, szeretném jelezni, hogy a történetre a figyelmemet az Index kiváló írása (https://index.hu/kulfold/2018/06/25/eszak-korea_otodik_emelet_titkos_otto_warmbier/) hívta fel, mely a BBC még kiválóbb cikke (https://www.bbc.com/news/stories-44469005) nyomán született: idézni is fogom őket, természetesen. Azonban sem az Index, sem a BBC nem elemezte a jelenséget: bölcsen beérték a tények ismertetésével. Hát, egy életem, egy halálom, én itt bizony megpróbálom. Amúgy sem készülök mostanság Phenjanba. És ők sem hozzám, legalábbis tudtommal nem.

Tehát, szokásunk szerint ismertessük a tényeket, mielőtt meglátjuk, mihez kezdünk velük. Ismeretes Otto Warmbier szomorú története, maga is írtam róla (https://www.vasarnapihirek.hu/friss/egy_rendszer_vegnapjai): ő amerikai egyetemi hallgató volt, aki – talán kíváncsiságból – Phenjanba látogatott. Ott ugyan nem sok a látnivaló, sőt körülbelül az ismert világegyetem legunalmasabb úti célja, de mindenki tévedhet. A szegény diák akkor pecsételte meg a sorsát, amikor a phenjani szállodájának egyik személyzeti folyosójáról ellopott egy propagandaplakátot. Ha ugyanezt bárhol máshol teszi, a kutya sem ugat utána – csak hát a diktatúrák másképp működnek. A biztonsági kamerák rögzítették a plakátlopást, tavaly január másodikán a repülőtéren letartóztatták, és tizenöt évi kényszermunkára ítélték, mert „megbontotta az észak-koreai társadalom egységét”. A tárgyaláson sírva kért kegyelmet, mindhiába – egy ideig még levelezett a szüleivel, aztán nyoma veszett. A hatóságok szerint botulizmus alakult ki nála, és egy nyugtató bevétele után éber kómába esett. Mire hazaengedték az Egyesült Államokba, már késő volt: az orvosok nem tudták megmenteni. Súlyos agykárosodást állapítottak meg nála a boncolás után, ami azt jelenti, hogy egészen egyszerűen agyonverték.

Ez a történet bejárta a világsajtót, de azért vesszük elő, mert Warmbiert pontosan a Yanggakdo hotel ötödik emeletének látogatása során fogták el.

Akkor lássuk a hotelt. 1986 és 1992 között építette a francia Campenon Bernard cég, 1996-ban adták át a közönségnek, van benne pont ezer szoba, legalább ötven emeletes, találunk ott öt vendéglőt, kaszinót, tekepályát és uszodát, legalábbis a Young Pioneers Tours hirdetése szerint, mely kínai székhelyű társaság máig szervez oda turistautakat csoportok számára. (http://www.youngpioneertours.com/yanggakdo-hotel/). Ami nagyon különös: a kínai utazási iroda külön felhívja a figyelmet hirdetésében az „ötödik emelet rejtélyére”.

Azért ez kicsit gyanús, mint látni tetszenek majd. Ugyanis aki csak élve visszatért erről az ötödik emeletről, az mind egybehangzóan állítja, hogy a szint titkos. Mondjuk, megint nem értem, miért nem lehetett egyszerűen átszámozni a gombokat a felvonóban, a hatodikból lett volna az ötödik és így tovább, ha olyan fenenagy titkokat őrizgetnek egy nemzetközi szálloda egyik szintjén, egyszerűen nem hiszem el, hogy az észak-koreai ipar atomfegyvert képes előállítani, de nyomógombot nem, bár nincs kizárva, hogy eszükbe sem jutott ez a trükk, annyira egyszerű. De tény, ami tény: a nyilvános, vendégek számára használatos liftben nincs ötödik emeletet jelző gomb. A személyzeti liftben van, azon szoktak besurranni a kalandvágyó utazók. Vagy a lépcsőn. De mit látnak? Idézzük az Indexet egy 2011-es látogatásról.

„Találtak egy ajtót, ami nyitva volt. Beléptek. A mennyezet alacsonyan volt, és feleakkora volt a belmagasság, mint más emeleteken.  Szőnyeg helyett betonpadló volt, és jobbra-balra ajtók voltak a folyosón. Az egyik nyitva volt, a  küszöbénél levetett cipő. Benéztek, de senkit nem láttak bent. Láttak viszont biztonsági kamerákat, tévéket, amelyeknek a képernyőjén hálószobák képe ment. Minden bizonnyal itt figyelték meg a vendégeket.

A falak élénk színű, Amerika- és Japán-ellenes propagandafestményekkel és poszterekkel volt tele. Sok kép Kim Dzsongilt éltette. Egy feliraton az állt: „Ez a bomba amerikai gyártmány. Minden amerikai gyártmány az ellenségünk. Álljunk százszoros bosszút az amerikaiakon”. Alighanem azoknak a helyieknek, akik egész nap nyugati turisták életéről hallanak sztorikat, megerősített propaganda kell, hogy ne bizonytalanodjanak el.

Hirtelen egy férfi közeledett. „Eltévedtek?” kérdezte nyugodt hangon, angolul. Az igen válaszra a lift felé igazította útba őket, de nem kísérte ki őket, és mérgesnek sem tűnt, úgyhogy a csapat titokban tovább folytatta a felfedezést. Találtak ajtót, amely mögött téglafal volt. Egy másik egy lépcsőhöz vitt, ami egy újabb szűk szintre vezette őket.

Egy emelet volt az emeleten belül. Zárt ajtók és propagandaposzterek között mentek. Újabb emberrel futottak össze, aki ismét kérte őket, hogy menjenek vissza a szobáikba.”

Eddig a leírás, ami Calvin Sun The Monsoon Diaries című (http://monsoondiaries.com/) nyilvános blogjáról származik – de videóztak is akkor, az is nyilvánosan elérhető, megtekinthető bárki számára.

Hát, ez bizony elég ijesztően néz ki. Említik a források még egy eltévedt skót turista esetét is, aki szintén betévedt erre a szintre, de őt is elengedték, egy ausztrált is említenek – kérem, körülbelül ennyit tudunk, nem sokat de nem is keveset.

Ha racionálisan nézzük a dolgokat, teljesen világos, mi van azon az ötödik szinten. Lehallgatóközpont, megfigyelő bázis. Nyilván, mivel vízszintesen kettéosztották, hogy két szintet kapjanak, alacsony a belmagasság, de az ilyen helyeken a komfort nem szokott a legelső szempont lenni, a hatékonyság annál fontosabb. Azt is tudjuk, hogy totális rendszerek fővárosainak nemzetközi szállodáiban a megfigyelés – minden turista bizonyos fokú megfigyelése – kötelező, mondhatni benne van a szoba árában és a full service-ben. A hatékony lehallgatáshoz pedig kell a komoly elektronika, kell a központ. A tallini Viru hotelben például ez a huszonharmadik emeleten volt, most múzeumként üzemel. De ismeretes az a vándoranekdota is, amiben a magyar látogató (sok ismert emberről mesélik) kissé ittasan beleordít az asztali lámpába a moszkvai hotelben: „Még egy láda sört, két üveg vodkát!” Öt perc múlva jön a szobaszervíz a kért italokkal.

Egyszóval, ha felforgató célokkal utazunk totális államokba, ne a hotelben tárgyaljuk meg világmegváltó terveinket. Csak hát Észak-Koreába felforgató be sem jut, de még olyan ember sem, aki csak lehetne felforgató. Attól még világos, hogy mindenkit lehallgatnak, megfigyelnek, ennek a központja lehet az ötödik szinten.

De miért van az, hogy Otto Warmbiert elítélték, megölték, mert tiltott helyre merészkedett, míg másokat, ha nem is sokakat egyszerűen útbaigazítottak kifelé, elengedték őket? Hiszen ami titkos, az titkos, amiért ölni kell, azért ölni kell.

Talán csak azért, mert nem eszik olyan forrón a kását. Calvin Sun és az ismeretlen skót, valamint a másik, ausztrál tanú útjának idején nem történt a hotelben semmi fontos. Nem zajlottak tárgyalások, nem találkoztak fehér galléros vagy gumitalpú úriemberek, nem érkeztek magas vagy alacsony vendégek Kínából, Moszkvából, Washingtonból, a belopózó turisták maximum pár nemi aktust láthattak a véletlenül eléjük kerülő képernyőkön, az meg nem egy újdonság, még Phenjanban sem. A biztonságiak pedig nem erőszakoskodtak feleslegesen – elzavarták a hívatlan vendégeket, és kész.

Ellenben 2016 január másodikán, Warmbier letartóztatásának napján már igenis folyhattak nemzetközi tárgyalások, lehettek olyan „bizalmas természetű vendégek” a Yanggakdo hotelben, akárhonnét is érkeztek, akiknek a látogatását Phenjan nem akarta nagydobra verni. Ha szegény Warmbier akár csak véletlenül is megláthatott egy ismert (vagy akár ismeretlen) arcot egy képernyőn, egy ajtón keresztül, az már a halálos ítéletét is jelenthette. Nem biztos, hogy látott ő egyáltalán bármit is – de már a lehetőség, hogy láthatott, eldöntötte a sorsát. És ne feledjük: elég gyorsan végeztek vele, fél évbe sem telt, tehát nagyon fontos lehetett, hogy tanú ne maradjon.

Otto Warmbier volt az az ember, aki rosszkor volt, rossz helyen.

Mármost ha orákulum volnék, azt is kiókumlálnám, ki járhatott annak idején Phenjanban, de erre nem vállalkozom, Drábik Jánosnak is élnie kell valamiből, ő szokott biztosat tudni mindent olyasmikről, amikről még bizonytalant is egészségtelen ismerni.

Az megint más kérdés, hogy a hotel valószínűleg kihasználja a terjedő legendát és profitál belőle, nem kizárt, hogy egy esetleges fordulat után ebből a rejtelmes ötödik szintből is múzeum lesz, ne becsüljük le a koreai emberek üzleti érzékét – de egyelőre csak pár praktikus tanácsot adnék.

Ne menjünk Phenjanba vakációzni.

Ha megyünk, ne a Yanggakdoban szálljunk meg, amúgy is drága.

Ha ott szálltunk meg, ne bóklásszunk az ötödiken.

És ha mégis odamegyünk: ne csodálkozzunk.

Szele Tamás