Akkor itt az ideje, hogy rendet tegyünk a napok óta zsinatoló törpe Luciferek, még törpébb Savonarolák és önjelölt inkvizítorok között – de oly módon, hogy első sorban a saját, tulajdon fejünkben teszünk rendet, attól majd minden és mindenki a helyére kerül. Legalábbis számunkra, aztán, hogy mások számára minek hol a helye, azon sajnos elmélkedés útján nem változtathatunk.

Amióta tegnap este meghallottam az új járványvédelmi direktívákat, azon mélázok, hogy ez micsoda és mire lesz jó. Gondolom, mindenki más is, elvégre az életünkről van szó, és ebben az esetben tényleg nem érhetjük be annyival, hogy megállapítjuk: „ez vagy valami, vagy megy valahova”, holott ez volna még rá a legszabatosabb meghatározás. Vagy nem.

Vannak reggelek, amikor az ember túl későn ébred, ráadásul arra, hogy hívatlanul meglátogatta Lumbágó nevű régi ismerőse – nem elég a deréktáji merevség, a nyaki izmok is görcsösek, a kávé sem sikerül jól, szóval minden adott egy randa nap pocsék kezdéséhez, Ilyenkor segít a szenvedő alanyon Kövér László és Schmidt Mária.

Pillanatnyilag bátran elmondhatjuk, hogy Kim Dzsongun elvtárs, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság vezetője, az Államügyi Bizottság elnöke, a Koreai Néphadsereg főparancsnoka, a Koreai Munkapárt és a párt Központi Katonai Bizottságának elnöke valamint egyéb címek birtokosa vagy életben van, vagy sem, ám ez kétségtelennek tűnik, mivel más lehetőség nincs.

Ahogy bűnügyi riporter kollégám mondogatta volt még boldogult slapajkoromban, „van mák, van tészta, és van egy teljesen új fogalom, a mákos tészta”. Ez nagy és banális igazság, főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy a mák is, a tészta is univerzális, mindkettő társítható más ételekkel, csak együtt alkotnak mákos tésztát.

Ma is vírusmentes hírrel foglalkozunk, kérem tisztelettel, valóságos csoda és felüdülés egyébről írni, mint ez az átkozott kórság. Tetszenek még emlékezni milyen volt hajdanában, mikor még nem a járványtól rettegtünk, hanem az atomháborútól? Ó, azok a régi, boldog, szép napok, auld lang syne, ahogy Robert Burns mondaná, mennyivel naivabbak, őszintébbek fiatalabbak voltunk...

Produkció! Most kivételesen olyan hírrel fogunk foglalkozni, aminek semmi köze a koronavírushoz. Megértem, hogy ez majdnem lehetetlennek tűnik, de mégis sikerülni fog – azért annyira ne tessenek örülni, mert ez a vasúti kölcsönügylet bonyolult lesz, számokkal, táblázatokkal, szóval akinek nincs ideje, türelme, meg kell harcolnia a szövegértelmezéssel vagy csak egyszerűen ostoba és büszke is erre, nyugodtan hagyja ki.

Nehéz azt megmondani, hogy mire készüljünk ezekben a mostani időkben, főleg, mivel kis hazánkban ezt kizárólag Orbán Viktor (se) tudja, viszont legalább minden lehetséges alkalommal eligazít minket a miheztartás ügyében. Ő, saját állítása szerint kitanulta hat hét alatt a válságkezelési eljárásokat, ráadásul ingyen, mert ügyes.

Kulturális témáról lesz szó, tehát finoman kell hozzányúlnom, a durva szót nem állja – mert hát mi volna érzékenyebb, szubtilisabb dolog a magyar kultúránál, annak sorsánál? Talán csak az országgyűlési képviselőink lelkivilága, az a finoman csipkézett, romantikus, az. Mely nem tűri a trágárságot, és borzad a durva élvezetektől, kocsmai dáridóktól.

Úgy vagyunk mi ezzel a koronavírussal, mint a busmanok voltak a kólásüveggel a filmben: idekerült valahogy, és most a falu vénei nézegetik, forgatják, mire lehet jó. Ki tésztát akar vele nyújtani, ki a másikat fejbevágni, ki felhatalmazási törvényt fabrikál vele, ki meg – mint Trump elnök – tömegmozgalmat, pedig ha eszünk volna, azon járna, hogyan szabaduljunk meg tőle.