Zajlik valami az államilag támogatott kultúra berkeiben, nem állítanám, hogy förgeteg kél vagy földindulás készülődik, de vajúdni látszanak a vakondtúrások, bár a legvalószínűbb az, hogy vakondot szülnek majd, mert egyebet nem is nagyon szülhetnek. Mindenesetre tegnap két kultúrmufti is furcsákat beszélt, aminek oka kell legyen.

Mindkettőt csak kivonatosan fogom idézni, de természetesen adok hozzájuk hivatkozást, hogy aki szereti a stílusukat, élvezhesse őket teljes terjedelmükben – én végigolvastam mindkét szösszenetet, legyen másnak is rossz, mondhatnám pestiesen. Akkor nézzük előbb, mit mondott Demeter Szilárd a Népszavának?

„Ez a politika természete, kihasználja a művészetet. Az a kérdés, hogy a konjunktúralovagok teljesítménye megmarad-e, ötven vagy száz év múlva tudunk-e róluk. Az derül ki, legalábbis számomra az eddigi mondjuk kétszáz év modern magyar nemzeti kultúrájából, hogy a konjunktúralovagok eltűnnek. A pártlojalitás nem váltja ki a tehetséget. Lehet azzal érvelni, hogy „mekkora fideszes vagyok”, de engem az érdekel, hogy „mit teszel le az asztalra”. Ez az, amit nem szeretnek bennem. Ugyanígy lehet azt mondani, hogy én vagyok a legnagyobb független, ellenzéki szabadságharcos. Ha szar a műved, nem tudok rá támogatást adni.”

Hát, ha szar, ne is tessék. Ami a konjunktúralovagokat illeti, az elmúlt kétszáz év folyamán tényleg nem bizonyultak maradandónak az írásaik, de korábban igen. Vegyük például Anonymus Gesta Hungarorumát. Ha el is tekintünk a történelmi ellentmondásoktól, amik szerepelnek benne, az éles szemű olvasó hamar észreveszi, hogy a kor összes befolyásosabb főúri családjának ősei szerepelnek a gestában, ami vagy azt jelenti, hogy annak keletkezése idején, 1200 körül még valóban minden főúri család a honfoglalóktól származott, vagy azt, hogy Anonymus bizony konjunktúralovag volt, és ezért-azért hajlandó volt beleírni a honfoglalás történetébe olyan emberek felmenőit, akiktől némi előnyre vagy juttatásra számított. Első helyen természetesen Béla királyt említi, már a kezdő mondatban, mint főszponzort, hiszen az ő jegyzője volt.

De hagyjuk Anonymust, lássuk ezzel szemben mit írt L. Simon László a Mandinernek! 

„Ne feledjük, a széles közönséget a sikeres műveken keresztül lehet megszólítani. Jó filmek, jó regények, értékes színdarabok, csodás új zeneművek kellenek. Ezek ugyanis egészen máshogy és más közegben hatnak, mint a politikai agytrösztök produktumai. Örülök, hogy Tucker Carlson és egy sor neokonzervatív amerikai szakértő és tanácsadó jár nálunk, ám az ő jelenlétük nem pótolja a friss és sokakat megszólító magyar művek megszületését vagy népszerűsítését.

Egy jó regény, látványos tévésorozat vagy egész estés mozi hatásmechanizmusa egészen más, mint egy konzervatív amerikai politológus mégoly izgalmas és értékes előadásáé.

Ezért nem elég a kultúra fontosságáról közhelyeket sorolni, s nem elegendő a politikának utánpótlást nyújtó versenyistállókat létrehozni, hanem még inkább segíteni kell az új és nagyszerű művek megszületését. Olyanokét, amelyek a mai fiataloknak az ő nyelvükön és indirekt mondják el: nagyszerű dolog magyarnak lenni.”

Nos, ha szükség van jó alkotásokra, az csak egyet jelent: ezek szerint nincsenek. Pedig ha csak a mozgóképeket nézem, ott az Elk*rtuk, a Blokád, az Aranybulla, megannyi remekmű, melyeket csak a gonosz összeesküvők hátráltatnak a világsiker felé vezető úton. Vagy ott a Pozsonyi csata, amitől ugyan nemrég elhatárolódott a Magyarságkutató Intézet, de ez is lehet a változó idők jele. Vagy nem. Mindenesetre ezekből a megnyilvánulásokból világosan kihallani Andrej Alekszandrovics Zsdanov intő szavát és parancsát:

„Írók, alkossatok remekműveket!”

Mondjuk Zsdanov idejében sem ment ez parancsszóra, Fagyejev elvtárs például a pártutasítás szellemében megírta az Ifjú gárdát, az meg is jelent, a regényről megállapították, hogy valóban remekmű, viszont nem emeli ki kellőképpen a Párt vezető szerepét, így Fagyejev elvtárs megírta még egyszer, most már pártosabban, lássunk csodát: ez a második változat is remekmű lett, ha lehet, még inkább, mint az előző. Tehát megfigyelhető, hogy a zsdanovi módszer működik: elég az íróknak parancsba adni, és azok egyből remekműveket követnek el.

Igaz, van a dolognak buktatója is. Már Zsdanov előtt is megesett, hogy Bulgakov remekművet írt, ellenben nem nagyon lehetett kiadni a magasabb és alacsonyabb politikai szempontok miatt, így aztán A Mester és Margarita csak 1966-67-ben jelent meg, de akkor elsöprő sikert aratott, viszont születése idején egyrészt zajlott a második világháború, másrészt a regény vallási vonatkozásait nagyon nehezen lehetett volna megmagyarázni az egyébként olvasott Sztálinnak. Ugyanígy problémás volt a Zsivago doktor Paszternaktól, az Ivan Gyenyiszovics egy napja Szolzsenyicintől, ez utóbbinak megjelenését egyenesen Hruscsov engedélyezte 1961-ben, aztán meg is bánta a dolgot, szóval remekművek születtek ugyan a zsdanovi időkben, de a megjelenésüknek késniük kellett. Viszont kiadtak egy rahedli szocreál művet, amelyek teljesen olvashatatlanok voltak, de nem volt velük probléma. Így működött a zsdánovi szocialista (szür)realizmus.

No, de nálunk olyasmi nem fordulhat elő, hogy politikai okokból ne jelenjen meg egy könyv, pláne, ha remekmű, „azok az idők elmúltak”, vagy az is lehet, hogy eljöttek. Mondjuk mifelénk az a komoly csoda, ha egy kiadó képes szabad szemmel is látható honoráriumot fizetni a szerzőnek bármiért, de a megjelenés nem okvetlenül marad el. Viszont az könnyen megeshet, hogy lefóliázzák a kötetet, biztos, ami biztos, csak akad benne kifogásolható szereplő, és ha nem akad, majd ráfogják valamelyik szereplőre, hogy titkoltan vagy látensen meleg. Nálunk ezért nincs cenzúra, nálunk fólia van, tökéletesen pótolja a dolgot.

Hanem tollforgató emberként hadd lám, nálunk miféle remekművek születtek annak idején a zsdanovi parancsra, hátha lehet belőlük tanulni, mert ég bennem a vágy, hogy remekművet alkossak, egyenesen L. Simon és Demeter kezébe adjam és halljam a tapsukat. Lássuk az elődöket az ötvenes évekből. Bizonyos Tóth Gyula például így írt:

„Szomjazó, égő,

nyalt falú kazán,

lökd számba melled,

miként az anyám”

Ezt tán mégsem kéne eltanulni. Mert igaz ugyan, hogy dicséretes módon a magyar ipar fellendüléséről szól (már hetven éve is fellendülőben volt a magyar ipar, amint most is), azonban ne feledjük a KDNP-s Nacsa Lőrinc szavait, aki szerint

„Az ilyen és ehhez hasonló „öncélú szexuális tartalmak” veszélyeztetik a gyermekek lelki épségét és fejlődését, éppen ezért nemet kell mondani rájuk.”

Márpedig egy kazánnal kizárólag öncélú lehet a szexualitás, hiszen akárhogy is a költő szájába löki a mellét, szaporodási, családalapítási célú nem lehet. Menjünk tovább, lássuk Kónya Lajos kétsorosát:

„Nem érdekelnek már engemet a lányok,

Inkább nézem Pióker Ignácot.”

Na, ezt fóliázni kell. Ezt mindenképpen. Akármit is szólt a kitüntető figyelemhez Pióker Ignác, ez fólia nélkül nem maradhat. A lágyszavú, empatikusan nőies Csohány Gabriella két sora viszont időszerű lehet így, haderőfejlesztési program idején:

„Nézem a nép masírozó seregét,

Számba veszem a legények elejét.”

Vagy nem, vizuális típus vagyok, elképzelem a költőnőt, ahogy... nem, képtelenség, ez is fóliás, nem meleg ugyan, de „öncélú szexualitás” szerepel benne. Lehet belőle tanulni, csak nem remekmű-alkotást. Bár, attól függ, mit nevezünk művészetnek. Fazekas Anna költőnő viszont kiválóan, avatott tollal tudósít egy korabeli kihelyezett kormányülésről:

„Megy Rákosi a tanácsba

Körülötte fia, lánya,

Szava mint az ezüstharang,

Feje fölött békegalamb,

Jobbján munkás, balján paraszt,

Lába között zörg a haraszt.”

Hát... határeset. Rákosi helyett lehet Orbánt írni, a szótagszám tán kibírja, de elképzelem akármelyiket a két politikus közül, amint feje fölött anyagcseréjével küzd a békegalamb, míg bírja, a munkás és a paraszt között vonul, bele egyenesen a tanácsba, és közben lába között zörög valami, amit elég sértő harasztnak nevezni, még akkor is az lenne, ha tekintetbe vesszük életkorukat. Jó, nem tölgyfa, maximum szomorúfűz vagy rekettye, de mégsem haraszt, a mindenségit!

Hát, lássuk, mi ebből a tanulság? Az, hogy az „alkossatok remekműveket” újjáéledő parancsa bizony nem az idők változását, kocka fordulását, kulturális támogatások liberalizálódását jelenti, hanem ellenkezőleg: azt, hogy bár látják, miszerint eddig semmi érdemlegeset nem sikerült termelniük a magyar nemzeti kultúraipar terén eltekintve néhány fércnél maradandóbb műtől, melyek azonban inkább nevezhetőek kortünetnek, int alkotásnak, és inkább gyógyítani kéne őket, mint terjeszteni, a szükséges lépéseket ebben a politikai rendszerben épp úgy nem tehetik meg, ahogyan nem tehették volna az ötvenes években sem.

Akkor most mi lesz?

Megszorítások vannak így is, még több lesz, vissza fognak vágni most már a harsogóan kormánypárti kulturális tervek támogatásaiból is, arra hivatkozva, hogy a születő eredmény nem jó, főleg nem remekmű, tehát ez a két nyilatkozat tulajdonképpen alibi: a kultúrpápák és -pápuák széttárhatják karjukat felelősségre vonás esetén, miszerint ők kifejezetten remekműveket rendeltek, csak nem azt kaptak, a bóvlit meg nem fogják kifizetni, ők arról nem tehetnek, hogy a kultúraipar nem szállít megfelelő minőségben.

Aztán majd a beérkező termésből kineveznek ezt-azt remekműnek, kiadják, promotálják, ha veszik, jó, ha nem, meghosszabbítják Bicskéig, ha kell, Lovasberényig.

Szóval ne ünnepeljen senki, mert nincs mit. Nem a magyar kultúrát mentik a muftik, hanem a saját bőrüket.

Szele Tamás