Ma kicsit geopolitizálunk, ugyanis van rá alkalom és lehetőség. Ha van biztos dolog a világon, az az egy egészen biztos, hogy emiatt is lehülyéznek majd páran, Putyin elnök hátsó felének biztosnak hitt menedékéből, ahová beásták magukat, de ez egy ilyen szakma. Mindenesetre én most elkezdeném figyelni Pétervárott az Aurorát.

Ugyanis ha elkezdik tisztogatni, felújítani, útra készíteni, az bizony nem jó jel. Azt jelenti: megint Csuzimába (igazából Cusimának hívják a szigetet, de a magyar olvasó így szokta meg) készülnek vele. Pedig az ottani csatát egyszer már szó szerint alig úszta meg ez a Pallada osztályú cirkáló, de ha az Orosz Föderáció anyagi helyzete tovább romlik, még könnyen odaküldhetik megint.

És megint a japánok ellen. Ne tessék ezt annyira komolyan venni, én is csak nevettem a dolgon, mikor először megláttam a Twitteren, meg voltam győződve róla, hogy valakinek túlburjánzott a fantáziája, viccelt egyet és most az terjed. De amint látom, mégis komoly az ügy, és ez nagyon riasztó. Arról van szó, hogy Japán egyre inkább pedzegeti, miszerint a Kuril-szigetek hozzá tartoznak és a legjobb indulattal sem nevezhetőek ősi orosz földnek.

Tény, hogy nem őshonos a nyírfácska abban a szigetvilágban, még a négy legdélebbi szigeten sem, amiről szó van. De azért nem érdektelen, hogy a különösnek tűnő információ hogyan jutott el addig, hogy komolyan is lehessen venni. A Twitter-bejegyzésre még csak legyintettem egyet: „Valakinek eldurrant az agya”. Hanem kíváncsiságból rákerestem a témára, és látom ám, hogy a The Republic World című indiai lap már egész komolyan tárgyalja. Az afgán válság időszakából nekem az a véleményem alakult ki az indiai sajtóról, hogy kiváló, de néha, ritkán, ám előfordul velük, hogy bődületes vicceknek is képesek felülni, ez tehát még mindig nem hitelesítette teljesen a hírt. Azonban megláttam kisvártatva a The North West Star című ausztrál lapban és a német NTV oldalán is. Még mindig nem jött, hogy elhiggyem, vagy legalábbis nem maradéktalanul, azonban megjelent a Tokyo Review-ban is egy elemzés ezzel kapcsolatban, és a kegyelemdöfést az adta meg ma reggel, mikor maga a TASZSZ hírügynökség közölte az orosz külügyminisztérium tiltakozását.

Megadtam magam: a hír igaz. Igaz kell legyen, Lavrov nem ül fel álhíreknek. Lássuk, miről van szó?

Arról, hogy az orosz–ukrán háború okozta globális feszültségek eszkalálódása nyomán Yoshimasa Hayashi japán külügyminiszter kedden, március 8-án a Kuril-szigeteket az ország szerves részének nevezte, nem pedig Oroszországéinak. A parlamentben tartott vita során a régiót Japán eredeti területeinek nevezte. Megerősítve, hogy Japán álláspontja a régóta vitatott területtel kapcsolatban változatlan, a miniszter azt mondta, hogy a szigetek „őseredetileg japánok”.

„Az északi területek (Kuril-szigetek) olyan területek, amelyekre országunk szuverenitása kiterjed, ezek egyben ősi területeink is. Nincs változás az álláspontunkban ebben a kérdésben”

– mondta a japán külügyminiszter.

Ami az ősiséget illeti, ha azt tekintenénk, át kéne adni az ainuknak az összeset, mert ők voltak az eredeti, első lakosok, de azért ez nem került szóba. Sőt, a mostani világméretű politikai válságban amondó volnék, hogy ne is nagyon feszegessük a „kinek van igaza” kérdését, ugyanis mindenkinek megvan a magáé, a másikét meg nem hiszi, inkább úgy gondolkodjunk, hogy „akkor ebből mi lehet?”

Ebből jó nagy baj, de menjünk sorban. Ugye, a Kuril-szigetek az Edo-korban kerültek japán kézre, az oroszok sokkal később jelentek meg a térségben. A szigetek kapcsán az 1855-ös simodai egyezmény világosan fogalmazott:

„a japán terület Ituruptól délre, az orosz terület pedig Uruptól északra fekszik. Szahalin területén mindkét ország népei élhetnek.”

Azonban a második világháború végén a Szovjetunió katonai erővel elfoglalta a teljes szigetvilágot, Japán viszont egy pillanatig sem mondott le Iturup, Kunashir, Shikotan és Habomai szigetekről, melyek délen fekszenek. Itt egyszerre van szó ragaszkodásról a történelmi hagyományokhoz, nemzeti önérzetről (melyből Japánnak nem sok maradt épségben 1945 után) és valódi gazdasági-stratégiai érdekről.

A területi igény ellenére Japán és a Szovjetunió majd pedig az Orosz Föderáció üzleti és politikia partnerek maradtak, elvégre csak nem tépik ki egymás szakállát négy kopár szikla miatt – de ezért az igényt sem adták fel. A Tokyo Review elemzése szerint például Abe Shindzo azért találta ki az „Oroszországgal fenntartott kapcsolatok új megközelítése” elvét, mert, idézem:

„E politika központi eleme az volt, hogy Abe hajlandó volt megelégedni a négy vitatott sziget közül csak kettő visszaadásával. Ez történelmi engedmény volt, mert a korábbi japán kormányzat mindig mind a négy szigetet hangsúlyozta. Ráadásul az Abe által megcélzott két kis sziget – Shikotan és Habomai (ami valójában egy szigetcsoport) – a vitatott földterületnek mindössze 7 százalékát teszi ki.”

Ennek érdekében akár japán szemmel nézve megalázó enegdményeket és gesztusokat is gyakoroltak, például Japán volt az egyetlen ország, ahol a novicsokos salisbury merényletek után Lavrov orosz külügyminisztert nem csak szívesen látták, de még születésnapi tortával is fogadták. Torta ide, torta oda: lófüttyöt kaptak ők nem szigetet. Se kettőt, se négyet.

De miért kell nekik annyira? Mármint a nemzeti büszkeségen és egyéb lila lufikon kívül? Mert egyébként nem embernek való vidék, a teljes szigetvilág összlakossága 19-20 ezer fő, összesen két halfeldolgozó üzem működik rajtuk, a villamos energia elállítása majdnem lehetetlen (geotermikus erőművekkel kísérleteznek, de ilyen kevés ember számára nem éri meg) és az egyetlen természeti kincs – ami viszont az egész bolygón egyedül itt fordul elő – a rénium. A réniumról annyit kell tudni, hogy igen magas az olvadáspontja és ezért a sugárhajtómű-gyártásban használják.

Hát kérem, azért nem csak rénium van ott (bár önmagában azért is érdemes volna kicsit torzsalkodni). Hanem a Sankei Shimbun egy 2017-es írása szerint Etorofu (oroszul Iturup) és Kunashir szigetén akad ám egy-egy orosz rakétatámaszpont is, ami természeti kincsnek még a réniumnál is nagyobb ritkaság, nem valószínű, hogy maguktól nőttek oda, elképzelhetőbb, hogy szorgos orosz kezek építették őket. Forrásom szerint:

„Kunashirin a 130 kilométeres hatótávolságú Baru, Etorofun pedig a 300 kilométeres maximális hatótávolságú Bastion föld-hajó rakéták rendszerei vannak telepítve.”

Hát, így már mindjárt más a leányzó fekvése. Akkor hagyjuk is az „ősi japán föld” meséjét, meg mintha Putyin is arra hivatkozna, hogy szerinte a gonosz NATO körberakta Oroszország-anyácskát a határai mentén rakétatámaszpontokkal (bár ez messze nincs így). Ő viszont rakhat Japán fenekébe rakétát, mert ott védi a szent Rogyinát? Nem lesz ez jó sehogyan sem.

Úgy meg pláne nem, ahogyan ma az éles nyelvéről ismert Maria Zaharova, az orosz külügyminisztérium szóvivője üzent vissza a japánoknak:

„MOSZKVA, március 9. /TASZSZ/. Japán saját nemzeti érdekeit rombolja azzal, hogy bekapcsolódik a nyugati vezetésű Oroszország elleni szövetségbe – jelentette ki Marija Zaharova külügyminisztériumi szóvivő a Sputnik rádióban szerdán, kommentálva japán tisztviselők kijelentéseit a Moszkvával szembeni területi követelésekről.

„Sajnos, Japán nagyon aktívan bekapcsolódik ebbe a nyugati fősodorba, és minden utasítást panasz nélkül végrehajt” – mondta a diplomata – „Úgy tűnik, nem veszik észre, hogy mennyire rombolóan hatnak saját nemzeti érdekeikre”.

„Felsorakoztak, ahogyan azt mondták nekik. Elég régóta próbálnak valamiféle egyensúlyt fenntartani, de úgy tűnik, most már a tét magasabb, és már nem állnak ellen” – erősködött az orosz külügyminisztérium szóvivője.”

Hát, valahogy így beszélhetett Kuropatkin tábornagy is a mukdeni vereség előtt, az első orosz–japán háborúban. Lesz második?

Hatalmas hiba volna mindkét fél részéről. Az Orosz Föderáció keleti határai szinte őrizetlenek, minden alakulatot Ukrajnába küldtek onnan, mert úgy kalkulálhattak, hogy Kínával szoros a szövetség, más meg úgysem támadhat. Ha most Japán annektálja a négy szigetet, nagy ellenállásba nem ütközik, de kaphat egy hadüzenetet. Ám egy terjeszkedő japán politikát meg Kína nem tűrhet el: így aztán három- illetve, ha beleszámoljuk a nagyon közel fekvő és minden bizonnyal rémülten figyelő Észak-Koreát is, négyoldalú konfliktus alakulhat ki azokért a sziklákért. Arra pedig semmi garancia nincs, hogy Észak-Koreának nagy riadalmában nem remeg az ujja az elsütőbillentyűn és nem kezd olyasmikkel is lövöldözni, amikre nincs bocsánat.

Persze az európai konfliktust nagyon nagy mértékben enyhítené egy megnyíló távol-keleti front, ahol komoly, tehát még a mostaninál is komolyabb erők csapnak össze, bár arra meg egyáltalán semmiféle garancia nincs, hogy Oroszországnak a mostani veszteségek után maradtak-e érdemben bevethető erői.

Szóval, ha kicsit odafigyelünk, elég komoly válságot is okozhat ezekben a mostani háborús időkben az a négy, nagyjából kopár szikla az Ohotszki-tengerben.

Javasolnám, hogy figyeljük az Aurorát.

Ha elkezdik pucolni, előkészíteni, biztosak lehetünk benne, hogy lesz második orosz–japán háború.

És ha lesz, az egészen biztos, hogy második Csuzima lesz belőle.

Szele Tamás