Vannak reggelek, amikor az ember túl későn ébred, ráadásul arra, hogy hívatlanul meglátogatta Lumbágó nevű régi ismerőse – nem elég a deréktáji merevség, a nyaki izmok is görcsösek, a kávé sem sikerül jól, szóval minden adott egy randa nap pocsék kezdéséhez, Ilyenkor segít a szenvedő alanyon Kövér László és Schmidt Mária.

Ugyanis ha kellőképpen elmerülünk a minapi megszólalásaikban, mikor abbahagyjuk, még ezt a nyomorúságos világot is egész elviselhetőnek érezzük, minden hibájával együtt.

Ami Kövér Lászlót illeti, két elméletem van vele kapcsolatban, melyek természetesen ellentmondanak egymásnak: nem tudom eldönteni, hogy nála hiperaktív periódusok váltják egymást letargikusokkal, vagy inkább állandóan nyomás alatt van, csak nem mindig nyitják meg rajta a csapot? Mindkét elképzelés mellett és ellen akadnak érvek, novemberben például olyan tevékeny volt körülbelül a Vértanúk terén álló emlékmű avatásától kezdve olyan decemberig, hogy szinte képtelenség volt követni. Minden kilométerkőnél megszólalt és mondott valami bődületeset, komolyan mondom, erőnlét szempontjából lenyomta a teljes magyar sajtót, az ember azt hihette volna, hogy orosz sportorvosok különös vegyi szereit fogyasztja, attól ennyire fáradhatatlan – ha benevezték volna egy maratonra, nem csak megnyeri, de ahogy átszakította a célszalagot, elkezdte volna a következő, ugyanakkora távot. Aztán kicsit lassított, valószínűleg neki is kell pihennie, de nem is bírhatja halandó ember folyamatosan ezt az iramot – most pedig úgy látszik, megint formában van, mert újból elindult sulyokvetésben, és nem kétséges, hogy elnyeri ebben a sportágban a világbajnoki címet.

Már a Bayer-showban érdekesen vélekedett a női nemről és annak helyéről, feladatáról a világban, de az még csak a bemelegítés lehetett – van egy olyan érzésem, hogy a ma megjelent interjú, melyet a Demokratának adott, még mindig csak az oroszlánkörmök mutogatása, meglehet, valami ennél is nagyobbra, valami egész estét betöltőre készül, de azt várjuk ki, egyelőre lássuk mostani alakítását. 

Hát, azért ez is alkalmas a köznyugalom megzavarására, és betekintést nyújt egy olyan világba, amihez képest Lovecraft kimondhatatlan szörnyetegei selymes szőrű kis tapsifülesek egy virágos réten. Már a cím erős:

„Bunkerben várják a csodafegyvert”

mintha csak Hitler végnapjaira utalna, bár mondjuk a vezér és kancellár nem várhatott semmiféle még be nem vetett csodafegyverre, hiszen nála jobban senki sem tudhatta, hogy ilyen nem létezik. Mindegy, tekintsük az első bekezdést.

„A magyarországi ellenzék a globalista, nemzetellenes hálózat része, a nyugat-európai véleményformálók az ő szándékosan helytelen információikra, rágalmaikra alapozzák a maguk propaganda-hadjáratát. A hazai ellenzék nem a magyar nemzet része, hanem ennek a világelitnek a komprádor alakulata. Ilyen értelemben semmiben sem különböznek Rákosi Mátyástól vagy Gerő Ernőtől – mondta a Demokratának Kövér László, az Országgyűlés elnöke. A Fidesz alapítójával a harmincéves rendszerváltozásról, a hazánk elleni támadásokról és a koronavírus utáni helyzetről beszélgettünk.”

Csak azt nem értem, ilyen felvezetés után minek kellett még meg is írni az interjút? Ebben már benne van minden, amit a házelnöktől hallhatunk, legalábbis azt hinné a naiv olvasó, de a mi Lászlónk pödör egyet a bajszán, és megmutatja, hogy van benne még kraft, ez még csak a kezdet!

Ami a kormány mostani sértődöttségét illeti: a felnőtt, kialakult jellemek tudni szokták, hogy minden tettüknek van valamilyen következménye, esetleg többféle is. A most dühöngő Tusk-Orbán konfliktus – vitának nem nevezném, ugyanis senki sem próbál meggyőzni benne senkit – lényegében véve nem más, mint a felhatalmazási törvény európai visszhangja. Az jól tudhatta mindenki előre, hogy a magyar Parlamenten komolyabb súrlódás nélkül fog átmenni a törvény, ami lényegében véve teljhatalmat biztosít a kormánynak, pont addig, ameddig csak ők akarják. Az viszont szintén várható volt, hogy a közvélemény tetszését csak mérsékelten nyeri el, és az is, hogy az Unió veszélyes precedenst lát majd benne, hiszen a rendkívüli helyzetet minden tagállam különleges intézkedésekkel kezeli, csak ezeknek a mértéke, minősége nem mindegy. Ha itt vagy ott el lehet vinni a kormány hatáskörét a teljhatalomig, akkor elvben ez máshol és akárhol is lehetséges – akkor viszont fütyültek az Unió demokratikus alapértékeinek. Ez nem tetszett Tusknak sem, másoknak sem, ezt tették szóvá viszonylag civilizált formában, és ezt a szóvá tételt nevezi a Kövér és tsai cég „hazánk elleni támadásnak”, „propagandahadjáratnak”. Holott várható volt, hogy megtapsolni nem fogják a magyar kormány merész húzását, épp elég volt a jelenlegi helyzetben, hogy tudomásul vették.

Na jó, de mielőtt követelné a tapsot, valamivel fel kell vezetni a mutatványt, ejt pár szót a rendszerváltásról is.

„Mások mellett Schmidt Mária barátunkkal, történészprofesszor asszonnyal is gyakorta vitázunk erről a kérdésről. Ő vértelen, de valóságos forradalomnak látja a harminc éve történteket, én egykori résztvevőként, megpróbálván a magunk szerepét reálisan szemlélni, inkább nagy átverésnek. Vitáink végén rendszerint oda lyukadunk ki, hogy tulajdonképpen ugyanúgy látjuk a helyzetet, csak a klasszikus megfogalmazás szerint egyikünknek félig tele a pohár, másikunknak félig üres.”

Ügyes, ugyanis a rendszerváltásnak az volt a problémája, hogy nem ígért semmit, nem is ígérhetett. Azt csak mi hittük. Akkor még úgy képzeltük, mármint mi, naiv lelkek, állam- és szavazópolgárok, hogy a rendszer szép nyugodtan átalakul, és a pontosan meg nem határozott szabadság mellett pár éven belül elérjük Ausztria fejlettségi szintjét. Saját háza, kocsija például mindenkinek lesz majd, aki dolgozik. Hát, nem lett, de ha alaposabban utána gondolunk, ezt nem is ígérte nekünk senki. Illetve a választási kampányok alatt ígértek még ennél nagyobbakat is, de aztán szembe jöttek a realitások, nagy koppanás formájában: az általunk egységesnek vélt Nyugatról kiderült, hogy soha nem is volt az, a szabad piac tulajdonképpen a valamennyire rendezett Őskáosz másik neve és mi idegen pályán indultunk, olyan sportban, aminek még a szabályait sem ismerjük. Más kérdés, hogy nem elindulni se lehetett volna akkor már, ha nem akarunk még a mostaninál is rosszabbul járni és visszasüllyedni minden földrajzi adottságunk mellett is a harmadik világba. Ha úgy tekintjük, hogy mi és csakis mi hajtottuk végre a rendszerváltást, akkor tényleg lehetne felelősöket keresni azért, hogy sok minden nem a tervek szerint alakult – de hát mi csak benne voltunk a világnagy koktélkeverőben, és elmondhatjuk, hogy nem is jártunk a legrosszabbul, lett volna ennél is pocsékabb forgatókönyv. Szóval: nem, nem átverés volt az, hanem alkalmazkodás egy váratlan helyzethez.

Schmidt Máriát felemlíteni ebben a kérdésben azért vall igen rossz ízlésre, mert épp néhány napja írt olyan gyalázkodó és sárdobáló recenziót ifj. Rajk László életinterjú-kötetéről, hogy azt még elolvasni is embert próbáló feladat. Ha a kötetről írt volna rosszakat, az még belefért volna a műfaji keretekbe, de ő a kötet ürügyén ifj. Rajk életét magát mocskolta be, ami kissé inkonzekvens attól, aki pár hónapja még bélyegre akarta tétetni hősünk arcképét. Nem is részletezném, bántaná a jó ízlést, ahogy az is bántotta, hogy Schmidt Mária foglalkozott a rendszerváltás-emlékév szervezésével. Az a rendszerváltás, amit ő mutatott be nekünk, valóban átverés lett volna, amit ráadásul ők követtek el. Még szerencse, hogy a már megtörtént dolgokat Szent Ágoston tanítása szerint maga a Mindenható sem képes eltörölni, mert ha bele tudnának nyúlni a múltba, olyan felfordulás lenne itt, amilyent még az Asimov sem tudott kitalálni. Lássuk tovább Kövért.

„A nemzetközi média, ideértve a CNN emblematikus riporternőjét is, megpróbálja összehangoltan, napról napra rossz hírünket keltve megbélyegezni és ezáltal elszigetelni a magyar kormányzat politikáját. Ellenségképet festenek a saját közvéleményük számára, hogy elfedjék egy olyan nemzeti politika valóságát, amely túlságosan vonzó lehet más országok polgárainak is.”

Izé, egyrészt erről voltam bátor beszélni az előbb – mármint, hogy a magyar politika mutathat veszélyes példát, amiatt nem tetszik sokaknak – másrészt nem tudom, mely államok polgárai számára lehet vonzó ez a szuverenista, nemzetinek láttatott, valójában inkoherens és kaotikus rendszer. Talán Gabonban vagy Kelet-Timoron mondhatják, hogy „annál, ami nekünk van, még a magyar modell is jobb”, de máshol nem igazán. Most azt talán hagyjuk is, hogy az ellenzék miféle alternatívát nyújthat, mert ugyanabban a helyzetben van, mint a rendszerváltáskor, nem sokat ígérhet, csak a változás szükségessége a biztos, de annak mikéntje, hogyanja már kicsit sem az – és hát akkor az előző rendszer menni akart, ez a mostani viszont maradni akar, minden áron. Fog is, amíg csak teheti, nincs olyan erő, ami igazából el akarná mozdítani. Olyan van, ami el tudná, csak nem akarja, nem lenne hasznos Európa közepén egy válságövezet. De ez nem a magyar rendszer sikerességét, eredményességét bizonyítja. Egyelőre nem kell tartani attól, hogy a világpolitika jelentős tényezői könyörögjenek Kövér Lászlónak a receptért.

„Már a gazdasági válságkezelés is a régi logika szerint zajlik, és abban a pillanatban, amikor normalizálódik a helyzet, minden megy tovább, mint eddig. Megtaláljuk a vakcinát, és várjuk majd a következő járványt, ami még nagyobb károkat okoz majd emberéletben és a gazdaságban egyaránt.”

Várja a rosseb, uram, a járvány vagy a kataklizma nem szükségszerű és periodikus, mi több, nem is valamiféle világösszeesküvésnek köszönhető: az természeti csapás, és még jó, hogy próbálja a világ normalizálni a helyzetet. Attól, hogy maguknak ez pillanatnyilag kedvező, még nem ez az „új normális”, nem ez az „új rend”, ráadásul hosszú távon még maguk sem tudnák fenntartani ezt a rendkívüliséget. Most, momentán kellemes, hasznos a kormánynak, nagy hatalmat ad, de azért a gyakorlatban az életnek mennie, működnie kéne, valamiképpen a gazdaságnak is, a mostanában munkanélkülivé válók pillanatnyilag csak valamilyen átnevezett, átszervezett közmunkára számíthatnak a legveszélyesebb idők elmúltával, és ez viszont már komoly feszültségeket fog kelteni, kétségeket az állítólagosan sikeres magyar rendszer iránt. Nem kellett volna belekenni a vajat a zsebórába, mondaná az Alapos Kalapos. A vajas zsebóra lehet érdekes, de az időt nem mutatja, és maximum kuriózumként lehet mutogatni: szakember kellene majd a kipucolásához.

No, mindegy: Kövér interjújából világosan látszik, hogy szerinte minden, ami véletlenül jó és pillanatnyilag sikeres, nekik köszönhető, és minden, ami nem az, a gonosz Háttérhatalom műve, nevezzük, ahogy akarjuk. Ezzel nem mondott újat, jó ideje így gondolja ő, csak a megfogalmazás volt évekkel ezelőtt még enyhébb, mostanra viszont már mennykövekkel hegyezi a ceruzát is.

Nem az a baj, hogy ezt mondja, illetve persze, baj az is.

Az a baj, hogy egészen komolyan így gondolja. És elképzeléseit át kívánja ültetni a gyakorlatba.

Megjósolom eddigi viselkedése alapján, hogy napokon – de lehet, hogy órákon – belül még sokkal durvább megnyilvánulásokra számíthatunk tőle, elkezdődött a hiperaktív periódusa.

Ilyenkor fáradhatatlan és megállíthatatlan.

Nem számíthatunk semmi jóra ezek után.

Megkezdődött a Kövér-szezon.

Szele Tamás