Túl azon, hogy az orosz nukleáris arzenállal való fenyegetőzés a Kreml politikusainak mindennapos szokása, az komoly viták tárgya, mennyire komoly ez a fenyegetés. Más szempontból meg nem is annyira a működőképes robbanófejek mennyisége számít, hanem inkább az azokat hordozó, célba juttató és működőképes eszközöké – egy nukleáris fegyvert mégsem lehet postán feladni, bár úgy garantáltan célba ér, ha kissé lassan is.

(Képünk illusztráció)

Ebben a kérdésben Pavel Luzin katonai szakértő közölt kiváló tanulmányt a Riddle hasábjain, mely valamelyest segít a tisztánlátásban az orosz nukleáris potenciál mértékét, a fenyegetés súlyát illetően. Akkor lássuk, mit tudunk meg tőle.

Kilenc hónappal ezelőtt Oroszország felfüggesztette az Új START-szerződésben való részvételét, és több mint egy éve annak, hogy Oroszország és az Egyesült Államok utoljára cserélt adatokat nukleáris arzenáljaik méretéről, valamint több mint három és fél éve annak, hogy a szerződés alapján utoljára végeztek ellenőrzéseket. Minél messzebbre tekintünk, annál több kérdés merül fel Oroszország stratégiai fegyverzetének tényleges mennyiségével kapcsolatban.

Ugyanakkor a legutóbbi, 2022. szeptemberi adatcsere során, amikor Moszkva valószínűleg már az Új START megtorpedózására készült, 540 telepített hordozóeszköz birtoklását jelentette be, szemben az Egyesült Államok 659 hordozóeszközével (2023 márciusában, amikor Oroszország már nem cserélt adatokat, az Egyesült Államok esetében a telepített hordozóeszközök száma 662 volt). Ez volt a legmagasabb szám a szerződés több mint tízéves fennállása óta, mivel korábban soha nem haladta meg az 528-at.

Érdemes megvizsgálni az interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM-ek) és bombázók arzenáljának jelenlegi állapotát. Az ICBM-ek 2023 elejére rendelkezésre álló, a SIPRI és az IISS által közölt becslések 321-339 rakétáról adtak számot, a bombázók számát pedig 70-76 körülire becsülték, amelyek közül 15-16 Tupoljev Tu–160-as és 55-60 Tupoljev Tu–95MS.

Ennek a cikknek a fő célja az orosz stratégiai erők valós állapotának és fejlesztési kilátásainak pontos megértése és értékelése, függetlenül attól, hogy Oroszország mit nyilatkozik nyilvánosan. Más szóval, ez a szöveg semmiképpen sem kérdőjelezi meg a vezető kutatóközpontok és szakértők körében kialakult megközelítést, amely Oroszország nukleáris arzenáljának számszerűsítésére szolgál külső ellenőrzés hiányában. Csupán kísérletet tesz arra, hogy a kérdést ugyanabból a szemszögből vizsgálja, mint az orosz vezetés, amely teljes körű információkkal rendelkezik arról, hogy hány hivatalosan telepített nukleáris fegyvert hordozó eszköz képes a gyakorlatban is ellátni a feladatát.

Interkontinentális ballisztikus rakéták

2023 szeptemberében Oroszország bejelentette, hogy riadókészültségbe helyezte az új „Szarmat” interkontinentális ballisztikus rakétát, bár magát a rakétát még nem tesztelték. A rakéta a Krasznojarszki Területen található Ungurszk rakétakomplexum (62. rakétadivízió) egyik silójában vagy kilövőállásában található, közel ahhoz a gyártóüzemhez, ahol készült. Tekintettel arra, hogy a „Szarmat” az R-36M2 „Vojevoda” ICBM-et hivatott leváltani, és tulajdonképpen annak honosított és modernizált változata, az új rakéta körüli kapkodásnak egyszerű magyarázata lehet. Bár a „Vojevoda” rakéták hivatalosan még mindig szolgálatban vannak, a gyakorlatban már jóval meghaladták élettartamukat, amelyet a 2000-es és 2010-es években már többször meghosszabbítottak.

Egyes ICBM-ek élettartam-hosszabbítását az egyik legöregebb rakéta hitelesített indításával hajtják végre. Az utolsó „Vojevoda” élettartam-hosszabbító kilövésre 2013-ban került sor, a következő hosszabbítási eljárást pedig 2019-2020-ban hajtották végre, de ezúttal kilövés nélkül. Akkoriban azt is tervezték, hogy a „Vojevoda” ICBM-et 2024-ben mindenképpen leszerelik. A SIPRI szerint hivatalosan még szolgálatban lévő 34 (az IISS szerint 46 rakéta) ilyen típusú rakéta már most is – minimális hibakockázattal – használhatatlannak tekinthető: elvégre a kilövések nélküli évtized önmagáért beszél. Még a „Vojevoda” ICBM módosított változatát jelentő Dnyepr hordozórakéta utolsó indítására is 2015-ben került sor: ez a projekt az Ukrajnával való ipari együttműködés megszakadása miatt szűnt meg.

A „Szarmat” korai telepítésének nemcsak politikai jelentősége lehet, amely az Egyesült Államokkal szembeni paritás illúziójának fenntartásában, valamint az amerikaiakkal és szövetségeseikkel szembeni nukleáris fenyegetés folyamatos aktualizálásában nyilvánul meg, de van szervezeti és logisztikai dimenziója is. Tény, hogy a „Vojevoda” ICBM-et két rakétadivízióban telepítették, a 13. az Orenburgi régióban és a 62. a Krasznojarszki régióban állomásozik. Míg a 13. rakétaosztály az elmúlt években UR–100N (UTTH) ICBM-ekkel dolgozott, amelyeket a hagyományos robbanófejek helyett Avangard HGV tervezőblokkal szereltek fel, addig a 62. hadosztálynak fenn kell tartania személyzete jártasságát a folyékony üzemanyaggal működő rakétákkal való munkában. A „Szarmat” ICBM, még nyers formában is, valószínűleg használható lenne erre a célra. Ugyanakkor a „Szarmat” ICBM programnak és a 62. Stratégiai Rakétahadosztály megtartásának semmi köze a nukleáris elrettentés és a kölcsönösen biztosított megsemmisítés fogalmához. A „Szarmat” fő értelme a Makejev Állami Rakétaközpont fenntartása Mijaszban és a Krasznojarszki Gépgyártó Üzem Krasznojarszkban, valamint a permi Proton PM gyár foglalkoztatása. Tény, hogy egy új, folyékony hajtóanyagú interkontinentális rakéta kifejlesztése nélkül az első két vállalkozás egyszerűen működésképtelen, a permi üzem pedig elveszíti a magas forráspontú üzemanyag-összetevőkkel működő rakétahajtóművek gyártására szolgáló üzemegységét.

A „Vojvoda” helyzetéhez hasonlóan a „Topol” és a „Topol-M” szilárd hajtóanyagú ICBM-ekkel is valami hasonló történik. Érdemes megjegyezni, hogy a „Topol” és „Topol-M” ICBM-ek utolsó ismert indítására 2019 őszén, azaz négy évvel ezelőtt került sor. A „Topol” ICBM-ek végleges leszerelését 2024-re tervezték, azonban ez valamivel korábban, 2023 vége előtt fog megtörténni. A legfrissebb szakértői becslések szerint 2023 elejére kilenc darab maradt a mobil változatból. Ezzel együtt ezek a rakéták már túl voltak a garantált élettartamukon, még a többszöri hosszabbításokat is figyelembe véve. Csak összehasonlításképpen: a 2000-es évek elején 45 darabra becsülték a számukat.

Ami a „Topol-M” ICBM-eket illeti, a megmaradt 78 rakéta fokozatos leszerelését korábban a 2030-ig tartó időszakra tervezték, figyelembe véve a korábban 20 évre meghosszabbított garanciális időszakot. Valószínű, hogy ezt az időszakot 22-25 évre (azaz 2032-2035-ig) fogják meghosszabbítani, de ehhez indításokra lesz szükség. Ebből következik, hogy a belátható jövőben legalább egy „Topol-M”0 ICBM indításra kell sort keríteni e rakéták élettartamának meghosszabbítása érdekében. Már egy ilyen kilövés ténye is jelzi a rakéták jelenlegi műszaki állapotát.

Az orosz stratégiai rakétaerők alapját vagy magját azonban a mobil és silóalapú „Jarsz” ICBM-ek alkotják (2023 elejére Oroszország 180 és 193 darab között lesz belőlük). A 2015-2022 közötti időszakra rendelkezésre álló adatok alapján e rakéták jelenlegi átlagos éves gyártási üteme 16 darabra becsülhető (az egyes években e rakéták szállítása lehet ennél az átlagnál magasabb vagy alacsonyabb is), ami azt jelenti, hogy 2024 elejére a „Jarsz” ICBM-ek mennyisége mintegy 200 darab, vagy még ennél is több lesz. Figyelembe véve, hogy e rakéták garantált élettartama meghaladja a 20 évet, a „Jarsz” ICBM-ek száma Oroszországban folyamatosan növekedni fog, még akkor is, ha műszaki és gazdasági okokból csökkenteni kell a gyártásuk ütemét.

Így 2024 elejére a hadrendben álló orosz ICBM-ek száma a következő lesz:

– „Jarsz” ICBM-ek: 196-209 darab

– „Topol-M” ICBM-ek: legfeljebb 78 darab.

– UR-100N UTTH ICBM-ek az Avangard komplexummal: legfeljebb 10 darab.

Egyszerűen fogalmazva, a Stratégiai Rakétaerők legfeljebb 297 ICBM-mel fognak rendelkezni.

Következésképpen, ha a „Topol-M” ICBM-ek kivonási aránya megegyezik a „Jarsz” ICBM-ek gyártási arányával vagy alacsonyabb annál (feltételezve, hogy a jelenlegi gyártási arányt fenntartják), akkor 2023 lesz a mélypont, és 2024-től a Stratégiai Rakétaerők több éves leépítés után elkezdik növelni a rendelkezésre álló ICBM-ek számát. Ha a „Topol-M” rakétákat hamarabb vonják ki, a Stratégiai Rakétaerők arzenálja valamivel később éri el a mélypontját.

Általánosságban azonban ez a dinamika inkább attól függ, hogy Oroszország képes lesz-e továbbra is évente átlagosan 16 „Jarsz” ICBM-et gyártani, csökkenteni fogja-e a termelését, vagy éppen ellenkezőleg, növelni fogja azt. Itt figyelembe kell vennünk Moszkva jelenlegi erőfeszítéseit a Votkinszki Gépgyár termelési kapacitásának bővítésére, amely „Jarsz” ICBM-eket, „Bulava” SLBM-eket és ballisztikus rakétákat gyárt az „Iszkander” rendszerekhez. Ami a „Szarmat” ICBM-et illeti, ha és amennyiben minden tesztelésen átmegy, a gyártási üteme a 2030-as évek elejéig valószínűleg nem fogja meghaladni az évi hat darabot.

Mindazonáltal a mennyiségi paritás hiánya az Egyesült Államokkal szemben, ahol 400 LGM-30 Minuteman III ICBM-et telepítettek, és ahol a tervek szerint 2030-ig megkezdődik a nyugdíjba vonuló Minuteman III-asok helyettesítésére szolgáló új LGM-35A Sentinel ICBM-ek tömeggyártása, nem jelent további fenyegetést Oroszország számára. Ráadásul Oroszország könnyen tudna hatékony nukleáris elrettentő erőt biztosítani kevesebb rakétával is. Más szóval, az orosz vezetés jelenlegi erőfeszítéseit, hogy átlépje a 300 ICBM meglétének küszöbét, pusztán kül- és belpolitikai célok vezérlik, nem pedig a nukleáris elrettentő rendszer megerősítésének objektíven meghatározott szükségessége.

Nehézbombázók

Rendkívül nehéz felmérni a Tupoljev Tu-95MS és Tu-160 nehéz (stratégiai) bombázókból álló orosz flotta jelenlegi állapotát. Egyszerűen nem tudjuk, hogy az egyes repülőgépek milyen gyakorisággal szállnak fel, vagy hogy egyáltalán felszállnak-e. A hátralévő műszaki élettartamuk hossza szintén ismeretlen, ahogyan – ami döntő fontosságú – a hajtóművek hátralévő élettartama is.

A Tu–95MS-t meghajtó NK-12MP hajtóművek kijelölt élettartama például 5000 óra. 2020-ban az ODK-Kuznyecov, a United Engine Corporation leányvállalata, amely maga is a Rosztek leányvállalata, azt ígérte, hogy megrendelés esetén ezt az erőforrást a négyszeresére növeli. Úgy tűnik azonban, hogy ez a kötelezettségvállalás meghiúsult, és a védelmi minisztériummal folytatott tárgyalások nem jutottak tovább. A Tu–160-asok által használt NK-32 hajtóművek élettartama 2600 óra. Ez a hajtóművek élettartama közötti különbség, valamint a Tu–160-asok minden egyes repüléshez szükséges munkaigényes előkészítése magyarázza például azt, hogy Oroszország miért támaszkodik a Tu–95MS-re az Ukrajna elleni háborúban, és miért nem használja a Tu–160-asokat: így próbálja meg kímélni a Tu–160-asok erőforrásait.

Mindazonáltal az értékeléshez támaszkodhatunk néhány rendelkezésre álló adatra a bombázók javítási programjaival kapcsolatban. Például 2008 és 2017 között tizenhárom Tu–160-as esett át javításon vagy ellenőrzésen és karbantartáson. Néhány évvel később ebből a tizenhárom repülőgépből kettőt, amelyeket 2009-2010-ben állítottak újra szolgálatba, ismét megjavítottak, és 2019-ben visszakerültek a hadrendbe.

2015-ben megkezdődött a Tu–160-asok gyártásának helyreállítása, és elindult egy program a meglévő Tu–160-asok modernizálására. Ennek eredményeként 2018 januárjában szerződést írtak alá tíz új Tu–160M építéséről 2027-ig. Ugyanebben az időben került sor az 1990-es évek elején épített, „Pjotr Dejnekin” (az illető Dejnekin 1991 és 1992 között a légierő főparancsnoka és a Szovjetunió védelmi miniszterének helyettese, 1992-ben a Független Államok Közössége légierejének főparancsnoka, 1992-től 1998-ig az Oroszországi Föderáció légierejének parancsnoka volt) névre keresztelt, befejezetlen repülőgépen alapuló Tu–160M előszériás prototípusának első repülésére. 2019-ben a hatóságok bejelentették, hogy tíz meglévő Tu–160-ast terveznek Tu–160M verzióra korszerűsíteni.

Mindezek az erőfeszítések arra a kifejezett célra irányultak, hogy meghosszabbítsák a Tu–160-asok élettartamát, amíg Oroszország képes lesz kifejleszteni és megkezdeni a nehézbombázók új generációjának sorozatgyártását. Ráadásul az orosz repülőgépipar vezetőinek optimista nyilatkozatai ellenére még mindig nem tisztázott, hogy mikor és hogyan tervezik és gyártják majd a bombázók új generációját.

Ennek eredményeként 2023 végéig az orosz hadsereg két új Tu–160M-et és két régebbi, de modernizált Tu–160M-et kap. Az új repülőgépek között van egy előszériás Tu-160M „Pjotr Dejnekin”, amely a jelek szerint azért maradt az üzemben ennyi éven át, hogy finomítsák az NK-32-es hajtóműveket, amelyek kis tételben történő gyártását újraindították Szamarában az NK-32-02-es változatban. Szintén az új gépek között szerepel az a még névtelen Tu–160M, amely 2022 januárjában hajtotta végre első repülését, és az egész tavalyi évben folytatta a gyári teszteket.

A modernizáción átesett Tu–160M-ek egyike az „Igor Sikorsky”, amely egyébként a 2000-2010-es évek végén nem esett át javításon. Érdemes megjegyezni, hogy a modernizációja hosszú időt vett igénybe: a modernizáció első szakasza utáni első felszállásra 2020 februárjában került sor, a további munkálatok a repülőgép finomítására és optimalizálására irányulnak. Az első repülésre az NK-32-02 hajtóművekkel 2020 novemberében került sor. A további teszteket 2021-2023-ig végezték. A második modernizált Tu–160M, valószínűleg a „Borisz Veremej”, amely az elmúlt tíz évben szintén nem esett át gyári javításon, 2021 szeptemberében emelkedett a levegőbe. Eközben a 2023 nyarán készült adatok szerint ekkor még két új Tu–160M volt gyártás alatt, amelyek közül az egyik 2022 decemberében teljesítette szűzfelszállását.

Ebből úgy tűnik, hogy 2023-ra a Tu–160 és Tu–160M bombázók flottája 17 üzemképes repülőgépre bővül: 13 darab 2008-2017 között javított Tu–160-as, amelyek közül kettőt 2019-ben ismét javítanak, két új Tu–160M és két modernizált Tu–160M. 2024-2025-re pedig legalább két újabb új Tu–160M-mel fog bővülni. A probléma az, hogy ennek a nyolc Tu–160-asnak az utolsó gyári nagyjavítása óta 10-15 év telt el, és néhányuk valószínűleg már nagyon is rászorul.

A régi NK-32-es hajtóművek – évente legalább két példány – 2021-2022-ben esnek át nagyjavításon. Ez a szám csak egyetlen Tu–160-asra vonatkozik. Ugyanakkor a 2017-ben megkezdett NK-32-02 hajtóművek gyártása 2022 végére még mindig nem haladta meg az évi négy darabot. Egyszerűen fogalmazva, ha a tíz új Tu–160M-re vonatkozó szerződést 2027-ig még teljesíteni tudják, akkor a megmaradt Tu–160-asok közül legalább tíz Tu–160-as modernizálása Tu–160M változatra kétséges. És bár az orosz Tu–160/Tu–160M nehézbombázók száma 2023 és 2024 között növekedni fog, ezt követően ismét csökkenni kezd – valószínűleg még a 15-16 darabos küszöb alá is. A hajtóművek mellett az avionikát és más rendszereket és mechanizmusokat is elkerülhetetlenül korszerűsíteni kell majd. Ugyanakkor azt is fel kell ismerni, hogy az ilyen bombázók egyre bővülő flottájának akár egyharmada sem biztos, hogy üzemképes lesz.

A Tu–95MS flotta helyzetét méretéből adódóan még nehezebb megállapítani és elemezni. Mindazonáltal néhány információ itt is rendelkezésre áll. Például 2015-ben elkezdődött egy program a Tu–95MS fedélzeti elektronikájának cseréjére, és az új berendezések élettartamát valamiért csak tíz évben határozták meg. Akkor azt feltételezték, hogy 2020-ra ez a modernizáció az összes ilyen típusú repülőgépet érinti. Az elmúlt tíz évben azonban csak 26 javított Tu–95MS bombázóról van információnk, holott korábban csak 2015-2016-ban 20 repülőgép modernizálását tervezték. Ha figyelembe vesszük, hogy a Tu–95MS-ek állandóan Szaratov (Engels) és Amur (Ukrajinka) térségében állomásoznak, és hogy az Ukrajna elleni rendszeres rakétacsapásokban 2022. február 24-től napjainkig általában akár 15 Tu–95MS bombázó is részt vesz Engelsből vagy alternatív repülőterekről, akkor a számok között összefüggést fedezhetünk fel.

Ugyanakkor a 2020-as évek elején Oroszország kifejlesztette a Tu–95MS modernizált változatát: a Tu–95MSM-et. Ennek a repülőgépnek – amely az egyik működő Tu-95MS alapján készült – az első repülésére 2020 nyarán került sor. 2023 elején még mindig tesztelés alatt állt, bár 2021 nyarán a védelmi minisztérium szerződést írt alá arról, hogy meg nem nevezett számú Tu–95MS-t a Tu–95MSM változatra korszerűsítenek.

Ami a bombázók hajtóműveit illeti, az NK-12MP-t már régóta nem gyártják, és a 2021-2022-es nagyjavítási ütem évi nyolc hajtómű, ami azt jelenti, hogy Oroszország évente csak két Tu–95MS/Tu–95MSM repülőgép hajtóművét tudja felújítani. Figyelembe véve a hajtóművek tartósságának vagy élettartamának és egyéb rendszereinek 2022-től megnövekedett csökkenését ezeknél a bombázóknál, azt lehet állítani, hogy a Tu–95MS-ek megmaradt flottája a 26 modernizált repülőgép mellett a még repülő bombázók pótalkatrészeinek donorja.

És ha a Tu-160-asok esetében a jelenleg működő repülőgépek számának – meglehet, átmeneti – növekedését láthatjuk is, a Tu–95MS esetében valószínűleg csak a meglévő üzemképes repülőgépek számának fenntartásáról beszélhetünk.

Oroszországban 2023 végére az üzemképes nehézbombázók teljes száma nem lesz több, mint 43 darab: 26 felújított és modernizált Tu–95MS és 17 Tu–160-as. És mindez anélkül, hogy figyelembe vennénk azt a tényt, hogy néhányuk valószínűleg megsérült a repülőtereken vagy elveszett a katonai műveletek során.

Ezért 2024 elejére az oroszországi felhasználható stratégiai nukleáris fegyverhordozók teljes száma nem fogja meghaladni a 470-480 darabot. Valószínű, hogy a valóságban ez a szám még ennél is alacsonyabb lesz. Mindazonáltal ezek a hordozóeszközök a következő arányban fognak eloszlani:

– 144 SLBM (figyelembe véve a "Második Sándor cár" tengeralattjáró 2023 végére tervezett üzembe helyezését).

– 297 ICBM

– 43 nehézbombázó.

Összehasonlításképpen: Oroszországnak 2013 szeptemberében 473, 2020 márciusában pedig 485 bevethető nukleáris fegyvert hordozó eszköze volt. De még ezt a számot is túlzónak kell tekinteni. Oroszország kevesebb nukleáris fegyverhordozóval is képes hatékony stratégiai elrettentést biztosítani, ahogyan az Egyesült Királyság, Franciaország és Kína (még a nukleáris arzenáljának bővítésére irányuló erőfeszítései ellenére is), valamint Izrael, India és Pakisztán szintén. És ha még nem is vesszük fontolóra Oroszország teljes lemondását a nukleáris fegyverekről, a nukleáris elrettentés, a társadalom jóléti érdekei, a valós gazdasági, szellemi és technológiai képességei, valamint a nemzetközi hírneve helyreállításának sürgető szükségessége között egyensúlyt kell teremteni. Ez az egyensúly azt jelenti, hogy Oroszország stratégiai nukleáris erői 100-200 hordozórakétával több mint elegendőnek tekinthetők, azaz ahhoz hasonlónak, amivel ma Franciaország, Nagy-Britannia, India vagy Izrael rendelkezik.

Összegezve: az orosz nukleáris fegyvereket hordozó eszközök állapota kétséges ugyan, de akár a felük is elegendő volna arra a célra, amire születtek – vagyis a hatalmi egyensúlyt biztosító kölcsönös elrettentés (M.A.D.) fenntartásához. Hogy azonban van-e egyáltalán elegendő nukleáris fegyvere az Oroszországi Föderációnak, azt nem tudjuk biztosan.

Ugyanis ez az egyik legféltettebben őrzött hadititkuk.

Szele Tamás