Ennek az írásnak már a címe is olyan, amilyen, szóval kedves szitán átlátó zsenik, ne is tessenek tovább olvasni. Ugyanis ha megteszik, akkor, mint majd részletezni fogom, nem történik a világon semmi, ellenben ha itt és most abbahagyják, az esetben pláne nem. Bonyolult kérdés merült fel ugyanis tegnap, miszerint az, hogy minek írjuk mi meg a cikkeket egyáltalán?

Most jó lenni katonának, janicsárnak verbuválnak – dudorássza magában az ember, és hát van is valami a dologban. Olvasom több helyen, hogy a Mediaworks „gyakorlatorientált tehetséggondozó újságírói programot” indít, vagyis kiképzést, aminek a végén a túlélők valószínűleg állásajánlatot kapnak.

Hogy a végén kezdjem, Baross Gábor forog a sírjában, délután le kell szaladnom pipadohányért, akkor majd megnézem azt is, hogy nem szállt-e le a szobra a talapzatáról, ő ugyanis vasutat akart építeni Magyarországon, és épített is, abból a célból, hogy utasokat és árucikkeket szállítsanak vele egyik helyről a másikra. Nos, a mai magyar vasutat nem erre használják.

Most, hogy az afgán helyzet stabilizálódni látszik, és úgy tűnik, véget ér Afganisztán történetének az a fejezete, ami majd „második tálib hatalomátvétel” címmel kerül be a történelemkönyvekbe, töprengjünk el kicsit. Mi várható? Vége van egyáltalán a válságnak? Mi lesz az ellenállók sorsa? Feltámad a középkor?

Érdekes dolgok zajlanak abban a propagandaügyi kombinátban, amit magyar kormánymédiának nevezünk. A hamistudat-iparág forradalmát látjuk, ugyanis az előválasztás problémáival kapcsolatban már nem azzal operálnak, amit tudnak, az a régi iskola volt, most már inkább azzal, amit nem tudnak se ők, se más, ellenben ez nagy szabadságot ad nekik a sejtetés terén.

Nos, ma nem fogunk mélyen szántani, világot megrengetni, van, amikor az ember egészen egyszerűen reménytelennek érzi a helyzetet. Okos fejével biccent, nem remél, nincs miben reménykedni, csak halkan mormogja maga elé: „Nem segít itt már, csak a piócás ember”. De az sem segítene, azon a fázison is rég túl vagyunk. Most már a köztéri padokért harcolunk.

„Európa jövője a gyermekekben van” – jelentette ki ma reggel Orbán Viktor a Kossuth Rádióban. Orbán Viktor gyermeke meg már Európában, teszem hozzá én, a híreket látva. Elsőre nem hittem, de igaznak tűnik: a legfrissebb információk szerint Orbán Ráhel családostól a spanyolországi Marbellába költözött, ami kétségtelenül Európa.

Hogy rövid legyek, Clochemerle Őrbottyánba költözött tegnap. Erre a kis, fiktív francia falura már csak kevesen emlékezhetnek, ők is Gabrielle Chevalier szatirikus regényéből. Az a közös Őrbottyánban és Clochemerle-ben, hogy mindkét településen egy budi miatt tört ki a botrány. De vannak apróbb, nagyobb és lényegi különbségek a két helyzet között, mint látni fogjuk.

Vannak bátor vállalkozások, például az sem volt utolsó ötlet, mikor Dubaj gondolt egy merészet, mert nagyot álmodni és sípályát építettek a sivatagba. Mondjuk nekik legalább sikerült, bár belekerült három milliárd dollárba, de tényleg üzemel a Ski Dubai. Igaz, ők a sivataghoz tervezték a pályát, nem a tervhez igazították a sivatagot, márpedig Sukorón ez várható.

A tisztelt olvasóközönség nem egyszer és nem kétszer reklamálta, hogy „miért nem írunk a Pegasusról és a Fudanról”. Azért nem írtunk erről a két témáról, mert nem volt mit. Az ujjunkból meg nem szophatunk ki híreket, akárhogy követelik a politikacsinálók (tőlük ered ez az igény). Elhiszem, hogy kampányban jól jött volna, csak ha nincs hír, akkor nincs hír.