Időről időre végigsöpör a magyar sajtón a hír, miszerint „újraindul a Szabad Európa Rádió” és ebből mindenféle következtetéseket vonnak le számosan. Most megint ez hírlik, és induljon, sok szerencsét nekik, de ha valaki azt hiszi, hogy megint lesz Teenager Party és lehet írni oda levelet „Farmotoros giliszta” jeligével, az csalódni fog – nem egészen erről van szó.

Azt leszögezhetjük, hogy a mostani járványon a legnagyobbat a közösségi oldalak nyerték – és vesztették. Ha a Facebook az volna, aminek a magyar kormánymédia beállítja, vagyis a gonosz Háttérhatalom propaganda-eszköze, már két hete minimum világállamban élnénk, az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának elvei alapján, mert az volna kéznél.

Ha már ilyen hősiesen harcolunk az álhírek ügyében, hogy a véleményekkel is vigyázni kell, amennyiben nyilvánosan hangzanak el, ám legyen. Harcoljunk, de akkor olyan ellen, ami tényleg álhír, sőt, mérhetetlenül káros is, veszélyes is, de még a járvány elleni védekezést is alaposan gátolhatja.

Előre kell bocsátanom, hogy nem tudom, mi történt Bajnán, még azt is csak a Kern Andrástól tudom, mi történt Lellén, de azt mondja el ő. Bajnával kapcsolatban ezzel szemben semmiképp sem állíthatom, hogy tudnám, mi történt, tehát nem is kívánom olvasóimmal megosztani erre vonatkozó ismereteimet. Bajnáról csak azt tudom, mi nem esett meg ott.

(Képünk illusztráció, a Bölcsek Kövét ábrázolja)

Borivás megvolt? Meg, kérem, nincs is annál kellemesebb így, tavaszidőn, mikor még Balassi is abbahagyta a hegy leve kedvéért a törökverést. No, ha megvolt, lehet vizet prédikálni. Brüsszelben, mármint. Nem viccelek, az a baj, hogy a magyar kormány sem viccel: úgy aláírták a politikájukat elítélő uniós nyilatkozatot, mint a huzat, még a plafon sem szakadt le.

Nem azért mondom, ezek nagyon hülye áprilisi viccek voltak. A magyar kormány amúgy sem a kifinomult, kissé angolos humoráról híres, náluk a vásári bohóctréfa és a Vitéz László már Monty Python: de tegnap sikerült nagyon hülye vicceket elengedjenek. Vicceknek mondom, mert ha komolyan vesszük őket, akkor piszok nagy baj van.

Üdvözlöm közönségünket, Sheldon Cooper vagyok, és ez most nem a Móka és Zászlók, hanem a Hírelmélet. Jól hallották: hírelmélet, nem húrelmélet, az utóbbi is nagyon fontos, de most a hírekkel érdemesebb foglalkozni. Meg az álhírekkel, rémhírekkel, rémes hírekkel és azzal, mi az, mi nem az. Valamint, hogy mitől lesz üldözendő egy hír hatóságilag és mitől nem.

Ma reggel is kell lapot csinálni, csak ma nem úgy, mint tegnap és főleg másként, mint ahogy holnap elvárnák. Ennek a mondatnak semmi értelme nem volna egy normális világban, maximum szószaporításnak nevezhetnénk, de a felhatalmazási törvény fényében azt hiszem, elég sokan értik, miről beszélek.

Akkor én most előre megfontolt szándékkal, ítélőképességem teljes birtokában marhaságot fogok művelni. Mert nincs annál nagyobb baromság, mint berohanni a harctérre a tűzvonalba és arról kiabálni, hogy őrültség a háború – mentse tettemet, hogy nem a harcosokat és nem is a parancsnokságot kívánom meggyőzni, őket már hiába is próbálnám, hanem a közönséget, a hátországot.

– Jó napot, Hacsek, mit hívogat maga engem Messengeren, videohívással, amikor annak örülök a legjobban, hogy pár hete nem láttam a szélvédőjét?

– Jó napot, Sajókám, végre látom azt a kedves, gyűrött, ragyás képét, hogy vagyunk? Aggódtam magáért!