Szó, ami szó, eléggé felbolydult ma reggelre a magyar közélet, ami nem csoda, mert azt még magam sem tételeztem volna fel, hogy pártunk és kormányunk képes lesz egy saját fejlesztésű Watergate-üggyel előállni. Úgy látszik, alábecsültem őket, többet tudnak, mint amennyit kinéztem belőlük. Akkor lássuk, mit tudunk viszont mi a megfigyelési botrányról?

Azt hiszem kevés dolog tarthat számot ma nagyobb érdeklődésre, mint Kásler Miklós tegnapi nyilatkozata a harmadik oltásról – meglehet, a tizenkilencedik században lazán kiváltott volna ezzel a megszólalással egy koleralázadást, de mielőtt elszabadulnak az indulatok, gondoljuk át, miről van szó. Bár sok örömre nincs okunk, az tény.

Előre szólok, nem lesz ez rövid olvasmány, akinek nincs ideje vagy gondjai vannak a hosszabb szövegek értelmezésével, olvasson helyette nyugodtan Ablak-Zsiráfot, nézzen Teletubbykat, nem szégyen az, és ne itt reklamáljon, hogy rabolom az idejét, azt a drágát. Aki maradt, annak meg bemutatom Jurák Kata teológiáját, mert bizony mondom néktek: érdekes.

Azért van egy külsős szerzőgárdája a Magyar Nemzetnek, meg kell hagyni. Meglehetősen rangos, ha nem is okvetlenül sajtóban tanúsított tehetségük vagy szorgalmuk jogán szerezték meg a tiszteletet – viszont tagadhatatlanul jár nekik. Meg a honorárium-keretet sem terhelik meg túlzottan. Ugyanis hol a kínai nagykövet ír a magyar kormánylapba, hol a török külügyminiszter.

Be kell vallanom, nem én fedeztem fel az új intézkedést, Nyáry Krisztián egyik Facebook-megszólalása hívta fel rá a figyelmemet. De elgondolkodtam rajta, és egyre közérdekűbbnek látom, hogy foglalkozzunk a dologgal. Arról lenne szó, hogy holnaptól elvileg az élelmiszereken kívül minden áruhoz kötelező használati útmutatót adni.

Ha rosszmájúak akarnánk lenni, azt mondanánk, Kubában a nyár a forradalmi évad, a tüntetés-szezon, de azért nem viszik túlzásba ezt a mulatságot, néha el is csúsznak vele: Castro forradalmát a Július 26-a Mozgalom vezette, aztán 1994-ig nem volt mozgolódás, akkor augusztus ötödikén lázadt fel a nép, most meg július 12-én vonult utcára.

Lassan újra beszélnünk kell az oltásügyekről, mert kezd elég nagy káosz kialakulni, és mintha nem orvosi-járványügyi szempontok érvényesülnének minden esetben. A pandémia távolról sem ért véget, sőt, fenyeget egy újabb hullám is, bár maradna el – de mivel erre semmi garancia, gondoljuk át, mi a teendő ennek megelőzésére.

Az úri közönség minálunk épp a tegnapi EB-döntőt emészti, mellé egyik része azt lesi, miként kutakodhatna felebarátai alsóneműjében és hálószobájában, más része ezen a szándékon háborodik fel, marjuk egymást szokás szerint, közben pedig a határainktól nem is messze történelmet írtak. A moldovai választások fontosságát bűn volna lebecsülni.

Egyszer erről is beszélni kell. Pontosabban: most van itt az ideje, mert olyan ocsmány hazudozás öntötte el a médiát, hogy ha továbbra is a megszokott, konfliktuskerülő módon a tintában tartjuk az orrunkat, nem, hogy rosszabbra fordul a helyzet, de egy idő után már az sem lesz, amiről most még folyik a vitának nevezett sárdobálás. A magyar sajtó jövője a tét.

A régi vicc szerint az volt a különbség az Ottomán Birodalom és a Szovjetunió között, hogy a törökök nem ünnepeltették meg velünk a mohácsi vész évfordulóját. Az analógia sántít, persze, de nem is kell azt ránk kényszeríteni: megünnepeljük magunktól, még török vendégeket is hívunk rá, hadd örvendezzenek türk testvéreink. Mi meg majd vigadunk, sírva, magyarosan.