Szeret, nem szeret, szívből, színből, igazán... magam elé képzelem Donald Trumpot, amint reggeli kávéja mellé elolvassa a mai Magyar Hírlapot, abban is a nagy hírű Bogár László vitacikkét, álmatagon kivesz az asztalon álló vázából egy margarétát és elkezdi a mondókát idézve tépkedni a szirmait. Az írásból ugyanis nem derül ki, hogyan érez a szerző iránta.

Pedig hát az Egyesült Államokról és Trumpról szól, csak hát az a baja, hogy az az állam és az az elnök, amit Bogár László ex cathedra elemez, kizárólag az ő fejében létezik. És még ezek iránt a hipotetikus fogalmak iránt is ambivalensen kell éreznie, legalábbis annak alapján, ahogy következtet. Ebben a Bogár professzorban egy Catullus veszett el vagy meg, elmondhatja a római költővel, hogy:

„Odi et amo. Quare id faciam, fortasse requiris.
Nescio, sed fieri sentio et excrucior.”

vagyis magyarul

„Gyűlölök és szeretek. Tán kérded, mért teszem én azt.
Nem tudom, ám érzem, s szerteszakít ez a kín.”

Mielőtt szerteszakadna, sietek egy ötlettel, miért is teszi, mi vezeti a tollát: netán a honorárium reménye és a tulajdon, önmaguknak is ellentmondó, paranoiás elméletei. Márpedig azokon nehéz segíteni, ha valaminek már az alapja is rossz, abból nem lesz palota, akárhogy is építik. De lássuk, mikről beszél a szokása szerint mindig derűlátó Bogár, ez a kis optimista? 

„Polgárháború újratöltve

Az Egyesült Államokban lezajló dráma permanens polgárháborúba látszik torkollni

És mivel az egész világ sorsát meghatározhatja mindaz, ami Amerikában történik, így érdemes kicsit eltöprengeni azon, hogy vajon mi is van e dráma mélyén, és mit hoz a jövő. Mindez csak akkor válik érthetővé, ha megpróbáljuk azt belehelyezni abba az értelmezési keretbe, amelynek lényege Amerika kettős szerkezete. Vagyis, hogy egy nemzetállam és egy birodalom igen bonyolult kapcsolódási rendszere az, amit látványtechnikailag Amerikai Egyesült Államokként ismerünk." 

Sőt, kérem. Túl azon, hogy az említett nemzetállam nem nemzetállam, a birodalom sem birodalom, esetleg az Alapítvány sem Alapítvány, mármint ha Bogárnak erről a szóról Soros jut eszébe és nem Asimov. De ha a nemzetet politikai és nem etnikai ártelemben vesszük, még rendben volnánk, a birodalmat akkor sem lelem, maximum katonapolitikai és gazdasági értelemben. No, mindegy, hiszen rövidesen meg kell tudnunk, hogy sem egyik, sem másik nem számít igazán, ugyanis valójában mégiscsak mindent a Háttérhatalom, a „deep state” irányít.

„Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy formálisan és hivatalosan csak egy állam létezik, az amerikai nemzet állama, de valójában van egy olyan állam az államban, amit angolul deep state, vagyis mély állam néven szokás emlegetni.

Mivel a gigantikus birodalmi médiagépezet teljesen e mély állam ellenőrzése alatt áll, így érthető módon minden, e kettős szerkezetet bemutatni törekvő elbeszélési mód összeesküvéselmélet-gyártásnak és/vagy gyűlöletbeszédnek minősül.”

Logika párosul itt elmeéllel: szerzőnk ugyanis azzal bizonyítja az összeesküvés-elméletek igazát, hogy lám csak, nem fogadják el őket, tehát minden szavuk helytálló. Ha elfogadnák, akkor nem lennének igazak, így, hogy tagadják, csak igazak lehetnek. Tehát ha rólam például azt találná mondani, hogy én kerékpárt loptam 1923-ban Malájföldön, és én jelezném, hogy 1923-ban még nem éltem, valamint sosem jártam Malájföldön és kerékpárt sem loptam soha, bár tudok biciklizni, az bizonyítaná az igazát, hogy tagadom a cselekményt. Ellenben, mivel nem igaz, be nem ismerhetem. Akár a Boszorkányok Pörölyének érvelése: a boszorkányság tagadása a legnagyobb eretnekség, tehát ártatlan és igazmondó ember nem létezik, aki azt meri mondani, hogy nem boszorkány, mert nincs boszorkányság sem, azt majd eretnekség miatt égetjük meg.

Csodás, konteós, öntartó, önigazoló módszer, mindenre alkalmas, főleg, ha üldözési mániája van az embernek. Mit művel tehát Amerika a Háttérhatalom igájában?

„Világbirodalomként elszívja a világ erőforrásait, de ezért cserébe már nem ad semmit, sőt ő maga rombolja le a maradék rendet is. Erre a világ egyre durvább ellenállással és erőforrás-megvonással válaszol, amit a birodalom arrogánsan erőszakkal megtorol, amitől a világ még inkább szembefordul a birodalommal. Ez a globális konfliktusok első szintje, ahol a világbirodalmi Amerika visel háborút a világ, azon belül főként Európa, Oroszország és Kína ellen. A globális konfliktusok második, láthatatlanul maradó szintjén a birodalom a saját nemzetállami talapzata ellen is egyre brutálisabb háborút folytat, a külső világ által a birodalomtól megtagadott erőforrásokat saját nemzetállama kifosztásával próbálja megszerezni.”

Túl azon, hogy ez bármikor megjelenhetett volna az 1952-es Szabad Népben, mintha nem látnám a jeleit ennek. Igaz, hogy a világ nyersanyagforrásainak egy részét Amerika igyekszik kiaknázni, éspedig a befektetők számára lehető legkedvezőbb formában (ez ellen próbál tenni a fair trade, nem sok sikerrel), de ezt nem államként vagy birodalomként teszi, a befektetők állampolgársága másodlagos, én mintha emlékeznék hasonló üzletekre, amelyek nem ritkán még ezeknél is kevésbé bizonyultak jövedelmezőnek, és azokban nem amerikai állampolgárok voltak a nyertes fél, hanem deklaráltan a Szovjetunió, úgy is, mint állam. Kína is valami hasonlót művel most Afrikában, és érdekes módon állami vállalatok útján teszi, az amerikai és európai ügyeskedés legalább nem állami szintű. Arról nem tudok, hogy az Egyesült Államok kereskedelmi blokád alatt állna, a világ megvonná tőle az erőforrásokat, ennek egy támogatója volna az egész bolygón, Trump elnök, a védővám-rendszerével és a Kína elleni gazdasági háborújával, de ebben az esetben nem a világ zárkózik el a kereskedelemtől, hanem az Egyesült Államok – és nem is teljesen.

De nincs harmadik szintje a „háborúnak”? Hogyne lenne!

„S végül a háború harmadik szintjén a nemzetállami Amerika, az amerikai nemzeti társadalom vív egyre céltalanabb háborút önmaga ellen. Ennek az öngyilkos háborúnak kettős oka van. Az egyik, hogy az amerikai társadalom egy mesterségesen összerakott pszeudonemzet, minden szerves tradicionális önazonosság nélkül. Sőt, ami ennél is rosszabb, önazonosságát a birodalmi Amerika médiagépezete által számára felkínált hamis tárgyakban véli felismerni, arra büszke többnyire, ami mögött éppen a birodalom által való lelki, erkölcsi, szellemi kifosztását kellene felismernie.”

Most akkor létezik az amerikai nemzet vagy sem Bogár mester logikája szerint? Olyan, mint Schrödinger macskája, van is, nincs is, mikor harcolnia kell önmaga ellen, akkor van, de különben és etnikai alapon – mert emiatt állítja Bogár, hogy „mesterségesen összerakott pszeudonemzet” nincs. Ez, kérem, emeletes ostobaság, kacsalábon. Értem én, hogy a szerző azt feltételezi, hogy az etnikailag homogén nemzeteknek nincsenek társadalmi problémáik, örök harmóniában élnek és boldogan éneklik himnuszukat a lobogó tövében minden reggel és este, de ez soha és sehol nem volt így, már csak azért sem, mert hirtelenjében nem is lehetne előrángatni egy etnikailag homogén nemzetállamot. Nincs, kérem, sokan mondják magukról, de a valóságban egyik sem az, mondjuk még Kínában vannak a legnagyobb ilyen homogenitást mutató, összefüggő területek, csak ne feledjük, az ő történelmük még a huszadik században is fel tudott mutatni egy majd’ ötven éves polgárháborút, akkora volt közöttük a nemzeti összetartás, és abban a nemzetiségek alig-alig vettek részt. A korábbi kínai történelem még zavarosabb és véresebb... Ugyanezt mondhatnánk Oroszországról is, legfeljebb náluk jóval rövidebb volt a polgárháború, de már ebből a két példából is világos, hogy egy-egy ország etnikai sokszínűségének semmi köze a köznyugalomhoz és a társadalmi folyamatokhoz.

De most jönnek az érzelmi kérdések, a szeret – nem szeret paradoxona.

„Az Oroszország ellen „csinált” ukrajnai háború és a Kína ellen „csinált” hongkongi lázadás forgatókönyvei a puskaporos hordóként működő nemzetállam Amerika ellen is sikeresen alkalmazhatók.

E „csinált” polgárháború közvetlen oka Trump újraválasztásának megakadályozása. Ami azért veszélyes számukra, mert az elnöknek az idők folyamán ugyan zavarossá váló és szétmálló narratívája mégiscsak az egyetlen olyan szellemi mező, ahol elbeszélhető volna a valóság. Éppen ezért ez a háromdimenziós világháború a valóságértelmezésről szól elsősorban. Nem véletlen, hogy a globális beszédtérben talán legtöbbet használt kifejezés a fake news, vagyis hamis hír volt az elmúlt évek során. Aki a valóságot leíró elbeszélési módokat uralja az a világ ura, mert a világ ma már csak mint elbeszélhetőség tételeződik a lakói számára.”

De Bogár úr! Hát pontosan maguk mondták anno és mondják most is, hogy az ukrajnai konfliktust és a hongkongi felkelést is az USA „csinálta”! Akkor most maga ellen szervezkedik? És ha az Egyesült Államok „csinálta” volna, az az elnök tudta nélkül nem megy. Rendben van, Ukrajna kicsit régebben volt, de Hong Kong mostanság: akkor azt Trump szervezte volna? És ha igen, most miért szervezne valamit önmaga ellen? A tulajdon megválasztása ellen? Ezért ennyire még ő sem ellentmondásos személyiség...

Mondja, kérem, egyáltalán szereti maga ezt a Trumpot?

Kinek drukkol maga ezen a meccsen?

Viszont az utolsó mondatok megmagyarázzák az összes abszurd őrültséget. Hát persze. Annak, aki a világot nem végtelenül komplex, ám mégis reális helynek, valós tárgyak, folyamatok összességének tekinti, hanem „elbeszélhetőségnek”, narratívának – és nem csak Bogár László tartozik ebbe a csapatba, hanem maga Trump elnök, de Vlagyimir Putyin és Hszi Csin-ping is! – valóban nem az a fontos, mik a tények, mik a realitások, hanem az, mit mondhat, mit van lehetősége mondani a dolgokról, tekintet nélkül a mondókájának az igazságtartalmára. Ezek az emberek – szerzőnkkel egyetemben – valóban elhitték, hogy nem az számít, ami van, hanem az, amit beszélnek róla. Ez a valódi probléma.

A régi vicc jut eszembe: haldoklik a kocsmáros, magához hívja a fiát, mert nagy titkot akar rábízni. Utolsó erejével kinyögi:

„– Fiam, egyet ne feledj. A bort azért eredetileg szőlőből csinálják...”

A valóságot, politikát meg tényekből, megtörtént eseményekből, lehet hazugsággal hígítani, de előbb-utóbb elmaradnak a vendégek, minél részegesebbek, annál inkább odahagyják azt a kocsmát, ahol vizet kapnak bor néven.

Mindezek fényében csak egyet mondhatok: azt még korai volna egyértelműen állítani, hogy pontosan ismerjük az Egyesült Államokban kialakult válsághelyzet összes kiváltó okát. De azt már most is határozottan állíthatjuk: sok, nagyon sok mindenért elégedetlenek a tiltakozók, csak pont épp azok miatt a dolgok miatt nem, amiket Bogár úr említ.

De ez őt nem zavarja. A világ neki egy narratíva. Lepkeálom, hangulat, épp úgy, mint az írása. Nem tudni, ki álmodik kit, Csuang-ce a lepkét, a lepke Csuang-cét, mindkettőjüket Bogár, és így tovább.

Szép álmokat.

Szele Tamás