Azért mégiscsak méltatlan dolog, hogy azt a szegény, ártatlan Kovács Bélát elítélték, ahelyett hogy megdicsérték volna hazafias magatartásáért és esetleg kitüntetik a Szovjetunió Hőse érdemrenddel is. Mert hát voltak neki hőstettei is, igazán olyan csúnya dolog volt kémkedéssel vádolni, még jó, hogy a független magyar bíróság ebben a vádpontban felmentette.

„Miért szép” című rovatunk következik, és engem is érdekelne, miért szép mai műelemzésünk témája, sőt az is, szép-e egyáltalán. Bizonyos korábbi felszólamlások miatt jelezném, hogy írásom annyiban tekintendő műelemzésnek, amennyiben tárgya „műnek”, szóval ha valaki akadémikus mélységeket kérne rajtam számon, tegye előbb az idézett költővel is.

Az nagyon jó kérdés, hogy hány Magyarország van tulajdonképpen, és most nem a politikai megosztottságra gondolok: lassan vissza lehetne sírni a török világot, mert akkor csak három volt, most van harminchárom is, de ha jobban megvakarja az ember, akadhat háromszázharminchárom épp úgy. No persze csak virtuálisan, de az átlagemberek többsége amúgy sem tesz különbséget valóság és vágyak, képzelgések között.

Emberkísérlet, mondja az egyik oldal, világraszóló sportesemény, mondja a másik, én annyit tennék hozzá, hogy mindemellé Vízkereszt, vagy amit akartok. Tulajdonképpen muszáj polarizálni a véleményeket erről a szuperkupa-döntőről? És egyáltalán: miről szól ez az esemény, azon kívül, hogy labdarúgó mérkőzés lesz? Csak töprengek, bár némiképp utánajártam ma.

Van az úgy, kérem, hogy az ember nagyobb halat fog, mint amekkorára számított. Horgásszuk minden nap a híreket, őszintén szólva tegnap délután még nem sok érdekes nézett ki mára, de elég volt reggel belenézni a Magyar Nemzetbe, hogy észrevegyük: nem egyszerűen hal van a horgon, a várt pontyocska helyett egy valóságos fehér bálnát fogtunk, magát Moby Dicket!

Divat lett mostanság szidni a közösségi oldalakat, ami baj, ennél már csak az a nagyobb baj, hogy van is miért. Olyan problémák merülnek fel velük kapcsolatban – lassan tömegesen – amik az egyszerűbb lelkek számára apokaliptikus víziókat mutatnak, a bonyolultabbak se nagyon tudják hova tenni a helyzetet (pedig minden, csak nem váratlan), marad végül a technika démonizálása.

Ha egyszer bevezetik a mai magyar kormány támogatói számára az egyenruhát – ideje volna, mert így az utcán összetéveszthetők az átlagemberekkel, a tömegközlekedési eszközökön nem kapnak automatikusan ülőhelyet és a boltban is épp úgy sorba kell állniuk, mint bárki másnak – volna egy konstruktív javaslatom.

Alig pár napja poénkodtam egy magánbeszélgetésben Donald Trump Nobel-díjra is méltó képességein, véleményem tartom is: nem csodálnám, ha megkapná a rangos nemzetközi elismerést, tett érte annyit, mint Jasszer Arafat a maga idejében, és nevezhetjük olyan jellemesnek is, mint Knut Hamsunt.

Hogy rövid legyek: álhír-ügyben megvan a hiányzó láncszem. Mármint az egyik, mert több is hibádzik, de ez most fontos. Örömmel jelenthetem, hogy sikerült rábukkanni annak bizonyítékára, hogy egy bizonyos típusú álhír nem magyar specifikum, hanem bizony nemzetközi bűnszövetkezetek keze munkája – és nem, nem politikai álhírről van szó.

A kép, aminek egyetlen pixele sem igaz

Nehezen lehetne megállapítani, mi folyik a magyar–amerikai kapcsolatok terén, mi zajlik a diplomácia színfalai mögött, főleg, hogy nem kötik az orrunkra. Nem is fogják, amiből világosan következik, hogy a sajtó csak találgathat a még oly különös hírek láttán is: biztosat nem írhatunk, hiszen nem is tud pár beavatotton kívül ezekről az ügyekről senki anyaszülte.