Azért ember legyen a talpán, aki kiigazodik, akár Varga Juditon, akár az Európai Unió Bíróságán. Az egyik erről beszél, a másik arról, a valóság meg mintha egy harmadik dolog volna – de legalább Varga Judit ne próbálkozott volna meg a német nyelvvel, mert sikerült vagy sértőt, vagy nagyon különöset mondania, ez már világnézet kérdése.

A történet még kedden kezdődött, mikor az Európai Bíróság kimondta, hogy sem a menedékkérők jogainak korlátozása, sem a civil szervezetek tevékenységének kriminalizálása nem fér össze az európai szabályozással. Vagyis hát az ítélet szövege szerint az a baj, hogy:

„E szabályozás korlátozza egyrészt a nemzetközi védelmet kérelmező személyekkel való találkozás, és a velük való kommunikáció jogát és másrészt a menedékkérő számára biztosított azon jog tényleges érvényesülését, hogy saját költségén jogi vagy egyéb tanácsadóval konzultálhasson. A bíróság megállapította, hogy az ilyen korlátozás nem igazolható a magyar jogalkotó által hivatkozott célokkal, nevezetesen a menedékjogi eljárás visszaélésszerű igénybevételéhez nyújtott segítség és a megtévesztésen alapuló, jogellenes bevándorlás elleni küzdelemmel.”

Az ítélet tehát – most figyeljünk – az úgynevezett Stop Soros-törvénycsomag bizonyos részeire vonatkozott. Meghozták, mert az eljárás már régóta folyamatban volt, de ez a törvénycsomag azóta alaposan megváltozott: most már például arra sincs lehetőség, hogy valaki a magyar határon adjon be menedékkérelmet, most a kérelmezőnek egy külképviseleten kell mindenekelőtt egy előszűrésen átesnie, ahol megállapítják, van-e esély arra, hogy menedéket kapjon. Amennyiben igen, csak akkor utazhat be Magyarországra. Ez a módszer valóban garantálja, hogy menedéket kaphasson büszke hazánktól bárki, akinek semmi szüksége rá, és senki se kaphasson, aki rászorulna – ugyanis amikor tényleg menekülni kell, a legritkább esetben viszi magával az ember egy-két aktatáskában az előszűréshez szükséges iratokat. Azonban tény, ami tény: az adott törvény még az Európai Bíróság ítéletének meghozatala előtt megváltozott. Sokkal rosszabb lett: de az már egy másik ítélet tárgya lesz.

Kifogásolta azonban az Európai Bíróság a civil szervezetekkel való bánásmódot is, mint az idézet is mutatja, azzal mi a helyzet? Azzal még cifrább. Ugyanis a törvénycsomag nem csak a munkájukat tette lehetetlenné a gyakorlatban, de egy előzménye, a 2017. évi LXXVI. törvény még azt is nyilvántartani rendelte, ha valamelyik szervezet külföldről anyagi támogatást fogad el. Persze, bizonyos összeg fölött, de humanitárius ügyekben elég sok pénzre van szükség, tehát aki ilyenre adja a fejét, annak nagyon hamar jegyzékbe kellene vétetnie magát, mint „külföldről támogatott szervezet” képviselőjét. Ez bizony az orosz „inoagent”-törvény szolgai másolata volt, ott azt az hihetetlen szigorral alkalmazzák, és akit „idegen ügynöknek” bélyegeznek, az nyugodtan érezheti magát a Gulág előszobájában vagy inkább a küszöbén.

Nos, nálunk ez is megváltozott, éspedig idén áprilisban. Persze: ez is rosszabb lett. Áprilistól az nálunk a rend, hogy

„Minden olyan egyesületről és alapítványról, amelynek a mérlegfőösszege eléri az adott évben a 20 millió forintot, az Állami Számvevőszék készít vizsgálatot évente. Ez alól a sportegyesületek, a vallási közösségek, valamint a nemzetiségi szervezetek jelentenek kivételt.”

Mondjuk ez a három kategória az előző törvény alól is kivétel volt. De az az évi húszmilliós mérlegfőösszeg nagyon alacsony, ennyit nagyon könnyű elgazdálkodni évente, havi kétmilliós kiadást sem jelent: egy magánembernek sok ez, persze, de egy egyesületnek vagy alapítványnak nagyon kevés. Igen ám, de ezt most már nem kötik a bevétel külföldi eredetéhez sem: meg fognak ritkulni az összes alapítványok, egyesületek, kivéve persze, ami nonprofit. Ugyanis húszmilliót csak elkölteni könnyű, megszerezni már nehezebb, lekönyvelni pedig nagyon nehéz, ha nem ért hozzá az ember. Csak az új törvény már nem tartalmazza a külföldi támogatások ellenőrzését, ugyanis erről a 2017-es törvényről – ami a most kifogásolt 2018-as előkészítője volt – meg 2020 nyarán mondta ki az Európai Bíróság, hogy nem összeegyeztethető az uniós joggal. Azért változtatták meg, az igaz, nem jobbra, hanem rosszabbra.

Tehát jogalkotás terén megmutattuk, hogy mindig képesek vagyunk alulmúlni önmagunkat.

Erről kérdezte a Frankfurter Allgemeine Zeitung Varga Juditot, mint szakminisztert egy tegnap megjelent interjúban, melyet az MTI közölt kivonatolva. Akkor lássuk, mit mondott!

„Az igazságügyi miniszter a konzervatív német lap szombati számában megjelent interjúban egészen elképesztőnek nevezte az Európai Unió Bíróságának kedden kihirdetett ítéletét, miszerint Magyarország megsértette az uniós jogot azzal, hogy büntethetővé tette a nemzetközi védelemre nem jogosult emberek menekültügyi eljárásának kezdeményezését segítő tevékenységet.
Kijelentette: éppen azt a törvényt támadják, amelyik arra hivatott, hogy védje Európát az illegális migrációtól és annak törvénytelen támogatásától, „tehát lényegében az Európai Bíróság és az Európai Bizottság azt akarja, hogy Magyarország engedje be az illegális migránsokat”.
Kifejtette, hogy „az Európai Unió migrációs rendszere nem működik”, Magyarországon viszont volt egy „nagyon jól működő jogi szabályrendszer”, amely a schengeni térség felé zárt, a biztonságos harmadik országok felé pedig nyitott tranzitzóna intézménye révén „biztosította, hogy Európa-szerte csökkenjen az illegális migráció”.
Azonban a tranzitzónákat meg kellett szüntetni, ezért illegálisan az állam területén maradnak mindazok az elutasított menedékkérők, akiket nem lehet hazaküldeni, ez pedig „ellentmond a szuverenitás Alaptörvényben rögzített elvének”.
„Ettől függetlenül nem engedünk be illegális migránsokat, Magyarország Erőd áll még” – húzta alá Varga Judit.” (MTI)

A kijelentések tartalmától eltekintve – Varga Judittól nagyon mást nem várhatott még a rangos német konzervatív lap sem, csak annyit, hogy bőgve védje a senki által nem fenyegetett nemzeti szuverenitásunkat – ezt az utolsó kifejezést nem kellett volna használni.

Ez ugyanis németül, az írásban úgy szól, hogy „Die Festung Ungarn steht” és a német olvasókban nagyon kellemetlen asszociációkat kelt. A műveltebb magyarokban is.

Az ugyanis Adolf Hitlernek volt egy igen kellemetlen szokása, hogy ha egy harctéren a helyzet kritikussá vált, azonnal kinevezte „erőddé” és kiadta a parancsot, hogy a védők tartsanak ki az utolsó emberig. Egy idő után persze a hadseregnek is megjött az esze, és az utolsó jelentés végén, ami Berlinnek ment, mielőtt megjött volna a szokásos válasz, összetörték a rádiókat. Ilyen Festung volt például Sztálingrád, de bizony ilyen Festunggá nevezte ki Hitler Budapestet is. A magyar főváros ostroma ezért tartott mintegy ötven napig, és volt még a hadtörténetben is párját ritkító módon véres és kegyetlen. Nem törték össze időben a rádiót. Különben még az a nevezetes, öngyilkos kitörési kísérlet is parancsszegés volt, amit a szélsőjobb évente megünnepel: az eredeti utasítás szerint a csapatoknak a helyükön kellett volna maradniuk, akár fegyver, lőszer, élelem nélkül is. Mi több, Budapesten Bécset és Berlint védték, az egész mögött az a szándék húzódott meg, hogy ha lekötik a Vörös Hadsereg erőit, akkor hátha a nyugati szövetségesek előbb érnek Berlin alá, mint a szovjetek, amerikai hadifogságba mégis kellemesebb esni...

Szóval, ennek a „Festung”-szóhasználatnak, ha nem valódi, középkori erődre értik, nagyon rossz mellékíze van. A mai Németország hetvenhat éve küzd és néz szembe a múltjával, illetve azokkal az évekkel, amelyekre nem lehet büszke: ha valaki így fogalmaz, az kellemetlen dolgokat juttat a német olvasók eszébe. Mintha magyarul „a vas és az acél országát” emlegetnénk, bár az összehasonlítás rossz, csak annyiban áll meg, hogy ez a kifejezés is egy kellemetlen korra utal, bár az másképpen volt pocsék.

Diplomáciában ismerni kell, mi az, amit nem mondunk, és nehezen hinném, hogy Varga Judit véletlenül fogalmazott így. Ezt egyszerűen tudni kell, olyasmit mondott, mintha Skóciában megdicsérte volna Edinborot, mint csodás angol várost”, Nankingban kért volna egy szukijakit, mint „kínai nemzeti specialitást” (Nanking bevétele után a japán csapatok másfél hónap mészárlással mintegy háromszázezer civilt gyilkoltak meg a legbestiálisabb módokon, a szukijaki pedig japán nemzeti étel), vagy megajándékozta volna a muzulmán Erdogant a magyar föld kincseivel: tokaji esszenciával, barackpálinkával, tokaszalonnával.

Aki így viselkedik, arról nem azt szokták feltételezni, hogy tudatlan vagy ügyetlen – ha az volna, nem lesz belőle miniszter – hanem azt, hogy szándékosan követte el a sértést.

És ki tudja, talán így is volt, hiszen a Wikipédia azt írja Varga Juditról:

„Tárgyalóképes szinten beszél angolul, németül és franciául, illetve társalgási szinten spanyolul.”

És ha beszél, feltételezhetjük azt is, hogy tudja, mit mond.

Nem elszólás volt ez, hanem finomnak szánt utalás Németország múltjának egy sötét korszakára.

Hogy nem sikerült finomra, az már más kérdés.

Ne csodálkozzunk, ha az a vélemény terjed el rólunk a világban, hogy nem tudunk szépen veszíteni.

Nyerni sem tudunk szépen, bár azt ritkán próbáltuk.

De a mi gyakorlatunkkal legalább illenék elegánsan tudomásul venni egy ilyen, különben nem túl súlyos vereséget.

Nem vagyunk rá képesek.

Szele Tamás