Az egyik szemem sír, de a másik sem mosolyog. Nincs okom a vigalomra, úgy látom, teljesen és tökéletesen felesleges a munka, amit én betűvetés útján végzek. Vetem, vetem, de alig kel ki valami. Ráadásul bőségesen trágyázzák is a vetésemet, annyira, hogy semmi ki ne serkedjen – se vizet, se fényt nem kap a trágyától, ami nőhetne. Mi több: ezt jóindulatból teszik.

Köszönöm az ilyen jóindulatot, bár jobban örülnék, ha sem jó, sem rossz, egyáltalán, semmiféle indulat nem volna a kedves közönségben, érzelmek nélkül olvasná, amit írok. Egyáltalán: elolvasná. Mint majd meglátjuk, erre nem mindig kerül sor. De térjünk a tárgyra, mert muszáj.

Írtam én tegnap ezeken a hasábokon egy jegyzetet arról, hogy Bende Balázs, aki hivatalosan a köztévé „vezető külpolitikai újságírója”, nem hivatalosan ennél még sokkal nagyobb mufti a kormánymédiában, berzenkedik, nehezményezi, hogy a BBC „nem adja át” az M1-nek a saját, Szijjártó Péterrel készített interjúját terjesztési célokból. Meg is magyaráztam, miért nem köteles átadni, még azt is, miért van joga az interjúalanynak terjeszteni a vele készült műsort és miért nincs egy másik tévécsatornának. Kifejezetten szakmai dolgokról van szó, és nem hiszem, hogy a valamikor még Soros-ösztöndíjas Bende ne lenne ezekkel tisztában. Hogy mégis, miért beszél akkor szamárságokat? Mert épp ő határozta meg régebben, éspedig egy 2019. március 25-i értekezleten a közmédia „szakmai” alapállását:

„Biztos vagyok benne, hogy senkit nem ér váratlanul, ha azt mondom, hogy ebben az intézményben…nem az ellenzéki összefogást támogatják. Ha ez a kijelentés valakit váratlanul ér, az most menjen haza. Akit ez nem ér váratlanul, azoknak az a kijelentés sem lehet váratlan, hogy az intézmény, ha támogatja, az azt jelenti, hogy ennek megfelelően dolgozunk mindannyian. Nincs kérdés. A jövőben olyan kérdés sincsen, hogy milyen anyagot szeretnék kérni. Olyan kérdés sincsen, hogy hogyan kell megírni azt az anyagot. Aki nem tudja, az is elmehet haza, és nem is kell többet jöjjön.”

Ez a mentalitás süt a legutóbbi megnyilvánulásából is, ez nekem ővele a bajom. Ugyanis ez a módszer a megfelelési kényszerre alapul, a szerencsétlen, esetleg családos munkatárs, akinek „nem kötelező” ott dolgozni, csak éppen a gyerekeinek enni kell adjon, már nem kap utasításokat sem, nem kap „direktívákat”, mint Rákosi sajtójában, ki kell találja, mit várnak tőle, mi felel meg a nagyuraknak, akik fényévnyi távolságban trónolnak fölötte. Nyilván igyekszik minél inkább megfelelni, túlozni, akár hazudni is, hogy ki ne rúgják, hiszen egy elbocsátott köztévés a mai magyar sajtóban sehol sem kapna munkát. Kormányoldalon azért nem, mert elbocsátották, és annak oka kellett legyen, ellenzéki és/vagy független oldalon meg azért nem, mert az ő múltjával mit írhatna oda? Még mínuszos hírt se nagyon. Bár, családos embernek nem is való az a félnomád élet, ami nálunk általános: vagy van honorárium, vagy nincs, vagy van sajtóper, vagy több is van, pénz kevés, gond sok... utoljára Petőfi korában éltek így a vándorszínészek, legfeljebb nekünk nem kell városról városra poroszkálni a szekérrel.

És ugyanez a mentalitás hajtja a kormány teljes médiáját, ez a gyűlöletkampányok motorja: valamelyik munkatársuk talál egy támadható (vagy csak annak vélt) felületet, az állásukért, pénzükért remegő többiek rázuhannak a témára, mint megannyi Stuka, és nem győzik eléggé túlozni, tódítani, ha kell, ráhazudnak párat, csak, hogy eltalálják, mivel felelnek meg a tőlük elvártaknak. Mindegy is, igaz-e a vád vagy sem. Nem újságírás ez, viszont nagyon ügyesen kelti annak látszatát: úgy tűnik a külső szemlélő számára, hogy itt „ügyek” vannak, viták zajlanak, tényfeltáró műhelyek dolgoznak, csak az alapja homok az egésznek, nem tényekre és logikára épül a házuk, hanem nézetekre, feltételezésekre és érzelmekre.

Ez Bende Balázs vétke és én ezért nem kedvelem őt.

Ami valószínűleg nem fogja porba sújtani: miért érdekelné pont az én véleményem? Másé sem érdekli. Senkié sem, aki tudomása szerint alatta áll. Hogy a világ sora és a szerencse forgandó, szintén hidegen hagyja. Mameluk, úgy gondolja, ha más kormány jön, azoknak is kellenek majd a szolgálatai.

Az a baj, hogy meglehet: ebben nem is téved akkorát.

Ugyanis, hogy térjünk vissza eredeti témánkhoz, miután bemutattam a főhőst, az én tegnapi, róla szóló írásom a szokásosnál sokkal, de sokkal olvasottabb lett. Ennek nekem örülni kéne, de sajnos nem tehetem. Ugyanis tisztában vagyok vele, miért lett ennyire olvasott.

Az illusztráció miatt.

Tudnunk kell Bende Balázsról – ha akad még, aki nem tudja – hogy az átlagosnál testesebb, korpulensebb ember. És akkor még finoman fogalmaztam. Egész egyszerűen nincs fényképe, amin ez ne látszana. Akad néhány magyar kormányoszlop és kormánytényező, akikről ugyan sok ezer fotó elérhető, de egyik sem mutatja őket előnyösen. Ellenzékben is van ilyen, de annyira semmi sem nehéz, mint előnyös képet találni mondjuk Matolcsyról, Schmidt Máriáról vagy hát – Bende Balázsról. Mivel pedig az írás róla szólt, mégsem lehetett egy fotóval illusztrálni mondjuk a debreceni virágkarneválról vagy a milói Vénuszról: őt ábrázolta a kép, igyekeztem olyan fotót keresni, ami nem egész alakos és nincsenek rajta tárgyak, „ne súlyosbítsam azt, ami amúgy is” (copyright by Napirajz).

Hiába tettem.

Az írást csak a Huppa Facebook-oldalán jelen pillanatig 15 616 fő látta, ami olyan ötszöröse a Magyar Hírlap naponta eladott példányszámának, és ebből csak a lap oldalán 68-an kommentelték. Más helyeken, ahová megosztás útján jutott, mindenféle csoportokban több százan. Nem csodálnám, ha elérné a kommentek száma az ezret.

De ebből a körülbelül ezer kommentből tíznél több nem foglalkozik azzal, amiről az írás szól.

Melyben szándékosan és kínosan kerültem minden utalást Bende Balázs testi adottságaira, alkatára, ugyanis nekem ahhoz semmi közöm és nem is azzal van bajom. Ahhoz csak neki és esetleg családtagjainak lehet köze, nekem még szóvá tenni is oktalan dolog volna, ráadásul hiba is. Hiszen nekem nem a külsejével van bajom, hanem azzal, ami benne van, belül.

Nem is tettem szóvá, megtette viszont majdnem mindenki más. Nem helyettem: nekem nem is állt szándékomban ilyesmit emlegetni. És most nagyon kínos, kellemetlen helyzetbe hoztak. Olyanba, amire sosem számítottam volna.

Ugyanis most nekem kell bocsánatot kérnem helyettük. De akkor tegyük ez nagyon pontosan, hogy én se kelljen szégyenkezzek utána. Tehát:

Ez úton kérek elnézést Bende Balázstól a testalkatáról szóló összes sértő megjegyzés miatt, mely írásom alatt jelent meg több olvasó kommentjében.

Azonban véleményemet nézeteiről, jelleméről, szakmai és politikai elveiről, az általa alkalmazott munkamódszerekről, valamint vezetői képességeiről továbbra is fenntartom. Ezeken semmiképp sem vagyok hajlandó változtatni. De a testalkatát illető megjegyzésekért elnézést kérek.

Szóval, csak mondom: erre tetszettek engem kényszeríteni. Nem fenyegetett meg engem senki, magamtól kértem bocsánatot, ugyanis valóban szégyelltem magamat. Hát a mindenségit neki, itt egy tökéletesen szervilis figura, ezer vétekkel, hibával és azt róják fel neki, hogy testes?

Igen, azt, ugyanis alig páran olvasták végig az írást. A fotót látták, és arról írtak, indulatból.

Hát így nem jutunk egyről kettőre. Ez az indulat-politika éppen hogy a kormánypárt módszere. Ha egy valóban hibás embert csak érzelmi és esztétikai, szubjektív alapon bírunk kritizálni, ha érv bárki ellen, hogy „kövér”, „kancsal”, „bandzsa”, akkor nem lesz itt változás akkor sem, ha jövőre bukik a kormány. Akkor marad minden, ahogy most van. Nem elfogadható minden módszer, amiről azt hiszi az ember, hogy árt a politikai túloldalnak!

Hazudni például írásban akkor sem szabad, ha azt hisszük, hogy politikai haszonnal jár.

Pár éve, a világjárvány előtt, mikor még száz álhírlap virágzott a réten, ezek a sajtóhiénák rájöttek arra, hogy a kormány finoman fogalmazva sem a legnépszerűbb, és elkezdtek a tagjairól álhíreket gyártani. Mármost én meg fogamat csikorgatva ugyan, de meg kellett cáfoljam ezeket, éspedig a teljes szakma szavahihetősége érdekében. Teljesen világos volt, hogy azoknak az orgánumoknak, amik korábban színészek és sportolók állítólagos halálával riogatták a közönségüket (és érték el azt az olvasottságot, ami már sokmilliós havi reklámbevételt jelent), ezek az álhírek sem jelentenek politikai elkötelezettséget, olyasmiket hazudtak, hogy Orbán Viktor repülőgépen menekül az országból, éspedig pont akkor menekült volna, amikor több ezer ember előtt beszélt Székesfehérvár főterén, szóval elég sok szemtanú volt arra, hogy nem repül épp. Ez egy pár órás szenzáció volt, politikai haszon nélkül (maximum egy kis kárt okozott, azt is az ellenzéknek), de az álhírlapokat pont az a pár óra érdekelte, amíg megszerzik a nem politikai, de sokkal inkább anyagi hasznot. Muszáj volt cáfolni, bár én is legalább annyira alkalmatlannak találom ezt az embert az ország vezetésére, mint még nagyon sokan – de hazudni még róla sem szabad.

Érv lehet valakinek a vélt származása a magyar politikában?

A demokratikusan gondolkodó választók előtt nem lehetne az, de indulati alapon mégis sokan próbálnak így érvelni. Ahogy nem érv a testalkat, külső, tessék megérteni, ez nem szépségverseny! Az embereket kizárólag tetteik és hangoztatott nézeteik alapján lehet és szabad megítélni, legalábbis demokráciákban.

És nem érv a hazugság sem. Mondok még egy, aktuálisabb példát. Pár napja informált egy ismerősöm arról, hogy a CÖF egyik vezetője állítólag a III./III tisztje lett volna. Mellékelt is egy életrajzot – ne feledjük, ő is mástól kapta, csak a figyelmemet hívta fel a dologra – amin viszont elgondolkodtam. Ugyanis ha minden igaz, akkor az illető 14 évesen már tiszti rangban kellett volna szolgáljon. Nyilván, mivel gyakori nevet visel, egy valóban létező ügynök életrajza terjedt el a közösségi oldalakon, akit ugyanúgy hívtak, mint az érintett vezetőt. Van ilyen: ismerősöm kulturált, európai értelmiségi, meghánytuk-vetettük a dolgot egymás között és arra jutottunk, hogy vagy névazonossággal, vagy provokációval állunk szemben, nem érdemes és nem is szabad foglalkozni vele. Más, magukat nem kormánypártinak tekintő orgánumok nem így gondolták, és ma reggel látom ám: el is indult a botrány, minimum nagy sajtóper lesz a vége, maximum ki tudja micsoda. Mindez amiatt, hogy nem érdekelte őket, igaz-e egy hír, csak az, hogy ártalmas-e.

Ártalmas lett, de – rájuk nézve.

Nagyon szépen kérek mindenkit, hagyjuk ezt abba.

Ennek így semmi értelme. A veszett, nagy, löttyös indulat, érzelem nem győzelemre visz, hanem ellenkezőleg: azonossá teszi az embert azzal a csőcselékkel, ami jelenleg épp a melegeket és a migránsokat kergetné ki az országból. Máskor meg másokat. Filozófusoktól egyetemistákig és mozgássérültekig. Annyi különbséggel, hogy más embercsoportok, kaegóriák ellen érzi a lelkes és indulatos, magát ellenzékinek tekintő választó – ugyanazt.

Nem érv a vélt származás, a külső, a testi hiba, a kitalált rágalom.

Érv viszont a sikkasztás, szakmai alkalmatlanság, botrányos világnézet, tűrhetetlen cselekedet, bűnözés, zsarnokoskodás, rasszizmus, homofóbia, kirekesztés.

Ne süllyedjünk óvodás vagy kocsmai szintre, a viták ne a nyelvöltögetésről vagy a „Szidtad anyámat? Nem szidtad? Hát hazudok én?” párbeszédről szóljanak.

Vagy ha mégis, hát eljutunk Nietzschéhez, és aki sárkányokkal viaskodik, sárkánnyá válik maga is.

Vagy rendszert akarunk változtatni, és akkor foglalkozzunk a lényegi kérdésekkel, vagy csak vezetést, és akkor maradjunk ezen a gyermeteg nívón.

Nem érv, ha valaki kövér. Az sem, ha sovány.

Oliver Hardy például igen testes volt, társa, Stanley Laurel roppant sovány, erre építettek teljes karrierjüket. Ugyanis ők voltak Stan és Pan.

Csakhogy azok burleszkfilmek voltak.

Ott lehet ez érdekes.

A magyar politikában inkább ne legyen az, vagy ebből is film lesz.

De nem burleszk.

Horror.

Szele Tamás