Tán soha nem volt még ekkora szükségünk egy gróf Andrássy Gyulára, mint most (hogy az utolsó valóban sikeres magyar külügyminisztert mondjam) és soha nem volt ennyire érezhető, hogy helyette Szíjjártónk van. Illetve dehogy van, még az sincs nekünk, ugyanis az említett úr egészen egyszerűen a miniszterelnöki indulat tolmácsa, Orbánunk van nekünk, kérem.
Magyar betegség lehet, de az országunk erősebb kezű vezetői – tehát a zsarnokibbak, vagyis nagyjából mindegyik – mind erős kézzel tartották saját irányításuk alatt a külügyeket, és maximum dísznek neveztek ki erre minisztert. Hát ilyen dísz a mi Péterkénk is, aki a törzsfejlődés elég alacsony szintjén maradhatott el, ugyanis a fejlettebb egyedekben kialakul az alkalmazkodás a környezethez, de őt hiába küldik a nemzetközi diplomácia legmagasabb köreibe, semmi sem ragad rá. Talán be van oltva külügyek ellen, talán természet adta képessége ez.
Na, de majd most.
Most csoda történik a magyar diplomáciában, mirákulum várható, most kap egy kommunikációs államtitkárt, Kovács Zoltán személyében. Ha Kovács csak fele olyan rátermett lesz a nemzetközi kommunikációban, mint amilyen kormányszóvivőnek volt, mindenki vásároljon be, főleg gyertyát, gyufát, sót, mert Magyarország lokális háborúk sorozatára számíthat a kiváló kommunikátornak köszönhetően.
De térjünk vissza az ál- vagy pót-külügyminiszterhez: Péterünk a dolgok mélyére lát, mindig képes megragadni a lényeget, el tudja dönteni, mi fontos és mi nem. Stendhali elme, vallja, hogy részletekben az igazság, épp ezért a részletekkel foglalkozik útjai során is, mondjuk a külügyek helyett.
A ma reggeli 444 közöl egy ellenőrző listát, amit a külképviseletek protokoll-főosztályainak küldenek el Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter látogatásai előtt. (https://444.hu/2018/11/26/ha-szijjarto-kulkepviseletre-latogat-a-kocsijaba-keret-tonikot-kolat-kakaos-kekszet-es-egeszmogyoros-csokit) Jelezném: ez nem arra vonatkozik, hogy fontos és befolyásos külföldi személyeket hogyan fogadjon a magyar diplomácia: ez arra vonatkozik, hogy a saját, tulajdon külügyminiszterünket miképpen kell fogadni!
Ami mondjuk jóval kevésbé volna lényeges, legalábbis azt gondolná az ember. De lássunk pár igényt.
Szijjártónak a Google Maps-en be kell rajzolni egy rövidebb (8-10 km-es) és egy hosszabb (13-15 km-es) futóútvonalat. Jelezni kell számára a szállodai edzőterem nyitvatartási idejét, és amennyiben ez nem 0-24, úgy gondoskodni kell arról, hogy bármikor kinyissák neki. Ugyanez a helyzet a konyhával is. Két kártyát, illetve kulcsot kér a lakosztályához, bizonyára feledékeny ember, vagy egyszerűen csak meg akarja könnyíteni a moszkvai ezredes dolgát, nem akarja, hogy betörlésre kényszerüljön szegény, mikor elhelyezi a mikrofonokat, inkább biztosítja neki a bejutást. A szálloda két kerékpárt kell béreljen a TEK-őrség számára, külügyminiszteri kocogás idején.
Szijjártó nem eszik halat és tenger gyümölcseit, nem fogyaszt alkoholt és kávét (helyette gyümölcsteát, zöld teát mézzel), de még olyan ételeket sem, amiknél ezeket felhasználják. Inkább csirkét vagy pulykát eszik, marhahúst pedig teljesen átsütve. A konvojba kis üveges szénsavas és szénsavmentes vizet kéret, a saját kocsijába pedig egy kis üveg tonikot (lehetőleg Kinley), kólát (lehetőleg Coca-Cola) és kakaós kekszet vagy csokoládét, ha lehet, Ritter egészmogyorós tejcsokoládét.
Ehhez képest Sir Winston Leonard Spencer Churchillt vendégül látni mondjuk Jaltában vagy Teheránban gyerekjáték volt: a Brit Birodalom miniszterelnöke, aki korábban az Admiralitás Első Lordja volt, bőven beérte hivatali útjai során egy elfogadható ággyal, tisztálkodási lehetőséggel, steakkel és whiskyvel, igaz, őt nem kényeztette el a sors, ugyanis újságíróként kezdte pályáját. Családja ugyan finanszírozta politikai költségeit, de a megélhetésért dolgoznia kellett, a játékot kifizették neki, de a kenyeret komoly dolognak találták.
Szíjjártónak valószínűleg életében soha nem voltak megélhetési gondjai, így kevés a rálátása a dolgoknak azon részére, melyet mindközönségesen csak „világnak”, illetve „életnek” nevezünk. Szóval, meglehetősen más dolgokat talál fontosnak és lényegesnek, mint azok, akik tudják, hogy az anyagi javak és a kényelem pénzbe kerülnek (és azt is tudják, mennyibe).
Na, de Churchill csak brit miniszterelnök volt, nem magyar külügyminiszter, diktafoni státusban, neki nem mondták el otthon az okosságot, amit aztán a tárgyalások során egy szó változtatás nélkül fel kell mondania.
Pedig ha valamikor, most tényleg szükségünk volna egy rátermett külügyminiszterre. A miniszterelnök szemmel láthatóan a legminimálisabb ismeretekkel sem bír a Brexit mibenlétét és hatásait illetően, olyan szamárságokat beszél, miszerint
„Azok a magyarok, akik ma Angliában vannak, azok biztonságban vannak, az ő helyzetük nem romlott.”
vagy
„Az történt, hogy a migránsokat beengedtük, a briteket meg nem tudtuk bent tartani. Fordítva kellett volna. A briteket bent kellett volna tartani, a migránsokat nem kellett volna beengedni. Ha a nyugat-európai országok nem engedték volna be a migránsokat, akkor a britek bent tudtak volna maradni az unióban.”
Az első kijelentés azt jelenti, hogy el sem olvasta a kilépési megállapodás szövegét, a második meg azt, hogy fogalma sincs olyan apróságokról, mint Nagy-Britannia vagy Európai Unió – a Brexitnek maximum annyi köze volt a migrációhoz, hogy Farage és társai szerint mi vagyunk a migránsok, mármint mi, uniós munkavállalók. El sem gondolkodik a történet gazdasági vetületein – és ez az ember Britanniában végezte tanulmányai egy részét. (Nyugodtan állíthatjuk, hogy az az időszak tökéletesen veszendőbe ment).
Már egy unión belüli válsághelyzet is kezelhetetlen számunkra, hiszen nincs olyan politikai vezető Magyarországon, aki értené is, mi folyik, csak olyanok, akiknek fogalmuk sincs róla. Ha ez nem lenne elég, a helyzetünket súlyosbítja a Gruevszki-ügy is, ami egyértelműen Moszkva felé tolja a magyar diplomáciát, de már bábállami szinten, a volt miniszterelnök befogadása olyan gesztus volt, ami szembeállított minket a NATO-val és az Unióval is, pont most, mikor Szerbia és Koszovó között fegyveres konfliktus készülődik.
A Kercs közelében tegnap lezajlott ukrán-orosz, illetve inkább orosz-ukrán incidens pedig már annyira súlyos, hogy az ügyben mára összehívták az ENSZ Biztonsági Tanácsát is, nem, mintha Oroszországnak ne lenne vétójoga ebben a szervben, tehát nem tudni, minek: de összehívták, Ukrajna bejelentette „védelmi képességének növelése céljából, a nemzetközi jog szerint, az Orosz Föderáció agresszív cselekményére válaszul” a hadiállapotot a két ország között, a fejlemények egyelőre beláthatatlanok.
Mindezeken túl Aleppo városát is gáztámadás érte, melyet senki sem vállal, a szír kormányellenes alakulatok azt állítják, nem is lett volna nekik mivel végrehajtani, ám a kormányerők válaszul már légicsapást hajtottak végre Idlib tartományban az állasaik ellen.
Ha valamikor, hát most tényleg elmondható, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik és az élet pillanatnyilag nagyon nem habostorta.
Közepesnél súlyosabb fegyveres konfliktusok látszanak kitörni környezetünkben, az államszövetség, melynek tagsága létfontosságú számunkra épp most vesztette el egyik alappillérét, ilyenkor kellene és lehetne is tisztességes és átgondolt külpolitikával segíteni a magunk helyzetét, támogatni barátainkat és előnybe kerülni riválisainkkal szemben (ellenséget nem írhatok, mert nekünk olyan igazából nincs). Ilyen időkben lenne lényeges elkerülni a nálunk hatalmasabb államok ránk kiterjeszteni kívánt befolyását – ehhez képest mivel foglalkozik a magyar külügy?
Tonikkal és egészmogyorós tejcsokival.
De még jól jártunk, követelhetne tejbegrízt is a tárgyalások utáni banketten, kakaószórattal.
És ha nem kapja meg, vagy kevés a kakaó, hadat üzen.
Esetleges kormányváltás után javasolnám Szíjjártó áthelyezését washingtoni nagykövetnek, de kizárólag addig, amíg az Egyesült Államok nem választ magának másik elnököt.
Ha Trump elnökkel tárgyalna, végre képességeinek és habitusának megfelelő társaságba kerülne, és lássuk be: ez sokat jelent.
De emberek közé nem kéne engedni.
Még azt hiszik: ez az ember nálunk valaki.
Szele Tamás
