Azzal szeretném kezdeni, hogy ez az írás jobb szándékom ellenére születik, ugyanis, mint volt főszerkesztőm mondta, mikor elege lett 1991 körül az „első” médiaháború hisztériájából, „a sajtónak nem a sajtóról kéne szólnia, hanem a hírekről”. Ami örök igazság, meg kellett volna fogadni, mi a Kurírnál meg is fogadtuk – mások, máshol nem annyira.

Alakul ez a mi kis káoszunk, kifejezetten alakul, most már teljes a fejetlenség, amiből sok és érdekes következtetést lehet levonni, de azt már a legelején kijelenthetjük, hogy már most, két nappal a lezárás csütörtöki bejelentése után megállapíthatatlan, mi lehetett a kormány eredeti terve. Az is világosnak látszik, hogy másik meg vagy nincs, vagy az sem megvalósítható.

Hogy konkrétan mire számíthatunk a következő hetekben, azt senki sem tudja, amint látom, az sem, aki dönt róla. És ez nagy baj. Legalább a miniszterelnöknek volna valami elképzelése arról, hogyan alakítja az ország sorsát, de úgy tűnik, ő is csak sodródik az eseményekkel, mint mindannyian, pedig ha valaki, hát ő felelős a helyzet alakulásáért.

Kérem, nehezen tudom megfogalmazni, amit gondolok, ugyanis a billentyűzetemre toluló jelzőkkel magam is óvatosan bánnék. Az a helyzet ugyanis, hogy itt és most, mindenki előtt jeleznem kell: nem én fenyegettem meg Gődény György doktort. Mint arra ki fogok térni, ez több szempontból is képtelenség, de nem is volna semmi értelme vagy haszna.

(Legkozelebb ezt a képet tessék használni a hamisításhoz, így nézek ki most)

Rögtön a legelején kategorikusan ki kell jelentenem, le kell szögeznem: nem én vagyok a Facebook magyarországi tényellenőre. Sőt, nem is tudom, hogy ki az. Annyit tudok róla, mint bárki más, vagyis azt, hogy újságíró, illetve annyival többet még, hogy fizessék meg bármilyen jól is, a legkevésbé sem irigylem, annyi baja lesz neki a közeljövőben.

(Fotó: 444)

Mereng az ember Kazuo Ishiguro szavain, olvasgatja a magyar sajtót és óhatatlanul is úgy érzi: valami nagy-nagy tévedésben élnek sokan, amikor azt nem veszik tudomásul, hogy a közösségi oldalakon „ők az árucikkek”, viszont saját véleményüket úgy túlbecsülik, mintha egyszerre volnának katapurtálai maharadzsák és az ELTE teljes természettudományi kara.

Esküszöm, legszívesebben elfelejteném én ezt a Gődény doktort a Normális Élet Pártjával együtt, ha lehetne, de hát nem hagyják. Ha már sikerült tegnap összehozniuk azt a valamit, ami vagy tüntetés volt, vagy nem, írok róluk, már csak azért is, mert elég érdekes jelenségeket is észre lehetett venni, ha kicsit figyelt az ember.

Én megmondtam. Tegnap reggel, körülbelül ilyentájt írtam le, hogy nem kéne a csepeli késes támadóból politikai ikont faragni, mert még csibésznek is harmadosztályú és kisstílű. Csak estig kellett várni, hogy megkezdődjön Ó. Bence mennybemenesztésének folyamata, méghozzá az utóbbi időben egyre különösebben viselkedő Tibi atya által.

Ha már tegnap foglalkoztunk a csepeli késes támadóval, folytassunk ma is, számoljunk be a fejleményekről, mert bizony vannak. Méghozzá egész érdekesek: kiderült ugyanis, hogy a támadó nem először művelt ilyesmit. Sőt: azzal kezdte, hogy újságírót harapott, aztán meg is akarta ölni.

„Megöltek egy legényt hatvan forintjáért, megvágtak egy leányt SZFE-maszkjáért...” mondaná a népballada, ha a tegnapi esetről szólna. Népballada ma már nincs, sajtó van, ami műfajilag eltér az elődjétől, például mindent meg kell mutasson, semmi sem maradhat homályban, pedig jó lenne időnként, ha beérhetnénk magával az esettel, de a részletekben lakik az igazság.