Előrebocsátanám, hogy annak, amiről ma írni fogok, semmi, de semmi köze nincs a hadtudományhoz. Az egy nagyon is valós tudomány, komoly művelőkkel, akik előtt megemelem a kalapom. Ellenben én ma azzal fogok foglalkozni, mit művelt a több, mint egy éve tartó háború az orosz akadémiai élettel, tudományos világgal. Röviden: kiforgatta magából, de teljesen.

Ukrajna teljes körű lerohanása tragédia az orosz tudomány számára: a tudományos kapcsolatok megszakadtak, a legtehetségesebb tudósok elmenekültek az országból, és a tudományos intézményekből eltűntek a tudományos szabadság utolsó maradványai. Az akadémiai világ kormányhű része azonban nem hagyta ki a lehetőséget, hogy a hatalom kegyeibe férkőzzön, és rohant tanulmányozni az eseményeket: fiatal doktoranduszok, professzorok és egész akadémiai intézetek keresik az Ukrajna elleni támadás tudományos igazolását, valamint tanulmányozzák a nyugati „ruszofóbokat” és a katonai agressziót nem támogató orosz „szélsőségeseket”. A tudománynak ezeket a vadhajtásait szedte össze a The Insider, melynek írását kivonatolom az alábbiakban.

„A minden orosz iránt érzett harag és irigység hajtja ezeket az embereket. Hiszen csak Oroszországban, háborúban és nem csak háborúban nevezhetik egymást testvéreknek oroszok, csecsenek, burjátok, tatárok, oszétok, baskírok és jakutok. De az ukránok és az angolok nem tehetik, nem érdemlik meg, nincs ilyen joguk”

– ez nem egy poszt az Odnoklassznyiki közösségi oldalról, és nem is Vlagyimir Szolovjov műsorából való idézet. A folyóirat, melyből származik elismert, szerepel a Felsőbb Akadémiai Tanúsító Bizottság listáján, PhD- vagy doktori fokozathoz szükséges disszertációkat közölhet. A szerző, Jevgenyija Makojev a filozófiai tudományok kandidátusa, másodállásban rendőr alezredes és a Belügyminisztérium Krasznodari Egyetemének előadója.

Ha a „különleges katonai művelet” kifejezést beírjuk bármelyik tudományos publikációkat tartalmazó adatbázisba, több mint ezer, az elmúlt évben kiadott tudományos cikket kapunk. A szerzők egy része a cenzúra áldozata. Ha az orosz gazdaságról írnak egy cikket 2022-ben, a „háború” szó használata börtönbüntetéssel fenyeget, lehetetlen nélkülözni a hírhedt „specoperaciját”. De a cikkek legalább fele a „különleges művelettel” mint olyannal foglalkozik: szükségességével, közhasznúságával és azzal, hogyan kell bánni a másként gondolkodókkal miatta. Míg egyes orosz akadémikusok ellenezték a háborút, elmentek a gyűlésekre és aláírták a petíciókat, mások jól beilleszkedtek, és megpróbálnak tudományt csinálni belőle.

„Miután 2022. február 24-én megkezdődött Oroszország különleges katonai művelete Ukrajnában, hazánkat a nyugati országok részéről a ruszofóbia elképesztő áradata érte”

– konstatálja meglepődve az Urali Állami Agrártudományi Egyetem filozófia tanszékének szerzőcsoportja. Nem értik a külföldiek reakciójának okát.

Alekszej Iljin, az Omszki Állami Pedagógiai Egyetem munkatársa szintén furcsának találja a Nyugat reakcióját:

„Az orosz vezetés „csak” annektálta a Krímet, segítette az ukrán nácizmus ellen harcoló donbássziakat, és korlátozta az USA bűnös szíriai beavatkozását. Ez elég volt ahhoz, hogy a „ruszofóbia” dezinformációs projektje teljes gőzzel beinduljon.”

Figyelemre méltó, hogy a tudósok teljesen eltérő válaszokat adnak a kérdésre. Az uráli filozófusok ugyanebben a folyóiratban, az „Oktatás és jog”-ban publikálták „A modern ruszofóbia mentális eredete” című munkájukat. Már a címből is egyértelmű, hogy itt mentalitásról van szó. „A Nyugat kollektív tudatában a ruszofóbia egyik fontos forrása a gyarmati gondolkodás” – magyarázzák a szerzők. Van egy megerősítés is – egy idézet Szergej Lavrov külügyminiszter Russia Today arab kiadásának adott interjújából. A ruszofóbia második pillére a gyarmatosítás mellett az idegengyűlölet. Itt nem a rómaiak, hanem a pápa és a keresztes hadjáratok a hibásak. De az európaiak lettek a legrosszabb ruszofóbok, amikor „elkezdtek információkat szivárogtatni arról, hogy Oroszország mekkora ország és mennyi különböző természeti erőforrással rendelkezik. Mindez a mentalitásban gyökerezett, az eredmény „kollektív tudattalan archetípusainak” megjelenése lett. A ruszofóbiát pedig már nem lehet teljesen legyőzni, hiszen olyan mélyen beágyazódott, állapítják meg keserűen a szerzők:

„De lehetséges ellenőrzés alá vonni, társadalmilag veszélyes megnyilvánulásait kizárni a barátságtalan európai országokkal szembeni gazdasági ellenszankciók bevezetésével”.

Alekszej Iljin professzor más következtetésre jut „Ruszofóbia Nyugaton: lényeg és okok” című művében.

„A ruszofóbiát nem úgy értjük, mint egy Oroszországtól való irracionális félelemből eredő ideológiai álláspontot. Vagyis a klinikai tényező itt irreleváns. A ruszofóbia a cinikus és racionális geopolitikai ambíciók eszközeként hat” – vallja a tudós.

Míg az uralista a szlavofil Akszakovot, a civilizációteoretikus Danilevszkijt és Hegelt idézi, addig Iljin Barthes-t, Deleuze-t és Baudrillard-t.

A ruszofóbia lényegéről folyó nagy tudományos vita perifériáján az egyes tudósok sajátos kérdéseket vizsgálnak. Tavaly például Marina Rjabova, a Kemerovói Állami Egyetem professzora „Elméleti és gyakorlati kérdések” címmel publikálta tanulmányát a Felsőbb Attesztációs Bizottság Filológiai Tudományok című folyóiratában. Alcíme: „A ruszofóbia mint kommunikációs stratégia” címmel.

„Mint láthatjuk, a „ruszofóbia” fogalom kognitív attribútumainak összessége angolul olyan jelentésekből áll, mint a démonizálás; az egész orosz kultúrának, annak legkiemelkedőbb képviselőinek és Oroszországnak a tagadása; a barbarizmus mint sajátos mentalitás; a fasizmus ideológiája mint a ruszofóbia forrása; virulens oroszellenes érzelmek, amelyek általában hamis téveszméken alapulnak; hollywoodi filmpropaganda; vandalizmus, támadások orosz állampolgárok és intézmények ellen; kísérletek és felhívások a törvényes orosz kormány megdöntésére, az orosz elnök háborús bűnösként való bíróság elé állítására”.

Az egyik szerzőben sem merült fel, hogy a háború sürgős abbahagyása és az orosz alakulatok mielőbbi kivonása Ukrajnából mennyit javítana az Oroszországi Föderáció nemzetközi megítélésén.

Az ukránok hangulata nem kevésbé rejtélyes az orosz tudósok számára. „Ukrajna új hatóságai, amelyek most a fasisztákat, Banderát, Scsukevicset és követőiket dicsőítik, miért váltak intoleránsakká a történelmileg kialakult életnormákkal, valamint a donyecki és luhanszki területek lakosainak akaratával és vallásával szemben?” – kérdezi Vlagyimir Kiknadze történészdoktor „Ukrán nacionalizmus: az eredetektől a denazifikációig az orosz hadsereg különleges katonai művelete során” című cikkében.

A történész következtetése nyilvánvaló:

„Az önrendelkezés jelszavát használva az ukrán radikális nacionalisták, az ukronácik egész mozgalmuk története során azt a célt követték, hogy eladják szülőföldjüket, Ukrajnát az idegen gyarmatosítóknak, hogy kiváltságos kollaboránsok kasztjává váljanak, akik felügyeletet gyakorolnak honfitársaik felett.”

Az írás terjedelmes forráslistája számos ukrán röpiratot tartalmaz az 1990-es évekből és a 2000-es évek elejéről, egy Bastrykinnal (az orosz Nyomozó Hatóság vezetőjével) készült interjút, a TASZSZ híreit, Maria Zakharova Facebook-oldalát, sőt, még egy posztot is a Pikabu közösségi oldalról.

Ukrajna nem kevésbé gazdag anyagot nyújt az orosz akadémikusok kutatásaihoz, mint a ruszofóbia. A 2000-es évek közepe óta a diákok az úgynevezett „Majdan-technológiákról” értekezve védik meg disszertációikat. Akadémiai folyóiratok cikkeket közölnek az „ukrán neonácizmusról” és az „orosz világ dekonstrukciójáról”. A következtetések ritkán térnek el Kiknadze konklúziójától: a legjobb megoldás az erőszakos megoldás.

Ebben a szellemben igen érdekes a „Társadalmi-humanitárius ismeretek” című folyóiratban megjelent munka, melynek címe: „Különleges katonai művelet Ukrajnában az igazságos háború elméletének kontextusában”. A szerző, Dmitrij Nyekraszov, az Alekszandr Nyevszkij Fejedelem Katonai Egyetem adjunktusa bizonyítja, hogy Oroszország Ukrajnát ért támadása „igazságos természetű”.

A lényeg itt az, magyarázza a fiatal tudós, hogy a megszállásnak „jogos oka” volt, sőt, nem is egy. Ezek között Nyekraszov a NATO terjeszkedését és a Krím elcsatolásának Ukrajna általi el nem ismerését említi: „egy vízcsatorna elzárása, ukrán provokátorok munkája a félszigeten, a Krím teljes blokádja a szárazföldtől az ukrán hatóságok által a szárazföldi határ mentén”.

Végül az „igazságos háború” fontos kritériuma az adjunktus szerint a sikeres befejezés képessége. „Az ukrajnai különleges katonai műveletre vonatkozó, a vezérkar által javasolt tervet gondosan átgondolták, végrehajtották és végrehajtják, ami végső soron az összes kitűzött feladat teljesítéséhez vezet. Vlagyimir Putyin orosz elnök ezt többször is kijelentette”.

„Az Orosz Fegyveres Erők bevetése, beleértve a harcokat is, a világrend deradikalizálása érdekében stratégiailag defenzív, azaz nem támadó jellegű, még akkor is, ha földrajzilag az országhatárokon kívül hajtják végre” – fejti ki a gondolatot Philip Trunov, az Orosz Tudományos Akadémia Általános Történeti Intézetének munkatársa.

Ezek szerint az orosz hadseregnek a világon bárhol és bármikor joga van bármihez, feltéve, hogy azt mondja, a „világrend deradikalizálása” érdekében cselekszik. Hogy mások számára ez radikalizáció? Az az ő bajuk, majd denácifikálják őket, mint Bucsát. Ha meg nem hagyják, akkor az orosz haderő durcás lesz, és toppant a kis lábacskájával.

A „Hálózati szolidaritás mint válasz a kollektív traumára (Oroszország ukrajnai különleges katonai műveletének esete)” cím elsőre félrevezető lehet. Az ember azt gondolná, hogy Natalia Zimova és Jegor Fomin a Lomonoszov Moszkvai Állami Egyetem Modern Társadalomtudományi Doktori Iskolájából a jelenlegi háború traumatikus élményéről vitatkoznak. De nem így van:

„Az orosz társadalmat a különleges művelettel kapcsolatban egyesítő esemény a Nagy Honvédő Háború traumatikus élménye, amely a náci megszállókkal és a náci ideológia terjesztésével kapcsolatos emlékeken és tapasztalatokon keresztül reprodukálja a szenvedés népi narratíváját. Ebben az analógiában a nácik, akiket denácifikálni kell, a mai ukrán ideológia hordozói”.

A szerzők gazdag anyagot használnak fel a közéleti szolidaritás jellemzőinek feltárására. Ezek közül pedig az első a „társadalmi intézményekbe, a nemzeti vezetőbe és az ország legfelsőbb vezetésébe vetett fokozott bizalom”. Mint a cikk sugallja, az oroszokat „a család és a családi hagyományok archetípusai révén” áthatja a feljebbvalók iránti szeretet.

Bizony, Második Miklóst is mennyire szerették, családostól...

Putyin „az atyai védelmező”, a nép védelmezőjének szerepében jelenik meg. Párja Misusztyin miniszterelnök. Ő „a beosztó családfő szerepét tölti be, aki vigyáz a családi költségvetésre, megszámolja és elosztja azt.”

A végkövetkeztetésük méltó a mű egészéhez:

„Emberek, Oroszország!!! Össze kell fognunk és egy családdá kell válnunk!!! Jobban kell támogatnunk kedves katonáinkat és Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin elnökünket, mint valaha!!! Ne kritizáljátok tovább a kormányunkat! Ez nem az a helyzet, amelyben hangot adhattok a sérelmeiteknek!”

A háború továbbá „a civil társadalom új vonásait tárja fel.” Erre a következtetésre jutott Vladimir Iljin (de sok az Iljin az orosz akadémiai életben... bár gyakori vezetéknév), az Orosz Tudományos Akadémia levelező tagja, az Akadémia Vologdai Tudományos Központjának tudományos igazgatója és az Oroszországi Föderáció tudományának kitüntetett dolgozója. A „Gazdasági és társadalmi változások: tények, tendenciák, előrejelzések” című folyóiratban hosszú tanulmányt szentelt ennek.

A közvélemény-kutatás szerint 2022 februárja és októbere között 48%-ról 59%-ra nőtt a Vologdai Terület lakosainak aránya, akik pozitívan ítélik meg az elnök teljesítményét. Fontos érdeme van ebben a tudós szerint az állami médiának.

Közvetlen részvételükkel „a civil társadalom új formái kezdtek kialakulni az Orosz Föderációban. És ez nem csak a jó szándékban vagy, ahogy ők mondják, „papíron”, hanem az egyszerű polgárok, a nonprofit szervezetek képviselői, a vállalkozások és a hatóságok konkrét tetteiben és cselekedeteiben is megmutatkozik.” Az orosz védelmi miniszter, Sojgu elmondta, hogy „nagyszámú önkéntes érkezik a katonai komisszáriumokba.”

Mihail Klejmjonov, az Oroszországi Föderáció kitüntetett tudósa, a F. M. Dosztojevszkijről elnevezett Omszki Állami Egyetem büntetőjogi és kriminológiai tanszékének vezetője 2022 márciusában saját online felmérést végzett 286 személy megkérdezésével Omszkban és Szentpéterváron. Ennek alapján írt egy cikket „Euromaidan: kriminológiai és jogi elemzés” címmel az Omszki Egyetem Vesztnyik című kiadványa számára.

Annak ellenére, hogy a felmérés a háború és a katonai cenzúra hátterében zajlott, a válaszadók több mint egynegyede egyetértett azzal a tézissel, hogy „Ukrajna független és önálló nemzet, amely gyökereiben és mentalitásában közelebb áll a Nyugathoz, mint Oroszországhoz”.

Klejmjonov professzor szerint ez azt jelenti, hogy „Oroszországban van egy meglehetősen reprezentatív kategóriája az állampolgároknak, akik mitologikus kategóriákban gondolkodnak”.

A megkérdezettek fele nem ítélte el azokat, akik a háború kezdete után külföldre mentek. Náluk „elsorvadt a lelkiismeret – az az erkölcsi érzék, amelyet a hazai ortodox hagyományban „belső szemnek” neveznek – Isten hangja az emberi lélekben." Végül 37,5% „nem veszi észre (vagy nem akarja észrevenni) azt a nyilvánvaló tényt, hogy a nyugati propaganda bizonyíthatóan hamis.”

Mi ez ellene az gyógyszer? Először is a hazafias propaganda, másodszor pedig a büntetőjogi felelősségre vonás:

„A jelenlegi helyzetben elengedhetetlenül szükséges a kollaboránsok elleni jogi fellépés. Ezeknek az intézkedéseknek a skálája széles. A bűnüldöző szervek feladata, hogy visszaszorítsák az egyének bűnös tevékenységét a közterületen”.

Jana Vasziljeva, az Irkutszki Jogi Intézet, az Orosz Föderáció Ügyészségének kirendeltsége büntetőjogi tanszékének vezetője azt javasolja, hogy a halálbüntetést nem szabad eltörölni, és újra be kell vezetni. A Pénzügyi Egyetem Vesztnyik című lapjában megjelent cikke a halálbüntetés történetével és az alkalmazását korlátozó jelenlegi jogszabályokkal foglalkozik.

Vasziljeva véleménye szerint ez „nincs összhangban a jelenlegi helyzettel és a különleges katonai művelet hátterében kialakuló bűnözéssel, amellyel mindenképpen foglalkozni kell”. A feltörekvő bűnözők Ukrajna védelmezői:

„Az ukrán jobboldali radikális mozgalom neonáci csoportjainak hívei naponta követnek el különösen súlyos bűncselekményeket, mind az orosz állampolgárok, mind a béke és biztonság ellen (például a zaporizzsjai atomerőmű bombázása), amelyek elkövetésének büntetése csak a halálbüntetés kiszabásával felelhet meg a társadalmi igazságosság helyreállításának céljának”.

Hadijog, ehhez hasonlók, tényfeltárás, nyomozás? Netán annak az apróságnak a figyelembe vétele, hogy a zaporizzsjai erőművet ugyanúgy bombázhatják az oroszok is? Ugyan már, kérem.

Folytatnám, mert még rengeteg példám van az áltudományos áltanulmányokra, egyik vadabb, mint a másik, de kicsúszok minden, még végigolvasható terjedelemből. Már csak annyi helyem van, hogy én magam is levonjam a következtetést.

Ami részemről annyi, hogy „az Ész álma szörnyeket szül”.

És az orosz ész most nagyon álmodik.

Szele Tamás