Elég bonyolult kérdésről lesz most szó, ugyanis sokféle dolgot kell összehasonlítani ahhoz, hogy a végén eljussunk az igen kellemetlen konklúzióhoz, ami bizonyos mértékben magyarázatot ad Orbán Viktor külpolitikai gondolkodásának és döntéseinek okára: lesz itt, kérem, minden Dugintól Vámbéry Árminig (valahogy sikerült őt is belekeverni).

Alekszandr Dugint nem kell bemutatni, bár sokan túlbecsülik a jelentőségét. Megvallom, korábban magam is azt hittem, hogy ő „Putyin esze”, de rá kellett jönnöm, hogy fordítva áll a helyzet: ő az, aki utólag megideologizálja Putyin döntéseit, tehát nem ő forgatja az orosz elnököt, hanem neki kell mindig utána fordulnia, loholnia. Ideológus? Annak mindenképpen mondható, de magát filozófusnak nevezi, ami véleményem szerint túlzás, inkább misztikus szlavofil nacionalista, aki gyakran mond ellent önmagának és a józan észnek egyaránt, de aki szereti, nem ezért szereti.

Két online folyóirat áll teljesen a befolyása alatt, melyek ráadásul egymásnak majdnem tökéletes másolatai, a Katehon és a Geopolitika.ru, ritka eset az, hogy ami az egyiken megjelenik, a másikban ne bukkanna fel, de a ma idézett írás – egyelőre – csak a Geopolitika.ru-n olvasható, ami vagy jelent valamit, vagy sem, de az biztos, hogy eléggé ijesztő képet fest Magyarországról és politikájáról.

Mielőtt belekezdenénk, még be kell mutatnom az eurázsianzmust, mint jelenséget. Ez Dugin ideológiájának egyik alapja, bár komoly hagyományai vannak az orosz kultúrában: voltaképpen Nyikolaj Trubeckojtól és Vlagyimir Szolovjovtól származik, a Halford Mckinder-féle Világsziget-elképzeléssel Pjotr Szavickij házasította össze, Lev Gumiljev korszerűsítette, szóval Dugin már egy meglehetősen kész eszmerendszert használ, amit lersze a saját képére formált. Az eurázsianizmus lényege, hogy Európa és Ázsia egyesüljön, Dugint idézve „Lisszabontól Vlagyivosztokig”, etnikailag szláv uralom alatt egy hatalmas birodalomban. Hogy a világon összesen nincs annyi szláv származású ember, aki ezt a roppant területet képes volna belakni, hogy a nem szláv őslakosság hová menjen, mihez kezdjen magával, az Dugint nem érdekli. Mindenesetre ezt az eszmét fogadja el több, mint félhivatalos ideológiának az Oroszországi Föderáció.

És ezt magyarázzák Dugin tanítványai is. Ma találkoztam az említett oldalon egy igen hosszú tanulmánnyal, ami viszonylag általános címe ellenére:

„Az orosz eurázsianizmus és kelet-európai társai 100 évvel ezelőtt és ma”

majdnem kétharmadában Magyarországgal foglalkozik, bár Romániát is alaposan taglalja történelmi szempontból. Előkerül még pár sor erejéig Lengyelország és Bulgária is, bár ezekben az országokban történelmi okok miatt kevéssé népszerű a moszkovita pánszlávizmus: Lengyelország sosem felejti a cári időket, Bulgária meg Szerbiával egyetemben elég messze esik az orosz határoktól, „előretolt helyőrségnek” hasznos, de sosem volt realitása náluk az eurázsiai gondolatnak.

Romániából a szerző – Alekszander Bovdunov politológus – olyan „gondolkodókra” hivatkozik, akik bizony a huszadik század harmincas éveiben a Vasgárda szellemi holdudvarához tartoztak, Nichifor Crainicra, Vasile Gherasimra (a nyíltan fasiszta és antiszemita uszító Crainic sorsa különösen jellemző: folyóirat-szerkesztőből az Antonescu-kormány propagandaminiszterévé avanzsált, a háború után két évig bujkált, elfogták, tizenöt évet töltött börtönben, 1962-ben kiengedték és 1962-1968 között a „Glasul Patriei” vagyis „A szülőföld hangja” című, kizárólag emigránsok körében terjesztett állami propagandafolyóirat főszerkesztőjeként alkalmazták, bár utolsó éveiben már csak besúgónak volt használható).

De térjünk a tárgyra – mit gondolnak a duginisták Magyarországról? Először is lelkesen üdvözlik a turanizmust, amit meghatározó magyar politikatörténeti irányvonalnak állítanak be. Mint Bovdunov írja:

„A „turanizmus” szellemi mozgalma már a 19. században aktívan meghonosodott. Főként ebben az időszakban jelent meg a keletiség – „orientalizmus” – kifejezés, amely a magyar nép keleti (török vagy török-ugor vegyes, túlnyomórészt török kulturális hatású) eredetébe, a magyarság „kelethez” való közeledésének szükségességébe és a keleten betöltött különleges szerepébe vetett hit. Végső soron a Keletet „saját”, „őshonos térként” azonosították.

Geopolitikai szempontból azonban ez a turanizmus kétértelmű jelenség volt. Így a 19. században a turanizmust a törökbarát és Habsburg-ellenes érzelmek táplálták. Ennek egyik kulcsfigurája volt Vámbéry Ármin, egy magyar kalandor és (eredetileg zsidó családból származó) közép-ázsiai utazó, aki a magyarok török eredetének elméletét próbálta igazolni. Ugyanakkor Törökország és Nagy-Britannia ügynöke volt.”

Vámbéry nem volt kalandor, csak kalandos életet élt. Tudós volt, nem is akármilyen, kiváló nyelvész, geográfus és orientalista, az igaz, hogy adott tanácsokat a briteknek is közép-ázsiai kérdésekben, de azok legalább hallgattak is rá – ezzel szemben Magyarországon jó ideig azt is kétségbe vonták, hogy beszél ázsiai nyelveket. Aztán amikor kitört a turanista-finnugrista vita a magyar nyelv eredetéről, alaposan megundorodott a már akkor is teljesen átpolitizált honi tudományos élettől. Mellesleg Bovdunov elhallgatja vagy esetleg nem is tudja, hogy a turanizmus, mint eszme eredetileg éppenséggel finn találmány. Ha hiszik, ha nem. Úttörője a finn nyelvész, Matthias Alexander Castrén,  aki 1813-ban arra a következtetésre jutott, hogy a finnek Közép-Ázsiából származnak, és nem csupán egy apró, elszigetelt népet alkotnak, hanem egy nagyobb közösség részei, amelybe olyan népek tartoznak, mint a magyarok, a törökök, a mongolok stb. A turánizmus vagy pán-turanizmus innen terjedt el a finnek rokon nyelvű népeinél, így Magyarországon és Törökországban is.

Szerzőnk alaposan ismerteti az idők során egyre szélsőjobboldalibbá váló magyar turanizmus történetét, ettől megkímélném olvasóimat, régen foglalkoztam én ezzel hosszabban is, akit érdekel a téma, itt megtalálja. Mindenesetre olyan obskurus forrásokat idéz, melyeket csodálom, hogy ismer, én magam sem ismertem mindegyiket. De lássuk a következő részt, mely már aktuális dolgokkal foglalkozik

„A modern Magyarország: a turanizmustól az eurázsianizmusig”

címmel. Itt bizony már nem a lóláb lóg ki, hanem egy egész ménes. Lószerszámostól.

„A turanizmus iránti érdeklődés újjáéledése a modern Magyarországon az 1990-es években következett be, és a 21. század elején előbb a legnagyobb nacionalista párt, a Jobbik, majd a kormányzó Fidesz hivatalos diskurzusának részévé vált, ami olykor sajátos egzotikus gyakorlatokat eredményezett.

Nevezetesen, 2012-ben a magyar kormány meghívott egy magyar népdalénekest és egy tuvai sámánt, hogy különleges „tisztító szertartást” végezzenek Szent István koronáján, hogy azt – és ezáltal az egész országot – pozitív energiával ruházzák fel. Orbán Viktor egyik kazahsztáni látogatása során kijelentette, hogy „a magyarok Atilla hun-török származású leszármazottjainak tekintik magukat”.

Egy másik alkalommal Orbán a nemzeti egységet szorgalmazva kijelentette, hogy Magyarország „félázsiai nemzet”.

2018-ban Magyarország megfigyelőként csatlakozott a Türk Tanácshoz és a Türk Nyelvű Országok Parlamenti Közgyűléséhez. A 2020-as hegyi-karabahi konfliktus során Budapest nyíltan támogatta Azerbajdzsánt, és a győzelem után Baku kifejezte, hogy részt kíván venni a visszafoglalt azerbajdzsáni területek újjáépítésében.

„Amióta Orbán és a Fidesz 2010-ben másodszor is hatalomra került, a turanizmus egyfajta hivatalos kormányzati ideológiává vált” – jegyzi meg Jakob Mikanowski Orbán-kritikus.

A szerző szerint a nemzeti-populista Fidesz „egy hun, katonai, autokratikus és patriarchális múltat ápol, amely egyértelműen szemben áll a modern liberalizmussal”. Ennek ellenére mind a „turáni eszmének”, amely a magyarokat Eurázsia népeihez kapcsolódó keleti népként kívánja elképzelni, mind a keresztény eszmének, amely Magyarországot Európa bástyájaként tartja számon a keletről és délről érkező inváziókkal szemben, közös ellensége van. Ez az ellenség pedig a nyugati liberalizmus.

Orbán Viktor kormánya külpolitikájában mindkét perspektívát ötvözi. Egyrészt negatívan viszonyul a Közel-Keletről érkező migrációs áramlásokhoz, és az uniós kormányok közül a legbuzgóbban védi határait a migránsok beszivárgásától. Orbán nem szégyenlős a keresztény értékek deklarálásában. Ugyanakkor Magyarország szoros kapcsolatokat épít ki Oroszországgal, Törökországgal és Kínával, és odafigyel eurázsiai hazájára.

Ez a hozzáállás – a turkizmussal és a konzervatív-keresztény elemekkel ötvözve – egyes kutatókat arra késztetett, hogy „magyar eurázsianizmusról” beszéljenek, mint Magyarország geopolitikában és történelemben elfoglalt helyéről való újfajta gondolkodásmódról a konzervatív elit részéről. Az eurázsianizmus az egyszerű turanizmust váltja fel.”

Igazak a felsoroltak? Igazak bizony. Csak így, együtt hatnak sokkolóan: mivel az események szép lassan történtek, több éves különbségekkel, mi megszoktuk őket, mint békák a fazékban az egyre forrósodó vizet, de így, összeszedve valóban riasztóan néz ki a helyzet. Lássuk tovább.

„A Magyar Nemzeti Bank 2019 óta szervezi a Budapesti Eurázsiai Fórumot, amely szakértők, főként közgazdászok és az üzleti élet képviselőinek nemzetközi fóruma. A fórumon aktívan részt vesznek Kína képviselői, valamint az oroszok és a kazahok.

A 2020-as fórumon Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke úgy fogalmazott, hogy a globális geoökonómiában új korszak, az eurázsiai korszak következik. Míg az atlanti korszak lassan véget ér, „egy újabb 400-500 éves időszak elején vagyunk” – mondta a Hungarian Insider.

A kezdeményezéshez kapcsolódó szakértők az eurázsiai együttműködést elsősorban Kínára fókuszálva értelmezik. „Fenntartható fejlődésről”, gazdaságról, technológiáról, de a nemzetközi kapcsolatokban is multilaterális megközelítésről beszélnek.”

A végén a következtetés a legijesztőbb: Bovdunov szerint Magyarország példája jól mutatja az eurázsiai politikai filozófia és általánosabban az „eurázsiai eszmekomplexum” jelentőségét a „kortárs geopolitika” számára. A magyar turanizmus tanulmányozása és összehasonlítása az orosz eurázsianizmussal olyan érintkezési pontokat emelhet ki, amelyek lehetővé teszik a komoly intellektuális párbeszédet.

„A turanizmus ma is hatással van a magyar identitásra és így a politikára és a kultúrára. Az is rendkívül fontos, hogy Orbán Viktor változatában a turanizmus kiegyensúlyozottabb, „eurázsiai” jelleget ölt.”

Végül kimondja:

„Az eurázsianizmus az egyetlen olyan ideológiai és filozófiai mozgalom, amely összeegyeztethetővé teszi a kelet felé fordulás és a keresztény értékek megőrzésének gondolatát, amely a magyarok keleti származását nem tekinti az elmaradottság vagy az alsóbbrendűség szimbólumának, és amely a békét és az eurázsiai nagy sztyeppék kultúráját helyezi előtérbe. Ugyanakkor az eurázsianizmus nem ellenséges a szláv elemmel szemben, hanem a szláv népek környezetében élnek a magyarok. Egy ilyen eurázsiai Magyarország új hatalmi pólussá válhat Kelet-Európában, a tudatos ideológiai alternatíva pólusává.”

Vagyis helyet kínál csatlósként és szolgaként az „eurázsiai orosz birodalomban”. Ami sosem fog létrejönni, hiszen minden ellene szól, akár a politikai, akár a katonai, akár a népességre vonatkozó mutatókat nézzük: egy 143 milliós nép, amely a mostani határai között is teljesen szétszórtan él, hatalmas lakatlan területek választják el a településeiket semmiképpen nem hódíthat meg két teljes kontinenst. Ezek birodalmi álmok, nem egyebek: háborúkat okozhatnak ugyan, most is zajlik egy, pont ilyesmik miatt, de a reálpolitikához semmi közük.

Kérdés azonban, hogy Orbán Viktor keleti politikája miért felel meg mégis a duginista-eurázsiai ideológiának olyan pontossággal, mintha azt Moszkvából mondták volna neki tollba? Ennyi véletlen egybeesés nem létezik, nem létezhet.

Hogy aztán ebből ki mire következtet, az már mindenkinek a magánügye, de csak imádkozhatunk, hogy nyugati szövetségeseink nem olvassák a Geopolitika.ru-t.

Illetve... sajnos tudjuk, hogy olvassák.

Reméljük viszont, hogy nem veszik komolyan. Mi se tegyük.

Szele Tamás