Kérem, és még azt mondjuk, nincs sajtószabadság. Meg hogy válságban a szakma. Meg ilyen és efféle marhaságokat beszélünk, holott lám, remekül állunk, az uniós statisztika alapján nem kevesebb, mint 13,3 ezer ember dolgozik ebben a kis drótoktól öleltben újságírói munkakörben. Csak az eredményét nemigen látom.

Szóval, én azt elhiszem, hogy a statisztikai adat ezt mondja, sőt, azt is elhiszem, hogy a statisztikai szempontokat véve nem hazudik. Illetve, ezek 2018 végi adatok, a 2017-esek is hasonlóak: akkor 12,9 ezren foglalkoztunk sajtóval az országban. Akkor se sok látszatja volt. Sőt, mi több: a rendszerváltás idején is körülbelül ennyi sajtómunkás dolgozott Magyarországon, emlékeim szerint körülbelül 14 ezer volt akkor a létszám (lehet, hogy tévedek, sehol sem találok pontos akkori adatot).

Szóval, ez egy viszonylag stabil mennyiség, ekkora a keresztmetszet, az országnak körülbelül ennyi a kapacitása. Azért annyit megjegyeznék, hogy Németországban ez a szám, 78,9 ezer fő, igaz, Németország nagyobb is, gazdagabb is, de Franciaországban, Olaszországban és Romániában is 50 ezer főnél többen dolgoztak ilyesféle munkakörben.

Hogyhogy „ilyesfélében”? Ja, úgy, hogy a magyar statisztikában újságíró a szerkesztő, a riporter – az is! - de az operatőr és rádióknál, televízióknál a műszaki személyzet is annak számít. Sőt, az elektronikus médiában mindenkit sajtómunkásnak vettek, ami tulajdonképpen nem baj, bár mondjuk a sminkesek esetében kicsit különös. Elképzelek egy értekezletet a Gumibunda, bocsánat Kunigunda utcában:

- Mit írsz ma?

- Szemöldököt a bemondóknak, meg alapozót a műsorvezetőnek.

Így már valamivel könnyebben érthető, hogy jött ki ez a szám a haldokló magyar sajtó állapotáról. No, de mondjuk vagy tízezer újságcsináló ember még így is kéne legyen.

Hol vannak?

A KESMA-ban vannak, kérem. Annak van vagy ötszáz orgánuma, ha mindegyik csak húsz „újságírót” jelent be, azzal együtt is együtt a tízezer. Hogy az ő munkájuk miféle, azt döntse el az olvasóközönség: dönti is, erősen zuhannak az eladott példányszámok, zuhannak már évtizedek óta, de most mentek át bukófordulóba, sőt, a kormánymédia olvasottsága szerintem már rég a tengerszint alatt van, épp ezért kell merülnünk, ha követni akarjuk, jó mélyre, búvárharanggal – ha ez a tendencia folytatódik, rövidesen ütközik az olvasottságuk a színvonalukkal, és elsüllyednek.

Esetleg találkozik mindkettő a négyes metróval egy váratlan kanyarban és elgázolja őket.

Sok dolga lesz annak a szerelvénynek, mert nem csak kormányoldalon érnek el ilyen kimagasló színvonalat, hasonló képességű versenyzők indulnak az ellenzéki pártlapok, a bulvár és az álhírlapok színeiben is. Hosszú a sor, inkább nem nevesítenék orgánumokat, megtettem már máskor, sokszor.

Jó, de hát az álhír nem sajtó. Nem bizony, és a névtelen, bujkáló munkatársai nem is számítanak bele a statisztikába, azonban minden pártsajtó és minden bulvár viszont igen, és tőlük tanultak a Manyikák, akik az álhírlapokat hegesztgetik minden nap, nagy népszerűség közepette. A közvélekedés pedig újságírónak tartja őket, mert megjelenik, amit összeförmednek.

A közvélekedéssel egyébként is sok baj van, mármint a valódi, független sajtónak van sok baja. Ugyanis egészen nagy szamárságokat hisznek az újságírókról.

Az első legenda az, hogy minden sajtóterméket az állami költségvetés tart el, a befizetett adókból. Nem: hivatalosan csak a közmédiát, de a KESMA finanszírozásához azért van köze. Máshoz nincs.

A második: az újságíró celeb. Nem, a valódi újságíró szinte sohasem az, ugyanis ez a szakma – amennyiben jól csinálják – rengeteg munkával jár, én ma például reggel hattól olyan déli kettőig csak írni és szerkeszteni fogok, utána kezdem legalább este tízig a holnapi munkák előkészítését, dokumentálását, körbejárását, ami azért mégis tizenhat óra elfoglaltság, emellett nincs celebkedés. És a többi valódi kolléga is ennyit dolgozik.

A harmadik: vagyonokat keresünk. Nem, erről szó sincs: ha megkaptam volna a múlt havi összes javadalmazásomat, három különböző munkahely után, akkor kerestem volna a hivatalos átlagbérnél valamivel kevesebbet, de nyugalom, nem is kaptam meg, tehát nem fenyeget az a veszély, hogy az én yachtomra várjon a tenger vagy komolyabb összeget ruházzak be szaúd-arábiai olajipari részvényekbe.

Vannak pofátlanul magas, indokolatlan honoráriumok, bérek – de csakis az közmédiában vagy a KESMA-ban. A televíziós bérek más lapra tartoznak, de független televízió is kevés van mostanság Magyarországon. A hatalmas jövedelmek még a hetvenes években sem voltak igazak, akkor inkább arról volt szó, hogy a korabeli sajtómunkások részesültek pár szolgálati juttatásban: telefont kaphattak soron kívül, esetleg szolgálati kocsit (bár az akkoriban inkább a szerkesztőségi járműparkhoz tartozott) és lehetett olcsón ebédelni a MUOSZ kiváló vendéglőjében. Ebből indulhatott el a dőzsölő újságírók meséje.

A negyedik: az újságíró mindenkit ismer, mindenkit elér, mindenhol van befolyása. Ez megint állampárti korokból maradhatott ránk: hogy legyen nekem olyan állam tisztviselőire befolyásom, amely még csak nem is tekint újságírónak? A sajtóigazolvány egészen pontosan arra jó, hogy pár múzeumba beengednek vele és ha tüntetésről tudósít az ember, elkérjék, hogy aztán ne vegyék figyelembe: például a bírósági tudósítások esetén nem is kérik, külön kell jelezni, hogy nem közönségnek jöttem, hanem dolgozni, olyankor tiltják meg a felvétel készítését általában.

Az ötödik: az újságíró semmihez sem ért, de mindenbe belepofázik. Ezt rendszerint olyan emberek mondják, akik tényleg nem értenek semmihez. A rohingya válság idején (bár máig tart) az egyik írásomhoz kellett volna egy fontos adat, éspedig az, hogy mikortól létezik egyáltalán rohingya nép? Mert ugyebár a burmai kormány szerint még ma sem létezik, sőt, soha nem is létezett, de azért erről az állításról világos, hogy propaganda. Átnéztem vagy húsz-harminc forrást, többségét angolul, egyre inkább elmerültem a múltban, a második világháborúban mindenképpen katonai tényezőnek számítottak, ugyanis harcoltak a japánok ellen, az dokumentált, de korábban is említik őket, a tizenkilencedik században is, de mikori az első említés? A végén a Brit Kelet-Indiai Társaság online archívumában találtam meg, a 18. századból... Ehhez a kis, mintegy tizenkét órás kutatáshoz ismerni kellett az angol nyelvet, ismerni Burma történelmét, ismerni a brit gyarmati történelmet, ismerni legalább nagy vonalakban a térség etnikai és vallási összetételét (részletesen nem is lehetett volna, hiszen állandóan változik), ismerni a rendelkezésre álló források helyét... meg különbséget tenni a hamis és a valós adatok között. Ilyen munka hetente több is akad. Így nem értünk semmihez: persze, ha valaki tévedésből elírja a sarkalás egyik szakkifejezését, fellázad ellene a csizmadia-társadalom és a vérét követeli.

A hatodik legenda: az újságírónak azt kell írni, amit a közönség kér tőle. Nagy tévedés. Komoly szempont a lap számára a népszerűség – ha pénzért adják. Olyan esetben az olvasó több joggal is reklamál, amennyiben nem tetszik neki valami, ugyanis akkor ő pénzt adott az áruért. Az más kérdés, hogy akkor is előfordulhat, miszerint nem az áru hibás, hanem csak neki nem nyerte el a tetszését, de mégis: akkor fizetett valamit. Azonban ha valaki egy ingyenes, online lapban olvas egy írást, utána elkezdi követelni vagy a levételét vagy a teljes módosítását az ő saját szempontjai szerint, és azzal érvel, hogy „ő az olvasó, az ő ízlése szent” - az nagyot téved. Szent még akkor sem volna senki ízlése sem, ha fizetne a sajtótermékért, de ha fizetne, az mégis tárgyalási alapot jelentene. Csakhogy nem ad egy vasat sem: márpedig ritka az olyan ingyenkonyha, ahol lehet válogatni. Maximum beírhat a panaszkönyvbe, ezt hívjuk kommentnek.

Ide tartozik még a „feljelentő” olvasó esete is, olyanból hetente kettő-három van, „hatalmas sztorit” ígér, persze, „nem ingyen”, aztán feljelenti a szomszédját vagy valamelyik intézményt. Ezeket meg kell hallgatni, mert hátha valódi a sérelem, de minden szavukat el kell osztani tizenkettővel: emlékszem egy kilakoltatás előtt álló, valóban súlyos beteg hölgyre, minden indokolta, hogy írjunk az esetéről, csak éppen – ő egy fantasztikus történetet adott elő kémekkel, kábítószer-kereskedőkkel és földönkívüliekkel, amit nem lehetett sem leírni, sem - az udvariasság miatt - helyben kiröhögni. Azt kértem tőle, hozza el az üggyel kapcsolatos iratait, abból már meg lehetett írni a valós történetet, meg is úszta a kilakoltatást, de nagyon megsértődött, mert nem azt írtam, amit mondott. Hát, ha egyszer nem lehetett azt írni... de attól, hogy valakinek nem tiszta az esze, mégse kerüljön a híd alá vagy az utca kövére. Viszont vannak egészen komoly, elfajult ügyek, főleg válóperek, vagyonmegosztási és gyermekelhelyezési eljárások, de akár ingatlanügyek is, amikbe belebukhat a derék sajtómunkás, ha elcsábul és hisz az „ártatlan” feljelentőnek. Én a magam részéről ha valaki nagyon hazudik, el szoktam küldeni a kormánylapokhoz, azzal, hogy ott többet tehetnek érte (náluk van külön keret a sajtóperekre, nálunk nincs).

De mondom, ezek a hamis legendák a valódi szakmáról szólnak. Tegyünk pár distinkciót.

Ha 13,3 ezer embert tekintenek a statisztikák újságírónak, abból minimum tízezer a KESMA alkalmazottja, pár ezer a közmédiáé, mely nem része a KESMA-nak, pár százan bulvárlapoknál és pártlapoknál dolgoznak – hol vannak a független sajtó munkatársai?

Erős a gyanúm, hogy sehol, főként, mivel nagyon kevesen vagyunk.

Erős hátszéllel körülbelül ötszáz ember írhatja azt a sajtót ma, ebben az országban, amit függetlennek nevezünk, de ebben már a takarító néni és a portás is benne van, sőt, a portás kutyája is.

Szerintem olyan kis csoport vagyunk, hogy ebből a statisztikából tán ki is maradtunk.

De azért nem feledkezett meg rólunk mindenki: Kocsis Máté a tegnapelőtt egy lakossági fórumon, melyet véletlenül, de egészen véletlenül a Nemzetközi Sajtószabadság Napján rendeztek, az bírta mondani, hogy a sajtó és az újságírók a Fidesz valódi politikai ellenfelei, nem az ellenzéki politikusok.

Azért ez a Kocsis Máté sem egy Leonidász: egy teljes állampárttal és államapparátussal a háta mögött megijed pár száz embertől...

Semmi gond.

Jövőre, ahogy elnézem, ennyien sem leszünk már.

Szele Tamás

„A politika ne akarjon lapot szerkeszteni, a szerkesztőség pedig ne akarjon politizálni.” Szép mondás, békeidőben lehetne igaz is, helytálló is, de tetszik tudni, kitől származik? Deutsch Tamás mondta a minap, a nyolcadik kerületi lakossági fórumon, amit migrációügyben rendeztek (illetve uniós választási ügyben, de ez nekik ugyanaz) csak épp sajtóügyire sikeredett.

(Fotó: Index)

Pedig Deutsch és Kocsis Máté nem beszéltek többet a sajtóról, mint a migrációról, viszont elhangzott pár súlyos mondat. Ez az egyik: kiváló mottó lenne a Fürge Ujjak számára (évekig azt hittem, soft pornólap), esetleg a Magyar Horgásznak (habár abban is vastagon van kormánypolitika) esetleg valami sportorgánumnak, egyszóval bármilyen sajtóterméknek megfelelne, amelyik nem közöl politikai híreket.

Mert az olyasminek már a közlése is politika – azt gondolná az ember, hogy ha a kincstári MTI-t veszi át egy lap szó szerint, akkor abból tán csak nem lehet baj, de bizony lehet. Láttam én olyan sajtópert, ha nem is én voltam az alperes, amiben pár százezer forintot bukott egy kis lap, mert egy politikus beperelte a róla szóló MTI-hír közlése miatt. A lapot beperelte, az MTI-t nem, így aztán hiába hivatkozott a főszerkesztő a hírügynökségi forrásra, az ellen nem volt kereset, de ellene igen, el is bukták a pert.

Tetézte Deutsch tézisét Kocsis Máté egy aranybecsűvel, amit még nagyon sokat fogunk emlegetni:

„A HVG, az Index és a 444 politikát igyekszik csinálni. Ma őket tekinthetjük politikai ellenfeleknek, nem Kunhalmi Ágnest.”

Kocsis mester tehát nyíltan hadat üzent, de ki is fejtette:

„Baloldali és liberális politikusok újságírósat, az újságírók pedig politikusosat játszanak.”

Aha. Szóval, ha leírom, hogy ő ezt mondta, akkor máris politikusosat játszom. Az, hogy pár politikus videón rögzíti, mi történik vele, inkább hiba, mint bűn: nem értenek a mozgóképes szakmához, vagy rossz lesz a felvétel, vagy túl sok kerül bele. De ez legyen az ő bajuk. Az én bajom az, hogy ha mer véleményem lenni, merek körüljárni egy témát, ki merem deríteni, milyen rugók mozgatnak miféle folyamatokat, akkor szerinte én politizálok.

Hát csak nem írhatok minden nap Mosó Masa Mosodájáról, még ha neki ez is volt az utolsó és legkomolyabb olvasmányélménye, akkor sem: azt már megírták előttem mások.

Ahogy a Gőgös Gúnár Gedeont is, bár a cím alapján Kocsis abba is képes volna belelátni némi politikát.

És ezek az aranyköpések, melyekből rövidesen, nagyon rövidesen politikai tézisek lesznek és kampányok alapját képezik majd, olyan helyzetben hangzanak el, amelyben minden magyar médium hetvenöt százaléka a kormány kezében van. Ebben a stádiumban üzen hadat Kocsis a független sajtónak. Azért háromszoros (valójában annál sokkal többszörös, hiszen az apolitikus szaksajtó is része a független 25 százaléknak) túlerőből rettegni a pár megmaradt orgánumtól valahogy nem vall hősi lélekre. Körülbelül olyan, mintha Puskás odaszólna Czibornak az angol-magyar 89. percében:

Ugyan már, sajtószabadság... Hogy tegnap volt a napja? Beszántani akarják ezek a magyar sajtót, a legnagyobb részét már sikerült is. Az elszórtan védekező maradék egységek ellen meg már elindultak a partizánvadászok.

Azért mégis azt mondom, hogy Deutsch tételét legalább a kormánylapok és a kormány hívei komolyan vehetnék. Legalább ők megfogadhatnák, hogy nem politizálnak, a sajtót sem kényszerítik erre, hagyják a dagadt ruhát és a politikát a politikusokra, ha már ez a hivatalos álláspont. Mert náluk, kérem, vannak még hiányosságok ezen a téren.

Ott van például a 444 tegnapi esete. Kiderült ugyanis, miszerint a Bayer-showra a közönséget a Fidelitas szállítja, ők osztják ki a megjelenést a felvételen, kötelező vagy önkéntes alapon, nem tudni, de nehezen hinném, hogy élő ember önként nézné meg ezt a produkciót. Azt pedig, hogy valaki másodszor is megtekintené, a legritkább esetekben tartom csak elképzelhetőnek. No, mindegy is, a 444 megtudta ezt a tényt, és újságíróhoz méltóan megkérdezték a leginkább érdekelteket – a Fidelitast. Azok egy darabig hímeztek, aztán hámoztak, végül írtak egy válaszlevelet, ebből idéznék. (https://444.hu/2019/05/03/a-fidelitas-azert-szervezi-be-a-tagjait-nezonek-a-bayer-show-ba-mert-kozosseget-epit)

„A Fidelitas munkatársai nem szerveznek közönséget, szervezetünk
közösséget épít. A Fidelitas több tagja érdeklődött, hogy van-e lehetőség részt venni a Bayer Show felvételén, ezért a kérdésben megkerestük a műsor készítőit és ennek eredményéről természetesen tájékoztatjuk a Fidelitas tagságát is.

(…)

Úgy gondoljuk, hogy az ember közösségben válhat boldog emberré és
érezheti magát biztonságban; a közösség pedig az együtt megélt élményekből és a közösen ápolt értékekből táplálkozik. Ugyanakkor
megértjük, ha mindezt - a magányra alapozott, liberális, individualista
világnézeti körből - nehéz megérteni azoknak, akik nem tartoznak közénk.”

Hát ezt a válaszlevelet politikamentesen nehéz lett volna közölni. Ha meg nem közölték volna, az lenne a baj: persze, azon lehet gondolkodni, miféle közösség is épül a Fidelitasban, amit Bayer-show segítségével lehet összetartani, összekovácsolni, és arra tippelek, hogy sok lehet a csoportban a szado-mazochista, a szadisták a többiek szenvedését élvezik, amint a nézőtéren kínozza őket a Zsoca, a mazochisták magát a tortúrát, az a lényeg, hogy jól érzik magukat együtt, ez tényleg képezheti a közösségi lét alapját. Melyről nekünk, liberális individualistáknak fogalmunk sem lehet, mi mindent egyedül csinálunk, focimeccstől és rock-koncerttől házasságig. Ezt roppant sokat tanulmányozhatta a Fidelitas, hogy így rájött.

Tehát akkor a 444 politikát csinált azzal, hogy kérdezett. De mi van akkor, mikor a kormánylap csinálja a politikát? (Tehát majdnem mindig).

Az Origónak sem szabad politizálni? Mert a Deutsch-tézisből ez következne.

Nyugalom, nekik azért szabad, sőt, kötelességük is.

Lám, tegnap is hogy jártak.

Tudni kell, hogy az Origo előszeretettel támad kampányszerűen emberekre, lapokra, csoportokra (azért nem írok közösséget, mert a csoportok tagjai szerintük liberálisok, és azok mindig egyedül járnak, nem alkotnak közösséget, mint láthattuk. Sithből mindig kettő van, liberálisból mindig egy, megtanultam a leckét, Palpatine mester). Ezeket aztán megvádolják véletlenszerűen bármivel, kannibalizmus még nem volt a rágalmak között, de minden egyéb már igen, nagyjából függetlenül is attól, hogy a célpont mivel foglalkozik, az a lényeg, hogy főzzék már olajba elevenen minél előbb. A legutóbb a József Attila Kör került a célkeresztbe. Állítólag rosszul gazdálkodtak volna. Én ezt nem vizsgálom, vagy rosszul gazdálkodtak, vagy jól. Ha valaki jó költő, még nem biztos, hogy pénzügyi zseni vagy akár csak elfogadható mérlegképes könyvelő is egyúttal: annyit megjegyeznék, hogy átnézve a „botrány” tárgyát képező jegyzőkönyveket, olyan kis összegek kapcsán merülnek fel viták, amelyek egy-egy origós munkatárs havi fizetésének a negyedét sem érik el. Hogy honnan tudom, mennyit keresnek? Ők mondták el, korábban, egy sajtófelmérésben. (https://abcug.hu/folyton-magyarazkodnom-kell-hogy-nem-vagyok-propagandista/?fbclid=IwAR01UqFXvWgeRc1s68xbEzm14B6rzCitdPMTG_BA7-RlVfX5Kp84bv6bbUY)

No, tegnap végül Kassai Zsigmond író megunta, hogy minden kezdő janicsár rajta gyakorolja a célba köpést. Miután tizenhét-húsz e-mailjére sem válaszoltak, fogta magát, és bement az Origo szerkesztőségébe, berohant, mint egy fordított Zrínyi vagy egy nem fordított Fekete-Győr: persze, nem villogó szablyával, hanem szépen, szelíden, udvariasan, jelezte a portán, miért jött, leült az előtérben, hogy megvárja, míg fogadják. A hőslelkű – és névtelen! - munkatársak közben az irodában lapultak. Végül rendőrrel vitették el. (https://24.hu/belfold/2019/05/03/origo-kassai-zsigmond/)

Sőt. Volt ott mindenféle érdekes mellékkörülmény.

„Amikor kihívta a biztonsági őr a rendőrséget, megkérdezték tőle, hogy szerinte alkoholos befolyásoltság alatt állok-e. Azt mondta, hogy igen, én pedig mondtam, hogy nem állhatok alkohol befolyása alatt, hiszen muszlim vagyok. Ezek után megkérdezte tőlem a biztonsági őr, hogy akkor robbanószer, szúró-vágó eszköz van-e nálam.”

Hát, ebben azért benne van jó pár eljárás lehetősége az őr ellen. Pedig az Origo ellen kéne induljanak. Ez bizony szembe megy a fél Polgári Törvénykönyvvel – de lássuk, hogyan közölte ezt a hírt az Origo? (https://www.origo.hu/itthon/20190503-origo-kassai-zsigmond-tamadas-jozsef-attila-kor-balliberalisok.html)

„Megpróbált betörni az Origóba a csalás gyanújába keveredett József Attila Kör titkára

A balliberális sajtóban indított kampányban próbálja mentegetni magát Kassai Zsigmond, a sikkasztás és költségvetési csalás gyanújába keveredett József Attila Kör (ez egy balliberális irodalmi egyesület) volt titkára. Ennek keretében Kassai (több zavarodott és trágárságokkal teli e-mail után) ma megpróbált bejutni az Origo szerkesztőségébe, hogy aztán erről cikket írasson a 24 nevű balliberális propagandalapban. A cikket aztán villámgyorsan terjeszteni is kezdték a többi propagandafelületen, ahogy az ilyenkor náluk szokás.”

Tovább is van, ennyi is elég. A továbbiak csak azért érdekesek, mert ugyan jegyzőkönyveket épp idéznek – én is azokban láttam a „falrengető” összegeket, villamospénz mértékű „csalásokat” (százötvenezer forintos havi bevétel miatt támadták az érintettet, azért ez még fizetésnek sem nevezhető a mai világban, tessék elolvasni a kormánypárti statisztikákat) – azonban az állítólag „zavarodott és trágárságokkal teli” e-maileket viszont nem idézik. Pedig hát mi sem lenne egyszerűbb, ha valami, hát azok meg kell legyenek nekik.

Erre csak egy magyarázat lehet: valószínűleg sem nem zavarodottak, sem nem trágárok.

Azonban a mai írás szerzője mégis elkövetett két hibát. Kettőt is, mert a deutschi tétel értelmében nem lett volna szabad politizálnia a szerkesztőségből, ez az első. A második sokkal komolyabb.

Nem szignálta a cikket.

Ez azért volt hiba, mert ha én most őt összevissza sértegetem, elmondom szakma szégyenének, foltozott irhájú utolsó zsoldosnak, gyalázatos csalónak és hírhamisítónak – tehát annak, ami – ő nem indíthat ellenem sem becsületsértési, sem személyiségi jogi pert.

Ugyanis ez a kis Semptei Névtelen nem méri fel, hogy ez esetben nincs természetes személy, akinek a jogai sérülnének. Én nem egy bizonyos valakit minősítek, nevezek félanalfabéta zugfirkásznak, betűkulinak, műtrágyának a sajtószakma mezején (azért mű, mert igazinak is kevés), hanem egy akármilyen, meg nem határozott valakit, egy akárkit, nem egy megadott személyt.

Nincs felperes.

Ellenben ha ő visszasérteget, én indíthatok ellene akármilyen eljárást, élhetek keresettel, ugyanis én szignálom az írásomat, és tudomásom szerint természetes személy vagyok, a valódi, anyakönyvezett nevemet használom, ha engem megsért, találkozunk a független magyar bíróság előtt.

Na, öcsi, milyen érzés béna kacsának lenni, akire célba lőnek, ráadásul nagy szemű söréttel?

Így érzik magukat az áldozataid is.

Ennyit a politika és a sajtó viszonyáról.

Szele Tamás

Tetszik tudni, a tárgyilagos újságírással az a legnagyobb baj, hogy igazából semmi szükség nincs rá. A politikai propagandára egy picit nagyobb van, a legnagyobb arra lenne, hogy mind a tízmillió magyar személyesen megrendelhesse, mit akar olvasni a lapban, aztán akár megkapta, akár nem, fenébe rúghassa a sajtómunkást.

(Képünk illusztráció)

Szükség és igény erre volna, a tények sokadlagosak.

Történt pedig, hogy én két napig többek között Venezuela eseményeivel foglalkoztam. Nincsenek az említett államban olajkutaim, gumiültetvényeim, rokonaim vagy boldog őseim, egyszerűen azért foglalkoztam Venezuelával, mert ott történtek az események. Hogy pontosan mik is történtek, azt már óvatosabban írnám le, részint dicsőséges másrészt dicstelen egyrészt forradalom másrészt ellenforradalom, de az is lehet, hogy az egészet az amerikai propagandasajtó találta ki, sőt, ahogy a véleményeket nézem, az sincs kizárva, hogy én. A legvalószínűbb, hogy ilyen nevű ország egyáltalán nem is létezik. És ennek a nem létező országnak, valamint ellenzéki és kormánypárti köreinek, nemkülönben Soros Györgynek, Vlagyimir Putyinnak, Donald Trumpnak és Manfred Webernek vagyok én a fizetett ügynöke.

Hát, ha legalább megfizetnének, de az se sűrűn esik meg...

Az ugyanis a helyzet, hogy a caracasi eseményeket tényleg nem lehet egyféleképpen értelmezni. Egy borzalmas, pokoli helyzetben lévő államban zajlott valami puccskísérlet-féle, csak mivel a hadsereg menet közben kiszállt a kísérletezők mögül, márpedig katonák nélkül elég nehéz katonai hatalomátvételt végrehajtani, végül is annyi történt, hogy elég sok embert megvertek, elgázoltak terepjárókkal és most mindenki nyomoroghat tovább. A dolog azért fontos, mert ebben a nem létező országban, ahol egyébként sem történt semmi, de főleg annak az ellenkezője, hatalmas olajkincs található, mely azért a legtöbb nagyhatalmat izgatja, jelen is vannak, melyik így, melyik úgy.

Mármost én képességeimhez mérten leírtam a meglehetősen ellentmondásos eseményeket, körülbelül olyan érzés volt, mintha 1956. október 23-24 budapesti eseményeit akarná az ember apróra leírni, azzal a különbséggel, hogy nekünk pár nappal több időnk volt – de ha mindent egyszerre elővennénk, ami akkor történt, abból sem egyértelmű kép bontakozna ki.

Én, kérem, nem tudtam, hogy darázsfészekbe nyúlok. Én azt hittem naiv lelkemmel, hogy beszámolok némely történésekről, arra nem is számítottam, hogy békaemberekkel fogok találkozni. Ürgebőrbe kötve. Fogalmam sem volt arról, hogy úgy Maduro elnöknek mint Guaidó elnöknek komoly tábora van ebben a mi kis országunkban – én csak azt tudtam, hogy beszéltem már venezuelai menekülttel, és azt az iszonyatot, amiről ő beszélt nem lehet kitalálni. Annak igaznak kell lennie. Ott mérhetetlenül nagy baj van.

Természetesen azzal kezdődött, hogy bizonyos olvasók szerint hazudtam. Amerikai támadás érte a szegény kis szocialista országot, ahol különben minden idilli, nagy a jólét és a nők az utcán ropják a szambát. Ja, a szamba Brazíliában van. Mindegy, ropnak valamit. Igen, az Iszlám Állam is eleinte azt állította, hogy ők csak egy „békés kis kalifátus”, és ennek a nézetnek is sok híve volt a radikálisabb olvasók között... Hát, nem mondom, Guaidó se kisangyal, ne idealizáljuk, azért jóban van ő Washingtonnal, de nem hinném ezt a verziót, már csak azért nem, mert ha ezt a jenkik csinálták volna – akkor sikerül. Nekik sem sikerül minden, de azért ez nem a Disznó-öböl, amit alaposan elszúrtak, itt azért lett volna tér és lehetőség arra, hogy egy közepes alakulat is nagyot alkosson, ha megfelelően ki van képezve és fel van fegyverezve.

De hát nem ez történt.

Ez így, ilyen formában fel sem merült, ellenben elmagyarázták nekem a vérmesebbek, hogy Guaidónak nincs tömegbázisa, különben ugyanis győzött volna – igen, az a sok sebesült, akiket láttunk, az mind abból a tömegbázisból származik, ami nincs – hogy egy független újságírónő ott járt és azt látta, hogy nem látott semmit a nagy jóléten kívül, mely pokoli nyomor kizárólag az Egyesült Államok embargójának köszönhető, és bizonyítsam be az ellenkezőjét.

Hát izé, miért én bizonyítsam? A hölgy írását olvastam, nem bizonyít ő semmit, csak állít. Mutatom a tudósításokat, BBC-től Reutersig – ja, hát azok mind hazudnak.

Egymásnak is hazudnak.

Összehangoltan hazudnak.

Nem tudom, ha nem találkoztam volna már jó pár alkalommal a BBC budapesti tudósítójával, még tán el is gondolkodtam volna a dolgon, de ismerem mr. Thorpe-t, és kizártnak tartom, hogy ez a derék, kifogástalan úriember akár csak álmában vagy véletlenül is hazudjon. Egyenes, mint a római kard. Különben is. Sok száz tudósító sok ezer munkatárs mind hazudik, és senki sem szólja el magát, hát mi ez? „Világsajtó” - zúgta a kórus.

Én utoljára ilyesmit az érpataki polgármestertől hallottam, de aztán az megbukott. Biztos a világsajtó buktatta meg, és egyáltalán nem sikkasztotta el a közmunkások béralapját.

Amikor már ott tartottunk, hogy egy Ausztráliában élő nyugalmazott motoros küldönc közgazdaságtanra és angol nyelvre okított egy nyugalmazott bankigazgatót Venezuela kapcsán, aki Londonban tanult – azt meghagyom, ő az angol nyelvet beszéli, szemben a Nullarbor Plain lakóival, akiknek dialektusához ezer Shakespeare is kevés volna – akkor már nagyon untam. Rendben van, nem azt olvassák a cikkben, amit szeretnének, illetve pár ezren teljesen elégedettek a beszámolókkal, tízen-húszan meg keresztes hadjáratot vívnak a tényekkel, de hát ez mégis napisajtó, nem étlap, hogy a kedves vendég igényeihez igazodjon. Kicsit olyan volt a dolog, mint mikor régebben, 2010-14 között kiment az ember tudósítani egy-egy flashmobra, azon rendszerint megjelent harminc ember – mindig ugyanaz a harminc! - flesseltek, moboltak, és a végén félrehúzták a sajtómunkást: „Írd már azt, hogy legalább százan voltunk...” Inkább nem írtam számot, megbántani nem akartam őket sem, de csak nem hazudhatok írásban. A rekord az a rendezvény volt, amin matematikai pontossággal ketten vettünk részt: a szervező a maga részéről és én a sajtó részéről. De még abból is kihozott a szervező egy nyilatkozatot az Al-Jazeerának.

Még megérteném az igényeket, ha a kedves közönség pénzt adna a sajtótermékért, de ingyen kapja – így az még lehetne a baja, ha nem kapna hírt, de az a baj, hogy kap. Csak nem tetszik néhányuknak.

A csúcs viszont az volt, amikor levelet írt nekem a síron túlról maga Camilo Cienfuegos!

Én egészen komolyan azt hittem, hogy ez a derék kubai elvtárs 1959 október 28-án eltűnt Cessna 310-es repülőgépével valahol a floridai vizek fölött, Camagüeyből Havannába tartva. A részletekbe már csak azért sem érdemes belemenni, mert azokat senki sem ismeri, forradalmak idején és közvetlenül utánuk sok minden és sok mindenki el szokott tűnni, aranyórától népvezérekig, ritkán hívnak tanút ezekhez a tranzakciókhoz.

De hát nem véletlenül van arrafelé a Bermuda-háromszög is – Camilo előkerült és e-mailt írt nekem. Ennél jobban azt hiszem, már csak akkor lepődtem volna meg, ha maga Marx Károly interpellál személyesen, vagy felhív telefonon Lenin a Szmolnijból.

Jó. hát természetesen nem a valódi Camilóról van szó, csak valakiről, aki ezt a nicknevet használja, és igazából nem is panaszkodnék a levelére: ahhoz képest, amiket nekem írni szoktak, amiket ígérgetnek, ő egy finom úriember, akivel legfeljebb nem értünk egyet pár világnézeti kérdésben, de egy szavam nem lehet ellene – adna Isten ezerennyi ilyen Camilót, legfeljebb vitatkozunk kicsit, de hát az ilyen emberrel még lehet is, ez nem akar akasztani vagy agyonverni, meg is köszöntem neki, hogy emberségesen írt.

Nem értünk egyet, az egy dolog – de a mai világban már az is valami, hogy sem nem bánt, sem nem sérteget. Meg kell becsülni.

Különben is, ahogy azt a klendevi csodarabbi mondta: „Azt nem lehet, fiam, hogy mindenki szeressen.”

De azért nagy kár, hogy senki sem fotózott le, amikor megláttam, hogy egy hatvan éve elhunyt kubai forradalmár ír nekem levelet. Olyan képet vághattam, hogy bármelyik hollywoodi zombifilmben azonnal főszerepet kapok és most nem lennének anyagi gondjaim.

Volt nekem már részem hasonlókban, nyúltam én már korábban is darázsfészekbe. Egyszer még a vizes VB kezdete előtt összeadtam, hogy addig mennyibe került az előirányzott költségvetéshez képest a sportesemény (azóta ez az összeg jelentősen megnőtt még az akkorihoz képest is, sőt, tudtommal máig pénzünkbe kerül, csak már kevesebbe), és ez az írás valahogy a, hm, „nemzeti” oldal látókörébe került. Az még hagyján, hogy kommentekben elhordtak mindennek, ez egy ilyen szakma, aki kurvának állt, ne panaszkodjon, ha baszogatják, de mikor naponta harminc-negyven privát üzenetben részletezték, hogy fognak felkoncolni, az már kissé zavaróvá vált, lévén, hogy én a magánjellegű üzenőcsatornát magánéleti célokra tartom fenn.

Aztán pár hét alatt az is lecsengett – és érdekes módon nemzetiék között is volt olyan, akivel lehetett beszélni, egy nyugdíjas Dél-Dakotából például nem anyázással kezdte, tehát én sem úgy válaszoltam neki, elkérte a sarokszámokat, én elküldtem, forrással együtt – és elnézést kért. Szóval, ott is van kivétel, de azért a nagy többség mégis koncolós.

Az is emlékezetes volt, mikor egy sportlapnak dolgoztam, és híre jött, miszerint az orosz foci-világbajnokság előtt a mérkőzések helyszínéül szolgáló városokban kiirtották a kóbor kutyákat. Elég sokat, ami azt illeti. Valami véletlen folytán ez az írás is nagyobb figyelmet kapott a várhatónál, és megint elindult a népharag, mármint ellenem – először azt követelték, hogy mutassam meg a forrásaimat. Megmutattam. Aztán az illusztrációt kifogásolták – valóban nem a helyszínen készült, az ember ritkán utazik el Novo-sztaromensevijszkbe egy fotó kedvéért, kéne, de van az úgy, hogy a rögös út helyett a képszerkesztő keres egy képet halott kutyákról és alája írja: „Képünk illusztráció”. No, erről a fotóról – amit később le is vettünk – sok minden kiderült. Akadt olyan lelkes olvasó, aki megesküdött, hogy látta: az én zalakarosi nyaralóm kertjében készült, ahol is kutyákat mészároltam direkt a fényképezés kedvéért. Ebben csak annyi a hiba, hogy életemben nem jártam Zalakaroson, sosem volt kutyám, állatot még nem öltem, maximum, ha szúnyogot és a nyóckerben lakom, gangos bérházban, tehát a kertem is elfér egy cserépben.

De az olvasó látta, ahogy kutyákat ölök, és az onnantól kezdve úgy is volt.

Ennek is vége lett, Venezuelának is vége lesz, én még mindig kurva leszek Miskolcon, mikor ők már rég nem lesznek rendőrkapitányok, ahogy a régi vicc tartja – de nagyon fárasztó bír lenni az ilyesmi.

Velem lehet beszélni.

Mától Venezuela nem is létezik, tessék fogni egy radírgumit és szedjék le a térképről, ami nincs, ott nem is történhetett semmi, a világnézetünkbe nem illő hírek sincsenek, és Mohácsnál is győztünk. (Hoppá, ez nem jó: egy kutatócsoport tudtommal épp most dolgozik azon, hogy bebizonyítsa, miszerint tényleg győztünk Mohácsnál).

Nem igazán értem, miért pont Venezuela keltett ekkora felhorgadást, mert Pesten nem lett tőle sem drágább, sem olcsóbb a kenyér, de kérem.

A továbbiakban pedig azoknak, akik nem kedvelik a makacs és kellemetlen tényeket, azt tudnám ajánlani, hogy vegyenek elő egy papírt és írjanak rá saját és kellemes híreket, aztán olvasgassák.

De a honoráriumot küldjék el nekem.

Tényekre semmi szükség, míg van véleményünk, ugyebár.

Jó szórakozást.

Szele Tamás

Hogy a lényegre térjek, Venezuelából jelentik: az egyrészt forradalom, másrészt katonai puccs, tessék választani, lényegében véve elmaradt, de azért mégis sikerült produkálni hetvenegy sebesültet és egy halálos áldozatot tegnap. Egyébként minden marad a régiben: éhezés, sírrablás, nyomor, nyolcdolláros minimálbér, milliós kivándorlás és reménytelenség.

(Fotó: El Comercio/Perú)

Béke, szabadság és egyetértés, amit tegnap kívántam volt Venezuelának, a kanyarban sem látszik közeledni: de aki most elkezdi hibáztatni a „forradalmi tömegeket”, nem találja őket elég forradalminak, az hatalmasat téved. Persze, a magyar közönség, mely a világegyetem többi részét Hunnia egy majdnem felesleges féregnyúlványának látja, sommásan fog ítélni, ezen nem segíthetek: de jelezném, hogy ne akarjon már éhezőket csatába, utcai harcokba küldeni senki, aki soha életében egy napig sem éhezett.

A rövid, ám a fél világot megrázó eseménysorozat tényleg mintha egy mágikus realista regény részlete volna: Guaidó elnök (még egyszer mondom: Maduro is az, kettő van nekik, egy ellenzéki, egy kormánypárti) tegnapelőtt bejelentette, hogy a hadsereg vele van, illetve a néppel, épp ezért mindenki menjen az utcára és döntsék meg Maduro korrupt és bitroló rendszerét.

Hm, mondtam magamban, akkor két dolog lehetséges: vagy pénzhez jutott valahonnét Guaidó, mármint valódi, komoly pénzhez, mert különben nem szegény ember, és lefizette a tábornokokat, vagy olyan politikai támogatást kapott külföldről, olyan nyomást tudott gyakorolni a vezérkarra, hogy azok okosabbnak látták átállni. Esetleg mindkettő megtörtént. Ezt látszott alátámasztani amerikai részről a sok azonnali reakció és a Trump elnök részéről Kuba megfenyegetése, Maduro orosz nyomásra meghiúsult menekülési kísérlete Havannába, Putyin nyilatkozata arról, hogy a kétszáz orosz „tanácsadó” nem fog beavatkozni az eseményekbe – szóval, volt egy esélye a Maduro-rezsim bukásának, még ha nem is spontán, össznépi forradalom útján.

De ahol már a temetőket fosztogatják aranyfogakért, akkora a nyomor, ott ez a megoldás is elfogadható, és hát ne feledjük a dicsőséges – és szintén nem teljesen össznépi – kubai forradalom estét, melynek során a Líder Maximo, Fidel Castro valósággal megtendereztette a forradalmat, egy ideig egyaránt elfogadott szovjet és amerikai támogatást, sőt, első útja épp az Egyesült Államokba vezetett, és csak később dőlt el, hogy mégis a szovjetek nyerték a versenytárgyalást. (Mellesleg: a Castro által leváltott Batista ugyanolyan zsarnok és bitorló volt, mint Maduro, csak jobbról, szóval nincs új a nap alatt).

Valami ilyen tendereztetést kinéztem Guaidóból is.

Aztán meg az időpont megválasztása is szerencsés volt: május elsején mindenképpen lett volna tömegtüntetés Caracasban, ha a dühös népet a hadsereg is támogatja, Maduro tényleg jobban teszi, ha indul a repülőtérre, mint egy latin-amerikai Ceausescu, csak ő mondjuk el is jutott volna Havannába – már, ha eljut, ugyanis Guaidó hívei elsősorban a caracasi La Carlotta légibázist foglalták el, és ha van vadászgép, üzemanyag, lőszer és pilóta, akkor talán mégsem sikerül a kubai út.

Hát aztán kiderült, hogy se így nem volt, se úgy nem volt, hanem egészen másképpen lett minden.

Egyes katonai alakulatok átálltak – követhetetlen, hányan és melyek – mások nem, a tüntetés lezajlott, azt megtámadták a kormányerők, nekik köszönhető a hetvenegy sebesült és az egy halálos áldozat, aztán... aztán mindenki hazament, műsorváltozás volt, a forradalom elmaradt, és nem a hevület híján.

Maduro este a tévében bejelentette, hogy meghiúsították a katonai puccsot, melyet szerinte Leopoldo López, a jobboldali Népakarat párt házi őrizetből megszökött vezetője irányított. Miért nem Guaidót mondta, nem tudjuk. Általában véve kevés konkrétumot lehet tudni arról, mi játszódhatott le.

A Telesur tv-csatorna adásában, oldalán Vladimir Padrino védelmi miniszterrel megjelenő elnök közölte azt is, hogy visszahelyezte a venezuelai hírszerzés (Sebin) élére Gustavo González Lópezt. Hozzátette, hogy az ügyészség megkezdte a nyomozást az államcsínykísérlet ügyében.

A dolgokat bonyolítja, hogy Jorge Arreaza külügyminiszter tagadta, miszerint katonai puccs lenne folyamatban, de azzal vádolta Guaidót, hogy Washington utasítására cselekszik.

„Vladimir Padrino venezuelai védelmi miniszter az este azt közölte, hogy a biztonsági erőknek sikerült meghiúsítaniuk a puccskísérletet. A hírszerzés munkájának eredményeként, mint mondta, a hadsereg alakulatainak sikerült bejutniuk a caracasi Altamira sugárútra, ahol a lázadó katonák el akarták foglalni a La Carlotta támaszpontot. A hadsereg caracasi zászlóaljának tisztjeivel oldalán nyilatkozó miniszter jelentéktelennek nevezte a puccskísérletet, és azt állította, hogy a helyszínre eljutott lázadó katonák 80 százalékát becsapták, megtévesztették, és legtöbbjük azóta visszatért alakulatához.

Mondják el Venezuela népének és az egész világnak, hogy kudarcot vallott ez a béke aláásására és a polgárok nyugalmának megzavarására irányult erőszakos akció

– mondta Padrino. A miniszter kijelentette, hogy a puccskísérletet Washingtonból irányították „azzal a szándékkal, hogy vért ontsanak Caracas utcáin”.

Venezuela ENSZ-nagykövete, Samuel Acosta New York-i sajtótájékoztatóján szintén azt mondta: kudarcot vallott külföldi hatalmaknak az a kísérlete, hogy polgárháborút robbantsanak ki Venezuelában, utat nyitva egy külföldi katonai beavatkozás előtt, és bábkormányt erőltessenek az országra. Maduro elnök újfent megmutatta, hogy „kormánya az egyetlen és alapvető garanciája a békének és a legitim alkotmányos rendnek Venezuelában” – mondta a nagykövet, aki szerint a puccskísérlet ügyét meg kell vitatni az ENSZ Biztonsági Tanácsában.” (Index) (https://index.hu/kulfold/2019/05/01/venezuela_maduro_allamcsiny_guaido/)

Ha ez nem Venezuelában történt volna, hanem Törökországban, azt mondanám, mindjárt kezdődnek a tömeges letartóztatások, kivégzések – így is lesznek, bár aránytalanul kevesebb, mint Erdogan esetében.

De mégis, mi volt ez?

Nem állíthatom bizonyosan, mert nem voltam ott, de valami olyasmi történhetett, hogy Guaidó tényleg kaphatott valami nagyobb összeget és tényleg lefizethette a vezérkart, páran be is álltak mögé a fényképek és a videó kedvéért – csak aztán valamikor a tegnapi nap folyamán kaphattak egy jobb ajánlatot. Nem feltétlenül bőkezűbbet, de vissza nem utasíthatót. Esetleg olyan politikai nyomást gyakoroltak rájuk először, aminek nem tudtak ellenállni – és ugyanolyant gyakoroltak másodszor is rájuk, csak épp az ellenkező irányból. Azért ha valakik, hát a dél-amerikai tábornokok nagyon tisztában vannak azzal, hogy az ember halandó, sőt, a családja is az.

Egyszóval, a hadsereg először átállt, aztán visszaállt.

Az, hogy az ügyet a Biztonsági Tanács elé akarja vinni Maduro kormánya, olyasmit jelenthet, hogy akár így bukott el a hatalomátvételi kísérlet (ne feledjük: a kubai Moncada laktanya ostroma szintén valami ilyesmi volt) Caracasban, akár úgy, ebből most már mindenképpen nagyhatalmi konfliktus lesz, ha egyelőre csak a tárgyalások szintjén is. Eddig is az volt: de most már elkerülhetetlen, hogy Venezuela az érdekütközések egyik fókuszpontjává váljon.

Vagyis ott most évekig borzalmas lesz az élet – nem tisztem értékelni sem Guaidót sem Madurót, de a venezuelai nép érdekei lesznek körülbelül a legutolsó szempontok, melyeket a nagytiszteletű, tekintélyes diplomácia figyelembe fog venni a közeljövőben.

Marad a nyomor, éhezés, sírrablás, milliós kivándorlás, nyolcdolláros minimálbér és olcsó demagógia a kormánymédiából.

Ne legyen igazam, de Dél-Amerika szíriai konfliktusát látom érni Venezuelában.

Szele Tamás

Itt van május elseje, és ha tetszik hinni, ha nem, a venezuelai Caracasban is május elseje van, nem csak Pesten. Tudom, nehéz ezt így elfogadni, sokak számára az lenne a természetes, hogy Venezuelában még naptár se legyen – ők biztosak abban, hogy az csak nekünk jár – de van. Méghozzá egy nagyon zavaros, nagyon véres május elsejét tartanak most Caracasban.

Ott ma elmarad az énekszó és tánc, mint köszöntés, mondjuk nálunk is, de nálunk egyelőre nem azért, mert utcai harcok lennének, ellentétben Caracasszal. Majd lesz nálunk is hasonló vis maior, ahogy a közhangulatot elnézem, egyelőre nincs, szóval tessenek beérni a venezuelai helyzettel vérszomj ügyében. De hát lássuk, mi történt?

(Fotó: Daily Mail)

Azt történt tegnap, magyar idő szerint a kora délutáni órákban, hogy Juan Guaidó, a venezuelai ellenzék vezetője, akit több állam is elismert Venezuela elnökeként, közzétett egy videót az interneten, amin utcára szólítja híveit, és azt mondta, megkezdi Maduro elnök leváltását célzó műveletének utolsó részét, a „Szabadság Hadműveletet”. A videóban azt kéri a hadseregtől is, hogy álljanak mellé, jobban mondva azt állítja, hogy melléje is álltak már. Ezt azért nem kellene szó szerint venni, a későbbi események arra utalnak, hogy akadt katonai egység, amelyik mellé állt, akadt, amelyik nem. Tény azonban, hogy fegyveresek szabadították ki az ellenzék másik vezetőjét, Leopoldo Lópezt, aki a későbbi felvételeken Guaidóval együtt látható.

„Lópezt korábban bűnösnek mondták ki erőszak szításában a 2014-es kormányellenes tüntetések alatt. López most azt mondta, hogy a hadsereg szabadította ki, és ő is arra szólította fel az embereket, hogy vonuljanak az utcára.” (Index)

A terv az lehetett, hogy a végletekig elnyomorodott, kiéhezett venezuelai nép a most már szintén nem dúskáló hadsereggel együtt az elnöki palotához vonul, ott elfogják Maduro „másik” elnököt – mert Guaidó az „egyik”, illetve ízlés szerint tessék kiválasztani, melyik melyik – esetleg piknik keretében megsütik roston és elfogyasztják, de ha erre nem is kerül sor, a hatalmától mindenképpen megfosztják, a helyét dicsőségesen elfoglalja Guaidó, majd ettől mindenki menten gazdag lesz, huszonhat éves, középosztálybeli és jóllakott, valamint szőke és kékszemű. Na jó: majdnem mindenki.

De legalábbis kikecmereg évek munkájával Venezuela abból a gazdasági fekete lyukból, amibe Maduro és Chavez elnökök juttatták. Ez utóbbi változat tűnik valószínűbbnek.

Ugyanis a helyzet – számtalanszor megírtam már – nem rossz az országban, hanem szó szerint elviselhetetlen. A minimálbért nemrég emelték kétszeresére, vagyis nyolc amerikai dollárra, ebből az összegből jelen pillanatban a törvénytisztelő venéz négy kilogramm marhahúst vehetne – ha még léteznének az országban olyan elvont filozófiai fogalmak, mint a marhahús.

De nincs élelem.

Nincs gyógyszer.

Utcai bandák rabolják ki a lakásokat, polgárokat, már nem pénz vagy értékek, hanem étel után kutatva.

Nincs áram. (Ezt a kormány az Egyesült Államok beavatkozásának tulajdonítja, ami roppant érdekes, mert az erőművek viszont a kormány kezében vannak).

A temetőket felássák a bűnözők aranyfogak után kutatva, de nem hagyják ott a halottak csontjait sem: azokat a Santeria nevű vallás híveinek adják el, rituális célokra. (A Santeria – nagyon leegyszerűsítve – egyfajta vudu, persze, jóval több, katolikus beütésekkel, de ezt majd máskor magyarázom el, akit érdekel, olvassa el Jorge Amadotól Az éjszaka pásztorait). Még a híres emberek, írók, költők, politikusok sírjait sem kímélik a rablók, nem egy helyreállított sírra a család ki kellett írja: „Ezt már kirabolták”, hogy ne ássák fel még egyszer.

Hiperinfláció van és kizárólag a kormánymédia működhet.

Mindeközben Venezuela a világ olajban talán leggazdagabb országa, ahol pár évvel ezelőttig egész elviselhető volt az életszínvonal, korábban pedig kifejezetten magas - és remek volt ott élni. A gazdasági csőd Chávez elnök ötletelésének volt köszönhető, aki szocialista elvek alapján államosította az olajipart. Lenin elvtárs óta tudjuk: a fejlett szocialista tervgazdaság csodákra képes. Ebből a példából is láthatjuk.

Chávez utódja Maduro, aki szintén szocialista, míg Guaidó inkább jobbközépnek mondható, de mindenkit figyelmeztetnék arra, hogy ebben a rendkívüli helyzetben semmi, azaz semmi értelme nincs a békében és Európában alkalmazott politikai kategóriáknak (a magyar földön megszokottaknak meg pláne: a mi fogalmaink gyakran már a szomszédos országokban is a saját ellenkezőjüket jelentik).

No, de ott maradtunk el, hogy Guaidó harcba szólította a népet, azzal biztatva nemzetét:

„A nemzeti hadsereg meghozta a helyes döntést, és számít a venezuelai nép támogatására.”

De ezzel szemben harcba szólította a hős venézeket Diosdado Cabello, a kormányzó Venezuelai Egyesült Szocialista Párt alelnöke is, aki arra szólította fel a kormány támogatóit, hogy vonuljanak az elnöki palotához, és védjék meg Madurót „a jobboldali összeesküvéstől”.

Ezzel egy időben Jorge Rodríguez venezuelai információs miniszter azt mondta, hogy a kormánynak csupán „katonai árulók kis csoportjával” van dolga, akik puccsot akarnak végrehajtani. Azt is sietett bejelenteni, hogy az ország hadserege „szilárdan védelmezi az alkotmányt és a törvényes hatóságokat”.

Mondjuk, ha a caracasi nép mindkét felhívásnak eleget tesz, semmi szükség nem lett volna a hadseregre, megverik ők saját magukat is, de szerencsére nem ettek meszet: Madurónak nem nagyon van már barátja abban az országban. Annak dacára, hogy ő maga azt írta a Twitterre, miszerint „találkozott a védelmi testületek vezetőivel, és teljes hűségükről biztosították.”

Hát a vezetők, a tisztikar talán, míg nem kapnak valahonnét egy jobb ajánlatot... de jelezném, hogy a hadsereg támogatása a katonák támogatását is jelenti.

(Fotó: Chicago Tribune)

A tegnapi napon komoly összecsapások zajlottak, úgy tűnik, Guaidó erői megszerezték a caracasi La Carlotta légibázist, legalábbis az új elnök onnan is bejelentkezett videofelvételen, habár ugyanezen látható némi tűzharc is, igaz, sérülteket vagy halottakat nem látunk. Guaidó támogatói a caracasi bázisnál köveket dobáltak a biztonságiakra, a Maduróhoz hű biztonsági erők pedig könnygázt vetettek be ellenük. Az AP amerikai hírügynökség azt írja, hogy a La Carlota légi bázis felé vezető főúton is könnygázt vetettek be. A CNN helyszíni tudósítói szerint lövéseket is hallani lehetett.

Több megerősített forrás szerint két katonai jármű a tüntetők közé hajtott és többeket elgázoltak (a videón 02:19-nél látható). Ilyesmit kormányerők demonstrálókkal szemben gyakran elkövetnek, nagyobb méretekben a pekingi Tienanmen téren alkalmazták a tömegbe gázolás módszerét.

 A kormánycsapatok sérüléseiről túl sok adat nem érkezett, legfeljebb annyiról számolhatunk be, hogy a tüntetők módszeresen visszahajigálják nekik a közéjük lőtt könnygáz-gránátokat. Néha még sikerül is. Jelen pillanatban azonban nehezen eldönthető, hány katona harcol Maduro és hány Guaidó oldalán – az átállók (hiszen eddig a hadsereg egyértelműen Madurót támogatta) egy része kék szalagot köt a karjára vagy a szája elé, más részüknek viszont nincs még kék szalagja sem, tehát nagyjából mindenki lő mindenkire. Talán ennek is köszönhető, hogy sem a halottak, sem a sebesültek számát nem ismerjük pontosan: meg annak, hogy a harcok most is folynak, ha nem is hevesen.

 Azonban, mivel mára – ezért fontos május elseje! - a szakszervezetek tömegtüntetéseket hirdettek volt a fővárosba, arra számíthatunk, hogy az ellenzéki erők hatalmas utánpótlást kapnak vidékről és a korábbinál jóval nagyobb erők csaphatnak majd össze, ma fellángolhatnak a harcok.

 A világ érdekesen reagál az eseményekre. Tudjuk, hogy mintegy ötven állam ismerte már el Guaidót köztársasági elnöknek, elsőként épp az Egyesült Államok, azonban ezek sorában nem szerepel sem Oroszország, sem Kína, sem Törökország, sem Kuba. Venezuelában jelenleg hivatalosan körülbelül kétszáz orosz tanácsadó tartózkodik, nem hivatalosan senki sem tudja, hogy mennyi és arról sincsenek adatok, jelen van-e az orosz Wagner magánhadsereg a térségben. Illetve, csoda volna, ha nem volna jelen, inkább az a kérdés, milyen erőkkel tartózkodik ott. Meg nem erősített források a közelben járőröző orosz flottaegységeket is említenek – mindezeknek fényében különös, hogy Vlagyimir Putyin a caracasi nagykövetség útján jelezte: nem fognak beavatkozni.

 No, ha nem, akkor nem: de egyfajta beavatkozásra mégis sor került. Amerikai források, pontosabban a CNN alapján tudjuk, hogy Maduro magánrepülőgépe már útra készen várakozott a caracasi repülőtéren, havannai úticéllal, azonban érdekes módon pont az orosz szakértők és diplomaták „győzték meg” az elnököt (tessék megszokni, egyelőre kettő van, ez is elnök az is elnök még...), hogy ne hagyja el az országot. Hogy ennek mi a célja és értelme, azt csak sejthetjük, meglehet, mégis várható némi orosz beavatkozás – de akkor amerikai és kolumbiai is, és ezzel már el is indul az a konfliktus, ami Venezuelát Szíriává változtatja. Mindenesetre Trump elnök a legszigorúbb embargóval és szankciókkal fenyegette meg Kubát, ha „nem állít le minden katonai és egyéb akciót Venezuelában”. Ugyanakkor „reméli, hogy minden kubai katona békében hazatér”. Ez bizony azt jelenti, hogy a kubaiak is játszanak ebben a partiban...

 Venezuela most nagyon véres napok elé néz, nagyhatalmak tépik, a tulajdon zsarnoka marcangolja, de valószínűleg Guaidó sem ingyen és nem is külföldi segítség nélkül érte el a hadsereg akármekkora hányadának átállását – csak imádkozhatunk, hogy ne alakuljon ki ott egy tartós polgárháború vagy még inkább egy globális háborús góc, amit „pacifikálni” kell majd – láthattuk Szíriában, mit is jelent ez. Évekig elhúzódó harci cselekményeket.

 Még egy szóval tartozom a venezuelai népnek.

 Egy bocsánatkérő szóval.

 A tegnapi rövid és pontos híradásokat a magyar sajtóban olyan kommentek (is) kísérték, amelyek az agyonkínzott venezuelai nép szenvedésén örvendezve hozták összefüggésbe az eseményeket a magyar belpolitikával. Egyszer s mindenkorra szeretném itt leszögezni:

 Épp ezért szeretnék bocsánatot kérni Venezuela sokat szenvedett népétől néhány polgártársunk betegesen átpolitizált megnyilvánulásai miatt.

 És kifejezni azon kívánságomat, hogy legyen náluk végre béke, szabadság és egyetértés.

 Ma meglátjuk, mi lesz... az ő sorsuk most a világ sorsát is alakítja.

 Várunk és figyelünk.

Szele Tamás

Régi vicc nagyon, hogy a szovjet elemiben házi feladatot adnak. Két fogalmazást kell írni. Az első címe: „Ki a példaképem?”, a másodiké: „Miért pont Lenin?” De hát azok az idők már elmúltak, kérem, a mostaniak ezzel szemben pont ugyanolyanok, időnként rosszabbak. A magyar kormánypárton a régóta diagnosztizált politikai pedofília jegyei mutatkoznak újból.

Minden kampányidőszakban kitör belőlük ez az elfojtott szenvedély, nem bírnak magukkal, berohannak az első óvodába, iskolába és azonnal fényképezkedni kezdenek vagy mondanak valami eget verő baromságot – egyszerűen képtelenek enélkül kampányolni, ha mást nem tudnak bedobni, felavatják az új vécét, mint tették 2016. november hetedikén, akkor mondjuk nem kampánycéllal de talán nem véletlenül pont ezen a napon, vagy avatnak egy kaput, tanárnőt, óvónénit, mászókát, bármit - nem képesek elszakadni a tanintézetektől.

Képtelenség is volna a teljesség igényével felmérni a kormánypárti politikusok és önkormányzati potentátok ámokfutását az oktatási intézményekben, koncentráljunk csak a tegnapi hírekre mert lehet valami csillagállás, aminek okából tegnap hiperaktívak voltak.

„Orbán Viktor bevándorlásellenes programját kellett aláírniuk a józsefvárosi óvónőknek

A HVG a birtokába jutott hang és képfelvételekre hivatkozva arról ír, hogy egy józsefvárosi óvodában Orbán Viktor 7 pontos bevándorlás elleni programját kellett aláírniuk az ott dolgozóknak, akikkel azt közölték: felülről jött a kérés.” (444) (https://444.hu/2019/04/29/orban-viktor-bevandorlasellenes-programjat-kellett-alairniuk-a-jozsefvarosi-ovonoknek)

Ez esetben annyit lehetne mondani, hogy egy fokkal mégis valamivel elviselhetőbb, ha az óvónőket cseszegetik, mintha az óvodásokkal tennék ugyanezt, de persze ők sem ússzák meg. Kásler miniszter ugyanis a Kossuth rádióban és az M1-en is elmesélte, miszerint meg fog változni az egészségügyi kultúránk. Ez még nem lenne baj, tekintve, hogy két hete egy eperoham alkalmából magam is ott tartottam: nem hívok mentőt, a kivonuló csapatban, mentőtisztekben, orvosokban, ápolókban ugyan megbízok, de a kórházi körülményekben nem, magamtól még esetleg helyrejöhetek, de ha gyógyintézetbe kerülök, akkor nem terem nekem orvosság a kertben. Ezt Kásler is lassan tudomásul veszi, ugyanis a mostani doktrína szerint:

„Arra koncentrálunk, hogy elkerüljük a betegségeket, minél később alakuljanak ki a betegségek.”

Tehát a prevenció kerül előtérbe. Hát, hogy én ezt nem tudtam 2001-ben, mikor szilánkosra törtem a bokámat... Mert ugyanis ha tudom, akkor arra koncentráltam volna, hogy elkerüljem a bokatörést, és így jóval később törtem volna el. Okos ember ez a Kásler, annyit mondhatok. De sőt, még előrelátó is. A diagnózist nem az orvosi karra, hanem a kisdedekre bízza.

„Óvodáskorban megismerkednek bizonyos jelekkel, tünetekkel, panaszokkal, és észreveszik a szülőn, nagyszülőn, akkor felhívhatják rájuk a figyelmet.”

Fel ám, és már indul is a rohammentő, mert az ötéves Pistike diagnosztizált. Mondjuk ennek van hátulütője is: tudtommal Kásler miniszternek nincs unokája, de ha lesz, és azt mondja az édesanyjának a vasárnapi ebéd után, midőn Kásler épp befejez egy mélyebben szántó eszmefuttatást kávé mellett, hogy „Mama, a nagypapi tökhülye”, akkor kiszállnak az ápolók és hozzák a muszájdzsekit?

Meg aztán, azt a diagnosztikát mindenképpen meg kell majd tanítani az óvodásoknak, lesz majd az óvodákban gasztroenterológiai és traumatológiai csoport, med. univ. csoport és esetleg – szadistább lurkóknak – fogászati is, egyszóval az egészségügyi káderképzés már a kisdedóvóban elkezdődik és komoly presztízsharcok folynak majd a szülők között, kinek a gyereke kerülhessen a valamikor majd várhatóan jól fizető szakmára képző nőgyógyászati csoportba és kié maradjon a szinte csúszópénzmentes aneszteziológiaiban.

Mert, kérem, nem az óvodának, hanem az életnek tanulunk.

Unokáink egytől egyik doktorok lesznek, mondjuk az ilyenformán nyitott kérdés, hogy ki fogja ellátni az élet egyéb feladatait, de legalább orvoshiány nem lesz. Ha csak nem vándorol ki a teljes nemzedék. Sőt, ha harminc év múlva valahol a világban kerülközik egy magyar, aki nem orvos, arról minden nyomozás nélkül lehet majd tudni, hogy emigrációban született.

Kár, hogy ebből az áldásból a serdültebb korosztály kimarad, de azért velük is foglalkoznak alaposan. A nagykátai művelődési központban már évek óta rendeznek vetélkedőket az ifjúság számára, de a legjobban az ideinek a feladatai sikerültek. Ezek már valódi kis remekek, a szép új világ tükrei. Aszongya például:

„Készítsetek interjút egy migránssal, aki elmeséli, hogy miért akar ő Magyarországra jönni, és miért jó neki, ha letelepedési kötvényt vásárol nálunk!”

Miért?

Jó?

Különben ide nem nagyon akar senki sem jönni, aki mégis olyan nyomorban, bajban van, hogy ahelyett már Magyarország is megfelelne, annak nincs pénze kötvényre, az valódi menekült. De mi lehet a kérdés célja? Hátha Nagykátán jár a katapurtálai maharadzsa, betéved a művházba, meghallja az érveket és azonnal kötvényt vásárol, majd hátralévő életét traktoristaként tölti a településen? „Indiába sóért mezítláb megy Gandhi, vegyen nálunk kötvényt Jóska, Pista, Bandi?”

„A gyerekeknek Mészáros Lőrinc és Mark Zuckerberg bőrébe bújva kellett volna megbeszélniük egymással, miért sikeresebb a magyar milliárdos a Facebook alapítójánál.”

Ez már kegyetlenség. Lehetetlen feladatot előírni, gyerekeknek? Egyfelől, a fél magyar sajtó évek óta dolgozik az ügyön és megírható eredményre nem jutottunk, tudni tudjuk, miről van szó, de nem vagyunk hülyék le is írni, hogy aztán jöjjön a per. Másfelől: miért? Sikeresebb? Egyszer próbálkozna valódi versenypiaci körülmények között, véres fejjel hoznák haza. Ezt azért ő is tudja, nem is próbálkozik igazi meccsen, csak hazai pályán, ami feléje lejt.

Még szerencse, hogy az egyik csapat szót emelt a migránsos kérdés ellen, mely reklamációból komoly vita következett, ám végül megszavazta a zsüri, hogy töröljék a feladványt. Érdekes módon még a zsűriben ülő fideszes önkormányzati képviselő is a feladat ellen voksolt, ezek szerint ő is úgy érezte, hogy átléptek egy határt a politikai feladattal.

A Mészáros Lőrinces műsorszám bezzeg maradt.

Egyszóval, a mai magyar eredmények kenterben verik a valamikori szovjeteket, az elvtársak a fasorban sincsenek már a mi pedagógiánkhoz képest.

Azonban attól tartok, olyan feladat magyar iskolában nem lesz, hogy „Ki a példaképed és miért pont Orbán Viktor (vagy Mészáros Lőrinc)?”

Nem lesz, ugyanis a sikeresebb dolgozatok elkövetőit azonnal letartóztatnák.

Tartanának a konkurenciától.

Szele Tamás

Menthetetlenül anyagias kezdek lenni, kérem. Ezt talán az okozza, hogy bizonyos jövedelmeim rendre töredékesen, késve érkeznek ilyen és amolyan okokból. Ötvenegy évesen már nem találom romantikusnak az igazság nyomorgó dalnokának szerepét – de talán nem is magamról szeretnék most beszélni, hanem az ország pénzügyeiről, mert azok is körülbelül olyan jó állapotban vannak, mint az enyémek.

Épülünk, szépülünk, mintha egy ötvenes években írt termelési regényben élnénk, és csapást csapás után osztunk a rothadó kapitalizmusnak, bocsánat, a dekadens brüsszeli bürokratáknak, akik lakosságcsere útján akarják elrabolni kultúránkat (két dolgot nem értek, pedig ezt a ma reggeli Origóban olvastam, az egyik az, hogy ha elrabolták a kultúránkat, utána mihez kezdenek vele, ugyanis sok mindenre nem jó és eladni sem lehet - a másik, hogy ha kicserélik a lakosságot, akkor mi hova megyünk? Vannak még kérdések, elvtársak, szó se róla...). És ott van rögtön a kínai csoda, jó hírként, aminek érdekében Orbán Viktor eljárta a legszebb, ünnepi pávatáncát pekingi útján a Tiltott Városban a császár színe előtt. Hát az olyan jó megoldás, hogy belé is fogunk gebedni.

Az egész azzal kezdődött, hogy nem szeretünk adósságot fizetni, csak adósságot csinálni. Azt szeretünk is, tudunk is: mondjuk én csak mérséklettel kritizálnám ezt a szép, magyaros szokást, mert volt dédapám, akinek sikerült falut elkártyázni, sőt, a család másik ágán meg fatelepet sikerült elinni, és akkor még nem beszéltünk az évszázadok során megszöktetett primadonnákról. Szóval nálunk az adósság csinálása és meg nem adása nemes, ősi hagyomány, csak a világ többi része ezt nem érti. A világ többi része akkor vesz fel hitelt, ha már nagyon muszáj, és mindig tudja, miből fogja megadni, ezért is képes hitelszerződést kötni – mi, magyarok, sőt, mimagyarok filozófusok vagyunk, azt valljuk: senki sem lát a jövő méhébe, legfeljebb a jövő nőgyógyászai, ki tudja mi lesz, jöhetnek akár kedvező fordulatok is - aztán nem jönnek. De addig is, ide a pénzt, ihatnánk, mulathatnánk, dorbézolni akarunk.

Elő legszebb ünnepi tobzainkkal, tobzódni fogunk.

Ja, hogy a tobzok is a zaciban vannak.

Az is ősi hagyományunk!

Na jó, kicsit komolyabban: ugye, az IMF-et megállítottuk, Brüsszel a jelek szerint arra készül, hogy minket állítson meg (Álomkép, ne mozdulj – mondja majd Luciferrel az Ember Tragédiájából - „Érezd kezemnek végzetes hatalmát”), erre lesz jó majd a választások és a nyári vakáció után a huzavona a Fidesz sorsáról a Néppártban, habár a kormánylapok tanúsága szerint a magyar kormánypárt jövőjét pillanatnyilag Salvini alfelében képzeli el, azzal a feltétellel, hogy Salvininek lesz pénze és hatalma, melyet készséggel, önként és örömmel maradéktalanul átnyújt Orbán Viktornak. Ellenkező esetben megfelelnek az eddigi alfelek is lakóhelyül. Aztán jön a hetes cikkely alkalmazása vagy az attól való eltekintés, ami minden, most megválasztott magyar EP-képviselőt megfoszthat szavazati jogától, nem csak a kormánypártiakat, ez egy ilyen játék, közben még felállhat a Manfred Weber által szorgalmazott bizottság is, amely az uniós pénzek költését ellenőrzi, és ha feláll, nekünk végünk: ahogy mi kitapsoltuk azokat az ablakon, még az is lehet, hogy meg kell adni őket.

Akkor kihez menjünk mi, vitézlő nyuszikák ebben a nagy, setétlő kerek erdőben pénzért? Már csak a Medvéhez vagy a Sárkányhoz mehetünk.

A cár atyuska meg hektikus ember, ad ő, ha olyan kedve kerekedik, de el is vesz, ha megfordul a hangulata másmilyenre, meg hát általában is szeret ő ott aratni, ahol nem is vetett, sőt, szeszélyei is vannak – most például olajat nem ád, azt mondja, valaki belépiszkított az olajvezetékbe, szerves klórvegyülettel szennyeződött a nafta, inkább ne is kérjük. Nem kérjük, de azért jó, hogy nincs tél. Meg adott ő már nekünk Paks 2-re gigahitelt nekünk, sírtunk is eleget, hogy az unokáink is fizetni fogják: hát, hogy azzal a pénzzel mi van, nem tudni pontosan, tavaly októberi hírek szerint semmi baj vele, akkor még megvolt. Csak hát mennyi is volt a teljes paksi hitelösszeg?

98 millió euró.

Dárius kincse, mondanánk, irdatlan pénz, csakhogy Dárius a fasorban nincs a kínai császárhoz képest.

Mondjuk ez a 98 millió euró sem hiszem, hogy elég az új reaktorblokkokra, de erre már lehet kérni többet, ha elfogy, ez már alapja annak, hogy komolyan vegyenek minket.

Viszont ez villamospénz a belgrádi vasút 750 milliárdjához, tehát hétszázötven ezer milliójához képest! Persze lesz majd az is ezer milliárd, minimum, ne tessék félni, ez a kölcsön még kölyök, növésben van.

Ezt már Kínától kapjuk, konkrétan a kínai állam adja a kínai Eximbankon keresztül. Annak a drága, hitelképes magyar államnak. Mi felvesszük, kifizetjük belőle a háromtagú vasútépítő konzorciumot, ők vagy megépítik a vonalat, vagy nem, előbb-utóbb csak megépül, és a végén nekünk lesz egy vasútvonalunk, amit azonban csak a kínaiak fognak használni, ők azonban ingyen.

Ja, és lesz ezermilliárd forint adósságunk is.

Amit viszont kímélet nélkül be fognak hajtani rajtunk. Nálam nagyobb barátja a kínai kultúrának, embereknek, ételnek, életnek kevés akad, én vagyok az a csodabogár, aki magamtól hallgatok pekingi operákat, szórakozásból, de bizony pont azért, mert ismerem a környezetet, akármekkora bajban is lennék, kínai üzletféltől kölcsönt sosem kérnék.

Kínában máig komoly harc folyik az asszony- és gyermekkereskedelem ellen, éspedig azért, mert a törvény ugyan tiltja már régóta, de manapság is megesik, hogy a hitelezők rákényszerítik a fizetésképtelen adósaikat – persze, ezek már csak magánuzsorások, nem cégek, és főleg nem a kínai állam – hogy az adósságaik fejében eladják nekik a családtagjaikat. Persze felnőtt, férfi családtagokkal nem nagyon tudnak mit kezdeni, ezért aztán az asszonyokat, lányokat viszik el. Nagyon tilalmas, a hatóságok is nagyon üldözik, de 1948-ig ez volt a törvény, és a köztudatban még mindig él – náluk meg ilyen a hagyomány. Ez még a Ming-kori törvénykezésben gyökerezik, és ha majdnem négyszáz évig benne maradt a köztudatban, kelleni fog még négyszáz, hogy eltűnjön belőle.

Mondjuk a kormánytagok hölgynemű családtagjait nem féltem különösebben, ekkora összegre még ők sem jelentenének elég fedezetet, pedig irgalmatlanul drágáink ők nekünk, de annyit elmondhatok, hogy ahol kínai a hitelező, ott nincs csúszás, nincs késés a törlesztésben, mert ha van, hét rossz is van az adós számára.

Ezzel együtt vannak államok – főleg nagy bajban lévők, eladósodottak – melyek mégis belemennek a kínai hitel felvételébe. Magyarország ezért már nyolc-kilenc éve harcol, hát lássunk néhány példát, mennyire volt érdemes nekünk bekerülni Kína adósainak exkluzív klubjába?

Az első Kenya. Ott Kína a Mombasa-Nairobi SGR-vasútvonalat (Standard Gauge Railroad, vagyis szabványos nyomtávú vasút) építette meg, a miénkhez kísértetiesen hasonló hitelfeltételek mellett. Ez egyfelől másfélszeresére emelte Kenya államadósságát egyből, másfelől 2020-ig kéne rentábilissá válnia, de kevés ráfizetésesebb vasút van nála a világon, talán csak a felcsúti kisvasutat használják kevesebben. A kenyai munkásokat – köztük diplomás vasúti mérnököket is – csak szemétszedésre, takarításra használják, a kenyaiakkal szemben a legszigorúbb apartheid módszereket alkalmazzák, de hát oka is van ennek: nem szeretnék, ha a vonal valamiképpen nyereségessé válna. Ugyanis ha Kenya nem fogja tudni kifizetni, hát bizony másképpen kell majd törlesztenie, mondjuk át kell adnia az egész vasutat, kínai tulajdonba. Ezt hosszabb írásban elemezte a 24.hu (https://24.hu/kulfold/2018/07/19/kenya-kina-vasutvonal-rabszolgasag-hitelcsapda), érdemes beleolvasni.

A másik ország, ami hasonlóképpen járt, az bizony Srí Lanka. Ott a változatosság kedvéért nem vasutat, hanem kikötőt építettek kínai hitelből, csak épp fizetni nem tudták, át is kellett adják az egész kikötőt Kínának kilencvenkilenc évre. Dzsibuti is kikötőt vesztett így, Zambia meg egyenesen a lusakai repülőteret.

A legérdekesebben Venezuela járt – Chávez és Maduro egyenesen beinvitálták a kínai befektetőket a gyengélkedő venéz gazdaságba, amivel nincs is semmi baj, a baj akkor kezdődött, mikor már nem pénzért adta Maduro az olajat a Kínai Népköztársaságnak, hanem kölcsönért. Tehát olyan pénzért, amit később még meg is kell adni – ügyes, ügyes, csak mi köze az olajnak ehhez az üzlethez? Nyilván az az extraprofit rajta, plusz a kamatok.

Idén februári értesülések szerint viszont Kína aggódik a venezuelai olajiparnak nyújtott kölcsönei jövője miatt, mivel Caracasnak a kínai kereskedelmi minisztérium adatai szerint csaknem húszmilliárd dolláros adóssága van Pekinggel szemben. Ezért Washingtonban tárgyalásokat folytatott Juan Guaidó ellenzéki vezető képviselőivel... ugyanis a „kölcsönért olajat” típusú megállapodások - amelyeket Oroszország és Kína kötött Caracassal - már az előző venezuelai elnök, a néhai Hugo Chavez idején is életmentő segítséget jelentettek Venezuelának, de a kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok Nicolás Maduro 2013-ban történt hatalomra kerülése óta gyengültek. A hozzá nem értő politika miatt ugyanis zsugorodott a venezuelai gazdaság teljesítménye és csökkent az olajkitermelés is.

Aztán most látjuk, mi folyik: Venezuelában hatalmas költségekkel és óriási beruházások árán, de megvalósult a földi pokol, orosz, észak-amerikai és kínai szakértők hada vár arra, hogy pacifikálhassák az országot, melyből már kétmilliónyian kellett elmeneküljenek – nem, kedves magyar választópolgár, nem azért menekülnek ide is, oda is, mert a Fidesz jelölteire akarnak szavazni az uniós választásokon és nem is a „könnyű élet” ígérete csábítja őket el a hazájukból, hanem az életüket mentik.

Tegnapi hír szerint Nicolás Maduro elnök több mint kétszeresére, havi hozzávetőleg 8 dolláros összegre emelte a minimálbért a súlyos társadalmi-gazdasági válság sújtotta Venezuelában. Az erről szóló, pénteken közzétett elnöki rendelet szerint az eddigi 18 ezer bolivaros minimálbér április 16-ig visszamenőleg 40 ezer bolivarra emelkedik. Nicolás Maduro emellett elrendelte a 25 ezer bolivaros (hozzávetőleg 5 dolláros) étkezési jegyek visszaállítását is. Az új minimálbér összege a létminimum alig tizede az életszínvonal mérésével foglalkozó Genda civilszervezet szerint, és mindössze négy kilogramm marhahúsra futja belőle.

Szóval, ez elől menekülnek. Így tessenek gyűlölni őket.

De térjünk vissza az eredeti gondolatmenethez: lám, ilyen helyzetben vannak most Kína adósai.

És mi még éveket pedáloztunk is, hogy közéjük kerülhessünk!

Mondom én, hogy hülyék vagyunk.

Hozzák a tobzaimat, tobzódjunk, míg lehet!

Szele Tamás

Kérem, bizonyos anyagi okok miatt el kellett gondolkodnom: mivel lehet ma, Magyarországon pénzt keresni? Ha az ember nem tőkepénzes, és nincs biztos háttere, tulajdonképpen csak két üzletágban érvényesülhet: az álhazafiságban és a népbutításban. Lehet még dolgozni is, csak azt nem nagyon fogják megfizetni, vagy ha megígérik, hogy megfizetik, nem fogják kifizetni.

Maximum hosszas viták után. A munka, mint jövedelemforrás meglehetősen visszaszorult: akkor marad a hülyeségipar és a hazafiságipar. Mindkettőnek sok ága van, a hülyeségiparban sajnos már telített a piac, a múltkor néztem utána: egy álhírt, ami arról szólt volna, hogy egy srác elhagyott százhúszezer forintot az iskolapadban, kár, hogy tizenkét soron belül kétféleképpen hívták, körülbelül félmillióan láttak egy nap alatt, ami ha csak tizenhét forintot számítunk egy-egy, a cikk mellett megjelenő reklámra (körülbelül ennyit ad a Google, vagy néha harmincötöt), akkor is komoly bevétel – és az álhírlapokban nem egy ilyen förmedvény jelenik meg naponta, hanem húsz-harminc.

Valóságos aranybánya, pénzverde.

Persze ez a félmilliós nézettség annak is köszönhető, hogy mára a hajdanában amatőr módon összedikicselt álhírlapok komoly szervezetbe tömörültek: a kamupártok is ezt tették amint Gulyás Márton dokumentumfilmjéből is láthattuk, nem kis megrökönyödésünkre.

Megy az álhír vándorútra, egyik site-ról a másikra, lapoldalról közösségire, csoportból csoportba, azért is kiszámolható a nézettsége, hiszen a csoportok taglétszáma és a kedvelőik száma nyilvános – márpedig azok mind megkapják. Irtózatos pénz lehet ebben, annyit mondhatok. De hát a kamupártokban is hatalmas összeg volt. Gulyás Márton 2,2 milliárd elsikkasztásával vádolja őket, én az ügyek pár részletét ismertem már korábban is, sőt, írtam is róluk, én vagy kétszáz m illióval kevesebbet számoltam. A filmnek az a múlhatatlan érdeme, hogy felderítette: Seres Máriánál és párjánál, Stekler Ottónál összeérnek a szálak, és ők adták a kamupártoknak a valódi alaptőkét: a réges-régi népszavazási kezdeményezés alkalmából összegyűlt hatszázezer aláírást és a hozzájuk tartozó adatokat. Erről például nekem fogalmam sem volt, komolyan hittem, hogy kisebb csoportokban, bandákban garázdálkodnak, azt például ki tudtam deríteni, miszerint az Összefogás Párt három párt családi szövetsége volt, de a többi kapcsolatukról nem tudtam – márpedig úgy áll a helyzet, hogy a jelek szerint mindegyik kamupárt, álpárt a Seres-Stekler művekhez tartozott.

Kérem, ezek iparosították és centralizálták a választási csalást. Hogy ez az üzletág a hülyeségiparhoz vagy a hazafiságiparhoz tartozik, nehéz volna megmondani, egyfelől a kettő között nincs éles választóvonal, másfelől maguk az engedéllyel bíró, megválasztott politikusok is úgy működnek időnként, mintha a mindenegyben szerkesztői volnának.

Eltöpreng az ember, hogy esetleg nem azok is?

Hiszen a régi, rossz hírű káinfó munkatársai a héten coming outoltak, mármint nem a szexuális életükről, az a lőtéri kutyát nem érdekli, hanem megjelentek a Mi Hazánk egyik rendezvényén, nevüket, arcukat vállalva, amire tizenhárom éve nem volt példa. Bizony, akadt közöttük volt MIÉP-es politikus, akadt Pax Hungarica-vezető is. Olyan ember, aki dolgozott is valódi sajtóban, csak egy volt a csapatban, gondolom, az írhat mindegyik helyett, de tollbamondás után. No, attól még ő sem lesz rokonszenves, mert ő volt a legantiszemitább, meg hát a szakember felelőssége hibák esetén mindig nagyobb, mint az amatőré, elvégre a szakember tudja, mit nem szabad, az amatőr csak sejti.

Igaz, a káinfó esetében a politikus is szakember, szóval sáros ott mindenki, fülig. Mondjuk most főhet a fejük, értelmetlen egy lépés volt ez a kitárulkozás, azt hihették, nekik már semmi sem árthat: hát bizony árthat.

Két dolog is.

Az egyik gondjuk az lesz, hogy ellenük ez alatt a sok év alatt temérdek vizsgálat, nyomozás indult, mindenféle valóban elkövetett jogsértések, uszítások miatt: ezek a vizsgálatok azonban kudarcot vallottak, leálltak, hiszen képtelenség volt nem csak az elkövető, de még a felelős szerkesztő vagy a laptulajdonos személyének felderítése is. Mondjuk egész Budapest tudta, hogy a felelős szerkesztő és/vagy laptulajdonos Novák Előd, csak senki sem tudta bebizonyítani. Erre még most sincs bizonyíték, körülbelül három percig, de nem tovább – ugyanis ha felélednek ezek a döglött akták, márpedig egy jó pár fel fog éledni, a párteseményen megjelent munkatársakat be fogják idézni tanúként, és leginkább csak egyet kérdeznek majd tőlük, de azt annyiszor, ahányszor kell. Azt, hogy ki a főnök, ki a felelős? Meg fogják mondani, egyikük sem római hős, egyikük sem egy Mucius Scaevola.

Ami a kormánynak jól jöhet, de sietni kell vele, ha még az uniós választásokon fel akarják használni ezt az eszközt – más kérdés, hogy ki ellen, ugyanis Novák Előd, Esze Tamás és Lantos János a bűncselekmények elkövetésének idején még a Jobbikban, a MIÉP-ben illetve a Pax Hungaricában politizáltak, azonban most a Mi Hazánk akolmelegében bújnak össze, és hát ez a párt nem épp a legvérmesebb ellenzéke a kormánynak, sőt. Szóval ha lesz Kurucinfó-per, vagy lesznek ilyen perek, akkor a kormány beáldozza az ő Előd barátját egy csapás kedvéért a Jobbikra, ha nem lesz, akkor még kell nekik valamire.

Felmerül még egy politikamentesnek tűnő szempont is: a káinfóban szép számmal jelentek meg reklámok. Ezekért pénz jár, a bevétel után meg adót kell fizetni – mármost vagy az a helyzet, hogy ezek szerint a NAV tizenhárom évig tudta a Nagy Titkot, nevezetesen hogy kik és miféle cégek állanak az uszító lap mögött, de nem osztotta meg egyéb hatóságokkal, vagy pedig ezek az emberek tizenhárom évig nem fizettek adót, ami azért még nálunk is kunsztstikli, főleg, ha azt vesszük, hogy a világ legnyilvánosabb üzletágában keresték a pénzt.

Van még egy harmadik lehetőség, miszerint a világon minden illetékes tudott mindent, csak senki nem tett semmit, „hazafiságból”, ebbe bele sem merek gondolni, ugyanis ez lehet a legvalószínűbb. No, mindegy, ez is ki fog derülni, nem úgy ismerem én azt a hivatalt, hogy lemond tizenhárom év reklámbevétel után járó adóról.

Azért a káinfót sem tudom egyből besorolni: hülyeségipar is, álhazafiságipar is, gyűlöletipar is – kategorizálja őket a Lucifer a Pokolban.

Mondjuk a kamupártokkal és az álhírekkel egy kategóriába esik, az biztos. Tulajdonképpen azokkal is operált, mert például a Pax Hungaricát komoly szervezetnek soha nem lehetett mondani a maga minimális tagságával. Az álhírek nélkül meg a káinfóból csak a szóközök maradnának.

És ahogy a kamupártok összeértek Seres Mária törékeny kis kacsójában (hiszen ő adott nekik enni, inni, aláírást, adatokat), ahogy látjuk, hogy az álhírlapok egyre komolyabb szervezettséggel terjesztik a hülyeséget, már komoly struktúrájuk van – nem lehet, hogy ez tulajdonképpen nem két üzlet, hanem egy?

Ugyanaz a maffia irányíthatja ezek szerint a választási csalásokat, a sosemvolt szenzációkat, a manipulációt, a hazugságokat.

Egy brancs ezek mind, mondanák a Tanúban.

Jó, hát azt látjuk, ők miből fognak megélni: ebből, pontosabban és végső soron belőlünk.

Hazugságból, gyűlöletből, azzal kereskednek.

Az is palimadár, aki megveszi.

Az ilyeneknek jól fog menni még egy darabig.

De mi mivel fogunk pénzt keresni?

Szele Tamás

De megy ám, sőt, száll a négyhuszonnégyes is, mert a Mészáros fűti, és tessék még ideképzelni mindenféle vasúti vonatkozású dalokat, kezdve azzal, hogy „Az én babám vasutas”. Alaphangulat megvan? Jó, akkor sihuhu, vonatfütty, indul a gyorsteher Belgrádból Budapestre, 160 kilométeres óránkénti sebességgel, hozza az árukat, viszi a pénzünket.

De nem Belgrádba viszi a pénzt, hanem Pekingbe, kínai a vonat.

Annak dacára, hogy a köztudatban ez még nem terjedt el, Kína vasútépítő nagyhatalom, melyet rövidesen magunk is tapasztalhatunk. Talán akkor kezdődött el a kínai vasút szárnyalása, amikor egy párthatározat nyomán megkezdődött a gyorsvasúti hálózat kiépítése a kontinensnyi országban. Valljuk meg: szükség volt rá, olcsóbb volt jóval, mint a belföldi repülőjáratok, és csodálatosan sikerült megvalósítani – az már más kérdés, hogy nem mindenhol örültek neki, a tibeti vonal például nem annyira azért épült, hogy embereket vigyen a Világ Tetejére, sokkal inkább azért, hogy ásványkincseket hozzon el onnan: volt is néhány probléma az első személyszállító járat indításakor, ugyanis út közben vették észre állítólag, hogy megfeledkeztek a szerelvény nyomáskiegyenlítéséről, és hát ott fent, sok ezer méteren – Tanggula állomás például ötezer méter fölött fekszik – pöttyet ritka a levegő. De mondjuk tényleg nem kéjutazóknak szánták ezt a vonalat, viszont akkor is, valaha Pekingből Lhászáig legalább egy évig tartott az út, most negyvenhét óra.

Az már más kérdés, hogy Tibetet kínai nyelven úgy is hívják, hogy Hszicang, vagyis „nyugati kincseskamra”...

Már akkortájt látszott, hogy a kínai vasútépítő cégek – kissé bonyolult róluk ilyen értelemben beszélni, hiszen részint kapitalista, részint szocialista, sőt, sok szempontból időnként még állami résztulajdonban is lévő cégekről van szó – nem fognak megállni a Középső Birodalom határainál. Túl jó üzlet a vasút ahhoz, hogy ne folytassák a terjeszkedést. Akkor találták ki azt a hitelnyújtással kombinált módszert, aminek most majd mi fogjuk inni a levét: nagyon leegyszerűsítve arról van szó, hogy a kínai fél hitelt ad nekünk, amiből mi megépítjük, amit kell, és majd a hitelt is letörlesztjük – tehát voltaképpen ingyen lesz nekik a vasút, nekünk meg pénzbe kerül.

Nem csak nálunk épül kínai vasút ilyen hitelstruktúrával: például tavaly kezdték építeni Kenyában a Nairobi-Mombasa vonalat, amit tovább építenek majd az ugandai Kampaláig, aztán Ruandáig, habár ha így haladunk, szerintem meg fogják hosszabbítani Bicskéig, sőt, Lovasberényig is. A jó kenyaiak persze örülnek a szép, új vasútnak, csakhogy... A vasutat az állami tulajdonú China Road and Bridge Corpration építi várhatóan öt év alatt, finanszírozni pedig a kínai Eximbank fogja. És a hitelek Kenya államadósságát ötven százalékkal emelik meg. Mondjuk a kenyai példa azért érdekes, mert szakértők szerint ez a vonal sokkal többe kerül mérföldenként, mint a párhuzamos – szintén kínai - projekt Etiópiában és Marokkóban, ami felkelti a gyanút, hogy több tisztességtelen politikust megkentek.

Hát biza, ez megeshet Afrikában, de nem eshet meg nálunk: a magyar politikus becsületes, tisztakezű, fut a korrupciótól, mint ördög a szenteltvíztől. Épp ezért szinte nincs is okunk aggodalomra annak kapcsán, hogy tegnap az Index megtudta: két kínai cég mellett Mészáros Lőrinc egyik vállalkozása építi majd a Budapest-Belgrád vonalat. (https://index.hu/gazdasag/2019/04/26/meszarosek_nyertek_el_a_belgradi_vasutepitest/?fbclid=IwAR3mtO_Eoj72tFNFtx1zradyJQamqAJ3XB6Bvzcx_8s3Uci8YAKUL6BryjA)

„Információink szerint az RM International Zrt.-ből, a China Tiejiuju Engineering & Construction Kft.-ből és a China Railway Electrification Engineering Group Kft.-ből álló konzorcium az a titokzatos nyertes, aminek nevét nem akarta a sajtó orrára kötni Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter csütörtökön Pekingben.

Azt végig tudni lehetett, hogy a beruházók között kínai cégek is lesznek, hiszen mint megírtuk, Kína stratégiája, hogy „testre szabott” hitelt nyújt az adott országoknak olyan projektekre, amelyeket kínai vállalatok kiviteleznek. Márpedig itt a kínai Eximbank lesz a finanszírozó pénzintézet.” (Index)

Jé, nahát, de érdekes – pont, mint Kenyában. És maga a cég hogyan néz ki?

„A most alapított társaság fő profilja a vasútépítés, tulajdonosai a Mészáros és Mészáros Kft., valamint az R-KORD Kft. (melynek tulajdonosa szintén a Mészáros család a Mészáros Építőipari Holding Zrt.-n keresztül). Az RM International képviseletére jogosultak között ott van Mészáros Lőrinc nagyobbik lánya, Mészáros Beatrix. Rajta kívül Halmi Tamás, aki a Mészáros-birodalom több cégében is vezető posztot tölt be, például a Mészáros és Mészáros Kft. ügyvezetője, a Mátrai Erőmű igazgatósági tagja és a Mediaworks felügyelőbizottsági tagja, illetve Sárváry István, aki szintén ügyvezető a Mészáros és Mészárosban.

Az R-Kord Kft. is Mészáros Lőrinc nevén van, tavaly 17 milliárd forint forgalmat csinált, csaknem megtriplázva az előző évi árbevételét. Állami megrendelésekben nem szenved hiányt, részese például az utóbbi idők egyik legnagyobb, 72,4 milliárd forintra drágult dél-balatoni vasútrekonstrukciójának.” (Index)

Ehhez jön a konzorcium két másik, kínai tagja, a China Tiejiuju Engineering & Construction Kft. és a China Railway Electrification Engineering Group Kft. Rájuk mindenképpen szükség van, szerintem az egyik arról gondoskodik, hogy valódi munkavégzés is történjen, a másik pedig arról, hogy minél gyorsabban elfogyjon a pénz, kelljen még kérni. Adnak ők, szívesen, amennyi kell! És sok fog kelleni, pokoli sok. Aztán majd csak győzzük fizetni, mert hogy magát a hitelt sem nem a Mészáros-féle RM International, sem nem a háromtagú konzorcium veszi fel, hanem bizony a magyar állam, az is kell majd visszafizesse, légyen akármennyi.

Nagyon drága egy vasút lesz ez, kérem. Ráadásul sok érthetetlen elem is van a vállalkozásban. Nekünk 162 kilométernyi kétvágányos pályát kéne prezentálnunk, amelyen óránként 160 kilométeres sebességgel érkezhet az áru Pireuszból. Azért pont Pireuszból, mert az ottani kikötőben vannak nagyrészt kínai terminálok. No, de hol van Pireusz Kelebiától? Ahol Makó Jeruzsálemtől, előbb még ki kell építeni a Pireusz-Belgrád és a Belgrád-Kelebia vonalakat is, hasonló minőségben. Ez folyamatban van, ha nem is sietik el, olyan három év alatt ígérik például a Belgrád-Stara Pazova 34,5 kilométeres vonal felújítását, de hát vasútnál első a pontosság, ahogy az igori pályaudvaron is elhangzott már.

A 160-as tempó is érdekesen hangzik, ennyivel ugyanis nem tehervonatok járnak, hanem személyforgalmi expresszek – a mostani pálya nem is bírná ezt a terhelést, felújítva sem nagyon, nincs kizárva, hogy a régi helyett teljesen újat kell majd építeni – és a MÁV aktuális gördülőállománya sem alkalmas erre. Ehhez új mozdonyok, új szerelvények kellenek.

Személyforgalomra különben nem is nagyon lehet számítani, ez az a magyarországi vonal, ami Budapestet kivéve egyetlen nagyvárost sem érint, és a nemzetközi Belgrád-Budapest turizmus is meglehetősen gyér. A teheráru szállítását viszont irtózatosan drágává teszi a kért 160-as tempó – persze lehetséges, hogyne volna az, csak nem véletlen, hogy nem szoktak így rohangálni a tehervonatok.

Egyelőre olyan 750 milliárd van előirányozva a befektetésre, bagatell, hetvenöt stadion ára, de becsléseim szerint lesz ez kétszer ennyi is még. Lesz, mert olyan magyar építkezést még nem láttam, ami ne lépte volna túl a költségvetését, legyen szó akár vasútról, akár kutyaólról, és a vasútépítés különben is a világ legkorruptabb üzletágai közé tartozik – még az amerikai transzkontinentális vonal építésekor is akkora pénzügyi visszaélések történtek, hogy az később kormányválságot okozott. Pedig Amerika nem az a korrupciójáról híres hely, ellentétben Magyarországgal vagy – Kínával.

Korábban az volt a közvélekedés, hogy a vonal ára mintegy 2400 év alatt térül meg, ebben annyi volt a hiba, hogy a szakértők csak szakmai szempontokat vettek figyelembe, holott vannak üzletiek is. Ha ugyanis a Pireuszból érkező áruk első vámkezelését az Európai Unió területén Magyarország végzi, akkor nem kell 2400 év a megtérüléshez – akkor elég rá nyolcvanhárom és fél is.

Mondom én: unokáink is látni fogják. A bolondnak is megéri.

A vonal megépítéséről nemrég született meg a döntés, a Kína-Közép-Kelet Európa tanácskozáson, Dubrovnikban, és lám: Orbán Viktor már Pekingben is van, Mészáros is megkapta a húsos csontját, tudunk mi gyorsak és hatékonyak lenni, ha akarunk, meg ha ilyen sok pénzről van szó.

Csak aztán majd adósok is tudjunk lenni, mert minden fent, minden jüant meg kell adni, kamatostól.

Ezért volt olyan nagy, világbíró fontosságú dolog Orbán pekingi útja.

Nem ingyen ment ő oda, hanem pénzért.

Amit majd mi fogunk megadni, az adónkból.

Tulajdonképpen, ha jobban belegondolunk, most költötte el a gyerekeink és unokáink pénzét.

Kisvasútra.

Na jó, nem is olyan kicsi.

És le merem fogadni, hogy a Belgrád-Budapest vonalat is meg fogják hosszabbítani Bicskéig.

Sőt, ha kell Lovasberényig is.

Van miből.

Szele Tamás

Folytassuk a mesét, ó ifjak és öregek, folytassuk a regét Orbánról, a Messzeutazóról, aki annyi sok mérföldet járt be – tegnap Kazahsztánban hagytuk, épp indult Kínába, a Középső Birodalomba, a Párt Fiához. A nagytudású és véres kezű elbaszi, Nurszultan Nazarbajev még feltarisznyázta, aztán már indult is Kína zöldellő dombjai felé.

(Fotó: Szecsődi Balázs/Miniszterelnöki Sajtóiroda)

Sárkányhátra kerekedett, felhőbukfencet is vetett, párttitkárral egyezkedett, Pekingben leereszkedett. Kemény poroszlók fogadták, már a város kapujában a jelszavát tudakolták, „Egy övezet, egy Selyemút” válaszolták, ezt kívánta az az ország. Kisinasát előhívta, Szijjártónak ő meghagyta: szépen szóljon, ékes szóval, tárgyaljon törvényhozókkal, halmozzák el földi jóval. Kis Szijjártó előállott, beszédébe belevágott (http://www.kormany.hu/hu/kulgazdasagi-es-kulugyminiszterium/hirek/szijjarto-peter-magyarorszagnak-szuksege-van-a-legfejlettebb-technologiak-behozatalara-es-kinai-befektetesekre-is):

„A teljes foglalkoztatás megteremtése után Magyarországnak a legfejlettebb technológiák behozatalára van szüksége, Budapest érdekelt a minél szabadabb globális kereskedelemben, és abban, hogy kínai vállalatok befektessenek az országban - fejtette ki Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter csütörtökön, felszólalva az Egy övezet, egy út együttműködés kereskedelmi fórumán Pekingben.

Elmondta, Magyarország és Kína kapcsolatai sosem voltak olyan jók, mint most, és ennek súlyt ad az, hogy idén van a magyar-kínai diplomáciai kapcsolatok megteremtésének hetvenedik évfordulója. Emlékeztetett arra, hogy Magyarország az elsők között ismerte el 1949-ben a Kínai Népköztársaságot.

Szijjártó Péter arról beszélt, hogy Magyarország jellegzetes ország a közép-európai térségben, kicsi és nagyon nyitott a gazdasága, amelyet erősen befolyásolnak külső tényezők, például a külső befektetői környezet és az export.” (kormany.hu)

Lefordítom én a szavát, ha kivesszük borsát-savát, annyit tészen: sok pénz kéne, mégpedig vékával mérve, ha nincs véka, jó a láda, csak mehessünk a vásárba. Mao Ce-tung barátunk volt, Tienanmen téren sincs folt, elmosta a vért az eső, Magyarország haszonleső. Kicsi hazánk jellegzetes, fejlődése egyenletes, már, ha befektetnek nálunk - egy kis pénzért vélük hálunk.

„Tekintettel arra, hogy Magyarország rendkívüli erőfeszítéseket tett a gazdaság versenyképességének növelésére, nincs mitől félnie, és teljes mértékben érdekelt a globális szabadkereskedelem megteremtésében. Ezért mindenféle akadályok, korlátozások és szankciók ellen vagyunk. Számunkra annál jobb, minél szabadabb a globális kereskedelem - szögezte le Szijjártó Péter. Hozzátette, hogy Magyarország ezért támogatja az Egy övezet, egy út elnevezésű kezdeményezést is, amely - mint fogalmazott - megfelelő választ ad az új gazdasági korszak kihívásaira.”

Szabadon jár áru, érték, nem telik be itt a mérték, kézen fogva Kelet, Nyugat, hízik a nemzeti tudat, államkincstár telik szépen, saját zsebbe is jut éppen, csak kapjunk pénzt, hiteleket, hazudunk mi sikereket, adósságot majd megadjuk vagy a markolábra hagyjuk. Pénzelj minket, csodás Kína, ezért szállunk mi most síkra!

Szíjjártó a végére ér, előlépett most a vezér, kínai császár fogadta, Tiltott Várost látogatta, Hszi Csin-ping a Pártnak Fia, mondja is, hogy „Viktor, szia!” Nem úgy mondja, hanem másként, de azért üdvözli társként, tárgyalnak is nagy titokban, szó sem hallatszik ki ottan, szóba kerül sport és vasút, de nem hívnak hozzá tanút, végül jön egy kommüniké, fogalmazzák valamivé:

„A tárgyalás után a magyar és a kínai miniszterelnök jelenlétében több kétoldalú megállapodást is kötött a két ország, magyar részről Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter, valamint Palkovics László innovációs és technológiai miniszter írta alá az egyezményeket. Ezek egy magyar-kínai együttműködési központ létrehozásáról, a sport területén folytatott együttműködésről, a „digitális selyemútról”, valamint az akadálymentes kereskedelmet elősegítő munkacsoport létrehozásáról szólnak, továbbá aláírtak egy, a magyar baromfi kínai kivitelét lehetővé tevő kétoldalú megállapodást.”

Szombatnapig hősünk marad, megvárja a bajnokokat, tanácsot tart negyven király, merre vezessen az irány, egy övezet, egy Selyemút, aztán kötnek útilaput, aláírják, amit még kell, s szétszélednek békességgel.

„Pekingi látogatása folytatásaként Orbán Viktor tárgyal majd Hszi Csin-ping elnökkel, pénteken és szombaton pedig részt vesz a második Egy övezet, egy út fórumon, amelyen 37 kormány- és államfő, valamint egyéb világvezető lesz jelen. A fórum a 2013-ban meghirdetett, világméretű gazdasági-infrastrukturális Egy övezet, egy út kezdeményezéshez kapcsolódó legmagasabb szintű nemzetközi esemény, egyúttal Kína idei legfontosabb rendezvénye. Az Új Selyemútként is emlegetett elképzelés eddigi eredményeivel kapcsolatban Vang Ji kínai külügyminiszter nemrégiben úgy nyilatkozott: mostanra összesen 126 ország és 29 nemzetközi szervezet írt alá együttműködési megállapodást Kínával az Egy övezet, egy út keretein belül.”

Mese lett ez, nem elemzés, komoly szó itt nem szerencsés, tanakodni nem érdemes, az adósság a lényeges. Fizetjük majd, hetedízig, míg az oligarcha hízik – ők felveszik, náluk haszon, más nem gazdagodik azon. Kamatok majd érnek égig, csak győzzük kivárni végig.

Kína földjén lótuszlevél, a sánta rím falsul zenél – de jobb lett az MTI-nél...

Szele Tamás