Ma szombat van, ugyan munkanap, de nem mindenkinek az – leginkább nem is azért munkanap, hogy „lecsúsztassuk” a karácsonyi szabadnapokat, hanem azért, hogy tülekedhessünk a plázákban lila kocsikenőcsért, neonzöld bajuszpedrőért és más hasonló terményekért, amikre múlhatatlan szükség van, amik nélkül nincs ünnep és amik miatt majd a pokolba kívánnak velük megajándékozott szeretteink.

Nálunk, kérem, minden botrány egyforma, most a Völner-ügy bolygatja a kedélyeket, előtte a Pegasus-ügy keltett közfelháborodást (nem mellesleg: a kettő némiképp összefügg), korábban Szájer tartott artistabemutatót a ködös brüsszeli ereszcsatornákon, még azelőtt Borkai teadélutánjától visszhangzott a Kárpát-medence, és tovább is sorolhatnám, ha nem unnám.

Tisztességesen szólok előre, hogy ez az írás sem rövid, sem nagyon egyszerű nem lesz, szóval, aki nem olvassa el vagy nem érti meg, azt én nagyon sajnálom, de Magyarország uniós politikáját és konfliktusát a mostani német kormánnyal nem lehet annyival elintézni, hogy óegygé, mert persze, hogy egy gé, csak itt ennél többről van szó.

A tegnapi reggel a Völner-ügyben a döbbeneté volt, a délután már a megoldásoké – ilyenek vagyunk mi, mindenre akad több gyors és teljesen magabiztos megfejtésünk, az nem szokott baj lenni, ha történetesen rossz, ahogy megállapítottuk, mi a helyzet, onnantól hiszünk is benne. Ha tévedtünk, az legyen a tények baja.

Vannak pillanatok, főként manapság és Magyarországon, mikor rejtelmes dolgok történnek váratlanul, és a legkomolyabb sajtószakmai eszközök bevetése sem sokat segít abban, hogy megértsük: mi a fene zajlik itt, a szemünk előtt. De hogy valami nagyon fontos, abban bizonyosak lehetünk.

Kellemetlen tud lenni, mikor egy hír nem pontos, márpedig az, amiről most szó lesz, eléggé pontatlan. Mikor reggel megláttam a lapokban, hogy első körben négy év börtönre ítélték Burmában Aung Szan Szu Kjit, a Nobel-békedíjas politikust, kicsit sem lepődtem meg, azon annál inkább, hogy milyen alapon született az ítélet – a hír tálalásán meg csak a fejemet csóváltam.

Érdekes helyzetet idézett elő Kövér László másfél évvel ezelőtti beszédének nyilvánosságra kerülése, de hát az elmúlt pár évtized folyamán a házelnök tulajdonképpen állandóan érdekes (és kínos) helyzeteket teremtett, mintha kizárólag ez lenne a dolga. Azt, hogy mit mondott, tudjuk, annyira tudjuk, hogy ő maga is megosztotta saját honlapján.

Utoljára múlt szombaton foglalkoztunk a kormánymédia ügyeivel, azon belül is az MTI külpolitikai szerkesztőségében zajló tömeges leépítéssel, ma újra megtesszük, mert fontos részletek derültek ki, és ezekre nem várt reakciókat tapasztalunk. Még a maguktól, szolidaritásból távozó munkatársaknak a lehető legrosszabbakat kívánja az úri közönség.

Épeszű újságcsináló manapság három kifejezést nem ír le, ugyanis ha megteszi, kitör a koleralázadás és minden balkezes esztergályos orrát délután háromkor zöldre kell festeni, valamint egyéb nagy jelentőségű események következnek be. Ez a három kifejezés: „oltás”, „pacalpörkölt” és „Magyar Kétfarkú Kutya Párt”. Én most mégis a harmadikkal fogok foglalkozni.

Nehezen tudom hova tenni a hírt, ugyanis az a lényege, hogy – próbálok finoman, de legalábbis szalonképesen fogalmazni – a pénznek nincs szaga, akkor sem, ha az illemhelyből bányásszák ki. Valamint, hogy a felfújt hólyag jó befektetés, a kocsma pedig a történelem kezdete óta a legjobb.