Amikor az Oroszországi Föderáció megtámadta Ukrajnát, Putyin elnök magyar hívei elkötelezett csodavárásba kezdtek, hiszen évek óta kitartóan rajongtak az orosz haditechnika „csodafegyvereiért”, melyekről mindenféle animáció és legenda keringett a világhálón – alig várták ezeknek a bevetését és ennek következtében az elsöprő orosz győzelmet.

Ami azonban elmaradt. Sőt, alig láttak a harctéren megfordulni ilyen haditechnikai legendákat. Mint a The Insider utánanézett, úgy tűnik, a majdnem két éve tartó teljes körű invázió után azonban az orosz hadsereg még mindig nem vetette be a Kreml propagandája által az invázió előtt évekig magasztalt fegyverek közül sokat (Putyin még a Szövetségi Gyűléshez intézett beszédében szereplő híres „prezentációiban” is nagyképűen mutogatta néhányukat). Lássunk néhányat Putyin csodafegyverei közül, amelyek soha nem kerültek a frontra, vagy csak nagyon korlátozott mennyiségben jelentek meg.

A „hiperszonikus rakéta”

A 2018. március 1-jén a Szövetségi Gyűléshez intézett beszédében Putyin váratlanul egy animációs filmet vetített hallgatóságának, amely néhány új csodafegyvert mutatott be, amelyeket Oroszország állítólag az arzenáljához készül csatolni. A bemutatott új fegyverek némelyikéről azt állították, hogy hiperszonikus (azaz képes a 6000 km/h-s sebességhatárt túllépni a légkörben, és aerodinamikai erők segítségével manőverezni). Mint kiderült, ez csak a kezdete volt egy évekig húzódó animációs sorozatnak: 2018 júliusában az orosz védelmi minisztérium megtekintette a következő epizódot ugyanebben a témában, 2019-ben pedig Putyin ismét ugyanezekről a fegyverekről beszélt a Szövetségi Gyűlés előtt. 2020-ban elárulta, hogy „a hiperszonikus fegyverek értelmetlenné tették az amerikai rakétavédelmet”, 2021-ben pedig azt ígérte, hogy már 2022-ben szolgálatba állnak a tengeren telepített hiperszonikus rakéták. 2022-ben Putyin megtámadta Ukrajnát, de a világ még ekkor sem látott sokat az orosz hiperszonikus fegyverekből.

Egy évvel a teljes körű invázió után, 2023 márciusában Putyin azt állította: „2014-ben nem voltak hiperszonikus fegyvereink, de most már vannak. Valóban nem használjuk őket, de rendelkezünk velük”. Milyen fegyverek ezek, és miért nem használja őket Oroszország?

Putyin videóiban a hiperszonikus fegyverek több típusát mutatta be. Az egyik, az Avangard interkontinentális rakéta állítólag már szolgálatban van, de mivel az ilyen fegyvereket nukleáris háborúra tervezték, lehetetlen ellenőrizni a létezésüket. Az animációkban szereplő másik „stratégiai” fegyver, a Burevesztnyik egy olyan „rakéta”, amelynek hajtóműve egy kisméretű atomerőmű. Nem hiperszonikus – és a jelenlegi háborúban sem alkalmazható, mivel nukleáris csapásokra tervezték. A hiperszonikus csodafegyverek listáján a következő a 3M22 Zirkon rakéta állítólag szolgálatba állt, és az Északi Flotta Admiral Gorskov nevű fregattján állították szolgálatba. Mivel azonban a Zirkon egy hajó elleni rakéta, és Ukrajnának nincs flottája, senki sem látta harci bevetésen. Az egyetlen rakéta Putyin prezentációiból, amelynek Oroszország Ukrajna elleni háborújában bármilyen hasznát vette, a Kindzsal légiharc-rakéta volt, és azt valóban látták alkalmazni. A „legyőzhetetlen hiperszonikus” Kindzsal rakétával csak az volt a probléma, hogy kiderült: nem volt sem hiperszonikus, sem legyőzhetetlen.

A 9-C–7760-E Kindzsal egy orosz légiballisztikus rakéta, amelyet módosított MiG–31K és MiG–31I típusú elfogó vadászgépekről, valamint Tu–22M3M és Tu–160 típusú stratégiai bombázókról indítanak. A Kindzsal valójában nem más, mint a jól ismert Iszkander rakéta légi indítású változata. A Kindzsal nem felel meg a „hiperszonikus rakéta” kifejezés modern definíciójának: annak ellenére, hogy röppályájának egy bizonyos szakaszán eléri a hiperszonikus sebességet (a hangsebesség ötszörösét), nem képes ilyen sebességgel manőverezni, ellentétben például az Avangarddal, amely állítólag szintén szolgálatban van.

Mint minden ballisztikus rakétát, a Kindzsalt is nehéz lelőni a legtöbb olyan légvédelmi rendszerrel, amelyet kisebb sebességű célpontok (például repülőgépek és cirkálórakéták) ellen terveztek. Ukrajna teljes körű inváziója során az orosz hadsereg többször is állította, hogy Kindzsalt vetett be több ukrán célpont ellen. A helyzet azután változott meg, hogy Ukrajna megkapta az amerikai Patriot légvédelmi rakétarendszereket. Az Öböl-háború során tapasztalt kudarcokkal szembesülve az USA átdolgozta őket a ballisztikus rakéták elleni harcra. Ennek eredményeként május 4-én éjjel, Kijev újabb bombázása után Vitalij Klicsko polgármestert egy Kindzsal robbanófejjel fényképezték le (amelyet a 2022 szeptemberében Sztavropoli Területen lezuhant, ugyanilyen típusú rakéta roncsaihoz való hasonlósága alapján azonosítottak). Hamarosan az Ukrán Fegyveres Erők arról számoltak be, hogy hat Kindzsalt lőttek le. Az orosz erők megpróbáltak csapást mérni a Patriot SAM-ekre, de csak az egyik járművet tudták megrongálni, amelyet az ukránok még a helyszínen megjavítottak.

Bár a Kindzsalok nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, a Patriot-rendszerek korlátozott száma miatt továbbra is fenyegetést jelentenek. Így augusztus 11-én az ukrán légvédelem négy rakétából csak egyet lőtt le, a többi az Ivano-Frankivszki területen lévő Kolomija repülőtér közelében csapódott be.

Fontos megemlíteni, hogy a Kindzsal sikerének nagy részét külföldi alkotóelemeinek köszönheti. Az orosz szankciókkal foglalkozó Jermak-McFaul szakértői csoport szerint a rakéta gyártói legalább 48 külföldi, többnyire amerikai gyártmányú alkatrészt használtak fel. Ezeket az alkatrészeket olyan vállalatokon keresztül szállítják Oroszországba, amelyek még nem kerültek fel a külföldi szankciós listákra.

A T–14 Armata harckocsi

Az ígéretes Armata harckocsi talán Oroszország leggyakrabban emlegetett háttérprojektje, amely számos vicc és mém tárgya lett. Az univerzális platform (amely IFV-nek és mentőjárműnek is használható) fejlesztése még 2009-ben kezdődött az Uralvagonzavodnál. Az orosz ipari média „láthatatlanként” magasztalta a harckocsit, és „hálózat-központú harcjárműnek” nevezte, amely folyamatos adatcserére képes más járművekkel és egységekkel. A harckocsit a szovjet típusoktól megkülönböztető újítások közé tartozik a személyzet extra védelme, amely a toronyból a törzsben lévő páncélozott személyzeti cellába került, valamint az Afganit aktív védelmi rendszer, amely képes a közeledő páncéltörő rakéták lelövésére.

A nagyközönség először a 2015-ös Vörös téri felvonuláson láthatta a harckocsit ( akkor az innováció rögtön a menetpróbán elakadt). A gyártási tervek a lehető legambiciózusabbak voltak, és azt javasolták, hogy 2020-ig 2300 Armatát szállítsanak a csapatoknak. A sorozatgyártása azonban csak 2021 végén kezdődött meg (már ha hihetünk a Rostecnek). A késedelmek részben egy alapvetően új hajtómű véglegesítésével kapcsolatos kihívásokkal függtek össze (az Armata előtt az összes szovjet és orosz harckocsimotor a T–34-es hajtóművön alapult).

Az Ukrajnával vívott háború kapcsán az Armata csak egy kazanyi harckocsilőtérről készült videón tűnt fel, amint élénken száguldott a sárban a mozgósítottak mellett. 2023 áprilisában a RIA Novosztyi egyik forrása arról számolt be, hogy a harckocsit harcban alkalmazzák „ukrán állások kilövésére”, valószínűleg a zárt állásokból való tüzelésre utalva, ami a tüzérség hiányának pótlására szolgáló népszerű technika, amelyben a harckocsit lényegében önjáró lövegként használják. Meglepő módon az ukrán légi felderítésnek az elmúlt hat hónap során soha nem sikerült észlelnie a láthatatlan Armata-t, ami valószínűleg a harckocsi lopakodó tulajdonságait igazolja – mert hogyan is gyanúsíthatnánk a RIA Novosztyi forrását hazugsággal?

Kurganyec–25 páncélozott harcjárművek

Ahogyan az Armata a szovjet harckocsik leváltására készült az orosz hadseregben, úgy a Rostec Corporation által kifejlesztett egységes Kurganyec–25 platform is a jól ismert BMP gyalogsági harcjárművek és BTR páncélozott személyszállító járművek leváltására készült. A platformot a 2010-es évek eleje óta fejlesztették. A Kurganets-alapú B–10 páncélozott személyszállító és B–19 gyalogsági harcjármű szintén 2015-ben látott napvilágot az Armatával egy időben.

A platform meghirdetett előnyei között szerepelt a jobb páncélzat (különösen az aknavédelem), a személyzet és a rohamosztag elszigetelése a lőszertől és a fegyverektől, az aktív védelmi komplexum, valamint a távvezérelt harci modul ágyúval vagy géppuskával (ez utóbbit már elég régen megvalósították például a BTR–4 ukrán páncélozott gyalogsági csapatszállítóban).

A Kurganyec azonban nem járt jobban, mint az Armata. A B–10-es páncélozott személyszállítót a nagyközönség először az Army–2022 kiállításon tekinthette meg testközelből. A járművek 2018-ban még csak előzetes tesztek előtt álltak, és mint 2023-ban megtudtuk, a kutatás-fejlesztési munkálatok még nem fejeződtek be: az alvázat át kellett tervezni.

A 2S35 Koalicija-SV önjáró löveg

A Burevesztnyik Központi Kutatóintézet 2002-ben kezdte el a korszerű önjáró tüzérségi egység fejlesztését, hogy ellensúlyozza a NATO-országokban megjelenő új tüzérségi konstrukciókat (például az amerikai M109A6 Paladin tarackot és annak német megfelelőjét, a Panzerhaubitze 2000-et). A fejlesztés során jelentős változásokon ment keresztül a tervezése: a tornyot eredetileg két 152 milliméteres löveggel tervezték felszerelni, de a tervezők végül egyetlen löveg mellett állapodtak meg.

Fontos, hogy a Koalicija-SV teljesen automatizált töltési és irányítási folyamattal rendelkezik, ellentétben sok olyan hadműveleti tüzérségi rendszerrel, ahol a személyzet ezeket a műveleteket kézzel végzi. Hasonló szintű automatizálás csak a svéd Archer önjáró lövegben valósult meg, amelyről nemrég derült ki, hogy szolgálatban áll az ukrán fegyveres erőknél.

A Koalicija-SV legénysége egy páncélozott legénységi cellában tartózkodik, amelyet felszereltek az összes mechanizmus vezérlőeszközeivel. Továbbá ez az önjáró löveg rendelkezik a „sortűz” üzemmóddal, amelyben a lövedékek a változatos töltettömeg és röppálya miatt egyszerre érik el a célt (ugyanez a lehetőség a Panzerhaubitze 2000-ben vagy az orosz Mszta-SM2-ben is rendelkezésre áll). Egy hagyományos lövedékének állítólagos hatótávolsága 70 kilométer – ez lényegesen több, mint a modern tüzérségi rendszerek többségénél.

A rendszer egy újabb hosszú távú projekt lett; 2010-ben az akkori védelmi miniszterhelyettes még a fejlesztés leállítását is említette. Ennek ellenére a fejlesztés folytatódott, és a Koalicija-SV 2015. május 9-én, ugyanazon a bizonyos Vörös téri felvonuláson debütált a nyilvánosság előtt. A védelmi minisztérium 2017-ben azt ígérte, hogy 2019-ben befejezik a próbákat, és 2020-ban elindítják a sorozatgyártást.

A hírek szerint 2019-ben már le is gyártották a rendszerek egy prototípus-tételét. Nincs azonban arra utaló bizonyíték, hogy Oroszország ezeket a fegyvereket használta volna Ukrajna lerohanásakor. A védelmi minisztérium ígéreteivel ellentétben a hivatalos tesztek csak 2021 decemberében kezdődtek meg, és idén októberig tartottak. Ennek ellenére a sorozatgyártás beindításáról már augusztusban beszámoltak, annak ellenére, hogy Oroszországnak nincsenek erre a vállalkozásra alkalmas üzemei Andrij Tarasenko ukrán katonai szakértő szerint.

Tarasenko emellett kritizálja a Koalicija-SV-t „archaikus felderítési profilja” és a „valós körülmények közötti érvényesítést nélkülöző megoldások” (magyarul: improvizációk) túlsúlya miatt, amelyeket a fejlesztők „belegyömöszöltek” az új rendszerbe. Gennagyij Alekhin orosz kormánypárti szakértő bizonyos mértékig egyetért vele, megjegyezve, hogy „amennyiben a 2S35 Koalicija-SV tarackokból álló ütegek, hadosztályok és önjáró tüzérezredek nem lesznek kiegészítve felderítésre és tűzkorrekcióra szolgáló drónokkal, egyetlen, valós idejű felderítő tűzcsatornába zárva, a Koalicija-SV hatalmas taktikai és technikai potenciálja nem fog teljes mértékben kibontakozni”.

A Szu–57-es vadászgép

A propaganda a legújabb Szu–57-est ötödik generációs vadászgépként emlegeti, szembeállítva azt az amerikai F–22-vel és F–35-össel, valamint a kínai J–20-assal. Maga a meghatározás azonban megkérdőjelezhető, sokan marketingfogásként utasítják el. Az ilyen vadászgépeket fejlett manőverezőképesség, nagyon nagy sebesség, alacsony láthatóság infravörös és radartartományban, valamint magasan integrált számítógépes rendszerek jellemzik, amelyek képesek a harctér más elemeivel hálózatba kapcsolódni a helyzetfelismerés és a C3 (parancsnoki, irányítási és kommunikációs) képességek biztosítása érdekében.

E képességek többsége azonban bizonyos mértékben a korábbi, negyedik generációs vadászgépekben is rendelkezésre áll, különösen az integrált kommunikációs rendszerekkel rendelkező nyugati vadászgépekben. Emellett okkal kétségbe vonható, hogy a Szu–57-es megfelel-e a megadott kritériumoknak, különösen mivel a jelenlegi hajtóművét a 2000-es években fejlesztették ki, és az úgynevezett „második fokozatú hajtómű” (amelyet a 2020-as évek közepétől kellene beépíteni) még „finomításra szorul”.

Az első sorozatban gyártott vadászgépek leszállítása és a szíriai és orosz-ukrán konfliktusokban való részvételükről szóló jelentések ellenére a repülőgép még mindig nem létezik az alkotói által elképzelt változatban. Bár a fejlett vadászgép fejlesztése 2001-ben kezdődött (korábban T-50 vagy PAK FA néven ismerték), és ez lehetővé tette, hogy az első repülését még 2010-ben teljesítse, 2020-ban még mindig nem fejeződtek be a repülési tesztek. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az amerikaiak ötödik generációs F–22 Raptor és F–35 Lightning II vadászgépek fejlesztését is hatalmas késések, többszörös hibák és növekvő költségek sújtották.

Az orosz légierő számára 76 darab Szu–57-es vadászgép leszállításáról szóló első nagy szerződést csak 2019-ben írták alá. Az első sorozatgyártású vadászgép azonban, amely szolgálatba állt volna, 2019 decemberében lezuhant, így az első példány csak egy évvel később jutott el a légierőhöz. A Military Watch Magazine című amerikai kiadvány szerint Oroszország 2024-re 22 Szu–57-es vadászgép szolgálatba állításával számol. Az orosz United Aircraft Corporation homályos kijelentéseket tett a Szu–57-es gyártásának „sokszorosára” történő növeléséről 2023-ban – de számadatokat nem közölt.

Mindenesetre a Szu–57-es hatékonysága az orosz–ukrán háború jelenlegi szakaszában nem teljesen nyilvánvaló (annak ellenére, hogy Oroszország állítása szerint egy ilyen vadászgép 2023 márciusában lelőtt egy ukrán Szu–24-es vadászbombázót). A Szu–57-es nagy hatótávolságú cirkálórakétával való felszerelésének siettetése legalábbis azt jelzi, hogy az orosz hadvezetés az állítólagos lopakodó tulajdonságai ellenére is ódzkodik a repülőgép ukrán légvédelmi célzónában való bevetésétől. A jövőben valószínűleg nagy hatótávolságú fegyverek platformjává válik, hasonlóan ahhoz, ahogyan a Szu–34-eseket alkalmazzák siklóbombákkal.

A BMPT Terminator harckocsitámogató harcjármű

A BMPT Terminator egy másik példa a viszonylag modern orosz fegyverzetre, amelyet már korán bevetettek az ukrajnai invázióban, de korlátozott száma miatt alig volt hatása. Az innovatív jármű azonban a tervezési hiányosságoknak és az érthetetlen taktikai szerepének is köszönheti siralmas teljesítményét.

A Szovjetunióban az 1980-as években született meg a páncéltörő fegyverekkel felfegyverzett gyalogság nyílt terepen és városi területeken folytatott küzdelmére szolgáló külön harcjármű koncepciója. Minden jel szerint az ilyen projekteket a négy 23 milliméteres löveggel felszerelt ZSU–23-4 Shilka önjáró légvédelmi rendszerek szituációs alkalmazása inspirálta Afganisztánban és Csecsenföldön. A modern BMPT létrehozásához vezető erőfeszítések az 1990-es évek közepe óta tartanak. A végleges modellt harckocsi-alvázra szerelték, és egy személyzet nélküli toronnyal rendelkezett. benne két 30 milliméteres löveggel és Ataka páncéltörő rakétaindítóval, valamint két, a járműtestre szerelt AG–17D automata gránátvetővel. A fegyverzet sokfélesége szükségessé tette a legénység öt főre való bővítését.

A szokatlan járművet folyamatosan kritizálták, még a viszonylag lojális kiadványokban is. A toronyfegyverzetről azt mondták, hogy nem nyújt előnyt az olyan hagyományos páncélozott harcjárművekkel szemben, mint a BMP–2 vagy a BTR–82A, az automata gránátvetőket pedig alacsony mobilitásuk miatt „korlátozottan bevethetőnek” minősítették. A megfigyelők azt is megjegyezték, hogy a jármű viszonylag magas szintű védelme ellenére (a BMPT a Relikt dinamikus védelemmel ellátott T–90 harckocsi alvázán alapul) a torony fegyverzete (ágyúk és páncéltörő rakéták) csak a golyóknak és kisebb repeszeknek tud ellenállni. Végezetül a tűzvezető rendszerei nem adnak előnyt a Terminátornak a felderítés és a célzott lövés sebességében a kísérő harckocsikkal szemben.

Valószínűleg ezek a hiányosságok, valamint a bizarr, a kombinált fegyveres harc hagyományos struktúrájába (amelyben a harckocsik és a gyalogság közvetlenül egymás támogatására támaszkodnak) nem illeszkedő koncepció miatt a védelmi minisztérium 2010-ben elutasította a BMPT beszerzését (annak ellenére, hogy már szolgálatban állt). A projektet azonban újraélesztették, és a tervek szerint 2018-ban tíz járművet küldenek tesztelésre a 90. páncélos hadosztályhoz. Ezeknek a teszteknek az eredménye rejtély marad, de a teljes körű invázió kezdetére a 90. páncélos hadosztály (hivatalosan 2021-ben alakult) BMPT század volt az egyetlen ilyen egység az orosz hadseregben.

2022 februárjában a 90. páncéloshadosztály BMPT-i és más járművei elindultak az ukrán határ felé. Ennek ellenére Terminátorokat nem lehetett látni az egység soraiban a Csernyihivet és az északkeleti Kijevi Területet érintő offenzíva során. A BMPT-ket egészen 2022 májusáig nem észlelték a fronton, a városért folytatott harc első napjaiban, Szeverodonyeck közelében. Ezt követően az orosz katonai egységek több Terminátor észleléséről is beszámoltak – köztük egy drónellenes vizorral felszerelt példányról is, a 2023 októberében kezdődött Avdiivka elleni offenzíva során. Az Oryx szerint legalább egy BMPT megsemmisült és két másik megrongálódott a harcok során.

Mindeközben alig van olyan felvétel, amelyen a Terminátorokat ténylegesen a harcban a harckocsik támogatására használják. Viktor Murakovszkij (aki 2010-ben mind a BMPT-t, mind a Koalicija-SV-t elavultnak minősítette) értetlenül kommentálta a Terminátorok használatáról készült újabb videót: „Hol vannak a harckocsik? Azok, amelyeket a BMPT-nek támadáskor támogatnia kellene?” A járműveket néha még zárt pozíciókból is használják – azaz „a horizonton túlra” lőnek, mintha egy rögtönzött önjáró tüzérségi rendszer volna.

Ezt a bizarr alkalmazást a fent említett hiányosságok motiválhatják. Az orosz hadsereg dicséri a BMPT-t tartósságáért, de a rosszul védett fegyverzetű torony elrendezése rendkívül sebezhető lehet az FPV drónokkal szemben (az egyik jármű valóban kapott találatot ilyen drónoktól; a parancsnok jelentése szerint a személyzet a homokzsákoknak köszönhetően maradt életben, amelyek kiszakadtak és eloltották a kezdődő tüzet). Ezen kívül Ryan McBeth katonai szakértő megjegyezte, hogy mindkét BMPT löveg csövei „túlzottan remegnek” tüzelés közben, ami befolyásolhatja a pontosságot. Továbbá Andrej Morozov blogger, az Orosz Fegyveres Erők katonája a két ágyúból való tüzelést „a lövedékek értelmetlen pazarlásának” nevezi a BMP–2-re szerelt egyetlen 2A42-es automata ágyú használatához képest.

Mindazonáltal az ismertetett hátrányok ellenére az Uralvagonzavod 2023-ban is folytatta a BMPT-k gyártását. Ennek ellenére, ahogy Andrej Tarasenko rámutat, a szeptember végi tétel száma arra utal, hogy az üzem még mindig csak az idei hatodik járművet szerelte össze. Ezért még ha a gyártó foglalkozna is a Terminátor buktatóival, és találna taktikai rést a jármű számára, akkor sem lenne elég ilyen eszköz ahhoz, hogy a konfliktus menetét eldöntse.

Ahogy a többi csodafegyver sem dönti el a háború sorsát: ezek a többnyire kísérleti stádiumban megrekedt, alkatrészhiánnyal küszködő rendszerek egy helyen alkalmazhatóak sikerrel, a propagandában. Ott megvan a hatásuk, a harctéren használhatatlanok.

Oroszország számára a legnagyobb tanulság ebből az, hogy a háborúkat harccal nyerik meg, nem propagandával.

Szele Tamás