Forgókínpad

Forgókínpad

F-35 - magyar égen

2019. május 12. - Szele Tamás

Kérem, Orbán Viktor csomagol, köti már a lapulevelet a talpára, tarisnyál, csomagolja a hamuba sült pogácsát, szedi a betyárbútort – ne tessék még ünnepelni, visszajön, csak átszalad az Óperencián túlra, Washingtonba, eszmét cserélni a jenki királlyal, aztán nyugalom, jön vissza. Nem tartják ott. Jenkik azok, nem bolondok.

f-22-and-f-35-850x567.jpg

Mondjuk, az a dologban a szép, hogy ha teljesen kicserélnék az eszméiket Trump elnökkel, a nagy hatalmú POTUS-szal, értem ez alatt azt, hogy ha Trump maradna a végén Orbán eszméivel, Orbán pedig az övéivel, szerintem senki sem venné észre, se nálunk se Amerikában. De erről szó sem lehet, még ha mindegy is. Hiszen Trumpnál „America first”, Orbánnál „Magyarország az első”. Más különbség tényleg nincs. Hanem ahogy közeledik a holnapi találkozó, úgy sokasodnak a találgatások a magyar sajtóban arról, minek is megy oda Európa DNS-e, és miért pont most hívták meg. A kedves kollégák nem tudnak ellenállni a kísértésnek, sorra fedezik fel a csőben a lyukat, macisajtban a brummogást – no, akkor magyarázzuk meg mi is az egyszem lehetséges megoldást.

Orbán Viktor természetesen pénzt költeni megy Washingtonba, mégpedig a mi pénzünket költi el.

Hogyha megnézzük a hivatalos közleményt a tárgyalások témáiról, mit látunk, miről fognak beszélni?

A kommüniké szerint az energiabiztonság, a védelmi együttműködés, a kétoldalú kapcsolatok és a regionális biztonsági kérdések szerepelnek a napirenden.

Magyarázzam el apróra? Megteszem. Az energiabiztonság azt jelenti, hogy ne orosz földgázt és kőolajat vegyünk, hanem vásároljunk egy amerikai-román vállalattól energiahordozókat, melyeket most kezdenek el kitermelni a Fekete-tenger alól. Ez még csak nem is bolondság, Moszkvában hamarább zárják el a csapot, gyakrabban van rossz kedvük, Bukarestben egyrészt nincs is beleszólásuk a csap ügyeibe, hiszen az az amerikaiak kezében van, másrészt meg sokkal többet érne Romániának a pénzünk, mint bármilyen vita bármiről.

Akkor ott van a védelmi együttműködés. Az kérem, épp úgy, mint a kétoldalú kapcsolatok arról szól, hogy ne dörgölőzzünk már annyira Moszkvához, Pekinghez, és vegyünk sok-sok szép amerikai fegyvert sok-sok szép pénzekért.

Ennek a felvetése világosan utal Trump tavalyi követelésére, mely szerint a NATO-tagállamok költségvetésük minimum két százalékát fordítsák fegyverkezésre, ha törik, ha szakad, ha van rá szükség, ha nincs. Illetve, ő a tavaly júliusi NATO-csúcson négy százalékot követelt, de pillanatnyilag a szövetségen belül a két százalék elérése is nagy dolog lenne, ha minden tagállam képes volna rá. De nem nagyon képes. Hogy is állnak azok a számok?

A két százalékot jelenleg az Egyesült Államok teljesíti (3,6 százalék), Görögország (2,4 százalék, bár ebben benne van a görög gazdaság bezuhanása is), Nagy-Britannia (2,2 százalék) és Észtország (2,1 százalék) haladja meg – Lettország, Litvánia, Románia és Lengyelország pedig már idén teljesítheti a 2 százalékot. Németország 1,2 százalékon áll, Magyarország 1,1 százalékon állt tavaly.

A fegyverbeszerzés persze érdekes kérdés, mert mi már fegyverkezünk, valószínűleg főleg emiatt, ugyanis más logikus oka nincs. Volt itt már harckocsi-beszerzés, helikopter-beszerzés, csak épp az nem sokat nyom a latban Trumpnál, mert nem amerikai vállalatoktól vásároltunk. Tőlük kéne, akkor szeretne minket. Leopard páncélosaink már vannak, azoknál jobb nem kell (csak kéne hozzájuk a tűzvezető rendszer is, anélkül nem sokat érnek), helikoptereink vannak, flottánk tenger híján nem is lehet, folyami flottabeszerzésről nem szól a fáma – maradnak a gyalogsági lőfegyverek, amikről azonban azt rebesgetik, hogy saját kútfőből akarjuk őket megtermelni (csak a fegyvergyárunk nem működik), és a vadászbombázók, mint lehetőség.

Illetve szó volt egy légvédelmi rakétarendszerről is a Pompeóval folytatott tárgyalások során, de nekem az a sanda gyanúm, hogy bizony vadászbombázókat fognak ránk sózni.

Vagy az F-22 Raptort vesszük meg, vagy, ami valószínűbb, az F-35 Lightningot.

Sőt, valószínűbb az F-35. Miért?

Mert annak nagyon drága volt a fejlesztése, nem egészen az lett belőle, amit szerettek volna, folyamatosan javítgatják, de annyira, hogy a Jane’s szerint (mely az egyik legtekintélyesebb szaklap) az amerikai haditengerészet mostani F-35B-i már annyira eltérnek az eredetiektől, hogy a korábban, az első széria idején beszerzett pótalkatrészek 44%-a már nem is használható beléjük.  Azért legyünk tárgyilagosak: az F-35 nem ócskavas, sőt, a mai katonai repülés egyik csúcsa, de a fejlesztési folyamata távolról sem ért még véget... és akkor meglepően jóindulatúan fogalmaztunk.

De hát mi a baj ezzel a különben kiváló harci géppel?

A fejlesztési koncepciója. Eredetileg „Joint Strike Fighter”, vagyis „Közös Csapásmérő Vadász” volt a neve, és abban az értelemben lett volna közös, hogy összfegyvernemi, vagyis olyan gépet akartak fejleszteni, ami kisebb módosításokkal egyaránt alkalmas az amerikai Légierő, a Haditengerészet és a Tengerészgyalogság céljaira. Csak a fejlesztés negyedik negyedében kiderült, hogy ez nem is olyan egyszerű, a megoldandó harci feladatok gyökeresen eltérnek, így három altípusra osztották a főtípust: most azokat gyártják. De rettenetesen sok pénzbe került így is a gép, vissza akarnak kapni belőle valamennyit – 2023-ra az előrejelzések szerint lemegy majd az ára nyolcvan millió dollárra darabonként, csak mi holnap szerződünk, nem négy év múlva, mi még jó drágán fogjuk kapni.

Haszna sok nem lesz: és ne feledjük, a harci repülőgépek vásárlása nem csak annyiból áll, hogy megvesszük a madarat, a lőszert és a kerozint, azoknak megfelelő környezetet, infrastruktúrát, hangárt, repülőteret, alkatrész-utánpótlást, általában hátteret kell biztosítani.

Meg pilótát. Az sem úgy megy, hogy átpattan a legény a Gripen nyergéből az F-35-be és már repül is. Külön kiképzés kell, szintén nem ingyen.

Egyszóval igen szép dolog az F-35 (az F-22 valamivel olcsóbb lenne), meg is vesszük majd, mert muszáj, Trumpnak a tranzakciós, üzleti kapcsolatokra épülő diplomácia a mániája, csak aztán haszna nem sok lesz. Majd nézegethetjük a földön.

Mert jó darabig nem fog repülni. Először pilóta nem lesz hozzá, aztán nafta, ahogy a világgazdasági folyamatokat elnézem. De mindegy, vettünk mi már orosz atomreaktort, kínai vasutat, azoknak is ugyanennyi értelme lesz.

Lassan nem férünk el a házban ezektől a drága lomoktól.

A végén kell tartanunk egy garázsvásárt.

Még nem szóltam a regionális biztonság kérdéseiről. Azokat már Pompeo is felvetette: ez azt jelenti, hogy – a Foreign Policy egyik elemzése szerint - az Egyesült Államok mintha megfeledkezett volna Kelet-Európáról. Nincs jelen eléggé hangsúlyosan a térségben, ahol pedig napról napra növekszik az orosz és kínai befolyás. Ezt ellensúlyoznák most a meghívással – sőt, meghívásokkal, hiszen Andrej Babis cseh miniszterelnök március elején, Peter Pellegrini szlovák miniszterelnök pedig május 3-án járt a Fehér Házban. Szóval, valószínűleg nem Orbán Viktor érdemeinek szól az hirtelen feltámadt figyelem, hanem magának a térségnek – épp őt hívták meg legutoljára.

Bizony, ez meglehet. Csak hát ez eléggé megkésett: most már évtizedek munkája lenne kiszorítani az orosz és kínai befolyást és dollármilliárdokba kerülne – maximum ellensúlyozni lehetne, szintén nagyon drágán.

Van még egy mindenképpen megemlítendő mozzanat a látogatás kapcsán, amit sokan félreértenek: az, hogy holnap nem csak Orbánt fogadják Washingtonban, hanem Kész Zoltánt és Márki-Zay Pétert is. No igen, ez éppenséggel jelent valamit, de távolról sem azt, hogy egyáltalán csak hasonló fontossága lenne a két vizitnek: Orbánt az elnök fogadja, annál magasabb szint nincs, Készt és Márki-Zayt első sorban a German Marshall Fund hívta meg egy kerekasztal-beszélgetésre, de találkoznak a Helsinki Bizottsággal is, és – itt érdekes a program – hivatalosak a Külügyminisztériumba, ahol fogalmunk sincs, kivel fognak beszélni és miről. De nem külügyminiszteri szintű tárgyalásokról van szó, maximum osztályvezetői szinten fognak mozogni, én azt sem találnám lehetetlennek, hogy a volt budapesti ügyvivő, Andrew Goodfriend lesz a partnerük, ugyanis ő most épp az e-diplomáciával foglalkozó osztály igazgatója a Department of State-ben – azonban ha mással fognak találkozni, az is pusztán egy „fegyelmező gesztus” Orbánnak, miszerint Washingtonban tudnak róla, miszerint nem egyöntetűen népszerű és talonban tartanak másokat is tárgyalópartnerként szükség és igény esetére. De komoly tárgyalások a két vendéggel nem zajlanak majd, őket azért hívták, hogy kicsit rosszabb kedve legyen a miniszterelnöki vendégnek, ne legyen annyira magabiztos.

Egyszóval, ahogy a Szabad Nép írná, a találkozó meleg, baráti légkörben zajlik majd, a felek kifejezik kölcsönös nagyrabecsülésüket egymás iránt és egyetértésüket minden fontosabb nemzetközi kérdésben, nagy jelentőségű szerződéseket kötnek és egyezményeket írnak alá, majd a Fehér Házban is megszámolják az ezüstkanalakat (hagyomány ez a diplomáciában magyar külügyi találkozók végén) és ha mind megvan, Orbán utazhat is haza.

A magyar nemzetközi szerződések két másik kötelező kűrje, úgymint a diák-ösztöndíjak és a vízügyi együttműködés elképzelhető, hogy most kimarad, bár nem mondanék le a látványról, ahogy magyar vízügyi szakemberek szakértik a Hoover-gátat vagy a Niagarát, esetleg az Everglades-mocsarakat.

De azért minden szemtelenségnek van határa.

Legyen nekünk az is elég, hogy lesznek szép vadászbombázóink.

És Trump szóba áll Orbánnal – habár biztos vagyok abban, hogy ez úgy jelenik majd meg a kormánymédiában, hogy Orbán értékes tanácsokkal segítette Trumpot. Elvégre az is megjelent már róla ugyanott, hogy ő tanította politizálni Berlusconit.

És a jövő héttől ő engedi a passzátszelet is, saját fenséges alfeléből.

Az se lesz olcsó.

Ez sem az.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása