El kell ismerni, hogy a Kreml nem nagyon tud mit kezdeni az aktuális közel-keleti helyzettel. Habár a második világháború vége óta jelen van a térségben – főként, mint militáns szervezetek nyílt, avagy többé-kevésbé leplezett támogatója vagy harci cselekmények, például a szíriai polgárháború aktív résztvevője – de most mintha kezdene kicsúszni a lába alól a talaj. Ezt a különös állapotot elemzi a Jamestown Alapítvány honlapján Pavel K. Baev.

(Képünk illusztráció)

Az évtizedek óta tartó közel-keleti konfliktus utóbbi egy évben bekövetkezett eszkalálódása rávilágított arra, hogy az orosz befolyás szinte teljesen eltűnt a térségből. Történelmileg Moszkva kiválóan ki tudta használni a regionális erőszak kitöréseit, bár kevéssé volt felkészülve a békefolyamatok előmozdítására. A jelenlegi, gyorsan változó válságban azonban Oroszország nem volt képes partneri viszonyba lépni azokkal, akik szemben állnak az amerikai állásponttal. Az elmúlt napok egyetlen gyenge üzenete a Kreml részéről Szergej Rjabkov külügyminiszter-helyettes „komoly aggodalmakról” szóló nyilatkozata volt, aki elfogadhatatlannak nevezte az iráni nukleáris létesítményekre mért izraeli csapások lehetőségét. Donald Trump volt amerikai elnök viszont, aki dicsérte Vlagyimir Putyin orosz elnököt és rendszerét, azt sugallta, hogy az iráni nukleáris létesítményekre mért potenciális izraeli csapás következményei súlyosak lehetnek. Oroszország kétségbeesetten próbálja fenntartani a világpolitikában betöltött pozícióját, amely az ukrajnai háborúja miatt egyre romlik. A közel-keleti helyzet befolyásolására tett erőtlen erőfeszítései rávilágítanak a globális hatalmak körében elszenvedett reputációs veszteségére.

Korábban Szíria volt Oroszország fő bástyája a Közel-Keleten, de Bassár el-Aszad szíriai elnök 2023 júliusában tett rövid látogatása a Kremlben jól illusztrálta Damaszkusz csökkenő függőségét Moszkvától és Teherántól, mint a támogatás kulcsfontosságú forrásaitól. Az orosz katonai vezetésnek nincs tudomása az Aszad-rezsim iráni fegyverekkel való ellátásáról, nem is ellenőrzi azt, és az orosz államiu média csak alapvető híradásokat képes közzétenni, mint például azt, amely a szíriai-libanoni határ alatt húzódó csempészalagútra mért izraeli csapásokról számolt be. Ez ellentétben áll az oroszországi Hmeimim légitámaszpontra október 3-án mért izraeli csapással, amelyről alig számoltak be. Csak néhány „hazafias” milblogger merte tisztázni, hogy a célpont egy iráni lőszerraktár volt, nem pedig maga az orosz bázis. A légibázis határához közel épített létesítményt megsemmisítették, viszont az orosz légvédelem csúfos kudarcot vallott.

Oroszország és Izrael régóta ápolt „különleges kapcsolataiból” semmi sem maradt, és Putyin már nem kommunikál Benjamin Netanjahu miniszterelnökkel sem. Jelenleg az orosz és izraeli együttműködés a Libanonban tartózkodó orosz állampolgárok evakuálására korlátozódik. Az oroszországi fősodratú média kritikusan nyilatkozott a Hezbollah elleni izraeli légicsapásokról és szárazföldi műveletekről Libanonban.

Sztanyiszlav Taraszov orosz politológus fenntartja, hogy a Hezbollah félelmetes harci erőnek fog bizonyulni annak ellenére, hogy Izrael nemrég lefejezte a szervezet jelenlegi vezetését. A Hezbollah elleni támadások súlyos csapást jelentenek a Kreml érdekeire, mivel a szervezet segítette az orosz katonai beavatkozást Szíriában. Alekszandr Bortnyikov, az Orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) régóta hivatalban lévő igazgatója erre a kudarcra reflektálva arra figyelmeztetett, hogy a libanoni csipogók felrobbantása, amely a Hezbollah több száz harcosát tette harcképtelenné, arra utal, hogy az orosz vezetés számára is potenciális fenyegetést jelenthet „a kritikus információs infrastruktúra megsemmisítése és a megfelelő időben a kormány képviselői elleni, hordozható elektronikai eszközökkel végrehajtott merényletek megszervezése”.

Ez felfedi a Kremlben jelenleg uralkodó aggodalmat egy fenyegető háború miatt Izrael és Irán között. Putyin igyekezett növelni az Iránnak nyújtott orosz támogatást, sőt, nemrégiben jóváhagyta az átfogó stratégiai partnerségről szóló szerződést, amelyet Maszúd Pezeskian iráni elnökkel együtt írt alá Moszkvában. Jelenleg azonban egyértelműen kevésbé vonzó az iráni rezsimmel való szoros kapcsolatok hivatalossá tételének terve, mivel Irán a világpolitikában is háttérbe szorult, és az észak-déli nemzetközi közlekedési folyosó (INSTC) terve, mint a nyugati szankciók elkerülésének eszköze, meglehetősen korainak tűnik.

Irán kézzelfogható juttatásokat kapott Oroszországtól azért, mert a hivatalos tagadás ellenére nemcsak drónokat, hanem több száz rövid hatótávolságú ballisztikus rakétát is exportált az országba. Moszkva kénytelen viszonozni ezt azzal, hogy fejlett katonai technológiákkal látja el Iránt, de eközben saját maga okozott bonyodalmat önmagának egy túlságosan éber FSZB-nyomozás és számos tudós letartóztatása révén, ami megzavarta a hiperszonikus rakétaprojektekkel kapcsolatos kutatásokat (a tudósokat ugyanis kémkedéssel vádolták Irán javára).

Moszkva korábban a közel-keleti harcok minden fellángolását a maga javára használta ki, különösen az olajkereskedelem terén. Október első hetében a Brent nyersolaj irányadó ára csak 5 százalékkal emelkedett, annak ellenére, hogy nagy kockázatot jelentett az iráni olajterminálok elleni várható izraeli csapás. Ez nagyrészt Szaúd-Arábia szerepével magyarázható, amely a piac fő irányítója, és amelyet irritált az OPEC+ tagjai által elfogadott termelési kvóták ismételt megszegése. Oroszország kétes ügyletekhez folyamodik az olajexport során a tankhajók „árnyékflottája” segítségével, ami növeli a piac instabilitását és aláássa a szabályozó hatóságokba vetett bizalmat. Moszkva kénytelen ilyen módszereket alkalmazni, mivel minden egyes extra petro-dollárra szüksége van a háborúra összpontosító költségvetéséből adódó hiány csökkentéséhez, vállalva annak kockázatát is, hogy ezzel felbosszantja Rijádot.

A nemzetközi figyelem Közel-Kelet felé történő eltolódásával Oroszország azt reméli, hogy az ukrajnai háborúval kapcsolatos viszonylagos aggodalmak csökkenését és az Egyesült Államoknak az erőszakos válságok eszkalációjának kezelésére való képtelenségének leleplezését saját politikai javára tudja kihasználni. A Nyugat megpróbálja visszaszorítani ezeket a kísérleteket. A múlt héten az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) új főtitkára, Mark Rutte Kijevbe látogatva igyekezett egyértelművé tenni Oroszország számára, hogy Ukrajna továbbra is a szövetség legfőbb prioritása. Az e heti magas szintű, ramsteini találkozót Joe Biden amerikai elnök vezeti majd, ami arra utal, hogy fontos döntések születnek majd, többek között engedélyt adhatnak Ukrajnának a nagy hatótávolságú nyugati fegyverrendszerek használatára.

A Nyugat Ukrajnának nyújtott támogatásának újbóli megerősítése rávilágít az eszkaláció kérdésére. Putyin ezt a kérdést tovább élezi azzal, hogy a nukleáris fenyegetését tovább fokozza. A Közel-Kelet új perspektívát kínál e kérdésre, mivel mind Izrael, mind Irán arra törekszik, hogy elrettentse a másik felet, valamint gyengítse ellenfeleik bizalmát az eszkaláció megakadályozására irányuló képességeikben. Peking és Új-Delhi figyelmeztetései Moszkva számára a nukleáris fegyverek első bevetésének súlyos következményeire vonatkozóan azonban csökkentik Oroszország feszültséget gerjesztő képességét.

Oroszország jelentős energiát fektet abba, hogy a globális dél számos állami szereplője előtt a nyugati dominanciájú világrend elleni bajnokként tüntesse fel magát. Moszkva hajlandósága a közel-keleti stabilitás olyan erőszakos bomlasztóinak felkarolására, mint a Hezbollah Szíriában és Libanonban, a Hamász a Gázai Övezetben és Ciszjordániában, valamint a jemeni houthik, megmutatja ennek a színjátéknak a hibáit. A radikális csoportok infrastruktúrájára mért minden egyes izraeli csapás felgyorsítja Oroszország pozícióinak erózióját a térségben, és aláássa az ukrajnai megnyerhetetlen háborúja folytatásának lehetőségét.

Összefoglalva tehát: a Kreml olyan diplomáciai zsákutcába jutott a Közel-Keleten, ahonnét sehogyan sem fog tudni kievickélni: marad számára a kényszerű szövetség Iránnal, míg az egyáltalán fenntartható, de hogy Moszkva nem lesz meghatározó szereplő ebben a térségben mostanság, az majdnem bizonyosnak tűnik.

Szele Tamás