Kérem tisztelettel, a világ igazságtalan hely és Magyarország élenjáró képviselője a világ országainak. Ugyanis ha valós értékén nézzük azt a két ázsiai találkozót, amelyek épp zajlanak, az egyiknek a világon semmi, de semmi fontossága nincs, a másik meg roppant fontosságú: ebből következően a lényegtelent fogjuk részletezni, nem a lényegeset.

A lényegesen Kim Dzsongun vesz részt Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnal Vlagyivosztokban, és a Koreai-félsziget atommentesítéséről tárgyalnak – ha ugyan arról, mivel a Nagy Nukleáris Rendezésből tavaly kihagyták Oroszországot, nem osztottak nekik lapot, így ők kimaradtak a szingapúri és vietnami csúcsok örömteli luftballonhámozásaiból és szalmacsépléseiből is. Valószínű, hogy Kim Dzsongun nem lesz atomfegyverek tekintetében sokkal engedékenyebb Putyinnal szemben sem, mint Trumppal volt, de azért fontos neki az orosz kapcsolat.

Fontos, mert valamilyen úton-módon életben kell tartania Észak-Korea gazdaságát, amelyet nagyon komoly nemzetközi szankciók sújtanak, és az a helyzet, hogy igazából most sem tudjuk, miből él ez az ország. Azt sem, hogy miből fegyverkezik, de arra mindig kerül pénz – a valódi rejtély az, hogy miből élnek. Sokat gyanakodtak a nemzetközi szakértők mindenféle kriptovaluta-ügyletekre, csempészetre, ugyanis Észak-Koreának pillanatnyilag egyetlen kiviteli cikke van és ez a nem túl jó minőségű szén, azt is csak Kína veszi meg tőlük, nyomott áron. Lenne még sok minden az országban, vasérc-, magnezit-, arany-, cink-, rézérc, mészkő-, grafit-, volfrám- és ritkaföldfém-nyersanyagforrások, magnezitből a világ második legnagyobb tartaléka felett rendekeznek (az első Kínáé), a ritkaföldfémeknek is jó ára volna, úgy kellenének az elektronikai iparnak, mint egy falat kenyér – csak hát ott vannak azok a csúnya kereskedelmi szankciók. Nem lehet kereskedni a nyersanyagokkal.

De valahogy még mindig nem dőlt össze sem az ország, sem a rendszer, és nehezen hihető, hogy pusztán az önellátó mezőgazdaság, állattenyésztés és a szén kivitele tartja fenn – valószínűbb, hogy az országot elhagyó szénszállítmányok egy része nem is annyira szén, mint inkább magnezit vagy wolfram. De ki veszi meg tőlük? Eddig azt gondoltuk: csakis Kína, hiszen mással nincs is közös határuk. De lám: Oroszország is érdekelt lehet, és ha Észak-Korea szorosabbra fűzi a gazdasági kapcsolatait Moszkvával, akkor a nagyhatalmakat egymás ellen kijátszva elbilleghet még jó darabig a nemzetközi porondon, mindez csak némi egyensúlyérzék kérdése.

Hogy nukleáris leszerelés? Hogy a nép gyakorlatilag egymást eszi, és felére csökkentették a fejadagokat? Legyünk már komolyak, kérem, itt politikáról van szó, nem valóságról...

A másik látogatást Orbán Viktor tette, Kahasztánban, sőt – bocsánat, kissé cserben hagy a magyar nyelv, nem képes alkalmazkodni a gyorsvonati sebességgel zajló kazah változásokhoz – Nurszultanban és Nurszultannál. Az ugyanis a helyzet, hogy az ország volt elnöke, Nurszultan Abisuli Nazarbajev olyan hat hete úgy mondott le, hogy kineveztette magát elbaszinak, ami kazahul a „Haza Atyját” jelenti, élete végéig teljhatalommal ruháztatta fel magát, mentesíttette saját magát is, családtagjait és leszármazóit is minden esetleges jogi felelősségre vonás alól és ennek mintegy mellékhatásaként Kazahsztán összes városának összes főutcáját és az összes megyeszékhelyet, nemkülönben Asztana városát is átnevezték Nurszultanra.

Ott se lennék postás, az is biztos.

Tehát Orbán Viktor elutazott a valamikori Asztana helyett Nurszultanba, leszállt a Nurszultan Nemzetközi Repülőtéren, végighajtatott az ünneplő tömeg sorfala közepette a Nurszultan sugárúton, majd az elnöki palotában fogadta Nurszultan Nazarbajev.

(Fotó: Szecsődy Balázs, kormany.hu)

Illetve nem, ő csak tegnap fogadta, tegnapelőtt az épp kinevezett elnök, bizonyos Kaszim-Zsomart Tokajev úr foglalkozott vele, akivel megbeszéléseket folytattak, majd közös sajtónyilatkozatot is tettek. Hát lássuk, mit sajtónyilatkoztak. (http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/hirek/magyarorszag-erositeni-akarja-kapcsolatait-a-keleti-orszagokkal?fbclid=IwAR1e7MpcOkOA1fi1dZ4Vfdci4YobeiLaoLNRJhlFRVxTWeCHJ3K1Pp_7g0A )

„Megváltozott Kelet és Nyugat egyensúlyának helyzete, de Magyarország ebben az új helyzetben nem veszélyt lát, hanem lehetőségeket, amelyeket a keleti országokhoz fűződő egyre erősebb kapcsolatok építésével akar kihasználni - mondta Orbán Viktor miniszterelnök szerdán Kazahsztánban.

Orbán Viktor kiemelte: a kapcsolatok erősítése a keleti, közép-ázsiai országokkal „nekünk könnyen megy”, mert történelmi gyökereink a közép-ázsiai térségben élő népekhez kötnek minket, ezért a diplomáciai és gazdasági kapcsolatok intenzívebbé tételének megvan a kulturális talapzata.

Úgy látja, minden, ami ma történik a nemzetköz politikában, erre az új helyzetre reflektál. „Korábban evidencia volt”, hogy a technológia, a gazdasági fejlődés kérdésében, „a sikeres politikai rendszerek kikísérletezése ügyében a Nyugat okkal úgy érezte, hogy a legnagyobb teljesítményre képes a világon”, de ez a helyzet most megváltozott, és a Kelet folyamatosan erősödik. A következő tíz évet is ebben az erőviszony-változásban éljük le - fűzte hozzá.

A miniszterelnök kitért rá: „hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a demokrácia nemcsak azt jelenti, hogy az emberek részt tudnak venni a választáson, és megadatik a lehetőség, hogy bevonódjanak a közös ügyek megvitatásába”. A demokrácia a régi görög felfogás szerint kormányzati formát is jelent, „vagyis a véleményszabadságnak meg a részvételnek végül is egy hatékony és stabil kormányzásban kell testet öltenie” - fogalmazott.

Közölte: ezért ma a legsikeresebb országok egyben a legstabilabb politikai rendszerű országok. Kazahsztán az elmúlt években élen járt a stabilitás tekintetében, és a mostani változások is erősítik a stabilitást, ami mindenképpen elismerést érdemel - mondta.

Orbán Viktor kifejtette: a földrajzi távolság hatalmas a két nép között, ezért nagyon nehéz „erős és sűrű szövésű gazdasági kapcsolatokat” létrehozni, de nem lehetetlen. Sokat dolgoztak azért, hogy legyenek közös gazdasági vállalkozások, az elsők között vettünk részt a nurszultani pénzügyi központ kiépítésére irányuló törekvésekben - idézte fel.” (Kormany.hu)

Hát ez valóban frappáns. Ugyebár, Kazahsztán ezek szerint stabilitásra tanítja Magyarországot – az már biztos is, hogy stabil a kazah kormányzat, kazah állami vezetőnek lenni nyugdíjas állás, sőt, le merném fogadni, hogy még öröklődik is! - és ez lenne a demokrácia, mely a véleményszabadságból meg a részvételből stabil kormányzásként ölt testet. Hogyne: csak az a kérdés, kinek a véleménye szabad, mert Kazahsztánban egyedül Nurszultané. Azért is van minden róla elnevezve. Ez is egy olyan mostani változás, amely erősíti a stabilitást.

Hanem azokat az erős és sűrű szövésű gazdasági kapcsolatokat erős és sűrű szövőnők szövik, hogy bontsam ki a miniszterelnöki képzavart. Egyelőre létrehoztunk Nurszultanban egy befektetési alapot, egy mezőgazdasági beruházás már működik is (sajnos a részletekről nem tudunk bővebbet, én tyúkfarmra tippelek), már épül egy tejüzem is, és a napokban mintegy száztagú üzleti delegáció érkezik Magyarországról az együttműködés további lehetőségeinek megtalálására.

Itt jön a két visszatérő motívum, ami Magyarország diplomáciájában kötelező kűr: az ösztöndíjak alapítása és a vízügyi szerződés.

Jönnie kéne, de nem jön, ugyanis már most is létezik állami ösztöndíj kazah diákoknak Magyarországon és az a széllelbélelt kölyök, az a Szijjártó már megkötötte valamelyik rendszeres, heti látogatásán a vízügyi szerződést, szóval a közös nyilatkozatból már csak annyi maradt, hogy Kaszim-Zsomart Tokajev elvtárs megköszönte a tisztességet, megszámolta az ezüstneműt, és ha mind megvan, Orbán mehetett is tovább Nurszultanból Nurszultanhoz.

Mármint a Nazarbajevhez.

Gondolom, tanulni ment, a stabil állam megalapozását okította neki a Mester.

Tőle meg elutazott Kínába, a Párt Fiához, a másik életfogytig diktátorhoz, Hszi Csinpinghez.

Jelentem: Keleten a helyzet változatlan.

Csak nagy a vendégjárás.

Szele Tamás

Jelentem, győzni tetszettek. Kik győztek? Elvileg mindenki, mint látni fogjuk, ez egy valódi, magyaros győzelem, amiben minden győztes veszít, viszont van mit ünnepelni. Kinek miért, de van mit: hogy ne tessenek túl sokat töprengeni, elárulom, hogy az éjszakai repülési tilalomról van szó. Abban az ügyben történt mohácsi méretű győzelem, de a muhi pusztához is mérhető.

Dióhéjban annyit az előzményekről, hogy a kormánysajtó – és nyomában a maradék független is – már jó éve erősen elégedetlen a Liszt Ferenc, lánykori nevén Ferihegyi Nemzetközi Repülőtérrel, éspedig részben okkal, részben pedig még alaposabb, anyagi okkal, melyre majd kitérek. A valós okok közé tartozik a poggyászkezelés szub-balkáni szintje (a valódi Balkánon kevesebb csomagból lopnak és kevesebbet), a szolgáltatások színvonala, az illemhelyek, a várótermek állapota, a repülőtéri pénzváltó árfolyama, ami az 1929-33-as nagy gazdasági válság legszebb napjait és hiperinflációját idézi, a taxis hiénák... szóval, volna min javítani, az kétségtelen, bár hozzá kell tennem, léteznek ezerszer rosszabb repterek is, igaz, hogy nem Európában.

Azonban a közvita és a látványos szenvedés nem emiatt folyik. Hanem azért, mert állítólag nem lehet aludni a légiforgalom zajától.

Miért is?

Azért, mert a felsorolt valós gondok mind-mind a repülőtér hatáskörébe tartoznak és legfeljebb az utasokat zavarják. Nem lehet róluk szavazni, nem lehetnek választási tényezők, márpedig főpolgármestert fognak választani ősszel Budapesten, és ez mindennél előbbre való. Ugye, ha koszos a váróterem vagy büdös a mosdó, az azért mégis reptéren belül marad, ámde a zaj, kérem, a zaj, a hajtóművek hangja! Az messzire száll, amiatt fel lehet háborodni, elő lehet venni a statisztikákat, mennyivel nőtt a turistaforgalom, és el lehet ezt adni valós problémának.

Hát mennyivel nőtt?

A turistaforgalom tényleg nőtt, a gépforgalom viszont csökkent: 2005-ben durván 126 ezer gépet regisztráltak, tavaly 115 ezret, és közben az utasforgalom 8 millióról 15 millióra nőtt. Hogy is van ez? Hát úgy, hogy 2005-ben még nem voltak nagy forgalmú fapados légitársaságok. És ezek már korszerű, csökkentett zajszintű gépekkel dolgoznak.

Akkor ezek szerint a lármának is kisebbnek kéne lennie, hiszen kevesebb a gép, de a lelkes munkáslevelezők és a kormány még lelkesebb sajtómunkásai szerint növekedett. Persze a vita farvizén felbukkannak a chemtrail-őrültek is, akik a teljes légiközlekedés betiltásáért lobbiznak, fel a környezetvédők, egyáltalán, úgy néz ki, hogy sem Budapestnek, sem Magyarországnak nincs szüksége egyáltalán repülésre, átok az rajtunk, teher, melyet a kizsákmányoló Nyugat rakott ránk, jobb volna tőle minél előbb megszabadulni.

Meglesz az is, ne tessenek félni, ha így jajgatunk és ennyit. Meglesz.

Nem mondom, hogy a repülés csendes dolog, mert hazudnék, sem a vasúti pályaudvar, sem a repülőtér nem a béke szigete, ahol némaság uralkodik. Nem is mondom, hogy zajtalan volna – azt mondom, hogy nem lármásabb, mint eddig. Sőt, valami kevéssel csendesebb is.

De azért akkor is a főpolgármester-választás csinált ebből a kérdésből ügyet. Tarlós mester már idén év elején szóba hozta az éjszakai repülési tilalmat, mint megoldást, ami azért érdekes, mert éjszakai gépmozgásból eddig is összesen hat volt engedélyezve, olyanok, amelyek elkerülhetetlenek voltak, az összes többihez a légiközlekedési tárca előzetes engedélye kell, Palkovics László pecsétjével, szultáni fermán, cári ukáz, királyi pátens, anélkül tapodtat sem. A kivételeket pedig az utóbbi időben leginkább – sportesemények miatt tették, például a Mol Vidit a fehérorosz BATE Boriszov stadionjába szállító gép tavaly november 30-án kvótán felül kapott le- és felszállásra engedélyt, éjjel 1 óra 55-kor, illetve 2 óra 30-kor.

Beszéltek még az egész nemzetközi repülőtér elköltöztetéséről Kecskemétre, ami azonban két okból nem lehetséges: egyrészt, a kecskeméti légibázis katonai létesítmény, fennállása óta, azt átépíteni civil légikikötővé az Isten pénzébe is belekerülne, másrészt ezt a ferihegyi repülőtér (akkor még ferihegyi) privatizációs szerződése is tiltja. Mármint, másik nemzetközi repülőtér létesítését Budapest száz kilométeres körzetében.

Nem mellesleg, értesüléseink szerint az egész műbalhénak összesen két célja van: az önkormányzati választások befolyásolásán kívül az, hogy lenyomja a repülőtér árát, ugyanis Mészáros Lőrinc meg kívánja szerezni a Budapest Airport Zrt.-t. És minden egyes reklamáció, erről szóló írás, felszólamlás legalább egy-egy millióval csökkenti a különben elég borsos, körülbelül 833 milliárdos vételárat.

No, de tegnap Tarlós mester és csapata megoldotta a gordiuszi csomót, döntést hoztak, bölcset és megfontoltat, sőt, a Rubik-kockát is kirakták. Lássuk a hírt, mielőtt az utcára vonulunk örömtüzeket gyújtani!

„Augusztustól bevezetik az éjszakai repülési tilalmat Budapest felett éjfél és hajnali öt óra között, a mélyalvási időszakban tervezetten nem szállhatnak majd fel és le repülőgépek a Liszt Ferenc-repülőtéren. Az erről szóló megállapodást Tarlós István főpolgármester és Palkovics László innovációs és technológiai miniszter jelentette be kedden Budapesten.

A Légiközlekedési és Repülőgépipari Tanács ülése után tartott sajtótájékoztatón Tarlós István azt mondta: a miniszter ígérete szerint augusztustól „biztosan működik” majd az éjszakai repülési tilalom. Ugyanakkor lehetnek rendkívüli helyzetek, amikor abban az időszakban is leszállási lehetőséget kell majd biztosítani repülőgépeknek - mutatott rá.

A főpolgármester közölte azt is, hogy külön vizsgálják majd a hajnali öttől reggel nyolc óráig terjedő időszak kérdését.

A zajmérések hivatalos jogosultságát a közlekedési hatóság kapja meg, de kérelemre lehetőség lesz egyedi mérések elvégzésére is - ismertette Tarlós István. Közölte: a mérések alapján szankciókat szabhat ki a Budapest Airport és a közlekedési hatóság a légitársaságokra. Az ezekből befolyó összegeket a zajvédelemre lehet majd fordítani - tette hozzá.

Palkovics László közölte, a repülési tilalom azt jelenti, hogy 0 és 5 óra között manővert Budapest felett nem lehet majd tervezni. A döntés meghozatalánál a repülés biztonsága elsődleges követelmény volt. Van ugyanakkor egy sor repülésbiztonsági és nemzetközi kötelezettség, amely szerint bizonyos helyzetekben a korlátozástól függetlenül leszállási lehetőséget kell biztosítani - tette hozzá.

A miniszter azt mondta, hogy az átlagos három éjszakai manővert nullára szeretnék csökkenteni.

Szankcióként zajvédelmi díjat vezetnek majd be, az érintett lakosság számára pedig újból meghirdetik az ablakszigetelési programot - jelentette be. Ha a zajszint meghaladja a határértéket, akkor azért az adott légitársaság felelősséggel tartozik.” (MTI)

Na, akkor nézzük alaposabban. Mi hozta a döntést? A Légiközlekedési és Repülőgépipari Tanács? Hát rövidesen valóban úgy állunk, hogy pont annyi légiközlekedésünk lesz, mint repülőgépiparunk van, szóval nem vitatom ennek az április 11-én létrehozott grémiumnak sem a jogosultságát, sem az illetékességét. És ha majd teljesen megszűnik a légiforgalom, a hatáskörüket ki lehet majd terjeszteni a tűzokádó sárkányokra is.

Akkor az is kiderül ebből a döntésből, hogy az eddig engedélyezett hat éjszakai manőverből már most is csak hármat hajtanak végre. Az külön hab a tortán, hogy Tarlósék megszabták: a budapesti ember éjjel nulla és öt óra között aludjon mélyen, előtte, utána ne, mert például én erről nem tudtam, és ha úgy hozta a sors, hogy éjszaka kellett dolgoznom, hát a műszak végeztével képes voltam fényes délben is mélyaludni.

A légitársaságok bírságolása szintén megfontolt döntés. Bukott már hatalmasat kezdő magyar légitársaság azért, mert nem tudta: a légiközlekedés egy centre pontosan kiszámolt üzlet, ott mindennek mindig stimmelnie kell. Ha elkezdenek rendszeresen bírságolni, lesz majd olyan társaság, ami inkább leállítja a budapesti járatokat, minthogy külön sápot fizessen értük – mert ne bolondozzunk, az hangos, amit mi hangosnak találunk, hangosnak mérünk.

Hurrá, ezzel is csökken a Budapest Airport Zrt. értéke.

De a legszebb kitétel mégis az, amiben a kiskapu van.

„Ugyanakkor lehetnek rendkívüli helyzetek, amikor abban az időszakban is leszállási lehetőséget kell majd biztosítani repülőgépeknek.”

Naná, hogy lehetnek, vannak is, hajtóműhiba, rosszullét, egyéb esemény alkalmából a torony nem mondhatja, hogy „maradj fent reggelig, ne mozdulj”, de felléphet üzemanyag-hiány, navigációs probléma, bármi.

Főleg bármi: éjjel, mikor előáll a rendkívüli helyzet, nem lehet felébreszteni a minisztériumi főosztályt élén Palkoviccsal, hogy döntsenek, ők ugyanis olyankor Tarlós utasításához híven mélyalszanak – a döntés, igen helyesen a légi irányítás hatáskörébe kerül. Az a helyzet rendkívüli tehát, amit annak találunk.

Akkor ebből következően lesz éjszakai repülési tilalom?

Hogyne lenne. A rendkívüli helyzetektől eltekintve.

Milyen helyzet rendkívüli?

Amilyen helyzetet annak értékelünk.

Változik valami?

Semmi a világon.

Tetszik látni: győzni így kell. Így tessenek ünnepelni a nagy, össznépi diadalt a zajártalom felett.

Ki győzött?

Tarlós győzött, mert ezt használhatja érvként a kampányában, Mészáros győzött, mert csökken a vételár, változni nem változott semmi.

És ehhez csak egy kis szószaporítás, mellébeszélés kellett, költsége nulla, de igen jövedelmező.

Élénk érdeklődéssel várom, hogyan fogja kiirtani Tarlós mester hasonlóképpen, teljesen ingyen, pusztán a szájával, egyedül a kupolában, védőháló nélkül a városból a vészesen túlszaporodott patkányokat.

Ugyanis a patkány okos állat, nem ember: azoknak nem elég, ha dumálunk.

No mindegy, az a lényeg, hogy győztünk, van mit ünnepelni.

Hip.

Hip.

Hurrá.

Szele Tamás

Még mindig Srí Lankáról szólnak a hírek, még mindig velük foglalkozunk: részben azzal, ami történt, részben azzal, miként reagálunk az eseményekre mi itt, a világ kellős közepén, Hungáriában, mely körül forog az univerzum, mindenestől, mint tudjuk. Ja, nem körülöttünk forog? Dehogynem, minden egyéb világkép hamis.

Nos, a valódi hírekről annyit, hogy kezdem érteni, miért nem érdemes nekem lottózni. Ugyanis úgy lett igazam tegnapi írásomban (http://huppa.hu/sri-lanka-kerdesei/), hogy semmi haszna. Azt fejtegettem volt, miszerint

„...könnyű volna egy helyi al-Kaida- vagy ISIS-sejt nyakába varrni a felelősséget. Még az is lehet különben, hogy tényleg ők voltak – de hogy nem helyi utasításra cselekedtek, hogy ennek a támadássorozatnak komolyabb célja, értelme volt, amit nem Srí Lankán fundáltak ki, az is biztos.”

Mármost azt nem hinném, hogy Maithripala Sirisena elnök pont engem olvasott volna, de valami hasonló eredményre jutott ő is. Éspedig arra, miszerint magukat a robbantásokat ugyan egy helyi, alig ismert iszlám fanatikus csoport, a Nemzeti Tauhít Dzsamaat követte el, de a Srí Lanka-i hatóságok biztosak abban, hogy a szélsőségesek külföldi kapcsolatokkal rendelkeztek, egy nemzetközi terrorszervezet állhatott mögöttük. Az elnök külföldi segítséget is kért az ügyben – biztos, hogy meg fogja kapni, csőstől, lesz majd állam, amely azért segít, hogy kiderüljön a teljes igazság és lesz majd olyan, amelyik azért, hogy ne. Az utóbbi segít majd lelkesebben.

A csoportról sokat nem lehet tudni. A számlájukon eddig csak annyi volt, hogy tavaly megrongáltak néhány Buddha-szobrot Mawanella városában Srí Lankán, akkor a rendőrség letartóztatta az esethez köthető fiatal férfiakat. Meglehet, hogy arról van szó: gyorsan kell a vádlott, ezek tényleg léteztek, tényleg militánsak voltak, fegyverük is lehetett – különben mivel öltek volna meg három rendőrt a letartóztatásuk során? - kéznél is voltak, szóval első körben tökéletesen megfelelnek vádlottnak, aztán folytatódik a nyomozás a valódi tettesek után, akiket vagy meglátunk majd a nemzetközi segítségnek köszönhetően (és annak dacára), vagy nem. De egyelőre nehezen fér a fejembe, miért támadtak volna keresztény templomokra azok, akik Buddha-szobrokat rongálnak – hát, illetve magyarázat van rá, mindkét vallás templomaiban emberábrázolások vannak, ami elvileg tilos a Korán szerint (bár ezt a muhal korszakban a nagymogulok udvari művészei mintha szabadabban kezelték volna), de mivel Srí Lankán keresztény templom igen kevés van, buddhista szentély, Buddha-szobor meg rengeteg, buddhista ünneppel is teli a naptár, hát az lett volna a természetes és kézenfekvő ennek a Nemzeti Tauhít Dzsamaatnak, hogy inkább buddhista célpontokat támadjon. Ha nem tette, azért nem tette, mert valakik más célpontot jelöltek ki nekik. Arról már nem is beszélve, hogy a szállodák meg végképp nem templomok, ahogy az állatkert sem: és azokat is megtámadták.

Egyszóval, nem mondanám, hogy nem ez a helyi csapat volt a végrehajtó, meglehet, hogy ők voltak, az is meglehet, hogy csak ők estek kézre mint leggyanúsabbak, de hogy akárki is tette, ha helyi volt, nem a saját feje után ment, az is bizonyosnak tűnik.

Idetartozik még, hogy tegnap a colombói buszállomáson nyolcvanhét robbanószerkezetet talált a Srí Lanka-i rendőrség – szerencsére sikerült hatástalanítani őket, amint azt a csőbombát is, amire a repülőtéren bukkantak. Egy gyanús táskát meg felrobbantottak a sérült Szent Antal-templom mellett a tűzszerészek – arról azt sem tudjuk, bomba volt-e vagy csak a tulajdonosa volt igen nagy szamár, mikor feltűnően az autójában hagyta, de a dühös tömeg majdnem meglincselte, a rendőrség mentette meg a bőrét.

Azért mélázzunk el egy kicsit. Nyolcvanhét bomba. Hát, ezekkel nem robbantani akartak, hiszen annak a buszpályaudvarnak elég lett volna egy is. Hihetőbb inkább, hogy a rendőrök a terroristák elosztópontját találták meg: mi van egy buszpályaudvaron? Tömeg. Azon kívül? Buszok. Még azon kívül? Csomagmegőrző. Kolumbusz, sőt, Colombo tojása: beteszik a robbanószerkezeteket a csomagmegőrzőbe, azok ott elvannak, jönnek az öngyilkos merénylők, mindegyik kivesz egyet-egyet, felcsatolja magára a mosdóban, kibiztosítja, felszállnak egy-egy buszra és már indulhat is a Pokol... ezt előzhette meg az ügyes és éber rendőrség.

De azért ez jelent mást is. Nyolcvanhét bomba bizony nagyon sok bomba. A már felrobbantakkal együtt összesen körülbelül száz lehetett. Ennyivel az IRA sem operált egyszerre, fénykorában sem, és ennyit egyszerűen képtelenség házilag legyártani. A bombakészítés amúgy is kockázatos mesterség, a terroristák összeolvashatnak róla bármit, érteni kiképzés és fegyveripar híján akkor sem fognak hozzá. Az nem úgy megy, hogy fogja magát a delikvens és legyárt száz robbanószerkezetet. Még akkor jár jól, ha már az elsővel átszáll a tubafa árnyékába, hurik ölébe, hetedik mennyországba, mert ha mondjuk kilencet összerak, és csak a tizedik robban fel a kezében, már viszi magával a teljes szomszédságot, ha az ötvenedik, hát a környező utcákat is. Bombakészítéshez fejlett fegyveripar és valódi szakértő kell, ennyihez meg főleg – nehezen hinném, hogy azok, akik tavaly még csak Buddha-szobrok arcát rongálták, maximum egy év alatt olyan komoly kiképzést kaptak és annyi tapasztalatot szereztek, hogy üzembiztos bombagyárat képesek fenntartani. Ide bizony külső segítség kellett.

A legfrissebb hírek pedig arról szólnak, hogy huszonnégyről negyvenre emelkedett a letartóztatottak száma, és megérkezett az ausztrál rendőrség nyomozócsoportja, segíteni a vizsgálatot.

Hát, ők segítsenek is, mert semmi érdekük elkendőzni a tényeket – másféle segítség lenne az, máshonnét, ami ártana. Annyit azért minden gyanúsítgatás nélkül el lehet mondani, hogy ez a szegény Srí Lanka sajnos nagyon jó helyen fekszik, és ha ne adj' Buddha kitörne ott egy polgárháború, amit nemzetközi, nagyhatalmi szövetség pacifikálna, hát a vezető hatalmak egymást vernék le a vetélkedésben, melyiküknek lehessen flotta- és rakétatámaszpontja a szigeten.

Eddig tartottak a valódi hírek, most akkor nézzük meg, mi látszik ebből az egész világot lázban tartó eseményből a mi kampányidőszakbéli, tarhonyaröcsögei perspektívánkból, hiszen, mint mondtam, a világ közepe akkor is a Duna-Tisza köze és mindent magunkhoz mérünk jó magyar szokás szerint.

Elég ránézni akármelyik kormánylap címlapjára, főcímeire. Én a Magyar Hírlapot vettem elő.

„Szijjártó: A kereszténység a legüldözöttebb vallás a világon”

Hát, tény, hogy ennek a mostani merényletsorozatnak volt részben vallási jellege is, de ha úgy veszem, legalább annyira támadták a nemzetközi szállodaipart, márpedig azért meg nem száll síkra ez a mi kis külügyérünk. (Mellesleg: a Magyar Hírlapnál még ott tartanak, hogy hét gyanúsított van őrizetben – hej, mikor volt az már... vasárnap déltájt).

„Európa gyenge – üzenik az uniós politikusok a dzsihadistáknak”

Ezt meg Horváth József biztonságpolitikai szakértő volt képes mondani – remélem, nem ingyen, azért az ilyent meg kell fizetni! - „aki az uniós politikusok felelősségét is firtatta.” (https://www.magyarhirlap.hu/kulfold/20190423-europa-gyenge-uzenik-az-unios-politikusok-a-dzsihadistaknak)

Ingabasszus, jó uram, mi felelőssége volna bárakármelyik uniós politikusnak egy Srí Lankán elkövetett merényletsorozatban? Térképet látott már? Hol van Európa? És hol van Srí Lanka? Ja, hogy az mindegy?

„Azbej Tristan: a kormány gyorssegélyt ajánl fel a Srí Lanka-i súlyos sérülteknek”

Ez igen szép a kormánytól. Mennyit is ajánl fel?

Kilencmillió forintot.

Kérem, aki nem tud számolni, aki nem ismeri a millió és a milliárd közötti különbséget, az itt és most hagyja abba az olvasást, sőt, hallgasson örökké. Azok is, akik a külföldi „nagyberuházásokról” elhiszik, hogy azok valóban beruházások és nem a sikkasztás egyik kifinomult változatával van dolgunk esetükben. Meg azok is, akik most elkezdenek káromkodni és átkozódni, miszerint ez a tengersok pénz a gonosz külföldiekhez megy, szavazatokat vesznek rajta, hiszen a Srí Lanka-i népesség szavazhat az európai uniós választásokon, ugyebár.

Maradt még itt valaki? Ahogy látom, nem sokan, de válogatottan jó társaságban vagyunk.

Hát kérem, tetszik tudni, mennyi kilencmillió forint? Aprópénz, perselypénz, villamospénz! Még egy magánembernek sem sok, ennyiből egy fél lakás is alig jön ki Magyarországon, állami segítségnek meg végképp nevetséges, sőt: szégyen. Egy stadiont tíz milliárdra szoktunk taksálni, persze, nem a Puskást, az különleges eset, egy átlagos stadion kerül ennyibe. Kilencmillió forint egy stadion árának egy ezrede sincs. Ennyit akár ne is adtak volna, vagy ha mégis, adták volna saját zsebből és titokban. Párhuzamba sem állítom a vietnami, ghánai, mexikói milliárdos beruházásokkal, mert azok nem invesztíciók, hanem sikkasztások, itt viszont nem lehet lopni – hát ennyi pénze van a magyar kormánynak jótékonyságra, ha sehogyan sem lehet visszaszipkázni az összeget, és a gesztusnak maximum egy kevés propagandaértéke van.

Azért ha csak ennyit tudunk, ennyit akarunk, ezt is kampánycélokból, nem kéne szalagcímekben hirdetni, mert még gyűjtést indítanak nekünk Srí Lankán, hiszen nagyon szegények vagyunk.

Az külön gusztustalan, hogy a kormánymédiának erről a világméretű tragédiáról is a kampány jut eszébe. Előre szólok, nagyon nehéz dolguk lesz a közeljövőben, ha szolidarizálni akarnak a sziget népével – ugyanis az Európába érkező bevándorlás jelentős része pont Srí Lankáról származik, és korábban ők maguk is kéjesen elemezték, táblázatokban, hány odavalósit, hány afgánt és hány kurdot fogtak el éber határőrizeti szerveink.

Na jó, hát a logika, sőt, úgy általában maga a gondolkodás sem volt soha az erős oldaluk, nem is azért szereti őket, aki szereti. A kormánymédia az a Móricka, akinek mindenről ugyanaz jut az eszébe, csak míg az eredeti Mórickánál a női nemi szerv az észebejutás tárgya, náluk mindig az, amit épp diktálnak nekik.

Egyelőre ennyiről számolhatok be a Srí Lankán elkövetett terrorcselekmények kapcsán - a világról, Tarhonyaröcsögéről és ezek kölcsönhatásáról.

Lefogadom, hogy folytatjuk.

Szele Tamás

Kérem, az első sokk már múlik, mostanra képesek vagyunk gondolkodni is – már, aki – már feltehetjük a kérdést: mi történt igazából Srí Lankán, miért és ki tette? Mi értelme volt? Már persze, ha civilek elleni terrortámadásnak egyáltalán lehet értelme, habár politikai és gazdasági haszna lehet éppen. Egyszóval: eljött a hidegfejű, érzelemmentes elemzés ideje.

De először is lássuk, mi történt tegnap reggeli híradásunk óta. Először is, a halottak száma kétszázkilencvenre emelkedett, a sebesülteké majdnem eléri az ötszázat. Ez tapasztalt újságíró számára nem meglepő, bár az online sajtó megjelenése és a kommentelési lehetőség óta mindig akad egy-két jóindulatú olvasó, aki az írás megjelenése után fél nappal kiigazítja a számokat – és egy-két rosszindulatú is, aki habzó szájjal kommenteli, miszerint „hazudtok!”. Hát kérem, nem úgy van az. Balesetek, terrortámadások után egyrészt elég nagy a zűrzavar, többnyire sok a halott, még több a sebesült. A mentőalakulatoknak előírja a protokoll ilyen esetben, hogy először azokkal foglalkozzanak a súlyos sebesültek közül, akiknek látható esélye van a túlélésre, és kevésbé azokkal, akiknek semmi lehetősége nincs már. Ezért aztán – főleg, mivel nem lehet a sebesülteket sorba állítani és névsort olvasni – egyfelől az első napon mindig exponenciálisan nő a halálos áldozatok száma, másfelől ez a folyamat mindig enyhül, és az is törvényszerű, hogy sok eltűnt elő fog kerülni, többnyire élve: őket a kialakuló káosz miatt nem találják eleinte. Szóval, ha új támadások nem történnek, ennél sokkal több halott nem lesz már, a sebesültek száma meg természetesen nem növekedhet.

Ennyit a számokról.

Aztán halad a vizsgálat is. Bár nem túl öles léptekkel: annyit mindenképpen előre jutott, hogy a mostani eredményeket már fel lehessen használni mindenféle távoli országokban olyan politikai célokra, amelyeknek a világon semmi köze sem Srí Lankához, sem a mostani tragédiához. Letartóztattak először tizenhárom feltételezett terroristát – ennek során lövöldözés tört ki és három rendőr is életét vesztette – aztán később tizenegyet. Egyes források tudni vélik, miszerint két robbantást is öngyilkos merénylők követtek el, a Srí Lanka-i védelmi miniszter, Ruwan Wijewardene pedig egy sajtótájékoztatón bejelentette, hogy a tettesek vallási szélsőségesek voltak.

Hát mondjuk összesen három lehetőség volt: vallási szélsőségesek, nemzetiségi szeparatisták vagy nemzetközi terrorszervezetek követhették el, negyedik megoldás nincs. De azért ez sem ennyire egyértelmű.

Ranil Wickremesinghe miniszterelnök országos kijárási tilalmat rendelt el helyi idő szerint tegnap este 18:00 (közép-európai idő szerint 14.30) órától 12 órányi időtartamra, és felfüggesztette a közösségi médiafelületek működését. (Ez azért nem sikerült maradéktalanul: VPN-en keresztül továbbra is lehetett használni a közösségi felületeket) Szintén ő jelentette ki, hogy hozzá ugyan nem jutott el az információ, de tudomása szerint a hatóságok, egészen pontosan a miniszterelnöki hivatal titkosszolgálata egy hete rendelkezett információval a húsvét vasárnapra tervezett robbantásokkal kapcsolatban arról, hogy két öngyilkos merénylő Colombóban politikusokat akar felrobbantani.

No, de nem politikusokat robbantottak, hanem szállodákat, templomokat, turistákat, civileket...

Közben egyetlen terrorszervezet sem vállalata a felelősséget a rémtettekért, azonban a két öngyilkos merénylőt az indiai Swarajya magazin szerint Zahran Hashim és Abu Mohammed néven azonosították.

Időközben azonban kiderült, hogy nem két öngyilkos merénylő volt, hanem - Arijananda Velianga kormányzati orvosszakértő szerint – hét. Ő pedig ezt a helyszínen összegyűjtött minták alapján állítja. Akkor tehát egy kivételével az összes helyszínen ugyanaz volt a módszer – és hát ismerős is. Megoldódott volna a kérdés?

Dehogy oldódott, csak bonyolódott. Egyfelől Abu Mohammednek több millió embert hívnak a muzulmán világban, ennél alig van gyakoribb név, másfelől meg mi a csodát akartak volna Srí Lankán a muzulmán szélsőségesek? Az csak Georg Spöttle számára egyértelmű, hogy „meggyalázni a Húsvétot”, ugyanis azt sokkal alaposabban megtehették volna jóval közelebb is, például egyenesen Jeruzsálemben. Igaz, ott ilyentájt valamivel nagyobb a készültségi szint, de nem kellett volna átutazniuk a fél világon.

Ráadásul – tegnap már elemeztem ezt a kérdést (http://huppa.hu/szele-tamas-sri-lanka-konnyei/), nem veszem elő még egyszer – Srí Lankán sem nagy létszámú muzulmán, sem népes keresztény közösség nem létezik. Vannak nagyon komoly felekezeti ellentétek, de azok a saiva hindu vallású tamilok és a többségi théraváda buddhisták között feszülnek, tulajdonképpen a hosszú polgárháborút is ők vívták, majdhogynem egymás között, de mindenképpen egymás ellen.

Más kérdés, hogy a helyi katolikus egyház sokak számára kellemetlen, ugyanis épp a polgárháború alatt elkövetett bűnökkel való szembenézést szorgalmazza minden fórumon.

Azért a Srí Lanka-i muzulmán közösségnek is van egy különös csoportja, ami NTJ néven ismert – ők arról ismertek, hogy buddhista szobrokat szoktak rombolni, és állítólag tíz nappal ezelőtt öngyilkos merényletekkel fenyegetőztek fontosabb buddhista templomok és India külképviselete ellen.

Túl egyszerű volna ez a megoldás: és értelmetlen is.

Ha és amennyiben helyi muzulmán radikálisok követték volna el az akciókat, akkor nem katolikus templomokat és turistákat támadtak volna meg, hanem buddhista szentélyeket. Maga Maithripala Sirisena elnök – aki ezekben a percekben épp beszédet tart a nemzetnek – sem gondolja egyértelműen így. Véleménye szerint:

„Nem hisszük, hogy ezeket a támadásokat határainkon belül élő személyek csoportja hajtotta végre. Egy nagy nemzetközi hálózat támogatása nélkül ezek az akciók kudarcot vallottak volna.”

Mostani beszédében azt is közölte, hogy minden halálos áldozat családja százezer rúpiát kap temetési költségekre az államtól, a sebesültek pedig kártérítésben részesülnek.

Ez derék gesztus – de még mindig nem tudjuk, ki követte el a terrortámadásokat?

Abban hajlamos vagyok egyetérteni Sirisena elnökkel, hogy nem helyi erőkkel van dolgunk. Azok ugyanis óhatatlanul engedtek volna saját ellenszenveiknek, és a buddhista szent helyeket támadták volna meg – ami nagyon nagy baj lett volna, nem csak azért, mert nagyságrendekkel több lett volna az áldozat, de azért is, mert a világ legrégebbi és talán legszebb buddhista templomai, szobrai a szigeten találhatóak. Ráadásul azonnal kitört volna újból a polgárháború.

De milyen nemzetközi terrorszervezetnek lehetett célja ez az értelmetlen vérengzés?

Ilyenkor szokták megvonni a vállukat a magyar kormányoldal „biztonságpolitikai szakértői” és halandzsáznak valamit arról, hogy mindegy az, hol, mikor, miért, csak mészárolni akarnak az effélék. Nem, nem mindegy: a terrorizmusnak komoly indokai szoktak lenni, pszichológiaiak, politikaiak, sőt, üzletiek! Ne feledjük: a mostani válságkorszakot is 2001. szeptember 11-ével kezdődőnek tekintjük, ugyanis akkor dőlt össze az ikertornyokkal együtt az a bizonyosság, hogy a fejlett Egyesült Államok területét külső terrortámadás nem érheti (néhány belső azért volt már előtte is). Nem volt egyáltalán véletlen a célpontok akkori kiválasztása: bin Laden és csapata sokkolni akarta a világot, válságot és bizalmatlanságot akartak előidézni – és valamennyire sikerült is nekik, hiszen máig mérföldkőnek számít ez a dátum. Azóta is fontos rájönni, miért épp akkor és ott zajlanak a terrortámadások, ahol és amikor – a helyszíneknek többnyire legalábbis szimbolikus jelentősége van.

Tulajdonképpen a terrorizmus nem egyéb, mint a szimbolikus politika folytatása népirtó eszközökkel, amatőrök segítségével.

És vannak nagyon komoly gazdasági vonatkozásai is: az egyiptomi gazdaság húzóágazatának, az idegenforgalomnak a bevételei hatalmasat zuhantak, először az 1997. november 17-i támadás után, melyet Hatsepszut templománál követett el az Al-Gamáa al-Iszlámijja, aztán a luxori, karnaki robbantások miatt, a forradalom sem használt a turizmusnak – és ahol gyengül a gazdaság, ott még rosszabbak, zavarosabbak lesznek a viszonyok, még veszélyesebb a helyzet... egyszóval, ki vannak találva ezek a szörnyűségek, nem a szimpla gyűlölet vezeti a gyilkosokat.

Mert kinek lesz most kedve Srí Lankára utazni a történtek után?

Korábban a polgárháború miatt nem volt biztonságos, aztán egy ideje már sokan mennek oda, nem csak a csodálatos épített kultúrörökség miatt, de azért is, mert ez a sziget – legalábbis Arthur C. Clarke szerint – a világ egyik legszebb helye.

Volt.

Hát, most egy ideig kevesen lesznek rá kíváncsiak, a gazdasági helyzet romlani fog, azzal a politikai is, az ellentétek éleződnek majd, a különböző felekezetek egymást vádolják, egymásra mutogatnak... míg ki nem tör egy újabb polgárháború, amit aztán a nagyhatalmak közösen pacifikálnak, olyan alaposan, hogy ott kő kövön nem marad, mint Szíriában.

De ugyanez várható majd Venezuelában is.

Szóval, összegezve: nem tudjuk ez idő szerint megmondani, kik a felelősök a szörnyű Srí Lanka-i terrortámadásokért. Ahhoz bizonyíték kéne.

Adhatnánk – a magyar kormány ad is! - egyszerű és emiatt hazug választ a kérdésre, könnyű volna egy helyi al-Kaida- vagy ISIS-sejt nyakába varrni a felelősséget. Még az is lehet különben, hogy tényleg ők voltak – de hogy nem helyi utasításra cselekedtek, hogy ennek a támadássorozatnak komolyabb célja, értelme volt, amit nem Srí Lankán fundáltak ki, az is biztos.

Egyszerű és hazug megoldás volna lokális vallási villongásnak nevezni a történteket.

A valódi, helyes válasz még várat magára, és ha valaha is megszületik, nagyon, de nagyon bonyolult lesz.

De inkább legyen bonyolult, mint hazug.

Szele Tamás

Véres az idei húsvét, ártatlanok vére mocskolja – alig tegnap sirattuk el Lyra McKee-t, északír kollégánkat, akit eltévedt vagy célzás nélkül kilőtt lövedék ölt meg Londonderryben Nagypénteken, ma reggel pedig borzalmas hírre kellett ébrednünk: Sri Lankán összehangolt robbantásos merényletet intéztek három templom és három hotel ellen.

Vegyük előbb a tényeket, vagy legalábbis a tények azon részét, amit egyelőre ismerünk.

Százharmincnyolc ember vesztette életét és legalább négyszázan sebesültek meg, amikor valamilyen, egyelőre ismeretlen szervezet terrortámadást intézett Sri Lankán helyi idő szerint reggel háromnegyed kilenckor zsúfolt célpontok ellen.

A robbantások helyszínei közül a templomok Kotahenában, Batticaloában illetve Katanában állnak, a szállodák, egészen pontosan a Shangri La, a Cinnamon Grand és a Kingsbury hotelek Colombóban vannak. Mivel a robbantásos merényletek egyszerre történtek, nem beszélhetünk semmiféle véletlenről: ez egy alaposan megszervezett terrortámadás volt.

Az áldozatok száma valószínűleg növekedni fog, a Reuters ugyanis idéz egy rendőrségi forrást, mely szerint csak az egyik helyszínen legalább ötvenen vesztették életüket. Míg a legtöbb hírügynökség ötvenkét halottról számol be, a BBC legfrissebb tudósítása minimum százharmincnyolcról beszél. Ugyancsak ők tudósítanak arról, hogy a Kochchikade-i Szent Antal-templomban legalább huszonhatan estek áldozatul a támadásnak.

Harsha de Silva gazdasági miniszter szerint az áldozatok között többen külföldi állampolgárok. Maithripala Sirisena elnök közleményben kérte az ország állampolgárait, hogy őrizzék meg a nyugalmukat, és segítsék a hatóságok nyomozását.

A kormányzat ugyanakkor, tekintve a sebesültek nagy számát, önkéntes véradásra szólította fel a lakosságot. A sérültek között nagy számban lehetnek külföldi turisták is. A kórházak központi vezetése nyilatkozatban nyugtatott meg mindenkit: rendelkezésükre áll elegendő gyógyszer, orvos és mentő, uralják a helyzetet.

Különös, de tény, hogy egyelőre egyetlen ismert vagy ismeretlen szervezet sem vállalta magára a cselekményeket.

Ennyit tudunk most.

Őrizzük meg hidegvérünket, mielőtt véleményt nyilvánítunk vagy ítéletet hozunk, és gondoljuk át: kik lehetnek a felelősök?

A dolgok jelenlegi állása szerint bárkik, és ezt nem csak a logika mondatja, hanem a helyzet ismerete is – Sri Lanka ugyanis nagyon különleges helyzetben lévő ország. A sziget már több, mint kétezer éve soknemzetiségű, a lakosság 74%-a szingaléz, 18%-a tamil, 7%-a ceyloni mór, 1%-a pedig egyéb népcsoporthoz tartozik. Ellenben vallási megoszlás szerint 70%-ban buddhista, 12%-ban hindu, 10%-ban muszlim, 8%-ban keresztény. Volt megosztott és egységes, a helyi királyokon kívül parancsoltak ott portugálok, hollandok, brit koronagyarmat csak 1802-től 1948-ig volt, akkor végleg elszakadt a Nemzetközösségtől is, és kikiáltották a jelenlegi államformát, mely most demokratikus szocialista köztársaság.

Bonyolítja a helyzetet a hivatalosan 1983-ban kezdődött és 2009. május 17-én véget ért polgárháború is, ami a colombói kormány és a Tamil Ílam Felszabadító Tigrisei között zajlott: ebben ugyan volt több tűzszünet (elvileg most is csak az van, nem béke, békeszerződést nem kötöttek), de mivel azokat egyik fél sem tartotta be, nincs kizárva, hogy a Tamil Tigrisek mozgalma éledt újjá, főleg, ha tudjuk, hogy a polgárháborúnak az vetett véget, hogy a kormány kommandósai megölték a tamil lázadószervezet politikai szárnyának vezetőjét és két másik lázadóvezért 2009. május 17-18-ára virradó éjszaka. Ebben az akcióban halt meg Velupillai Prabhakaran, a Tamil Tigrisek alapítója is – teljes családjával együtt ölték meg. Azonban a Tamil Tigrisek nem pusztán a szigetre korlátozták tevékenységüket: 1991-ben ők ölték meg Radzsiv Gandhit, India volt miniszterelnökét is, ugyanis kormányfőként békefenntartó csapatokat küldött Sri Lankára korábban.

A polgárháborúnak egyébként százezer áldozata volt.

A Tamil Tigrisek esetleges felelősségén kívül természetesen gyanakodnunk kell a világ összes ismert és ismeretlen vallási és politikai fanatikusára, a jelen világpolitikai helyzetben gyakorlatilag bárkik elkövethették a húsvéti tömeggyilkosságot, muzulmán radikálisoktól általában békés, de ebben a különleges esetben fanatizálódott buddhista közösségekig (ne feledjük: 2018. márciusától májusig szükségállapot volt az országban, miután a Sinhala nevű buddhista csoport mecseteket, és több tucat olyan üzletet és lakóházat támadott meg, amely muszlim emberek tulajdonában állt) vagy hindu, tamil szervezetekig – egyáltalán, akárki érintett lehet.

Sri Lanka kormánya rövidesen hivatalos nyilatkozatot bocsát ki a történtek kapcsán, azonban mivel az elnök jelen pillanatban a hadsereg vezetőivel tárgyal, kétségtelennek tűnik, hogy még ma újból bevezetik a szükségállapotot és a katonai törvénykezést.

India, Ausztrália és az Egyesült Királyság vezetői már kifejezték együttérzésüket.

A világ döbbenten áll a történtek előtt. Egyes hangok már hiányolják a nemzetközi összefogást a Notre Dame esetéhez hasonlatosan: nekik csak annyit lehet mondani, hogy egy épületet mégis újjá lehet építeni, kerüljön, amibe kerül, ott segíthet az adakozás.

De nincs a világnak az a pénze, ami százharmincnyolc – illetve, előre láthatóan több – embert feltámasztana.

Eddig csak egy Feltámadás sikerült.

Arra emlékezne ma a világ.

Ha hagynák.

Bárkik is legyenek a támadás elkövetői, egy bizonyos: felelni fognak.

Igaz, a halottakat az sem támasztja fel.

Szele Tamás

Ártatlan ember haláláról írok így, Húsvétkor, sajnos, most is aktuális – és ebben az esetben nem egy názáreti prófétáról van szó, hanem egy fiatal kollegináról, Lyra McKee újságírónőről, akit hivatásának gyakorlása közben ért halálos lövés, Észak-Írországban, Ulsterben. Emlékezzünk most rá is: és gondoljuk át, miért kellett meghalnia.

Első sorban is: egyáltalán nem kellett volna meghalnia. Az eset leírásából kitűnik, hogy egy valószínűleg háborodott férfi lőtt rá anélkül, hogy tudta volna kicsoda Lyra McKee vagy miért van a helyszínen. Tulajdonképpen az egész zavargás azzal kezdődött, hogy a rendőrség behatolt helyi idő szerint tegnapelőtt este kilenckor egy hagyományosan republikánus körzetbe, hogy fegyverek és robbanóanyagok után kutasson: tették mindezt az 1916-os Húsvéti Felkelés évfordulóján, amit a köztársasági érzelmű helybéliek nyugodtan szerettek volna megünnepelni.

Érthető, hogy zokon vették az ünnepi házkutatást, ráadásul az esti órákban, de nem csak köztársasági érzelműek lehettek, hanem alaposan fel is zaklathatta őket a gesztus az angol karhatalom részéről, ugyanis rövid idő alatt elég nagy tömeg verődött össze, mintegy száz fő, amely körülbelül ötven Molotov-koktél segítségével felgyújtott két rendőrségi járművet. Egy dolog bizonyos: vagy pokolian gyorsan készítették a Molotov-koktélokat, vagy fel voltak készülve a házkutatások lehetőségére.

Azonban a halálos lövés akkor érte Lyra McKee-t, aki a helyszínről tudósított, mikor éjféltájban kitört a lövöldözés. Az egyik szemtanú szerint egy fegyveres férfi kifejezett célpont nélkül kezdett a tömegre lőni. McKee egyik kollégája azt írta a Twitteren, vele volt, amikor találat érte a nőt. Egy rendőrségi autó mellé esett, mire a kollégája azonnal mentőt hívott, de a rendőrök azonnal elhelyezték a nőt a hátsó ülésen, és kórházba szállították, azonban ott már nem tudták megmenteni.

A hivatalos szervek a gyilkosságot az „Új IRA” nevű szervezetnek tulajdonítják, amely 2012-ben jelent meg a nemzetközi terrorpiacon, és mindez idáig csak egy pokolgépes merénylet írható a számlájukra, egy áldozattal: arról még folyik ugyanis a vita, hogy az idén március elején a Heathrow repülőtéren, a londoni Waterloo állomáson és a főváros Newham kerületében, valamint a skóciai Glasgow Universityben talált levélbombákat az új, vagy a régi IRA küldte, esetleg az igazi, mert az sem lehetetlen. (Igazi IRA-nek az Ír Köztársasági Hadsereg azon szárnyát nevezzük, amely ellenezte az 1998. április 10-i Nagypénteki Egyezményt, és annak aláírása után bombamerényletekbe kezdett).

Az ír politika sosem volt egyszerű, könnyen áttekinthető dolog, mint a mellékelt ábra is mutatja, de most valamiféle egyetértés mutatkozik, legalábbis ebben az esetben, az Index szerint (https://index.hu/kulfold/2019/04/19/uj_ira_eszak-irorszag_agyonlott_ujsagiro_terrorszervezet_londonderry/?fbclid=IwAR07Fnzol8Enn6lJ-3cu–7Og21NLM2mBhrhrXa6Fc5mAEs1TV1kJYwBluU):

„Az incidenst a katolikus és a brit párti protestáns oldal vezető politikusai egyaránt elítélték. Michelle O'Neill, a britellenes katolikus mozgalom legnagyobb pártja, a Sinn Féin alelnöke, a párt észak-írországi vezetője pénteki Twitter-üzenetében az egész békefolyamat, a megbékélés alapjául szolgáló nagypénteki megállapodás elleni támadásnak minősítette a történteket, „úgynevezett szakadároknak” nevezve az újságírónő haláláéért felelősöket.

Arlene Foster, a legnagyobb britpárti protestáns erő, a Demokratikus Unionista Párt (DUP) vezetője pénteki Twitter-bejegyzésében „ész nélküli cselekménynek” minősítette az incidenst. Hozzátette: senki nem akar visszatérni az elmúlt évtizedek erőszakhullámához.

A brit kormány észak-írországi ügyekért felelős minisztere, Karen Bradley tűrhetetlennek nevezte a Londonderryben történteket. Nyilatkozata szerint az újságírónő halálát okozó erőszakcselekményeket a helyi közösség elsöprő többsége elutasítja.” (Index)

Utólag persze kötelességük elítélni ezt az értelmetlen gyilkosságot, de nem tehettek volna valamit a megelőzésére? Dehogynem, csak akkor nem politikusok lennének a mostani pozíciójukban, hanem másfajta munkából lennének kénytelenek eltartani magukat. Ugyanis az utcán lövöldöző, gyújtóbombákat hajigáló, illetve a másik oldalon máig a hajdani Brit Birodalom nagyságán nosztalgiázó és tűzzel-vassal rendet tenni kívánó szavazók voksai nélkül oda sem kerültek volna, ahonnét most nyilatkoznak. Úgyhogy akármennyire is elítélik a történteket, így vagy úgy, de szükségük volt a fanatizáltak voksaira is. És meg is szerezték azokat.

Az ír politika és történelem sosem volt egyszerű, könnyen áttekinthető vagy egyszerűen megmagyarázható dolog – ebben Írország nagyon hasonlít a Kárpát-medencére. A baj talán ezer évvel ezelőtt kezdődött, mikor a nem különösebben megszervezett, ám annál harciasabb skandinávok nem csak fosztogatni kezdték Írország királyságait (melyek, minden ellentétes híresztelés dacára igenis komoly kultúrát őriztek, sőt, latin és kelta nyelvű írásbeliséget is), hanem jelét adták annak, hogy meg is kívánnak telepedni a szigeten, ugyanis Igazgyöngyös Olaf megalapította Dublin erődjét majd városát. Őket Brian Boru főkirály még kikergette – hosszas küzdelmek után, akkor egyesült Írország – és véres fejjel távoztak később kilencven év uralom után a normannok is, de az angol hódítást (1542) már nem lehetett visszaverni.

Az ám, csakhogy az angolok nem egyszerűen hódítottak.

Gyarmatosítottak is: a 17. század elején skót és angol (protestáns) telepesek érkeztek Írország északi területeire. Bevezettek egy sor diszkriminatív törvényt, mely elsősorban az ír katolikusokat sújtotta. Akkor vetették el a viszály magját, és az kikelt, sőt, szárba is szökkent, akkor alakult ki a mai Írország és Észak-Írország között a törésvonal: északon protestánsok és katolikusok éltek, délen katolikusok, protestáns uralom és őket megbélyegző törvények alatt. Ezt bonyolította Második Jakab király kora, mikor a katolikusokat visszahelyezték ugyan jogaikba, ám a király lánya a protestáns Orániai Vilmoshoz ment feleségül (később III. Vilmos angol király) aki Második Jakabot legyőzve trónra lépett és újból bevezette a jogfosztást – elsősorban hűséges ulsteri protestáns híveinek kérésére, akik ebben látták a garanciát maguk és vagyonuk biztonságára.

Aztán lázadás lázadást, akasztás akasztást követett, míg 1916-ban ki nem tört a Húsvéti Felkelés, amit ugyan a brit hatóságok szintén levertek és meg is toroltak, de az ezt követő események kövezték ki azt az utat, ami a mai Ír Köztársaság megalapítását lehetővé tevő Anglo-Ír Egyezmény 1921-es aláírásához vezetett.

Az ám, de Ulster, Észak-Írország kilenc vitatott, vegyes felekezetű megyéje része maradt Nagy-Britanniának!

Az Ír Republikánusok csak a teljes Írországot voltak képesek elfogadni államként, így a harcok – az Ideiglenes (Provisional) IRA vezetésével 1969-től újra fellángoltak, most már észak-írországi és angliai terrorakciók, bombamerényletek formájában. A britek sem maradtak adósok egy alkalommal sem, így aztán valóságos áldásként érte a szigetet a Nagypénteki Egyezmény 1998-ban, ami nem csak a békét és a prosperitást hozta el, hanem nyitva is hagyta az Ír Köztársaság és Észak-Írország határát. Jelen pillanatban a 499 kilométeres határszakaszon semmiféle fizikai ellenőrzés nincs.

Így hát Írország mégis megkapta Ulstert, ha nem is teljesen az övé – de bármikor átléphető a határ, az már csak egy vonal a térképen máshol sem fontos, csak a dublini meg a londoni politikusok fejében.

Nos, emiatt lázadoznak Észak-Írország lakói. Ugyanis ha megvalósul a Brexit, ez a határ szigorúan ellenőrzött, vámmal sújtott valódi határrá változik, amit kemény poroszlók kell őrizzenek. Ez pedig igazából csakis az Ulsteri Unionistáknak (mai nevükön Demokratikus Unionista Párt) kedvezne. Ők is csak azért szavazták meg azt az átkozott Brexitet, mert egyfelől nem is érdeklődtek a következményei iránt, másfelől pedig ettől reméltek kormányzati befolyást a londoni tory kormányban – megkapták, ők lettek a konzervatívok egyedüli koalíciós partnerei Theresa May kormányában.

Tehát a zavargások – és az ellenük való küzdelem – fő oka az, hogy az íreknek, éljenek délen vagy északon, nem tetszik, hogy az angolok közéjük húztak egy határt, amit rövidesen nem lesz túl egyszerű átlépni. Tulajdonképpen már 1921 óta ez az, ami nem tetszik nekik.

De meg kell halnia ezért élete virágjában, huszonkilenc évesen egy munkáját végző, túlzás nélkül világszerte ismert kolleginának azért, mert a zavargásokban részt vesz egy őrült, puskával és nem nézi kire lő?

Nyilvánvalóan nem. Az újságírás nem nyugalmas szakma, nem is életbiztosítás, de ezt a gyilkost mindenképpen el kell fogni, el kell ítélni, a törvény legkeményebb szigorával.

Legyen az ír törvény, vagy angol.

Tetszenek látni? Már a Brexit is halálos áldozatot követel, pedig ősi kultúrájú, civilizált országok között zajlanak egyelőre még csak a nézeteltérések. Ezek még csak zavargások, és életbe sem lépett végső soron az Egyesült Királyság kilépése – sőt, még azt sem tudják az illetékesek, hogyan is gondolnák.

Azért az újságírókat már ölik, őket legelőször.

És gondoljuk át: egyes lelkiismeretlen, aljas európai politikusok most is vígan célozgatnak arra, hogy „a Brexit csak az első lépés az Unió felbomlása felé”, a saját hatalmuk, szuverenitásuk növelése, pecsenyéjük sütögetése érdekében. Hát, ha egy még meg sem valósult kilépésnek csak a tervezete gyújtogatásokkal, tudósítók meggyilkolásával jár, képzeljék el mi lesz ott mikor tényleg kilép az Egyesült Királyság?

Vérontás.

És ha más államok lépnek ki, azokban is.

Jelen pillanatban az Európai Unió léte az egyetlen garancia a békére a mi kontinensünkön.

Bár mindig elfelejtem: a béke csak minket, polgárokat érdekel, a megválasztott vezetőinket már kevésbé.

Nyugodj békében, Lyra McKee.

Nyugodj békében, Európa!

Szele Tamás

Sőt: Jamaica a jamaicai jamaicaiaké, hogy kontrázzunk egyet: ez ma a magyar politika alapvetése és szegletköve, főtétele és egy kicsit sem baj, hogy eleven ember nem képes háromszor hangosan kimondani, mikor elegendő egyszer sem. A tétel lefektetője Kövér László, először a tegnapi Magyar Hírlapban volt olvasható ilyen nyíltan, ha nem is teljesen ebben a formában.

Igen, vannak politikusok, akik jobban tennék, ha nem adnának interjúkat, de mégis képtelenek leszokni róla: ilyen volt a boldogult Torgyán doktor és Horn Gyula is, akik pont efféle sajtóbeszélgetések keretében mondták volt a legnagyobb marhaságaikat, akkor peregtek ajkaikról a legragyogóbb gyöngyszemek, és hát ilyen Kövér László is, akinek meg kéne tiltani a nyilatkozatok adását, mielőtt még valamelyik szájmenéséből háború vagy gazdasági blokád nem lesz – de hát olyan Kövér, mint Chuck Norris, a moziban is oda ül, ahova akar, neki aztán semmit sem lehet megtiltani, pláne nem egy ilyen kedves hobbiját. Bár jobban tenné, ha inkább horgászna, mint az Áder, az csendesebb sport, de ahhoz nem fűlik a foga.

No, mindegy, lássuk, miket mondott ez az okos és szelíd ember? (https://www.magyarhirlap.hu/belfold/20190418-kover-laszlo-gyuloletbol-nem-lehet-epitkezni?fbclid=IwAR1Yt5-upBWpV_i0wtJAtznxGxXKQ1p9xFGVw1hZKQnqg5msXJdM7ADR4Do) Mert legalább annyira okos, mint amilyen szelíd.

Rengeteg mindent, az írás bő nyolc flekk (gépelt oldal), és ha a Fidesz politikája csak kissé is koherensnek nevezhető volna, azt mondanám, hogy vége Magyarországnak. De szerencsére nem az, Kövér akármennyire is kulcsszereplője a kormányzásnak, mégsem kizárólagos meghatározója, így amondó volnék, nem teljesen ez a hivatalos vélemény, csak olyan hetven százalékban.

Elég baj az is.

De nézzük akkor, csak a fontosabb gondolatokat.

Adott rögtön a cím: „Gyűlöletből nem lehet építkezni”, ami nagy igazság, ahogy szeretetből se könnyű, építkezni ugyanis téglából, malterből, betonból és más építőanyagokból szokás. Mindazonáltal az interjú folyamán mégsem a szeretet árad az alanyból, pedig úgy alákérdeznek, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva.

„A kormányfő már 2016 tavaszán letett az uniós intézmények asztalára egy tízpontos javaslatot az illegális migráció kezelésére. Az azóta eltelt időszakban az Európai Unió politikusainak nagyobb része – óvatosan, de biztosan – ezen tézisek talajára helyezkedett, anélkül hogy elismerte volna, hogy a „szerzői jogok” Orbán Viktort illetik. Ma már szinte mindenki meg akarja állítani az illegális bevándorlást, és meg akarja védeni a külső határokat – legalábbis szavakban.”

Hm, akkor ezek szerint szerzői jogi vitáról van szó? Az csúnya, olyanom már nekem is volt...

„A mostani, hétpontos program arról szól, hogy mit kell csinálni a választás után. Ezzel az Európai Bizottsággal és Parlamenttel ennyire tellett. A tét most az, hogy a sürgető feladatokat, amelyek között elsődleges a bevándorlás kezelése, meg tudjuk-e oldani. Ha nem az illegális migrációt ellenzők kerülnek fölénybe, ne tévedjünk, jönnek újra a soha el nem felejtett bevándorláspárti javaslatok, mint például a kötelező kvóták, vagy amelyek úgy „szüntetnék meg” az illegális migrációt, hogy legálissá tennék azt.”

Vagy nem, édes úr, vagy nem. Hát honnan tudja maga azt olyan nagyon biztosan, hogy mi lesz a jövőben? Hangokat hall, mint Szent Johanna vagy madarak röptéből jósol, mint a régi rómaiak, esetleg csodagombát eszik, mint a sámán? Mondjuk még ez utóbbi lenne a legvalószínűbb és a legmagyarosabb.

„Egyfajta pragmatikus konstelláció, egy korrupt, csak a hatalom megszerzésében és megtartásában érdekelt koalíció jött létre a magukat még mindig szociáldemokratának és kereszténydemokratának mondó erők között. Mi, akik 2000-ben Helmut Kohlék hívására léptünk be a Néppártba, azonban megtartottuk identitásunkat. Megjegyzem, annak idején nem mi kapartuk az ajtót, mint kiskutya az esőben, hanem az 1998 után kormányzati szinten megvalósított kereszténydemokrata politikánk miatt fogadtak bennünket tárt ajtóval. Nem kérdés, melyik oldalra állna ma a volt kancellár, ha élne.”

Hát lenne vagy két megjegyzésem, rögtön az első az, hogy még szerencse, miszerint a magyar politikában ilyen nincs, senkit sem érdekel a hatalom megszerzése, a megtartása aztán főleg nem, nálunk ilyen fel sem merülhet, nálunk elvi alapú politizálás folyik, ugyebár. A másik, hogy izé, épp pár hete ástam elő, hogy a Fidesznél még a KDNP is régebben tagja az Európai Néppártnak, sőt, Orbán Viktor 2000-ig még a Liberális Internacionálé alelnöke volt, ebben a minőségében képviselte a kereszténydemokrata politikát, és csak 2002-ben lett néppárti alelnök, 2012-ig. Kohl ezek szerint 2000-ben, mikor meghívta a Fideszt a Néppártba, éppúgy a jövőbe tekintett, mint Kövér szokott. Mindegy, de baljós jeleket lát a béljós.

„Csak az tud áruló lenni, aki valaha is kötődött ahhoz, amit dicstelenül elhagy. Az európai politikusok legtöbbjének magatartásában azonban én minimális értéktartalmat sem vélek felfedezni.”

Ezt Manfred Weberről mondja – hát igen, egy vita elkerülésének az a legbiztosabb módja, ha árulónak nevezzük a partnert. És Junckerrel mi a helyzet?

„Addig, amíg hagyjuk, hogy olyan pártok irányítsanak, amelyeknek semmilyen néven nevezhető értékrendjük, a jövőről alkotott víziójuk sincs, csak a hatalmat akarják. Juncker úr nem valamiféle rendszerhiba vagy üzemzavar eredménye. Azért lett bizottsági elnök, mert olyan, amilyen. Ahogy 1947-ben Dinnyés Lajos is azért került Magyarország kormányfői székébe Nagy Ferenc lemondatása után, mert a megszálló szovjeteknek pontosan egy kártyaadósságokban úszó alkoholistára volt szükségük.”

Ez már a kocsmai becsületsértés kategóriája. Kövér úr, kérem, mutassa be Juncker úr májfunkciós analíziseinek eredményeit, vagy hallgasson örökké: nem mellesleg, az ital nem akkora ellensége a sikeres politizálásnak, mint azt önök beállítják, emlékszem egy brit úriemberre, bizonyos sir Winston Churchillre, aki szintén nem antialkoholizmusáról volt ismert, és mégis megnyert egy jelentéktelen konfliktust, ami később „második világháború” néven vált ismertté. Illetve, Schmidt Mária korszakos felismerése óta tudjuk, hogy nem a győztesek nyerték meg, de a terrorházmester-asszony azzal adósunk maradt, hogy ellenben akkor ki.

De most jön a szép:

„Sajnos kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy a szavaknak már nincs súlyuk és jelentőségük. Hiszen egy olyan totális liberális sajtóhegemóniában, amelyet Nyugat-Európa legtöbb államában kialakítottak, és amelyben a magukat baloldalinak, liberálisnak vagy konzervatívnak nevező lapok éppen annyira különböznek egymástól, mint a nyolcvanas években a Népszabadság, a Népszava, a Magyar Hírlap és a Magyar Nemzet, már mindegy, ki mit mond, mindenképpen csak egyfajta vélemény, világértelmezés juthat el az emberekhez. Nyilván ők sem gondolják komolyan, amit rólunk állítanak. A nyelvet is egyfajta fegyverként használják Magyarországgal és mindenkivel szemben, aki kimondja: Európa az európaiaké, Olaszország az olaszoké, Magyarország meg a magyaroké. Aki eltér attól a hazug, Európát romba döntő konszenzustól, ami lényegében az önfelszámolásról szól, és amelynek tragikus szimbólumaként is felfoghatjuk a nagyhét hétfőjén lángoló Notre-Dame-ot.”

Igen, itt hangzik el a tézis: ha Európa az európaiaké, Olaszország az olaszoké, Magyarország meg a magyaroké, akkor kétségtelen, hogy Jamaica is a jamaicaiaké. Persze szofista dolog ez, mert Magyarország is, Olaszország is Európában fekszik, így aztán azonnal kiviláglik a gondolatmenet hibája: ha egyáltalán létezik a politikai Európa, akkor minden országa szerves részét kell képezze, így aztán Magyarország persze, hogy a magyaroké innen, belülről nézve, ám a határt átlépve Európa egyik állama. Tulajdonképpen a határon innen is Európa egyik állama kéne legyünk, csak nem annak látszunk.

Annak azonban külön örülhetünk, hogy sem pártunk és kormányunk, sem annak sajtója nem alkalmazza a nyelvet fegyverként, nem indít lejárató kampányokat a velük ellentétes álláspontot képviselők ellen, és sosem vetemednének arra, hogy elhallgattassák azokat, akik nem értenek velük egyet. Ők aztán nem. Ne soroljuk a megszűnt vagy lehetetlenné tett sajtótermékek listáját, lassan nem lesz rá terjedelem, a minap a HVG-nek még a reklámozását is betiltották, ja persze, nem ők, hanem a Mahir, nekik ahhoz semmi közük... milyen különös, hogy ez nem kormánylappal történt meg.

Ja nem.

Nincs benne semmi különös.

Ami meg a Notre Dame égését illeti: épp elég ízléstelenség mindenfélét belelátni, mielőtt bizonyosat tudnánk a tűz okairól. Tessék már megvárni a vizsgálat végét. Nem elég a baj, még fel is tetszenek használni saját, mocskos céljaikra?

„Nem túlzás, megbélyegzendő, potenciális páriák vagyunk, akiknek a homlokára azért kell mindenféle elborzasztó bélyeget sütni – mint például Európa szétverői, rasszisták, antiszemiták vagy homofóbok, xenofóbok, iszlamofóbok, és ki tudná felsorolni, még mi minden –, mert így nem kell velünk vitatkozni. Ha kirekesztenek, nem kell meghallani az érveinket sem, egyszerűbb populizmust, diktatúrát meg demagógiát kiáltani.”

Uram, ezt maga mondta, ilyen kemény hivatalos nyilatkozat semmiféle uniós fórumon nem született. De maguk kezdték, maguk árulózzák az Unió majd' mindegyik mostani politikusát – szintén azért, hogy ne kelljen vitatkozni velük. Különben pedig azért nem üres fecsegés ez a sok szép jelző, annyit mondanék.

„Mostanra ugyanakkor a globalizáció folyamatai olyan gazdasági, szociológiai, geopolitikai helyzetet teremtettek, a tömegmédia és a manipuláció szédítő technológiai fejlődésével együtt, hogy a Soros Györgyhöz hasonló „világboldogítók” úgy gondolták, ez a régtől fogva dédelgetett terv, a transznacionális érdekek útjából a nemzetállamokat, így a demokratikus döntéshozatali „pepecselést” félresöprő világrend immár kézzel fogható közelségbe került.”

Mitől lenne a nemzetállamok háttérbe szorulása antidemokratikus? Maga szerint akkor mi lenne a demokrácia, kérem? Ja, megmondja:

„Nem a francia demokráciáért aggódom, hanem az európai civilizáció egyik legszebb vívmányáért: magáért a demokráciáért, amely eredendően – ókori formájában éppúgy, mint újkori megjelenésében – az értéket teremtő és adózó középosztály azon törekvése eredményeképpen jött létre, hogy beleszólhasson a közösséget érintő döntésekbe, illetve maga hozhassa meg azokat. A demokrácia tehát addig létezik, amíg létezik a középosztály, amely valamilyen közös – például nemzeti – értékbázison közösségként fogalmazza meg önmagát, és amíg beleszólása az ügyekbe valós információkon alapul és tényleges.”

Tehát a demokrácia a középosztály uralmi rendszere. Aki nem középosztálybeli, attól vonjuk meg a szavazati jogot. Vagy, ami még jobb lenne, az alapjogokat is. Már alig várom, hogy Kövér László megírja – Konrád György és Szelényi Iván nélkül – alapművét, „A középosztály útja az osztályhatalomhoz” címmel.

Tudja mit, Kövér úr?

Ne bonyolítsuk tovább.

Maradjunk annyiban, hogy Jamaica a jamaicaiaké, sőt, a jamaicai jamaicaiaké, ezt tessenek mondogatni, ebből kevesebb baj lesz, mint az ilyen interjúkból.

De különben erről is szólt az interjú is, erről szól a kampányuk is, nem többről.

A kérdés már csak az, kik az igaz jamaicaiak, de azt maguk majd megmondják.

A többi néma csönd.

Szele Tamás

Én, kérem, lottózni fogok. Nem újdonság, minden héten megteszem, hármasnál több még sosem jött össze – de ezen a héten kicsit nagyobb kedvvel fogok játszani, mert érzem magamban a jóstehetséget. Alig tegnap került szóba írásomban a kalandos emlékezetű volt érpataki polgármester, ma megint ő köszön vissza a címlapokról. Hát így legyen ötösöm a lottón.

Kérem, ez az ember egyszerűen halhatatlan. Mint a főnixmadár. Ezt nem lehet kiszorítani a magyar közéletből, politikából, ez szerves részévé vált a (szélső)jobboldalnak, ha van hatalma, ha nincs, ha tényező, ha nem az. Ha megjelenik egy politikai gyűlésen, kettényílik előtte a tömeg, a szónok fényképezkedik vele és minimum virágeső kíséretében vonul ki – a diadalmenetet leszámítva valami ilyesmi történhetett tegnap Lukácsi Katalin és őközötte, méghozzá Márki-Zay Péter nyíregyházi fórumán. Hogy miért engedték be? Remélem, azért, mert nem ismerték fel. Azért azt nem tételezném fel, hogy Márki-Zay mester még meg is hívta volna: de Lukácsi Katalin elég különösen viselkedett. Kitett ugyanis egy posztot Facebook-oldalára, a következő szöveggel:

„Nem várt találkozó Márki-Zay Péter nyíregyházi fórumán. Múlt ősszel csodálkoztam rá, hogy a sokak körében inkább hírhedt, mint híres Orosz Mihály Zoltánnal politikában több kérdésben egyetértünk, mint gondoltam, és elszánt küzdelmet folytat a NER ellen. De nemcsak valami ellen, hanem valamiért is küzd. Ha sok mindent másként látunk is, mindkettőnknek Krisztus az első”

Hát, én ebben az utolsó mondatban érzek némi ellentmondást, ugyanis Jézus Krisztus sosem mondott olyant, miszerint meg kell alázni a szegényeket vagy felkötni Izrael állam vezetőit, netán a melegeket kéne bántani – meglehet, bár alig tudom elhinni, hogy Lukácsi Katalinnak nem voltak közelebbi fogalmai Orosz Mihály Zoltán viselt dolgairól. Valaki azonban felvilágosíthatta, mert a posztot levette, helyette másikat tett ki:

„Tegnap készítettem egy fotót Orosz Mihály Zoltánnal. Bölcsebben felmérhettem volna, hogy ez sokakat meg fog sérteni. A közös fotóm számomra nem azt jelentette, hogy egyetértenék bármivel, amit Orosz Mihály Zoltán korábban tett. Botrányos tetteit én is mind elutasítom, sőt, engem ugyanúgy megsértett velük. Abban reménykedtem, hogy ez a kiengesztelődés felé tett első lépés lehet. Sajnos nem így történt.
Bocsánatot szeretnék kérni mindenkitől, akit ez a közös fotó megsértett! És bocsánatot szeretnék kérni Orosz Mihály Zoltántól is, hogy készítettem vele egy közös fotót, amit megosztottam, aztán levettem.”

Mondjuk tényleg nem volt egy megfontolt lépés egy aktív politikus részéről ezzel a levitézlett maskarával fotózkodni, ezzel a Karnevál Hercegével – ugyanis az illető egyszerűen imádta a jelmezeket, hol Ludas Matyinak öltözött (vagy inkább Döbröginek) a Pride alkalmából, hol rohamsisakban és terepszínű gyakorlóban tartott előadást az érpataki elemistáknak, hol pedig ősmagyar sámánnak öltözött, drága asztrahánkucsmával és sámándobbal, szintén egy nyilvános megjelenés alkalmából. Mondhatjuk, hogy színes egyéniség, de nem ezért nem szeretjük.

Mellesleg, már csak azért sem volt nagyon okos egy képen szerepelni az érpataki jelmezkirállyal, mert ő nem csak az ország összes kisebbségét sértette már vérig így vagy úgy, hanem a teljes magyar sajtót is – nincs médium, amit be ne perelt volna, míg tartott polgármesteri pályafutása, nagyobb baj, hogy közpénzből, pontosabban a közmunkások béralapjából pereskedett, bizony, elég sokat elvesztett – ellenem is bukott pert, nem azért mondom, de igen jól szórakoztunk aznap, bár ő maga el sem jött – sőt, tulajdonképpen alig nyert meg néhányat (ennek komoly szerepe volt a bukásában). Egyszóval, nevét, ki diccsel ejtené, nem él oly pesti bárd. Ne is csodálkozzon Lukácsi Katalin, hogy meglehetősen negatív visszhangot váltott ki a posztjával: arra azért minden sajtómunkás emlékszik, ha törvénybe citálták.

No, de miket művelt még, miért szégyellni való az ő közelsége, sőt egyáltalán, még az ismeretsége is? Lássuk azokat a tetteit, amikkel valóban megalázott, tönkretett sokakat.

Kezdjük azon, hogy Orosz Mihály Zoltán polgármester ideológiai alapú rémuralmat vezetett be Érpatakon, ne is tessék csodálni, hogy sokszor választották újjá: mindenki félt, hogy még közmunka sem lesz, netán leég a háza, hasonló bajai esnek. Ezt az ideológiát, melynek lényege, hogy vannak „építő” és „romboló” emberek, és a rombolókat rombolni, az építőket meg segíteni kell minden eszközzel, „érpataki modellnek” nevezi, sőt, minden eszközzel népszerűsítette is, például a YouTube-on. Terjedt ez mindenfelé, ahol szélsőjobboldali volt a polgármester, Ásotthalmon például szintén be akarták vezetni, de aztán inkább csináltak sajátot, az sem lett különb.

A modell bevezetésének első lépése az volt, hogy nem vásárolt gépeket a közmunkához, ugyanis az volt a véleménye, hogy minek azt, a közmunka nevelő vagyis inkább büntető célzatú, azt büntetik vele, hogy a közmunkás egyáltalán van, létezik: az ilyen törje a követ puszta kézzel, ha már szegény mer lenni. Meg a munkagépeket banki hitelből kellett volna megvenni, és annak visszafizetése a bankokat gazdagítja. Hát, de legalább meglennének – mert így, hogy a polgármester végső soron elpereskedte a közmunkások bérét, semmi sincs meg a pénzből. Azt már elvitte a markoláb.

Aztán találta meg két fő ellenségét: a Pride-ot és Izrael államot. A Pride majdnem minden megszólalásában előfordult, valósággal kényszeresnek érezhettük az érdeklődését a szexualitás ezen formája iránt, és egy ország röhögte szét magát, mikor bejárta a világhálót a .gif, melyen ezüst pitykés mentében, árvalányhajas kalpagban kiabálja a felvonuláson, miszerint „Üldözgetnek bennünket!” (Nem engedték fel az egyik kamionra).

Izraellel azonban nem volt okos dolog kötekednie, mert ugyan meg nem ütötte a bokáját, de a két állam közötti kapcsolatnak nem használt. Hogyan is volt az?

Történt pedig, miszerint a polgármester úgy döntött, tüntetést rendez Érpatakon, hogy ezzel is támogassa Gáza harcát Izrael ellen, sőt, a tüntetés keretében felakaszt egy izraeli vezetőt, politikust vagy akár csak egyszerű állampolgárt jelképező bábut is, a jó hangulat és az oldott társalgás kedvéért. Ez eddig nem tilos, csak bődületesen rossz ízlésre vall, amely azonban nem büntetendő. Amíg kárt nem okoz vagy forgalmi akadályt nem képez, mindenki olyan tüntetést szervez, amilyent csak akar, én például jövő héten szeretnék frontot nyitni a japán gyöngykagylótelepek szabadságáért, de még fontolgatom az ötletet. Még az is rendben van, hogy amennyiben ez egy önkormányzati rendezvény – bár nem egészen érthető, mi köze Izraelnek vagy Gázának Érpatakhoz, sőt, mi köze Érpatak helyi vezetésének a külpolitikához – akkor a meghívót az érpataki helyhatóság a saját honlapján is közzétegye. Az már kevésbé volt rendben, hogy szétkürtölte az esemény hírét a vakvilágba, mégpediglen a Magyar Távirati Iroda Országos Sajtószolgálatán keresztül, ugyanis azt nem csak szélsőjobboldaliak olvassák. Már dolgoznak azon, hogy mindenki másnak betiltsák az olvasását, de még messze a siker – az általános felháborodás miatt, amit a meghívó keltett, annak idején még az MTI is meghátrálni kényszerült, és mivel a szöveg több ponton is sértette úgy a saját szabályzatát, mint gyakorlatilag minden egyebet is, ideértve a Mosó Masa Mosodájának alaptételeit és a Valóságnak nevezett elhanyagolható tényhalmazt, három nap nyilvánosság után levették a meghívót. Addig mindenki láthatta, aki kíváncsi volt rá.

Igen, a bábok jelképes akasztása megtörtént. Ahogy egy későbbi tüntetésen – már abban az időben, amikor zsinórban kezdte veszíteni a pereket – akasztott jelképesen magyar bírót, magyar ügyészt is, szintén bábu által megszemélyesítve. Ha talál elevent, tán azt is akasztott volna.

És tett ő még számtalan, szebbnél szebb dolgokat, csupa olyasmit, ami bizonyítja, hogy mindenre alkalmas, csak politikai pályára nem.

Hanem a tegnapi találkozót ő is megosztotta a Facebook-oldalán, éspedig emígyen:

„Tegnap személyesen is sikerült találkoznom egy valóban keresztény erkölcsi értékrendű, kiváló közéleti személyiséggel Lukácsi Katalinnal. Ma már ebben az álszent és hipokrita fideszes álkeresztény közéletben az ilyen tiszta, finom lelkű s a közjónak elkötelezett emberekkel való találkozás ritka és mindíg felüdítő élmény számomra.”

Hát, azt akkor írhatta, amikor még nem vette le az érdekelt a képet... Lukácsi Katalin különben azt nyilatkozta az Azonnalinak, hogy (https://azonnali.hu/cikk/20190418_megertem-azokat-akik-ugy-gondoljak-megorultem-lukacsi-katalin-az-orosz-mihaly-zoltannal-keszult-kozos-keprol):

„Abból indulok ki, hogy a Jobbiknál is megtörtént a néppártosodási fordulat. Hátha Orosz Mihály Zoltánnál is elkezdődik egy olyanfajta szelídülés, ami közelebb hozza őt a néppárti gondolkodáshoz.”

Sőt, felvetődött ebben az interjúban, hogy Orosz akár csatlakozhatna is a Mindenki Magyarországa Mozgalomhoz:

„ha bocsánatot kér és elhatárolódik korábbi tetteiktől, és ha egyetért a politikai-eszmei célkitűzésekkel.

Vagyis szerinte ha Orosz őszinte, valódi pálfordulást gyakorol, akkor a mozgalomnak senki előtt nem szabad bezárni az ajtót, de arra tényleg garancia kell, hogy megváltozott.”

Hát, azért erre nem vennék mérget. Sem a pálfordulásra, sem az őszinteségre. De még arra sem, hogy a vezetőség politikailag tájékozottabb tagjai egyáltalán felvennék-e.

Tudni kellett volna fotózás előtt, ki is ez a figura, és elkerülni jó messzire – ennyi az egész, felesleges magyarázkodni.

Engedjük el ezt az ügyet is, ezt az embert is, és ha egy mód van rá, inkább ne is vegyük elő többet.

Szele Tamás

Igen, épp benne ül a fürdővízben a gyerek, és várja, hogy kiöntsük a vízzel együtt. Pontosabban fogalmazva: az új európai internetszabályozás olyan sikeresen fogja megregulázni a világhálót, hogy az a végén már lényegében semmire sem lesz jó azon dolgok közül, amelyekre eddig használtuk: viszont valóságos jogi csodafegyver lesz a sajtó- és szólásszabadság ellen.

Az Index hosszú, kiváló és alapos írásban nézett utána ennek a helyzetnek (https://index.hu/kultur/2019/04/17/13-as_cikkely_eu_szabalyozas_szerzoi_jog_google/), ehhez fűznék néhány szót. Hát igen, igen: tulajdonképpen a szerzői jogokkal kezdődött minden. Azt már mindannyian tapasztalhattuk, hogy ha valami kikerül egy nyilvános felületre, azonnal beindul a szabad rablás – lopnak mindent, ami nincs odahegesztve, lebetonozva, néha az sem használ. Azt hogy tőlem írásokat lopnak, napi rendszerességgel, mondhatni evidens: hiszen nekem az van, ha zenész volnék, zenét lopnának. Meg minden egyebet: akadt olyan kis zseni is, aki az arcképemet lopta el egy álprofilhoz (http://huppa.hu/szele-tamas-spuvunya-az-alorcas/), szerencsére sikerült gyorsan legyalulni a közösségi oldalról. De az is előfordult már, igaz, jó régen, olyan 2012 körül, hogy az akkoriban megjelenő írásaimat a Történelmi Kisgazdapárt honlapján láttam viszont, rendszeresen, pedig hát se kicsi, se gazda, se történelmi nem vagyok – végül is hagytam, egy szerzői jogi eljárás sokkal többe került volna, mint az elmaradt jogdíjak.

Az ám, én hagyhatom, de a jogrendszer nem hagyhatja, az nem tűrhet jogsérelmet – az európai jog azt az igazságosnak tűnő megoldást választotta, az ezer és egy különböző kereset indításának lehetősége helyett, hogy a jogdíjat a művet – írást, zenét, szoftvert, miegyebet – közlő felület köteles fizetni. Ami kissé relatív dolog, mert például pár százas-ezres nézettség mellett ezzel nem is érdemes bajlódnia a You Tube-nak vagy a Facebooknak, Google-nek: az érdekes állapot tízezres látogatottság felett kezdődik – ahhoz is volt már szerencsém.

Történt pedig, hogy egy kiváló kollégám elment fotózni-videózni Érpatakra, ahol éppen bensőséges ünnepség keretében izraeli állami vezetőket ábrázoló bábukat akasztgatott a helyi polgármester, a hírhedett Orosz Mihály Zoltán. Akasztott, akasztott, de azt nem kedvelte, hogy a kolléga meg fotózta, így aztán odament hozzá, hogy megtiltsa – és nem tudta, hogy a korszerű fényképezőgépek mozgóképet és hangot is képesek felvenni. Márpedig itt bekapcsolva maradt a készülék: a polgármester (aki azóta már megbukott) 28 percet és 46 másodpercet ordított a kollégával, levegővétel nélkül, ami sportteljesítménynek sem utolsó. Itt hallható, nem csalás, nem ámítás:

 Na jó, de hogy kerülhet be ez a felvétel egy írott anyagba? A műszaki lehetőségek meglehetősen behatároltak: az tűnt a legegyszerűbbnek és a blogmotorral leginkább összeegyeztethetőnek, ha a hanganyagot egy képpel együtt feltöltöm a You Tube-ra, és annak a linkjét emelem be az írásba. Így is történt, maga az anyag népszerű lett, hanem a You Tube-os felvétel önálló életre kelt... Mindösszesen 26 445 ember tekintette meg mostanáig, de ebből olyan huszonötezer az első két napban. Meg is keresett a You Tube egy ajánlattal, hogy ha még tudok ilyen forgalmat produkálni, akkor ők nekem fizetni fognak érte. Keveset ugyan, de fizetni – hát, nem hajtottam rá erre a műfajra, pedig kár, a beszédhibámmal én lennék a világ első raccsoló, dadogó és nazális influencere.

 De ebből az a tanulság, hogy pénz eddig is járt, ha nagy volt a forgalom.

 Az ám, de kinek jár a pénz?

 Normális körülmények között a szerzőnek, aki az anyagot készíti, még ha interjúról is van szó, nem az interjúalanynak, ugyanis az ő beleegyezését adottnak veszi a sajtójog – bár ebben az esetben támadható lett volna erről az oldalról a közlés, lett is belőle per, meg is nyertük: ugyanis nem azért perelt be minket Orosz Mihály Zoltán, mert engedély nélkül közöltük az ordítozását, hanem azért, mert nem értett egyet a videóhoz kapcsolódó írással. El is vesztette, újabb per meg ugyanabban az ügyben nem lehetséges: így járt, a joghoz érteni is kéne, ha már pereskedik az ember. Mellékesen jegyezném meg, hogy aznap abban a tárgyalóteremben kizárólag az ő sajtó ellen benyújtott kereseteit tárgyalták, ránk a HVG után és a 168 óra előtt került sor, szóval mikor kibukott a polgármesteri székből, szerintem kitették a Markó utcában a fekete lobogót, akkora beszállítója volt ő a bíróságoknak.

 No, de ott tartottunk, hogy a szerzőnek járna pénz. Mennyi jár és mikor?

 Ezt a dolgok jelenlegi állása szerint a közösségi felületek határozzák meg, és teljes a káosz: a You Tube például pont a huszadát fizeti annak a jogdíjnak, amit a Spotify penget le.

 „A Youtube szokott ezzel kapcsolatban úgy védekezni, hogy márpedig rengeteg pénzt fizetnek a kiadóknak, ami nyilván igaz, hiszen mind a másfél milliárd felhasználó után egy-egy dollárt fizetni már önmagában sem kicsi összeg, de egy felhasználóra lebontva ez mégis csak nevetségesen alacsony.” (Index)

 Tehát akkor a kiadó kapja ezt a pénzt, az kell fizessen a szerzőnek, ez érthető. De csak akkor fizet, ha az szerző és nem tolvaj: a plágiumot nagyon büntetni rendeli a törvény és meg is öli a tisztességes üzletet, bár azért még rengetegen művelik. Mármost a plágiumok ügye eddig a kiadókra volt bízva, ám a mostani európai uniós ajánlás szerint (ami 13-as cikkelyről valamiért 17-esre változott) már a közzétevő felület kell megelőzze őket – és ezt kizárólag algoritmusokkal lehet kivitelezni, hiszen csak a You Tube-ra percenként 300 órányi tartalmat töltenek fel, ezeknek az előszűrésére egy kisebb ország lakossága sem biztos, hogy elég lenne, amint azt az Index igen helyesen írja is.

 Akkor elő az algoritmusokkal. Azok rögtön meglátják, ha hasonló tartalom már elérhető a világhálón.

 Az ám, csakhogy nem mindegy, milyen mélységben hasonló a tartalom! Ha mondjuk azt idézem Shakespeare-től, hogy „Valami bűzlik Dániában”, és nincs engedélyem a jogdíjak birtokosaitól (ez épp ebben az esetben nem érvényes, mert klasszikusról van szó), akkor az algoritmus levágja az egész írásomat a felületről. De ha mélyebben belemegyünk, és elkezdünk kifejezéseket vagy pláne szavakat levédetni, egyszerűen közölhetetlenné válik minden.

 Ugyanez a helyzet a fotókkal is. Ha az angol királynő megjelenik a Trafalgar Square-en és integet a polgároknak, az a kép védett a készítő fotós szempontjából, a képen látható királynő szempontjából és az Egyesült Királyság is a jogdíjak tulajdonosai között van: tehát az algoritmus kivágja, ha nincs mindenkitől írásos engedélyünk a közlésre. Más kérdés, hogy a magyar törvények ezt úgy oldják meg, hogy a közszereplés mindig ábrázolható engedély nélkül is, mert mondjuk kissé alkalmatlan volna egy tüntetés, focimeccs vagy rockkoncert minden résztvevőjétől engedélyt kérni. Azonban ez a magyar jog ügye: ha a nem magyar tulajdonú, az Egyesült Államokban bejegyzett Google az amerikai törvények alapján – vagy, ha Európában vagyunk, az Írországban bejegyzett regionális központja miatt az ír törvények alapján – lehajítja a kifogásolható tartalmamat a felületéről, az én magyar törvényeim nem lesznek érvényesek, mehetek velük panaszra Sztálinhoz. Különben pont ezt nem érti a Századvég, amely magyar állami szabályozás alá kíávnja vonni a magyar tartalmak forgalmát: az internet, mint olyan, nem vehető nemzeti vagy állami tulajdonba, de még egyes cégek vagy azok szegmensei sem, és ha valami mondjuk a Google-ön található, arra bármennyire is magyar nyelvű, az ír törvények fognak vonatkozni. Megint más kérdés, hogy a közlés jogkövetkezményeire viszont nem, és ha egy tartalomszolgáltatón, magyarul mondjuk lapon keresztül közök valamit, akkor automatikusan az számít, a szolgáltató hol van bejegyezve. Ha Magyarországon, akkor érvényesek rá a magyar törvények. Ha nem, akkor nem.

 Szóval, az elv szép, csak éppen nehezen kivitelezhető – és mivel az Európai Unió csak ajánlásokat fogalmazhat meg, törvényeket nem hozhat, ezeket az ajánlásokat a különböző tagállamok különböző mértékben fogják elfogadni és mindegyik másként értelmezi majd, így az eddigi – megengedem, kizsákmányoló, de jogilag harmonikus – állapot helyét át fogja venni a törvényi káosz, minden országban mást lesz szabad, mást lesz tilos közölni, egyes tartalmak elérhetetlenek lesznek a számunkra, ha a mi törvényünk tiltja a közlésüket, és azt akármibe le merem fogadni, hogy a magyar törvény nagyon szigorú lesz – erre meg is van minden lehetősége az uniós jog alapján.

 Az az állapot, hogy minden másodközlő fizessen a tőlem lopott tartalomért, valószínűleg sosem jön el, viszont az könnyen eljöhet, hogy már az első közlés is lehetetlenné válik, méghozzá törvényes alapon.

 Ki jár jól ezzel?

 Alapvetően két nyertese van a szabályozásnak: a nagy lemezgyártó cégek, akiktől majd meg kell venni a hanghordozókat, illetve fizetni nekik a letöltésekért és a német print sajtó, azon belül is az Axel Springer cég, amely azt gondolja, hogy ha nem lesz online média, akkor majd jobban veszik a papíralapú újságjaikat. Nem fogják, de amíg ők erre rájönnek, csődbe is megy a világsajtó mindenestől.

 Az alapvető probléma az, hogy az uniós javaslat tartalomszolgáltatónak tekinti az online platformokat, míg ők önmagukat csak tárhelynek gondolják – ami lényeges különbség, hiszen a tárhely nem felel a tartalmáért, a szolgáltató annál inkább. Még nagyobb gond, hogy a világhálón található legtöbb reklám bevétele nagyjából két céghez fut be:

 „a Youtube-ot és a Google-t is tulajdonló Alphabethez, illetve a Facebookhoz. 2017-ben a digitális hirdetések 59 százaléka ezt a két céget gyarapította. Mindezt úgy, hogy ebben az évben a Google több büntetést fizetett, mint adót.” (Index)

 Mármost akkor ezeknek a cégeknek a működése drágábbá válik az ajánlás széleskörű elfogadása után, ám a bevételeik csökkenni fognak, szóval ha csődbe nem is mennek egyhamar, de elég sok pénztől esnek el. Olyan pénztől, amit különben a szerzők, alkotók között kéne szétosszanak.

 Komoly gond – egy civilizált országban először ezt kéne szabatosan meghatározni – hogy maga az alkotás jogi fogalma sem tisztázott. Mi tekinthető alkotásnak? Egy vers az, de egy szakasza is az? Alkotás egy Facebook-poszt? Lehet szerzői joga egy viccnek, egy poénnak?

 Ez nem véletlenül tisztázatlan, hiszen mérhetetlenül szubjektív kérdésről van szó, még általános irányelveket sem lenne könnyű lefektetni. Az pedig nem is kérdés, hogy a visszaéléseiről és kivételeiről híres-nevezetes magyar jogrendszer most is olyan törvényi szabályozást fog alkotni, hogy arról koldulunk.

 Minden lesz itt, csak független online sajtó nem.

 2021-ig van idejük a képviselőknek erre, addig ül a gyerek a vízben, akkor öntjük ki a vízzel együtt.

 Nehéz idők jönnek, és ezen kicsit sem változtat, hogy Európában mindenhol nehezek lesznek ezek az idők.

 Szele Tamás

Akkor tisztázzuk a legelején: nem tudjuk, mitől gyulladt ki a párizsi Notre Dame. Nem tudjuk, és amíg a vizsgálat le nem zárul, nem is fogjuk megtudni: sőt, lehet, hogy ha kiderül az igazság, akad majd, aki nem akarja elhinni. Nem akarja, mert addigra már kész az ő saját elmélete, vagy az a konteó, amit elhitt: így aztán bármi is derüljön ki, az neki, nekik már felesleges lesz.

Hát hiszen könnyű konteót irtani, ha tudjuk az igazságot, de nehéz, mikor, mint esetünkben is, fogalmunk sincs, nem is lehet róla ez idő szerint. Azonban a tapasztalt vadász már a nyomáról megismeri a tigrist, szagáról az oroszlánt. Tehát most fogjunk egy kockázatos kísérletbe, melyet tekintsünk mintegy himlőoltásnak: oltsuk be az embereket magukkal a várható konteókkal, legyengített formában, így mikor az olvasók találkoznak majd velük, felismerik őket és talán nem fertőződnek meg – vagy nem a fenét, de egy próbát megér.

De készítsük elő alaposan a kísérletet. Először is szögezzük le, hogy a magyar sajtó nagyjából – igen dicséretesen! - távol tartotta magát az összeesküvés-elméletektől, eltekintve néhány szélsőjobboldali utalgatástól, azonban még ott, a távoli Radikálisok Földjén sem fogalmaztak meg direkt vádat. Ez azonban valószínűleg nem a bölcs mértéktartásnak, hanem a Magyar Távirati Iroda lustaságának köszönhető.

Míg az online sajtó szinte élőben számolt be a tűzesetről, maximum pár perces késéssel, az ország központi hírellátó szerve az első rövid információt csak este 22:22-kor adta ki a történtekkel kapcsolatban (tehát: nem a történekről), „Notre Dame - Erdő Péter szolidaritását fejezte ki a párizsi érseknek” címmel. Ezt követte a „Notre Dame - Orosz ortodox egyház: a veszteség közelebb hozza egymáshoz az ortodoxokat és a katolikusokat” című híradás 23:10-kor – Moszkvából, tehát a párizsi tűzről korábban számoltak be az orosz fővároson keresztül, mint a helyszínről. Később, 23:59-kor nyolc sorban kijött egy rövid hír: „Notre Dame - Macron: újjáépítjük a Notre Dame-ot”, ez tekinthető az első hivatalos híradásnak magáról az esetről – végül 00:15-kor érkezett az utolsó kommüniké, „Notre Dame - Szijjártó Péter: Magyarország együttérez Franciaországgal”címen.

És azóta néma csönd, csak a KESMA hírgyárai zakatolnak, emésztik a történteket, fontolagtják, mihez kezdjenek velük, mire lesz ez jó nekik.

Magáról az esetről én itt és most nem is fogok beszámolni, megtette azt helyettem mindenki más: legyen elég annyi, hogy a katedrális órák óta égett, sőt, voltaképpen már el is oltották, mire az MTI meg méltóztatott mozdulni.

Azonban ez a lustaság vagy tanácstalanság, hamleti tétovázás vagy hanyagság most nem volt ártalmas. Központi koncepció híján a kormányoldal sajtója nem foglalt állást az eseménnyel kapcsolatban, jobb híján inkább fényképalbumokat közölt az oltásról, mentésről. Így az első hisztériahullám el is maradt, sőt, ellenzéki oldalon is, hiszen a – fogalmazzunk így – nem-kormánypárti sajtó jelentős része is az MTI híreiből él, legfeljebb más fűszereket használ. Az Index azonban most is a helyzet magaslatán állt: percről percre tudósított, és kizárólag a tényekkel foglalkozott. A tényekkel, márpedig az a tény, hogy mostani tudomásunk szerint egyszerű baleset történt. És amíg nem bizonyosodik – ismétlem, bizonyosodik – be az ellenkezője, annak is kell tekintenünk.

De miért tekintenénk másnak?

Először is: a Notre Dame jelkép. De sokszoros jelkép ám. Jelképe Európának, jelképe a kereszténységnek, azon belül is a katolicizmusnak, jelképe a francia kultúrának, a nagyon európai – máshol elő sem forduló – gótikának, és ez a jelkép pusztult el. Illetve, dehogy pusztult, csak nagy kár esett benne, de a legfontosabb értékeket megmentették.

Másodszor: nagyon rosszkor történt ez a tűzeset. Az uniós választási kampány alatt, máshol még csak most kezdődik, mi már a dandárjában vagyunk, és egy ilyen volumenű eseményt minden politikai oldal és iskola a maga módján akar és fog is értelmezni. Ez elkerülhetetlen.

Ráadásul az eset a Nagyhéten történt.

Ennyi egy Drábiknak talán még sok is volna egy összeesküvés-elmélet legyártáshoz, szabott ő már kevesebb anyagból is nagyobb konteót: ez sem fog gondot okozni ilyenkor, szezonban, mikor annyi a megrendelés, hogy alig győzi a varroda.

Ráadásul most Franciaországban zavaros idők járnak, belpolitikai villongások zajlanak, a sárgamellényesek mozgalma egyik tüntetést rendezi a másik után – Macron elnöknek jól jönne most egy nemzeti összefogás, és a jelek szerint alakul is az, ha leég a Notre Dame, nem tüntet a francia, mert gyászol a nemzet. Azonban a sárgamellényesek is jól tudnák demonstrálni, hogy lám, miféle elnök ez a Macron, még a Notre Dame-ot is hagyta leégni (nem hagyta, de ez a propaganda szempontjából mindegy).

Hoppá, már be is mutattuk az első konteót, sőt, az első kettőt: az egyik Macron híveinek való, a másik az ellenségeinek.

Aztán jön az utóbbi évek Jolly Jokere: igen, a migránsozás!

Anélkül tapodtat sem. A viszonylag tárgyilagos hírek alatt kedves honfitársaink már rá is kezdtek, bár érzek némi önellentmondást a hozzászólásokban: hiába, pásztor és juhászkutya nélkül nem csak a nyáj megy ezerfelé, de a farkasfalka is. Mert abban mondjuk mindenki biztos a 888 világában, hogy ez csakis terrortámadás lehetett, mi egyéb, már a londoni tűzvész is muszlim terroristák műve kellett legyen 1666-ban, ki másé? Sőt, Róma égése is, Néró idejében. Abban viszont eltérnek a vélemények, hogy mi is volt a támadás célja. Egy militáns kisebbség szerint ez az első lépés a katedrális mecsetté alakítása felé, mások egyszerűen csak a húsvéti ünnepek megszentségtelenítésére gondolnak, megint mások elágazó elméletet képviselnek: sajnálják a franciákat kereszténységük miatt, ámde örülnek is az esetnek, mert megérdemeltnek gondolják, Trianon miatt.

Az senkit sem zavar, hogy a Kis Trianon egy kastély Versailles-ban, jóval odébb a Notre Dame-tól, meg az sem, hogy a Notre Dame egészen pontosan már 448 éve állt, mikor ezt a számunkra ominózus épületet egyáltalán átadták 1768-ban. A lényeg a migránsozás, trianonozás, így, szezonban, kampány alatt pláne.

Hát franciázzon, akinek van rá hajlama, nekem nem veszi be a gyomrom.

Balról is érkeznek minősíthetetlen hangok, hozzászólások: az egyik vonulat azt a nézetet képviseli, miszerint „ezt is majd velünk fizettetik ki, ezt is majd mi építjük újjá”. Hát kérem, lószerszámot építünk mi újjá, esti fénnyel. Értem én a rövidlátást, elvégre Notre Dame vagy Mars-expedíció, mindegy, mindent ahhoz mérünk, mit gondol róla Orbán, és ha nem utálja, utáljuk majd mi – de azért nekem ez tényleg sok. Dehogy mi fogjuk újjáépíteni, már gyűl rá a pénz, nélkülünk is. A másik nézet enyhébb, az a Reichstag égését emlegeti, csak sehol egy Dimitrov, sehol egy Marinus van der Lubbe.

Egyszóval, mindenki keresi a bűnbakot, ha kell, rendőrkutyával is – és mindenki meg is találja.

A helyzeten nem sokat fog segíteni az, hogy most ugyan nincs efelől tudomásom, de szerintem a világ összes aktív terrorszervezete már magára vállalta a cselekményt, sőt, valószínűleg néhány nyugalmazott csapat is.

Hát nekem is van egy forradalmian új konteóm, csak mivel senkinek sem fér bele a világképébe, nem lesz túl népszerű.

Mi van akkor, ha az egész egy baromi szerencsétlen véletlen, és a hatóságok legjobb tudomásuk alapján igazat mondanak? Az épületet már egy hónapja elkezdték restaurálni, be volt állványozva, ha valaki elcseszte az autogén hegesztést, a nyolcszázötven éves fa tetőszerkezet úgy kigyulladhatott, mint egy szénakazal. És nem is kell ahhoz autogén hegesztő, elég egy elektromos hiba. Elég szinte bármi, ami sugárzó hőt termel.

Mi van, ha ezt a szerencsétlen balesetet most megpróbálja így vagy úgy meglovagolni Európa és a világ összes brigantija, akár oly módon, hogy magára vállalja, akár oly módon, hogy keresztes háborút hirdet a vélt bűnösök, gyújtogatók ellen?

És mi van, ha mégis gyújtogatás volt, ámde – bűncselekménnyel van dolgunk?

Emlékezetnék a Borussia Dortmund esetére. A focicsapat autóbuszát olyan két éve repeszbomba-támadás érte, tipikus terrorista-módszerrel támadtak rájuk, a bombákba még szegeket, csavarokat is tettek, hogy fokozzák az okozott kárt. Ez bizony terrortámadásnak tűnt. Vállalta is két szélsőjobboldali, egy szélsőbaloldali csoport meg az Iszlám Állam is. Akiket elkapott a német rendőrség, azok között ki is osztottak pár ezer évet, de a nyomozás nem maradt abba, és a végén kiderült, hogy szó sem volt terrorakcióról.

Pénzügyi bűncselekményről annál inkább. Az történt, miszerint az elkövető német-orosz kettős állampolgár úgynevezett eladási opciót vásárolt 26 ezer euróért (8,4 millió forint) a Borussia részvényeire, és arra számított, hogy több tízezer euró nyereségre tesz szert az értékpapír árfolyamának gyengülése révén. Márpedig mitől gyengülnek egy focicsapat részvényei? Attól, ha nem tud játszani. A robbantások után nem is tudtak, Sergei W. már a zsebében érezte a pénzt, mikor lecsaptak rá a német rendőri szervek.

De a terrorszervezeteknek semmi közük nem volt a merénylethez, legmélyebb sajnálatukra. Ők csak találtak egy jó kis robbantást, bűn lett volna otthagyni, elvállalták.

Hát éppen a felállványozott Notre Dame-ból is akarhatott volna valaki műkincseket lopni a zűrzavarban.

De, mondom, ez is csak egy elmélet, ha úgy tetszik, konteó: az igazság az, hogy nem tudunk semmi biztosat az esetről.

Márpedig, míg biztosat nem tudunk, ne véljünk tudni világon átívelő konspirációkról sem.

Ne gyártsunk egyelőre elméleteket, ne igazítsuk a valóságot az elképzeléseinkhez.

Épp elég nagy a veszteség, ami az egész emberiséget érte, ne bonyolítsuk a feldolgozását – inkább próbáljunk segíteni.

A kár nagy, de a katedrális újjáépíthető.

Inkább azon legyünk, hogy újjá is épüljön minél előbb.

Szele Tamás