Donald Trump, az Amerikai Egyesült Államok elnöke valódi amerikai legenda, nem is nevezhetjük másnak. Írta Washington Irving, ugyanis ő a fej nélküli lovas. Négy évig száguldozott a nyugati égbolton, mondhatni teljesen mellőzve feje viseletét vagy használatát, rémítgette az eleveneket, most távoznia kell, de búcsúzóul olyan rodeót mutatott be, hogy annak párja nincs.

Szegény kicsi MTI, senki sem szereti. Ne tessék csodálkozni, nem őrültem meg, én továbbra sem kedvelem, de az még nekem is sok, hogy azok sem rajonganak érte, akiknek ez kutyakötelességük volna, sőt, ebből élnek. Kifejezetten azért fizetik őket, hogy szeressék a kormány által vastagon manipulált híreket – és most tessék.

Azt gondolná az ember, hogy átkozódni, káromkodni csak egyféleképpen lehet: utálatosan. Hát nem mondom, többnyire úgy is szokás, de lehet például elegánsan is, sőt, akinek az nem megy, megpróbálhatja mesterkélt okoskodásnak álcázni azt, miszerint igen nemtelen szándékai vannak egyik vagy másik, netán mindegyik embertársával. Fogalmazhat irodalmi nyelven is.

Hogy mi történt Alekszej Navalnijjal, azt tegnap viszonylag részletesen leírtuk. Ugyanis egy hír mégiscsak a tényekről szól, és tegnapi elemzésünk ezekkel foglalkozott. Ma azt nézzük meg, hogyan reagált a kipattanó botrányra az Oroszországi Föderáció, mint a kérdésben legérintettebb államalakulat, éspedig minden reakciót megnézünk, nem csak a Kremlét.

Elég nagy fába vágom a fejszémet azzal, hogy megpróbálom megmagyarázni, mi is történik Alekszej Navalnij kapcsán az orosz hírszerzés körül, ugyanis mint minden ilyen jellegű ügy, ez is elég bonyolult, kapcsolatban van más ügyekkel és tulajdonképpen nem is tudom kárhoztatni azt, aki felteszi a kérdést: „Honnan tudjuk ezt az egészet?”

Alekszej Navalnij a telefonbeszélgetés közben (Forrás: Bellingcat)

Nem látjuk a fától az erdőt, Orbán Viktortól a rendszerét és annak a terveit. Pedig a rendszer nagyobb, sűrűbb, sötétebb és veszélyesebb, mint a vezetője, még ha nélküle kérdéses is volna a jövője. De mire fel mondom ezt? A tegnapi Orbán-interjú miatt, ami a Welt am Sonntagban jelent meg és amit majdhogynem egységesen kezelt a magyar sajtó és a belpolitikai élet.

Röviden szólva: nagy a baj Amerikában, de nagy a baj az egész világon is. Több komoly gond is van, világjárványtól kollektív elhülyülésig és fanatizálódásig, de mi most a SolarWinds-ügyről fogunk beszélni, különös tekintettel arra, hogy már olyan hangok terjednek, miszerint „a magyar sajtó ezzel semennyire sem foglalkozik, ehhez is hülye”. Nem így van.

Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy nem a pozsonyi csatával van bajom, illetve azzal csak annyi, hogy nagyon keveset tudunk róla. Olyan keveset, hogy bármit lehet róla mondani, egyszerűen hit kérdése, ki mit gondol felőle. Még az sem biztos, hogy Pozsony alatt volt, mert egyes szakértők szerint eshetett Zalavárnál is. Ötszáz évvel későbbi leírásból ismerjük csak.

Nem való nekünk a számítógép, komolyan mondom, nem való. Jobban tennénk, ha búgócsigával meg üveggolyóval játszanánk, az a mi szintünk, már a foci is túl bonyolult. Már a magánemberek is csupa ostobaságra használják, de valóban nagy marhaságokat akkor láthatunk csak igazán, ha a kormányzati szervek vagy nagy cégek kezdenek játszogatni online.

Dézsy Zoltán filmrendezőnek épp úgy meg kell élnie, mint nekem, vagy bármelyikünknek, ezt értem és tiszteletben is tartom. Mindazonáltal ez megoldható volna önismétlés nélkül is – kérem, szubjektív írás következik, ugyanis a PestiTV és a Pesti Srácok jóvoltából megint napirendre került a közvetlen lakókörnyezetem, és annak rettentően titkos kazamatái.