Azért vannak érdekes helyzetek az életben, meg vannak náluk még sokkal érdekesebbek is. Ezek azok, amelyeket az ellenségemnek sem kívánok, ugyanis míg tartanak, az ember egyáltalán nem élvezi őket, ellenben mikor végük, azután is kissé kancsalul néz, és olyanokat kérdez, hogy „na, akkor ez most mi volt?”

Mikor ma reggel beleolvastam a Magyar Hírlapba, azt hittem, az 1985-ös Előre került a kezembe, mely Bukarestben jelent meg, magyar nyelven, és hogy úgy mondjam, volt egy sajátos stílusa, a kor szellemében. Az aranykor szellemében, ugyanis a Ceausescu-éra egyik hivatalos neve „aranykor” volt (epoca de aur). Ez a csodás kifejezés jött szembe, méghozzá Lezsák Sándor tollából.

Nem kéne annyit olvasnom, főleg nem Arany Jánost és kormánypárti oldalakat, egymás után különösen kerülendő az ilyesmi, mert óhatatlanul arra jutok a költővel, hogy „Bezzeg, de nem megy nékem / Tillaárom haj!
/Ez az én mesterségem, / Tillaárom haj!” Megy viszont nekik, csak ha azt nézem, hogyan, miképpen, hát tényleg nem tudom, sírjak-e vagy nevessek.

Vannak pillanatok, amikor előbb mondjuk a hírt, mert fontos, aztán cifrázzuk: a mostani helyzet ilyen. Ugyanis az Egyesült Államok elnöke, Donald Trump és felesége, Melania koronavírus-tesztje egyaránt pozitívnak bizonyult. Az elnök és felesége bejelentették: azonnal otthoni karanténba vonulnak és megkezdik a gyógyulást, amennyiben szükséges.

Hölgyeim és uraim, hogy Al Capone kedvenc, baljóslatú mondatával kezdjem, az ember halandó. Ezzel szemben Magyarországon a sajtó is halandó, és mintha a világjárvány nem csak az embereket pusztítaná, hanem a médiumokat is, azonban a folyamatnak távolról sincs vége, és csak egy bizonyos: nem a koronavírus okozza.

(Fotó: Váraljai Szandra)

Ki hogy kezdi a napot kérem, ki hogy ébred. A legtöbben kávéval, mások féldecivel, akad aki pezsgővel, lehet még narancslével és bögre tejjel is, én ma a magam részéről egy kiadós káromkodással, mert elromlott az amúgy is rossz tévém: eddig a képernyő felső felén még volt kép, most már ott sincs, de sebaj, jött a vigasz hamar.

Csak ne tessék afféle balkáni kuriózumnak tekinteni a dolgot, mint ahogyan a legtöbben teszik. Elsőre én is azt mondtam: „nincs az a Kusturica vagy Caragiale, aki ilyent ki tudna találni”, de mikor átgondoltam a dolgokat, utánuk olvastam, kiderült, miszerint igenis volt értelme annak, hogy a romániai Deveselu faluban egy halottat választottak meg polgármesternek. De haszna mindenképp volt.

Kísértet járja be Európát, kérem, csak most nem a kommunizmus kísértete, hanem Drábik János doktoré. Bár nyomokban próbálna tartalmazni valami félreértelmezett kommunizmust is, de az ellenkezőjét sokkal inkább találjuk meg abban, amit ez az ember beszél. Utoljára Amszterdamban látták, ott szónokolt és ennek majd lesz némi fontossága.

(Fotó: Magyarok Világszövetsége Sajtószolgálat)

Folytatódik a magyar kultúra „privatizációja”, méghozzá rémítő iramban folytatódik: hétfőn, száztizedik születésnapján Faludy Györgyről próbálta bebizonyítani a Magyar Nemzet, hogy alapvetően „harcos konzervatív” volt, akinek aztán liberalizmushoz köze nem lehetett és szombatig kellett csak várni, hogy halálának hetvenötödik évfordulója alkalmából Bartók Béla kerüljön sorra.

Sok mindenben különbözik Magyarország mostani politikai rendszere a valamikor létezett szocialista államokétól, de pár dologban kísértetiesen hasonlít arra a szisztémára. A kampányok és ügyek pont olyanok, mint akkoriban. A Béketábor legnagyobb és a legkisebb országai épp úgy kampánytól kampányig éltek, mint mi most – a közepesek nem annyira.