Üdvözlöm közönségünket, Sheldon Cooper vagyok, és ez most nem a Móka és Zászlók, hanem a Hírelmélet. Jól hallották: hírelmélet, nem húrelmélet, az utóbbi is nagyon fontos, de most a hírekkel érdemesebb foglalkozni. Meg az álhírekkel, rémhírekkel, rémes hírekkel és azzal, mi az, mi nem az. Valamint, hogy mitől lesz üldözendő egy hír hatóságilag és mitől nem.

Ma reggel is kell lapot csinálni, csak ma nem úgy, mint tegnap és főleg másként, mint ahogy holnap elvárnák. Ennek a mondatnak semmi értelme nem volna egy normális világban, maximum szószaporításnak nevezhetnénk, de a felhatalmazási törvény fényében azt hiszem, elég sokan értik, miről beszélek.

Akkor én most előre megfontolt szándékkal, ítélőképességem teljes birtokában marhaságot fogok művelni. Mert nincs annál nagyobb baromság, mint berohanni a harctérre a tűzvonalba és arról kiabálni, hogy őrültség a háború – mentse tettemet, hogy nem a harcosokat és nem is a parancsnokságot kívánom meggyőzni, őket már hiába is próbálnám, hanem a közönséget, a hátországot.

– Jó napot, Hacsek, mit hívogat maga engem Messengeren, videohívással, amikor annak örülök a legjobban, hogy pár hete nem láttam a szélvédőjét?

– Jó napot, Sajókám, végre látom azt a kedves, gyűrött, ragyás képét, hogy vagyunk? Aggódtam magáért!

Amitől tartottunk, bekövetkezett: holnaptól kijárási korlátozást vezetnek be Magyarország teljes területén. Az intézkedést lehet vitatni, kritizálni, ahogy magunkat ismerem, fogjuk is, viszont sajnos bármi is legyen róla a véleményünk, be kell tartani, ha tetszik, ha nem. Most már az a hasznosabb, ha azt tesszük tisztába: mit kell betartani, mit szabad, mit nem?

Az, kérem, közismert tény, hogy a világon minden jó valamire, de főleg sörnyitónak, mert olyan nincs, hogy valami nem sörnyitó. Azonban az már valóban csodálatos, ahogy a Romániában bevezetett kijárási tilalom a magyar kormánynak, illetve a kormány sajtójának arra alkalmas, hogy indokoljanak vele egy esetleges magyar kilépést az Emberi Jogok Európai Egyezményéből.

Ma reggel az a hír, hogy nincs nagyon sok rossz hír. Bár így is akad elég, harminckilenc új fertőzöttet találtak és sajnos egy brit állampolgár el is hunyt az éjszaka folyamán – nyugalmasabb időkben ez hónapokra adna munkát a sajtónak, de most rezignáltan beérjük azzal, hogy közöljük a hivatalos adatokat. Már ameddig közölhetjük, mert meglehet, rövidesen az is tilos lesz.

Akkor most nem szavazták meg, kérem, mármint a felhatalmazási törvényt, mely esetnek számos és teljesen lényegtelen következménye van, ugyanis mindenképpen meg fogják szavazni, csak egy hét késéssel. Ámde nem volt tanulság nélkül való a tegnapi nap, a szemfüles ember sokat tanulhatott online, ha figyelmesen követte a híreket.

Lássuk, mi a helyzet a felhatalmazási törvény körül, mert a jelek arra mutatnak, hogy a rossz hírek özönében valahogy mindenki pártpolitikai kérdésnek hiszi, holott épp a pártpolitika végét jelenti ennek a javaslatnak az elfogadása – sok egyéb mellett. És a közönség szokás szerint hajlamos a leegyszerűsített, hazug propagandát előnyben részesíteni a bonyolult tényekkel szemben.

Figyelem, disztópikus tartalom következik, optimisták kérem, kerüljék. Szóval, azért ez a cím, mert pár napja írtam én egy ilyen című kis dolgozatot a járvány utáni világról, csak azóta sokat ment a világ hátrafelé, meg érdemes említeni pár dolgot, amit akkor nem érintettem – szóval, folytatom a jövőbe révedést.