Kérem, így legyen ötösöm a lottón. Tegnap hiányoltam, hogy a világon semmi érdemlegeset nem tudtunk meg hivatalos úton Orbán Viktor és Trump elnök tárgyalásainak részleteiről, de eljött az este, elébe mentem, o bella ciao... ja, nem, az egy másik nóta, viszont tény, hogy tegnap este a legilletékesebbtől, magától a magyar kormányfőtől olvashattunk interjút az ügyben.

(Fotó: Magyar Narancs)

„Végre”, sóhajt fel a közönség, megtörli izzadt homlokát, „már úgy féltem, hogy örök titok marad ez a korszakos eszmecsere!” Nem, nem, Orbán mester elmesélte a V4NA-nak, saját nemzetközi hírügynökségének a részleteket, egészen pontosan Lánczi Tamásnak, akit kizárólag emiatt vihetett magával Washingtonba. Viszont a világlapok még nem tolonganak a másodközlés jogáért, ugyanis mit tudtunk meg az Origón (és a Hír TV-n, sehol máshol) megjelent interjúból? (https://www.origo.hu/itthon/20190514-orban-viktor-v4na-interju.html?fbclid=IwAR0FDO_9xNExCUzVGflYT2NurFP_RPd-IKHJdctKuECqFZW_8lG4JF51UcY)

Legyenek erősek: semmi érdemlegeset.

Azt, hogy Orbán Viktor mit gondol erről a beszélgetésről.

Hogy a körülményeket is kicsit felemlegessem, maga a négyszemközti beszélgetés – habár az Origo bevezetőjében azt állítja, túllépte a kitűzött időkeretet – talán fél óráig tarthatott, tovább nem, hiszen Orbán még késett is tizenegy percet a találkozóról. Mondjuk ez se sok embernek sikerült még, mármint, hogy megvárakoztassa az Egyesült Államok elnökét, de neki igen. Mármost, tekintve az Origón megjelent interjúban állítottakat és ismerve az angol nyelvet, kizárt dolog, hogy fél óra alatt ennyi mindent beszéltek volna meg – ha csak úgy nem történt a dolog, hogy Orbán folyamatosan beszélt, Trump meg végig engedelmesen hallgatott és bólogatott. Lévén, hogy Orbántól nemrég azt is megtudhattuk, miszerint ő tanította Berlusconit politikára, ez természetesen kicsit sem lehetetlen, sőt, nagyon is valószínű.

De lássuk végre a medvét. Hát mit mond ez a drága ember, így, elöljáróban, a maga férfiasan szűkszavú stílusában?

„- Milyen volt a találkozó?

- Inspiráló.

- Sokan hasonlítják Önöket egymáshoz.

- Mindketten nagy nyomás alatt végezzük a munkánkat, sok bírálat ér minket, amiért nem a liberális média szája íze szerint kormányzunk, és sikeresek vagyunk. Van, aki ezt nem nézi jó szemmel.”

A találkozó inspiráló volt, mert nem lehetett konspiráló. Ami a két elnök közötti hasonlóságot illeti, Orbán mégsem fejthette ki válaszában azt, amit valójában gondol, miszerint: „Hasonlítunk, de én vagyok a nagyobb!”

„- Tizennyolc éve járt legutoljára a Fehér Házban. Mi változott?

- Először 1998-ban jártam az Ovális Irodában, aztán 2001-ben. Élénken emlékszem az első látogatásra. Akkor is keményen támadták az újságírók az elnököt, csak az a különbség, hogy akkor a kritikát Clinton elnök magánéleti botránya váltotta ki, most viszont olyan fontos politikai döntések miatt van az elnök kereszttűzben, mint a bevándorlás vagy a kínai kereskedelmi vámok kérdése. Ami a legszembetűnőbb, hogy hosszú évek után ismét erős elnöke van Amerikának, aki nem fél újszerűen gondolkodni és újszerű válaszokat találni. Megvan benne a bátorság és az eltökéltség, hogy új utakat keressen.”

Ja, kérem, csak Clinton, akinek akkoriban tényleg megvolt a maga baja, nem fogadta. Különben is, minek tette volna? Meg aztán, Trump utálja a „Clinton” nevet, nem árt egy összehasonlítás vele, amiből az jön ki, hogy a mostani elnök az erősebb. Innen nézve sántít a hasonlat: Clinton annak idején végső soron mégiscsak megállította a délszláv polgárháborút, Trump ezzel szemben Szíriában azt is elvesztette, amit véletlenül korábban elért – hogy a végtelenül sikeres észak-koreai politikáját most elő se vegyem.

„- A kiadott programtól eltérően feltűnően sokáig tartott a tárgyalás az Ovális Irodában. Ennyi vitás kérdés volt, vagy csak élvezték a beszélgetést?

- Az elnök urat érdekeli mindaz, ami ma az öreg kontinensen zajlik. Beszéltünk arról, hogy a kontinensen egy erős tendencia rajzolódik ki, hogy egy szocialista Európát építsenek fel, mind ideológiailag, mind gazdaságilag. (...)

- Tudott újat mondani az amerikai elnöknek?

- Ha valaki ma Európáról akar megtudni valamit, jól teszi, ha a magyarokhoz fordul. Kultúrák és civilizációk törésvonalán élünk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy ideológiák és előítéletek rabjai legyünk. A józan ész politikáját folytatjuk. A dolgot magát nézzük, úgy, ahogy azok vannak. Nem köt minket gúzsba a politikailag korrekt beszédmód. Volt miről beszélni.”

Szegény, alulinformált amerikai elnök, ott él a távoli Mucsaröcsögén, bocsánat, Washingtonban, se tévé, se rádió, a híreket vagy vándorénekesek terjesztik, vagy a Paul Revere küldi őket postagalambon Bostonból. Néha van egy teadélután, de ennyi a társadalmi élet: hát kihez forduljon, ha meg akar tudni valamit Európáról? A magyarokhoz. De nem akármelyik magyarhoz, mert félő, hogy például a Tamás Gáspár Miklós mást mondana neki, mint az Orbán Viktor. Orbán azért tud mindent jobban a többi magyarnál, mert tényleg nem rabja sem ideológiának, sem előítéleteknek, legalábbis ő így hívja azt, hogy semmiféle elvei nincsenek és mindig szolgai módon alkalmazkodik az adott helyzethez. Tőle mindenki azt hallja, amit hallani akar – meg a saját dicsekvését. Nem köti gúzsba a politikailag korrekt beszédmód. Ezzel semmiképpen sem vádolhatjuk.

„- Említene néhány példát?

- Tárgyaltunk az európai biztonságról. Szóba került, hogy világszerte, így Európában is a kereszténység támadás alatt van, és ezt ki kell mondani. Trump elnök megköszönte az üldözött keresztényeknek nyújtott segítséget. Mi nem nemzetközi segélyszervezeteket támogatunk, hanem közvetlenül keresztény közösségeket. Beszámoltam arról is, hogy legutóbb 14 libanoni keresztény templomot újítottunk fel, és 19 áll felújítás alatt, és hogy ösztöndíjprogramot futtatunk keresztény családok gyerekeinek.”

Hát, ez egy kényes kérdés. Tekintve Trump érzelmeit Mexikó iránt, az ottani templomfelújításokat nem emlegette – bár mondjuk Mexikónak speciel nagyon sok baja van, elég, ha a bűnözésre, a drogkartellekre gondolunk, de érdemi keresztényüldözés nem mutatható ki arrafelé. Az megint más kérdés, hogy ezeknek a támogatásoknak a könyvelését még soha, senki sem látta: ezért aztán nagyon szépen lehet mondani, hogy mennyi pénzt kapnak direktben, mondjuk úgy, zsebbe az üldözöttek, hány templom újul meg, de a pénz útja követhetetlen. Már, ha van útja egyáltalán, ugyanis magukat a megújult templomokat éppúgy szintén senki sem látta, amint a 2013-14-ben befogadott állítólagos ezer kopt keresztény családot. Van egy olyan lehetőség is, hogy ezek a pénzek – mint még annyi más közfelháborodást keltő külföldi beruházás költségei – soha el nem hagyták Budapestet, csak a biztos államkincstárból átkerültek még sokkal biztosabb magánszámlákra.

De ne kukacoskodjunk, jön Orbán kedvenc témája!

„- A migráció kérdése szóba került?

- Részletesen tárgyaltunk a migráció jelentette veszélyről és arról, hogy Európa ma nem képes maradéktalanul szavatolni polgárai biztonságát. Ennek a folyamatnak álláspontom szerint egy oka van: a baloldal ma szavazókat importál Európa határain túlról, mert ettől várja saját politikai túlélését. Új jelenség, hogy újabban ehhez jobboldalinak tartott pártok szövetségét is megnyerik. Véleményem szerint ez ellentétes országaink érdekeivel, és olyan problémákat hoz be Európa életébe, aminek súlyos következményei lesznek. Vannak olyanok, akik ma egy ilyen perverz koalíciót szorgalmaznak Európában a május 26-ai választások után. Európai migránspárti nagykoalíció formálódik. A migráció veszélyeit mindketten azonosan ítéljük meg. Itt értékelik, hogy Magyarország képes volt megvédeni a határait. A magyar kerítés olyan sikeres, hogy az Washingtonból is látszik.”

(Fotó: Népszava)

A Kínai Nagy Fal meg a világűrből. Kár, hogy egyik állítás sem igaz. Eléggé lapos kéne legyen a Föld, hogy Washingtonból látni lehessen egy pár méter magas drótakadályt: de hát lapos is, nem? Szó nincs arról, hogy a menekültek szavazhatnának Európában, Európában csak az uniós polgárok szavazhatnak, az orbáni logika már itt megcsúszik, mint kopott kuplung az öreg IFA-ban: az uniós polgárság megszerzése meg nem megy egyik pillanatról a másikra, de mindegy, így sikerült Orbánnak kampánykérdéssé tennie a kedvenc vesszőparipáját. Persze, hogy kedvence: másra nem tud hivatkozni, igaz, hogy ez sem érv, de ehhez legalább ragaszkodik. Az utolsó mondat viszont mindenképpen szállóige és mém lesz, már látom az összeeszkábált őrtornyokon a feliratot „Látszom Washingtonból”.

„- Szóba kerültek gazdasági kérdések?

- A magyar gazdasági modellről itt is hallottak. Részletesen beszéltünk az adó- és államadósság-csökkentő politikáról és a családtámogatási rendszerről és arról, hogy mi workfare state-et építünk és nem welfare state-et. Az utóbbi segélyekre épül, az előbbiben pedig a gyarapodás feltétele a tisztességgel végzett munka. Ez már néhány év alatt sikereket hoz. Csökkenő munkanélküliséget, növekvő foglalkoztatottságot. Trump elnök arról tájékoztatott, hogy 160 millióan dolgoznak az Egyesült Államokban, ami rekordnak számít. De nekünk is van mire büszkének lennünk, hiszen a rendszerváltoztatás óta soha ennyien, közel 5 millióan dolgoznak Magyarországon.”

Elképzelem a párbeszédet:

És itt, a legvégén következik a lényeg, vagyis az, amiért ezt a sok szamárságot végigolvastuk. Az, hogy mi a jófenében állapodtak meg?

„- Konkrét megállapodásokat is kötöttek?

- Nekünk az energiabiztonság kulcskérdés. Kértem az elnök urat, hogy minél hamarabb induljon meg az amerikai energetikai cég, az Exxon által elnyert fekete-tengeri gázkitermelés, mert ez kulcsfontosságú a magyar gázellátás diverzifikálása szempontjából. Fontos pontja volt a megbeszélésnek a közép-hatótávolságú légvédelmi eszközök beszerzése, ami elengedhetetlen a kritikus infrastruktúra védelme szempontjából. Emellett folytatjuk a nemzetközi NATO-missziókban való részvételt.”

Vagyis semmi újban, ám valószínű, hogy nem vadászgépeket fogunk venni, hanem légvédelmi rakétarendszert. A fekete-tengeri gázkitermelést nem kellett sürgesse Orbán, az megy magától is, viszont Trump sürgethette Orbánt, ugyanis a gázüzlet fő akadálya az, hogy a magyar partner ragaszkodik ahhoz, miszerint a mi területünkön legyen a fő elosztóközpont és ez senki másnak nem tetszik.

Szóval most megtudhattuk szép bőbeszédűen, férfias szűkszavúsággal – mert a magyar miniszterelnöknek a tettei beszélnek, nem kenyere a szó! - hogy mit kéne hinnünk az ő világrengető tárgyalásairól. Hát, ha tényleg csak ő beszélt volna – hiszen arról szót sem szól, Trump miket válaszolt – és valóban ezeket mondta volna, az a vérmes POTUS ugyan hadat lehet, hogy még nem üzen, de készülhetnénk egy izmos kereskedelmi embargóra. Nyugalom: ez a beszélgetés csak a kormánymédiában zajlott így.

A végére hagytam azt, mivel búcsúztak Orbán Viktor szerint.

„Keep in touch” (Maradjunk kapcsolatban).

Meg is nézném magamnak azt a politikust, aki el tud tűnni az Egyesült Államok elől ezen a bolygón...

Szele Tamás

Kérem, én tartozom egy vallomással: nem voltam tegnap Washingtonban. Magam sem értem, hogy kerülhettem el az amerikai fővárost, mikor egyébként mindenki odament, szerintem jövő héttől kiviszik odáig a négyes metrót is: ott volt Orbán, Szijjártó, Kumin, Habony, Lánczi, de még Márki-Zay és Kész Zoltán is. Nem fogják elhinni: a Trump és a Pence is ott volt!

Jó, hát nekik könnyű, ők otthon voltak.

Egyáltalán, ott volt mindenki, aki él és mozog, valósággal megszállták a várost a magyarok, szinte lépni sem lehetett tőlük, még jó, hogy a Nemzeti Gárdát nem kellett bevetni a szittya fergeteg ellen, és nagyjából megmaradtak a Smithsonian Museum kincsei is, bár az invázó utáni leltár még tart.

Csak én nem mentem.

Miért?

Ennek több oka is van, és ugyan, távolról sem anyagiak ezek az okok, hiszen mi sem volna számomra egyszerűbb, mint az, hogy ha úri kedvem úgy tartja, akár minden második hétvégémet Washingtonban töltsem, illetve de, anyagiak is: nem csak az a baj, hogy nekem erre nincs pénzem, de az is, hogy aki elment tudósítani a Donald Trumpnál tett Orbán-látogatásra, az kidobta a pénzét az ablakon az utolsó vörös centig. Itt nem volt miről tudósítani és nem volt mit.

(Fotó: Washington Times)

Az egy dolog, hogy ezzel van tele a honi sajtó – az amerikai már jóval kevésbé, a CNN vagy a New York Times nem is említi a hatalmas jelentőségű látogatást a főoldalon. A Washington Postban Anne Applebaum alaposan leszedi a keresztvizet a magyar és amerikai kormányfőkről a jegyzetében, de azért az sem kiemelt helyen jelent meg. Ezzel szemben, mintegy ellensúlyként a jóval kevésbé ismert Washington Times vasárnap elemzést közölt April Foley volt budapesti nagykövet tollából, melyben a szerző bemutatja a magyar kormány iránti rajongás összes szalonképes formáját és néhány szalonképtelent is, de magáról a találkozóról ma reggel csak húsz sort olvashatunk, az már szinte mínuszos hír. Hogy mi a különbség Anne Applebaum és April Foley írása között? Lehetne mondani, hogy ami a Washington Post és a Washington Times között: az első világlap, a második távolról sem az, de én továbbmennék: April Foley csak nagykövet volt, annak akárkit ki lehet nevezni, Anne Applebaumot viszont éles elméje és kiváló stílusa miatt kedveli a világ, ő újságíró, azt bizony még nálunk sem lehet kinevezés útján elérni, hogy valaki írni tudjon. (Ellenben az Origo ékes példája annak, hogyan lehet írástudatlanokat igenis kinevezni sajtómunkásnak).

No, szóval az amerikai sajtóvisszhang nem veri ki a ház oldalát, de mondhatjuk úgy is, hogy az ingerküszöböt sem nagyon érte el – hogyan is érhette volna, mikor most tör ki a gazdasági- és vámháború Kínával, az a hír, nem Orbán vizitje. Ami mellesleg elég rövidre sikerült.

Hogy kicsit magáról a találkozóról is beszéljünk, azt ugye a magyar kormánysajtó szerint egy órásra tervezték, Trump elnök napirendje szerint negyven percesre, de Orbán Viktor talpig úriember volt és megoldotta a kérdést: eleve tizenegy perc késéssel érkezett, ami ugyan Washingtonban nem része a protokollnak, de Trump örvendhetett, mert ennyivel is rövidebb időt kellett együtt töltsenek. Ha mindent összevetek, az jön ki, hogy alig fél órát beszélhettek, ami persze még így is sok, ugyanis nem beszélni ment oda a mi kormányfőnk, hanem aláírni és az jóval kevesebb időbe telik. De a forma kedvééért elálldogálhattak egy darabig együtt, esetleg ittak is valamit, hogy teljen az idő: nem lehet véletlen, hogy a találkozó utáni sajtótájékoztatón nem számoltak be semmiről a tárgyalásokkal kapcsolatban. Hiszen valószínűleg ők ketten nem is tárgyaltak, vagy csak pár szót váltottak.

Mellesleg: az MTI is másképp írta először, de még időben észbe kapott, és kiadott egy helyesbítést:

„Felhívjuk felhasználóink figyelmét, hogy a 22:08 órakor kiadott, Trump: Orbán Viktor jó munkát végez az országa biztonságának megőrzésében című anyagunk 9. bekezdésének 1. mondata helyesen: A találkozó jóval hosszabb ideig tartott, mint tervezték, és egy szűk körű megbeszéléssel kezdődött, amelyen Donald Trump és Orbán Viktor mellett részt vett Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter és J o h n Bolton, az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója.”

Mondjuk Bolton nevét írhatták el, de a találkozó úgy tartott hosszabb ideig, hogy rövidebb ideig tartott – mármint az óra szerint.

Lehet, Orbán hosszabbnak érezte.

Hát igen, az a sajtótájékoztató, csak azt tudná a magyar miniszterelnök feledni... Szóval, míg a két politikus beszélt, csak annyi volt a gond, hogy Trump magához ragadta a szót, és nem akart beállni a szája, elmondta, hogy (https://index.hu/kulfold/2019/05/13/orban_viktor_megerkezett_trump_donald_feher_haz_targyalas/):

„Orbánt Európa-szerte tisztelik. Azt mondta, hogy hozzá hasonlóan „egy kicsit ellentmondásos személyiség”, de ezzel nincsen baj. Szerinte a magyar miniszterelnök jó munkát végzett, biztonságban tartotta Magyarországot. Azt mondta, kicsit már megismerték egymást Orbánnal, a további megbeszélésükön szó lesz a NATO-ról, kereskedelmi kérdésekről is.

Orbán utána megkérdezte, hogy ő is szólhat-e. Azt mondta, nagyon büszkék arra, hogy sok magyar hozzájárult az Egyesült Államok rendkívüli fejlődéséhez. Azt mondta, nagyon örül, hogy újra a Fehér Házban lehet, ahol húsz éve járt először, újra fiatalnak érzi magát.

A várakozásai szerint erősíteni lehet majd a két ország stratégiai szövetségét, és globális politikai kérdéseket is meg akar beszélni. Szerinte sok kérdésben hasonló a megközelítésük: „Közösen lépünk fel az Egyesült Államokkal az illegális migráció és a terrorizmus ellen” – mondta, és kiemelte, hogy megvédik a keresztény közösségeket is világszerte.

Erre Trump hozzátette, hogy Orbán nagyszerű munkát végzett a keresztény közösségek védelmében, és a két ország kapcsolata nagyon jó.” (Index)

Ezek után jött a plenáris ülés, Szijjártóval, Kuminnal, Pence-szel és a már említett Boltonnal – na, ez az, amiről a világon semmit sem tudunk, semmit sem közöltek, tehát bármely résztvevő nyugodt lélekkel mondhat róla bármit.

Orbán Viktor mindenesetre az M1-nek azt mondta, hogy mind a gazdaságpolitika, mind a külpolitika, mind a biztonságpolitika területén megerősítették a szövetségesi kapcsolatokat, csakúgy mint a migráció és az üldözött keresztények ügyében.

Ezzel maga a találkozó véget is ért, Orbán elhajtatott a szállására, Donald Trump elnök pedig, aki pár perccel korábban még maximálisan egyetértett vele a muzulmán vallás, az üldözött keresztények és a migrációs veszély ügyében, iftár-vacsorát adott a Fehér Házban a Ramadán alkalmából. Tudni kell, hogy mivel Ramadánkor tilos nap közben az étkezés, ivás, de még a dohányzás, sőt, a nemi élet is, a ramadáni iftár-vacsorák általában igen jó hangulatúak és nem is tekinthetőek kifejezetten vallásos jellegű ceremóniának, sőt: a hétköznapi muzulmánok gyakran meghívják más vallású szomszédaikat is lakmározni, ezt most Trump megfordította, de így sem tilos.

Időközben kiderült, hogy a miniszterelnöki küldöttségtől függetlenül érdekes módon épp tegnapra Washingtonba hívott Márki-Zay és Kész mit keresett a State Departmentben: hát izé, szóval külügyi szakemberek kérdezgették őket, éspedig nem kinevezettek, hanem valódi szakemberek, ezért aztán nem árulják el a nevüket: az ügyben a Mindenki Magyarországa Mozgalom közleményt adott ki. Hát lássuk, mi a hivatalos mondanivalójuk?

„A mai Trump-Orbán találkozót megelőzte egy másik találkozó. A Mindenki Magyarországa Mozgalom két elnökségi tagját, Márki-Zay Pétert és Kész Zoltánt fogadták az amerikai kormány külügyi képviselői. Szóba került Magyarország NATO tagsága, a magyar-orosz kapcsolatok. Márki-Zay Péter és Kész Zoltán aggodalmukat fejezték ki az orosz kémbank és a növekvő orosz befolyás miatt. Az elmúlt napokban republikánus és demokrata politikusok szintén aggodalmukat fejezték ki Orbán látogatása miatt, és felszólították az elnököt, hogy ítélje el Magyarországot a szabad sajtó és a demokratikus értékek sárba tiprása miatt. Márki-Zay Péter megerősítette, hogy Orbán Viktor nem egyenlő Magyarországgal, és van alternatívája a jelenlegi kormánynak. Márki-Zay Péter elmondta, hogy Orbán Viktor csak névleg bevándorlásellenes, valójában több tízezer migránst befogadott, ezek között bűnözők és Amerikában körözött arab terroristák is voltak. A magyar emberek szabadságszeretők, akik többször bizonyították az elmúlt két században, hogy képesek megharcolni a szabadságukért. Márki-Zay Péter kifejtette, hogy Magyarországnak nyugaton van a helye. Szorosabb EU partnerségre kell törekedni és jó kapcsolatra az USA-val. A közös katonai szövetség biztonsága miatt fontos, hogy Magyarország a természetes partnereivel törekedjen jó kapcsolatra, és ne Kínával és Oroszországgal.”

Ez így alapvetően még igaz is, bár tény, hogy nem untatták az amerikai vendéglátókat nagy, korszakos felismerésekkel a térség külpolitikai folyamatairól – jellemző, hogy a Pesti Srácok már meg is támadta őket. Azért jellemző, mert a Pesti Srácok megint előbb lőtt, aztán gondolkodott, szokása szerint: azért hőbörögnek, hogy a két említett politikus „a külügyben szidta a magyar kormányt”. De hát uraim, az előbb láthattuk, miszerint Trump milyen mérhetetlenül nagyra becsüli Orbán Viktort, micsoda férfibarátság dúl közöttük – szidhatják, ahogy akarják, ezen az érzeményen az már nem változtat. És ha az lenne a baj, hogy amerikai külügyérekkel álltak szóba – hát nem a legeslegjobb barátunk nékünk Amerika tegnap este óta a kerek világon? Már hogyne válaszoltak volna, ha a barátaink kérdezték őket?

Vagy a Pesti Srácok nem hisz az MTI-nek?

Szabotázsszaga van ennek, minimum fegyelmi lesz belőle.

No, összegezzünk: mit tudunk?

Azt, hogy tegnap Orbán és Trump tárgyaltak valami harmadlagos fontosságú dolgokról és nem vesztek nagyon össze (a diplomáciában ezt nevezik baráti légkörben lezajlott tárgyalásnak).

Azt, hogy miről tárgyaltak, nem tudjuk, azt sem, hogy mire jutottak: mondjuk lehet, hogy nekünk nem lenne harmadlagos, de a világon mindenki másnak az.

Ezen kívül még az biztos, hogy én nem mentem Washingtonba.

De ennyiért nem is lett volna érdemes odamenni.

Szele Tamás

Kérem, megint tiszta vizet kell önteni abba a pohárba, és megint feleslegesen fogom tenni. Ugyanis a babaváró támogatás körül napok óta zajló kutyakomédiának egyáltalán nem az a célja, hogy bárki is értse – sőt, a magyar kormánynak az a jó, ha minél kevesebben értik, mi folyik körülöttünk. A nyilatkozatháború célja kizárólag az érzelmek felszítása.

Mindenekelőtt egy viccet kell emlékezetünkbe idézzünk, amit ugyan mindenki ismer, de most külön is érdemes elővenni, ugyanis pontosan leírja a helyzetet. Tehát: elindul a Nyuszika a Medvéhez, hogy kölcsönkérje a fűnyíróját. Hosszú az út, sűrű az erdő, menet közben morfondírozgat magában: „És mi lesz, ha nem adja ide? Hiába kutyagoltam fél napig. De biztos ideadja... Vagy nem, a múltkor is olyan furcsán nézett rám. De az csak egy nézés, nem sokat jelent... Viszont ez a Medve mindig is irigy volt, rosszindulatú volt, attól is olyan gazdag, nem véletlen, hogy neki ven fűnyírója, nekem meg nincs. Most már egészen biztos, hogy nem fogja érdekelni, mennyit jöttem érte, ez nem adja ide a fűnyírót. Ez egy olyan, hogy nem fogja ideadni..” Megérkezik a Medve házához, Medve kint üldögél a kertben:

- Tudod mit, Medve? Dugjad te a seggedbe a fűnyíródat!

Körülbelül ezt játssza a magyar kormány is az Európai Bizottsággal, csak most a babaváró támogatás a fűnyíró.

Akkor kezdjük az elején. Mi az a babaváró támogatás? A kormány családtámogatási programjának a része. Gyakorlatilag az jelenti, hogy tíz millió forint kölcsönt kaphat minden magyar állampolgárságú, magyarországi lakcímmel rendelkező, házasságban élő hölgy, melyet abban az esetben nem kell visszafizetnie, ha 2019. július elsejét követően három gyermeke születik. Akkor és csakis akkor ugyanis a magyar állam törleszti helyette, de ha 1. nem születik három gyermeke, vagy 2. nem él már házasságban, akkor bizony neki kell kifizetnie. Ugyanis ez mégiscsak banki kölcsönügylet. Törlesztenie kell valakinek, bár amennyiben az igényléstől számítva 5 éven belül nem születik gyermek, a kölcsön piaci kamatozásúvá alakul és azt a korábban felvett kamattámogatással növelten kell visszafizetni. De addig a törlesztés kamatmentes.

Vannak még további követelmények, például a 3 éves munka- vagy felsőoktatási jogviszony. További feltétel, hogy a házaspár legalább egyik tagja első házasságában éljen. Ha korábban mindketten házasok voltak, de nem született gyermekük, az is megfelelő lehet. Fontos kiemelni, hogy az özvegység ebben a helyzetben nem számít korábbi házasságnak. Akinek tehát meghalt a házastársa, az „első házasnak” számít ezen támogatás szempontjából.

Szóval, nem egyszerűen annyiról van szó, hogy az állam ad tízmilliót a házaspárnak, ha születik három gyermekük. Ha valamelyik feltétel nem teljesül, ha nem sikerül a három gyerek, csak egy vagy kettő, vagy ha elválnak akkor bukott az egész és piaci hitellé változik. Különben is, ezt a hitelt a bankok adják, az állam csak a garanciát és a kamatokat vállalja: illetve optimális esetben persze a végtörlesztést is, azt viszont még nem tudjuk, mennyi lesz az optimális eset – egyelőre igény mutatkozik rá, Magyarországon minden hitelre mutatkozik igény, éspedig mindig – kérdés azonban, hogy a szigorú feltételrendszer nem teszi-e majd ezt a hitelstruktúrát is olyan adósságcsapdává, mint a devizaalapú hiteleket. Meg aztán: az állami garancia csak addig érvényes, amíg az állam egy újabb törvénnyel nem változtat a vállalásain, ha megteszi, csak hozzá lehet panaszra menni, vagy persze a Nemzetközi Bíróságra, ha minden magyar fórumon megbukik a kereset. És azt se feledjük, hogy az állam is csak addig fizet, míg fizetőképes: ezért aki ezt a hitelt felveszi, anyagilag is érdekelt lesz a mostani államrend minél tovább való fenntartásában.

No, de ki keres ezen az üzleten?

Mint minden hitelügyleten, ezen is a hitelező pénzintézet keres. Ő mindenképpen megkapja a jussát is, a kamatokat is. Vagy a kérelmezőtől, vagy az államtól, de megkapja. Így kerülnek komoly piaci versenyelőnybe a babaváró hitelt folyósító bankok azokhoz képest, amelyek nem vesznek részt ezekben a tranzakciókban.

Mármost, mint minden ilyen jellegű intézkedéssel, ezzel is megkeresték az Európai Bizottságot, éspedig pont a magyar kormány, a bizottság vizsgálódik, eredményre még nem jutottak – ha lehet is kifogásuk a rendszer ellen, az nem a magánszemélyek támogatása miatt lehet, hanem a résztvevő bankok versenyelőnye miatt. Egyelőre tehát az EB nem mondott se bűt, se bát, töpreng.

Épp ezért volt érdekes, hogy a szombati Magyar Nemzet azzal a főcímmel jelent meg, miszerint:

„Az Európai Bizottság megtámadta az új magyar babaváró támogatást!
A családok segítése zavarja Brüsszelt, a terrorizmus pénzelésére alkalmas migránskártyák nem!”

Ej, mi a kő, tyúkanyó kend... megszólalt az EB, mondott valamit, jutott valamire? Dehogy is – az a bajuk épp, hogy nem szól, mert gondolkodik. De a tények nem zavarnak senkit. Sőt, az ügyben Rétvári Bence államtitkár szombati sajtótájékoztatóján azt állította:

„Brüsszel az előzetes egyeztetési eljárásban kifogásolta a magyar kormány által bevezetni kívánt babaváró támogatás bankokon keresztüli folyósítását.”

Arra is felhívta a figyelmet, hogy

„Brüsszel a migránskártyák kapcsán semmilyen versenyjogi korlátozást, kifogást nem emelt, holott az ilyen kártyákra érkező pénzt is bankokon keresztül utalják”.

Csúnya a vád, csakhogy az Index megkérdezte (https://index.hu/belfold/2019/05/11/europai_bizottsag_babavaro_tamogatas_tamadas_vizsgalat/) a legilletékesebbet a történetben: az Európai Bizottságot. Az pedig még csak nem is hallott arról, hogy bármiféle kifogása lenne a magyar babaváró támogatási programmal, amely ügyében éppenséggel a magyar kormány fordult hozzájuk, nem pedig fordítva. Mi több, Ricardo Cardoso, az Európai Bizottság versenypolitikai szóvivője azt közölte az Index megkeresésére: éppenséggel nem ők kezdeményeztek párbeszédet, hanem a magyar hatóságok fordultak az Európai Bizottsághoz a babaváró hitelprogram ügyében. Cardoso azt is írta:

„Nincs folyamatban vizsgálat, és a Bizottság nem fogalmazott meg semmiféle hivatalos álláspontot az ügyben. A Bizottság gyakran kapcsolatba lép a tagállamokkal az olyan intézkedések megvitatására, amelyek állami támogatást jelenthetnek.”

Ezek után az Európai Bizottság hivatalos közleményt adott ki az ügyben:

„A hétvégén több sajtóorgánumban megjelent az a téves értesülés, miszerint az Európai Bizottság megtámadta volna az ún. babaváró hitelprogramot, amelyet nemrég jelentett be a magyar kormány. Ezzel szemben a magyar hatóságok maguk kezdeményeztek egyeztetést az Európai Bizottsággal a hitelprogram kapcsán. A Bizottság a mai napig nem adott ki semmilyen hivatalos állásfoglalást a programról, és vizsgálatot sem indított ez ügyben.

Az állami támogatásra alkalmazandó EU-szabályok egyébként nem vonatkoznak a magánszemélyeknek adott támogatásokra, és nem kérdőjelezik meg a magyar kormány örvendetes családpolitikai céljait, hanem az uniós versenypolitika részeként a gazdasági szereplők közötti verseny torzulását hivatottak meggátolni.”

Tiszta, világos beszéd. Semmi bajuk a támogatással, csak ne egy zárt kör keresse rajta magát degeszre, ne csak pár bank kapjon a tortából. Erre válaszul a magyar kormány is közleményt adott ki, mert nincs néki galambepéje:

„2019. május 12., vasárnap 17:04

A Kormányzati Tájékoztatási Központ közleménye

Budapest, 2019. május 12., vasárnap (OS)

Hiába próbálják tagadni, attól még tény marad, hogy az Európai Bizottság kifogásokat emelt a babaváró támogatással kapcsolatban. Ezeket a kifogásokat az úgynevezett előzetes egyeztetési eljárás során fogalmazta meg, amely hetek óta zajlik.

A kormány ugyanis mint mindig, most is megkereste a Bizottságot, mert a babaváró támogatás a bankokon keresztül kerülne folyósításra. A CSOK és a CSOK hitel esetében is pontosan ugyanígy jártunk el. Azok ellen a Bizottság nem emelt kifogást.

A Bizottság vizsgálódása és kritikái elsősorban a versenyjogi körülményekre vonatkozik, azon belül is arra, hogy a bankokon keresztül folyósított babaváró támogatás tiltott állami támogatásnak minősül-e. A kifogásokat a Bizottság versenypolitikai főigazgatósága fogalmazta meg.

Az Európai Bizottság megadhatta volna az előzetes engedélyt a babaváró támogatásra, de mindezidáig nem tette.

A kormány február 27-én levélben kereste meg a Bizottságot a babaváró támogatás ügyében, ezt követően idáig három egyeztetés is történt (április 15-én, április 24-én és május 3-án).

Ha a Bizottság tagadja az egyeztetések tényét, a Kormány akár holnap kész nyilvánosságra hozni az egyeztetések jegyzőkönyvét.

A brüsszeli kifogásoktól függetlenül a kormány ragaszkodik ahhoz, hogy a babaváró támogatás július 1-től elérhető legyen a fiatal párok számára. Számunkra a gyermek az első.

Hollik István
kormányszóvivő

Kiadó: Kormányzati Tájékoztatási Központ” (MTI – OS)

Tehát a kormány nyíltan bevallja, hogy ő maga fordult az Európai Bizottsághoz, nem az támadt rá váratlanul, mintegy lesből, és beismeri, hogy a banki folyósítás lehetőséget nyújt a pénzintézetek tiltott állami támogatására. Bíróság előtt több már nem is kéne, hogy az EB-t felmentsék, de a politika nem jog (a jogban ugyanis mindig van egy halvány remény, szemben a politikával), a politika mocskos harc, így a mai Magyar Nemzetben már új szalagcím köszönt ránk:

„Hónapok óta támadja a babaváró hitelt az Európai Bizottság”

Az írás lényegében arról szól, hogy az Index hülye, Brüsszel meg gonosz. Valamint leírják – nem idézik! - az említett egyeztetéseken elhangzottakat. Mivel nem idézetről van szó, erről annyit, hogy igen: az EB a banki versenyhelyzetet kifogásolja, ha igaz.

Az Origo apart kis blokkal támad, három anyaggal egy helyen, legyen világos a történet fejlődése is.

Dömötör Csaba államtitkár a Vasárnapi Újság című rádióműsorban kijelentette:

„Irányváltást kell kikényszeríteni Brüsszelben! Valójában ez egy jogi köntösbe bújtatott támadás a magyar családtámogatási rendszer ellen. Ez a jogi kötözködés a kettős mérce sokadik bizonyítéka, mert úgy finanszíroznak Brüsszelből több tízezer migránskártyát, hogy az alapvető biztonsági szempontok sem érvényesülnek. Ezzel szemben, amint a példa mutatja, a gyermekvállalást segítő lépéseket megpróbálják „elkaszálni”, ami teljes nonszensz.”

És dübörög a propaganda úthengere, megpróbál mindent eltaposni... Akkor vegyük át még egyszer, hátha sikerül megérteni.

Támadott bárkit is az Európai Bizottság ez ügyben?

Nem támadott. Nem is hozott döntést.

Egyáltalán, megszólalt?

Nem szólalt meg, nem is volt még itt az ideje sem a döntésnek, sem a megszólalásnak.

Feltételezés az, hogy gáncsolnák a tervet?

Bizony: feltételezés, spekuláció, vélelem.

Akkor miért hergeli magát és híveit a kormány?

Mert kampány van.

Végül is tehát mire számíthatunk?

A holnapi kormánylapokban a következő szalagcímre:

„Európai Bizottság, dugjad te a seggedbe a fűnyíródat!”

Szele Tamás

Kérem, Orbán Viktor csomagol, köti már a lapulevelet a talpára, tarisnyál, csomagolja a hamuba sült pogácsát, szedi a betyárbútort – ne tessék még ünnepelni, visszajön, csak átszalad az Óperencián túlra, Washingtonba, eszmét cserélni a jenki királlyal, aztán nyugalom, jön vissza. Nem tartják ott. Jenkik azok, nem bolondok.

Mondjuk, az a dologban a szép, hogy ha teljesen kicserélnék az eszméiket Trump elnökkel, a nagy hatalmú POTUS-szal, értem ez alatt azt, hogy ha Trump maradna a végén Orbán eszméivel, Orbán pedig az övéivel, szerintem senki sem venné észre, se nálunk se Amerikában. De erről szó sem lehet, még ha mindegy is. Hiszen Trumpnál „America first”, Orbánnál „Magyarország az első”. Más különbség tényleg nincs. Hanem ahogy közeledik a holnapi találkozó, úgy sokasodnak a találgatások a magyar sajtóban arról, minek is megy oda Európa DNS-e, és miért pont most hívták meg. A kedves kollégák nem tudnak ellenállni a kísértésnek, sorra fedezik fel a csőben a lyukat, macisajtban a brummogást – no, akkor magyarázzuk meg mi is az egyszem lehetséges megoldást.

Orbán Viktor természetesen pénzt költeni megy Washingtonba, mégpedig a mi pénzünket költi el.

Hogyha megnézzük a hivatalos közleményt a tárgyalások témáiról, mit látunk, miről fognak beszélni?

A kommüniké szerint az energiabiztonság, a védelmi együttműködés, a kétoldalú kapcsolatok és a regionális biztonsági kérdések szerepelnek a napirenden.

Magyarázzam el apróra? Megteszem. Az energiabiztonság azt jelenti, hogy ne orosz földgázt és kőolajat vegyünk, hanem vásároljunk egy amerikai-román vállalattól energiahordozókat, melyeket most kezdenek el kitermelni a Fekete-tenger alól. Ez még csak nem is bolondság, Moszkvában hamarább zárják el a csapot, gyakrabban van rossz kedvük, Bukarestben egyrészt nincs is beleszólásuk a csap ügyeibe, hiszen az az amerikaiak kezében van, másrészt meg sokkal többet érne Romániának a pénzünk, mint bármilyen vita bármiről.

Akkor ott van a védelmi együttműködés. Az kérem, épp úgy, mint a kétoldalú kapcsolatok arról szól, hogy ne dörgölőzzünk már annyira Moszkvához, Pekinghez, és vegyünk sok-sok szép amerikai fegyvert sok-sok szép pénzekért.

Ennek a felvetése világosan utal Trump tavalyi követelésére, mely szerint a NATO-tagállamok költségvetésük minimum két százalékát fordítsák fegyverkezésre, ha törik, ha szakad, ha van rá szükség, ha nincs. Illetve, ő a tavaly júliusi NATO-csúcson négy százalékot követelt, de pillanatnyilag a szövetségen belül a két százalék elérése is nagy dolog lenne, ha minden tagállam képes volna rá. De nem nagyon képes. Hogy is állnak azok a számok?

A két százalékot jelenleg az Egyesült Államok teljesíti (3,6 százalék), Görögország (2,4 százalék, bár ebben benne van a görög gazdaság bezuhanása is), Nagy-Britannia (2,2 százalék) és Észtország (2,1 százalék) haladja meg – Lettország, Litvánia, Románia és Lengyelország pedig már idén teljesítheti a 2 százalékot. Németország 1,2 százalékon áll, Magyarország 1,1 százalékon állt tavaly.

A fegyverbeszerzés persze érdekes kérdés, mert mi már fegyverkezünk, valószínűleg főleg emiatt, ugyanis más logikus oka nincs. Volt itt már harckocsi-beszerzés, helikopter-beszerzés, csak épp az nem sokat nyom a latban Trumpnál, mert nem amerikai vállalatoktól vásároltunk. Tőlük kéne, akkor szeretne minket. Leopard páncélosaink már vannak, azoknál jobb nem kell (csak kéne hozzájuk a tűzvezető rendszer is, anélkül nem sokat érnek), helikoptereink vannak, flottánk tenger híján nem is lehet, folyami flottabeszerzésről nem szól a fáma – maradnak a gyalogsági lőfegyverek, amikről azonban azt rebesgetik, hogy saját kútfőből akarjuk őket megtermelni (csak a fegyvergyárunk nem működik), és a vadászbombázók, mint lehetőség.

Illetve szó volt egy légvédelmi rakétarendszerről is a Pompeóval folytatott tárgyalások során, de nekem az a sanda gyanúm, hogy bizony vadászbombázókat fognak ránk sózni.

Vagy az F-22 Raptort vesszük meg, vagy, ami valószínűbb, az F-35 Lightningot.

Sőt, valószínűbb az F-35. Miért?

Mert annak nagyon drága volt a fejlesztése, nem egészen az lett belőle, amit szerettek volna, folyamatosan javítgatják, de annyira, hogy a Jane’s szerint (mely az egyik legtekintélyesebb szaklap) az amerikai haditengerészet mostani F-35B-i már annyira eltérnek az eredetiektől, hogy a korábban, az első széria idején beszerzett pótalkatrészek 44%-a már nem is használható beléjük.  Azért legyünk tárgyilagosak: az F-35 nem ócskavas, sőt, a mai katonai repülés egyik csúcsa, de a fejlesztési folyamata távolról sem ért még véget... és akkor meglepően jóindulatúan fogalmaztunk.

De hát mi a baj ezzel a különben kiváló harci géppel?

A fejlesztési koncepciója. Eredetileg „Joint Strike Fighter”, vagyis „Közös Csapásmérő Vadász” volt a neve, és abban az értelemben lett volna közös, hogy összfegyvernemi, vagyis olyan gépet akartak fejleszteni, ami kisebb módosításokkal egyaránt alkalmas az amerikai Légierő, a Haditengerészet és a Tengerészgyalogság céljaira. Csak a fejlesztés negyedik negyedében kiderült, hogy ez nem is olyan egyszerű, a megoldandó harci feladatok gyökeresen eltérnek, így három altípusra osztották a főtípust: most azokat gyártják. De rettenetesen sok pénzbe került így is a gép, vissza akarnak kapni belőle valamennyit – 2023-ra az előrejelzések szerint lemegy majd az ára nyolcvan millió dollárra darabonként, csak mi holnap szerződünk, nem négy év múlva, mi még jó drágán fogjuk kapni.

Haszna sok nem lesz: és ne feledjük, a harci repülőgépek vásárlása nem csak annyiból áll, hogy megvesszük a madarat, a lőszert és a kerozint, azoknak megfelelő környezetet, infrastruktúrát, hangárt, repülőteret, alkatrész-utánpótlást, általában hátteret kell biztosítani.

Meg pilótát. Az sem úgy megy, hogy átpattan a legény a Gripen nyergéből az F-35-be és már repül is. Külön kiképzés kell, szintén nem ingyen.

Egyszóval igen szép dolog az F-35 (az F-22 valamivel olcsóbb lenne), meg is vesszük majd, mert muszáj, Trumpnak a tranzakciós, üzleti kapcsolatokra épülő diplomácia a mániája, csak aztán haszna nem sok lesz. Majd nézegethetjük a földön.

Mert jó darabig nem fog repülni. Először pilóta nem lesz hozzá, aztán nafta, ahogy a világgazdasági folyamatokat elnézem. De mindegy, vettünk mi már orosz atomreaktort, kínai vasutat, azoknak is ugyanennyi értelme lesz.

Lassan nem férünk el a házban ezektől a drága lomoktól.

A végén kell tartanunk egy garázsvásárt.

Még nem szóltam a regionális biztonság kérdéseiről. Azokat már Pompeo is felvetette: ez azt jelenti, hogy – a Foreign Policy egyik elemzése szerint - az Egyesült Államok mintha megfeledkezett volna Kelet-Európáról. Nincs jelen eléggé hangsúlyosan a térségben, ahol pedig napról napra növekszik az orosz és kínai befolyás. Ezt ellensúlyoznák most a meghívással – sőt, meghívásokkal, hiszen Andrej Babis cseh miniszterelnök március elején, Peter Pellegrini szlovák miniszterelnök pedig május 3-án járt a Fehér Házban. Szóval, valószínűleg nem Orbán Viktor érdemeinek szól az hirtelen feltámadt figyelem, hanem magának a térségnek – épp őt hívták meg legutoljára.

Bizony, ez meglehet. Csak hát ez eléggé megkésett: most már évtizedek munkája lenne kiszorítani az orosz és kínai befolyást és dollármilliárdokba kerülne – maximum ellensúlyozni lehetne, szintén nagyon drágán.

Van még egy mindenképpen megemlítendő mozzanat a látogatás kapcsán, amit sokan félreértenek: az, hogy holnap nem csak Orbánt fogadják Washingtonban, hanem Kész Zoltánt és Márki-Zay Pétert is. No igen, ez éppenséggel jelent valamit, de távolról sem azt, hogy egyáltalán csak hasonló fontossága lenne a két vizitnek: Orbánt az elnök fogadja, annál magasabb szint nincs, Készt és Márki-Zayt első sorban a German Marshall Fund hívta meg egy kerekasztal-beszélgetésre, de találkoznak a Helsinki Bizottsággal is, és – itt érdekes a program – hivatalosak a Külügyminisztériumba, ahol fogalmunk sincs, kivel fognak beszélni és miről. De nem külügyminiszteri szintű tárgyalásokról van szó, maximum osztályvezetői szinten fognak mozogni, én azt sem találnám lehetetlennek, hogy a volt budapesti ügyvivő, Andrew Goodfriend lesz a partnerük, ugyanis ő most épp az e-diplomáciával foglalkozó osztály igazgatója a Department of State-ben – azonban ha mással fognak találkozni, az is pusztán egy „fegyelmező gesztus” Orbánnak, miszerint Washingtonban tudnak róla, miszerint nem egyöntetűen népszerű és talonban tartanak másokat is tárgyalópartnerként szükség és igény esetére. De komoly tárgyalások a két vendéggel nem zajlanak majd, őket azért hívták, hogy kicsit rosszabb kedve legyen a miniszterelnöki vendégnek, ne legyen annyira magabiztos.

Egyszóval, ahogy a Szabad Nép írná, a találkozó meleg, baráti légkörben zajlik majd, a felek kifejezik kölcsönös nagyrabecsülésüket egymás iránt és egyetértésüket minden fontosabb nemzetközi kérdésben, nagy jelentőségű szerződéseket kötnek és egyezményeket írnak alá, majd a Fehér Házban is megszámolják az ezüstkanalakat (hagyomány ez a diplomáciában magyar külügyi találkozók végén) és ha mind megvan, Orbán utazhat is haza.

A magyar nemzetközi szerződések két másik kötelező kűrje, úgymint a diák-ösztöndíjak és a vízügyi együttműködés elképzelhető, hogy most kimarad, bár nem mondanék le a látványról, ahogy magyar vízügyi szakemberek szakértik a Hoover-gátat vagy a Niagarát, esetleg az Everglades-mocsarakat.

De azért minden szemtelenségnek van határa.

Legyen nekünk az is elég, hogy lesznek szép vadászbombázóink.

És Trump szóba áll Orbánnal – habár biztos vagyok abban, hogy ez úgy jelenik majd meg a kormánymédiában, hogy Orbán értékes tanácsokkal segítette Trumpot. Elvégre az is megjelent már róla ugyanott, hogy ő tanította politizálni Berlusconit.

És a jövő héttől ő engedi a passzátszelet is, saját fenséges alfeléből.

Az se lesz olcsó.

Ez sem az.

Szele Tamás

Tulajdonképpen meg van oldva a kérdés: sajtóra semmi szükség. Akár jobbra fülelek, akár balra, mindenkinek csak baja van azzal az átkozott médiával, vagy az, hogy ír, vagy az, hogy valamiről – például a Micike néni mákdarálójáról – nem ír, esetleg az, hogy nem lehet mindenkinek diktálni benne, ami azért, lássuk be, elég kellemetlen dolog.

De azt a tételt, hogy a sajtóra mostani formájában semmi szükség, sőt, büntetendő, mégis a legszebben Földi László állította fel a mai Magyar Nemzet hasábjain (https://magyarnemzet.hu/velemeny/a-budapesti-kemkozpont-szorakoztato-vizioja-6907886/). Mindig csodáltam azt a fölényt, amint hatalmas szóbőséggel magyarázza a kisegyszeregyet olvasóinak, akik ettől minimum nagy titkok tudóinak érzik magukat: de most meg kell emelnem a kalapomat, idáig még senki sem jutott el az Ostobaság Birodalmának felderítése közben.

Földi mester ugyanis a kormánysajtótól megszokott fölényeskedő hangvétellel vihorászik azon kollégákon – köztük rajtam is – akiknek mernek némely kifogásai lenni a Budapestre költöző orosz Nemzetközi Beruházási Bank ellen. (Két modoruk van: a fölényeskedő és a trágár. Hiába, öreg kutya már nem tanul új kunsztokat). Ha valakinek nem jutna eszébe egyből: ez az a pénzintézet, amelynek kissé különös jogosítványai lesznek, valóságos állam lesz Magyarországon belül, például (https://fuhu.hu/lubjanka-ter-budapest/):

„A bank minden tulajdona és eszközei mentesülnek mindenféle korlátozás, szabályozás, ellenőrzés és moratórium alól. nem lenne alávetve pénzügyi vagy szabályozói felügyeletnek vagy ellenőrzésnek (ideértve a közzétételi vagy beszámolási kötelezettséget, tőkeszabályozási vagy tőkemegfelelőségi követelményeket vagy egyebeket),
Nem lenne kötelezve a számviteli szabványok bármely formában történő bevezetésére, sem arra, hogy megfeleljen az engedélyeztetési vagy regisztrációs kötelezettség bármely formájának.

Ha pedig kiderülne, hogy az ügyleteihez mégis szüksége van valamilyen speciális jogosítványra, engedélyre vagy jogszabályi jogállásra, a tervezet szerint úgy kell tekinteni, mintha már rendelkezne azokkal.

A bank valamennyi tulajdona és bárminemű tevékenysége, művelete mentességet kap „mindenféle jogi eljárás, közigazgatási vagy bírósági eljárás alól, kivéve, ha a bank lemondott mentességéről”.

Magyarországon található minden eszköze, jövedelme és tulajdona mentességet élvez minden adó- és egyéb közteher megfizetésétől, akár országos, akár helyi szinten, kivéve a szolgáltatási díjakat; mentes minden adófizetési, adóvisszatartási vagy adóbeszedési kötelezettségtől; mentességet élvez minden vám, adó vagy egyéb közteher megfizetésétől, vagy – a hivatali használatra szánt áruk tekintetében – bármely import- és exportkorlátozástól.

A bank dolgozói és elsősorban vezetősége – elnöke, igazgatói és kormányzói, valamint az ő családtagjaik – diplomáciai mentességben részesülnek.

Korlátozás nélkül, állampolgárságtól függetlenül jöhetnek Magyarországra azon szakértők és tanácsadók is, akik a Bank érdekében helyszíni látogatásokon vesznek részt.

És jöhet még mindenki más, akiket az NBB meghív.” (Független Hírügynökség – Index)

Hát, ha valakit ez kissé meglep és arra gondol, hogy nem minden pénzintézetnek vannak ilyen kiváltságai, nem is nagyon szoktak ilyeneket kérni, sőt, ilyenekre pénzintézeti tevékenység közben semmi szükség nincs, ezzel szemben a hírszerzési tevékenység gyakorlása közben kifejezetten jól jönnek, az szerintem logikusan gondolkodik, Földi szerint azonban minimum ostoba, maximum idegen ügynök. Már miért is ne lehetnének egy banknak ilyen jogosítványai?

Tényleg. És miért ne lehetne toronyórája is, láncostól?

Azért, mert semmi szüksége nincs rá? Az nem érv.

De lássuk, még miért tökhülye mindenki, aki erről mert elmélkedni, és azt írásban tette?

„Végignézve az írásokat jegyzők névsorán, egy olyan publicistával sem találkozni, aki valaha szolgált volna, és ezért kiképzést kapott volna operatív módszerekből a magyar titkosszolgálatok bármelyikében is.

Akkor meg honnan ez a szakszerű megközelítés, a tuti biztos információ a Nemzetközi Beruházási Bank múltjáról és jelenlegi stratégiájáról? Lehet blöff esetleg, túlképzett fantázia vagy elvtelen aggódás azért, mert a magyar politika, a brüsszeli fenyegetéseknek hála, megpróbál több lábra állni? (…)

De lehet az is, hogy a cikkek készítői kaptak operatív kiképzést – csak nem itthon –, és konkrét háttéranyagokkal is felkészítik őket minden olyan esetben, amikor az orbáni politika az „elhajlás” útjára lép, és tettei rosszallást váltanak ki a fősodor ideológusai körében.

Remélhetőleg a magyar szolgálatok, miközben vizsgálják az NBB hátterét és felügyelik szándékait – ami nem nehéz, hisz legálisan ellenőrizhető a bank összes tevékenysége és munkatársa –, érdeklődni fognak az aggódók forráshátteréről is, hogy valóban létezhet-e a magyar szolgálatok előtt eleddig ismeretlen információ vagy adat.” (Magyar Nemzet)

Akkor elemezzünk. Először is, mint érintett, szeretném megköszönni Földi úrnak az ingyenes átvilágítást. Nekem valószínűleg komoly pénzembe került volna, hogy bebizonyítsam, miszerint sosem dolgoztam magyar szolgálatnak (más szolgálatnak, sőt, semmilyennek sem, de erről később), Földi mester ingyen kiállította rólam és másokról is ezt a bizonyítványt.

Aztán érdeklődik a forrásaim után. Kérem, azok a források nyilvánosak: többnyire vagy a Magyar Közlönyből származnak (mely lap dekadens szerkesztőit szintén kérném átvilágítani, valami fertő, ami abban megjelenik!), vagy a szavahihetőbb sajtóból, mondjuk én minden írásomban megjelölök minden forrást, erre speciel kényes vagyok.

Ezek után gyanúsítgatni kezd az ezredes úr. Azt mondja: csak akkor tudhatok bármit is ezekről az ügyekről, ha magam is ügynök vagyok, de nem magyar, nem is orosz, hanem valami másféle. Ezredeském... nem ma kezdtem a sajtószakmát. Maga itt egy régi vallatási módszert állít fel, olyan régit, hogy Babilonban és Ninivében már elavultnak számított. Azt mondja ugyanis, hogy vagy nem tudok – mert nem tudhatok szerinte – semmit, csak pofázok, hülyeségeket, és akkor sarlatán vagyok, netán szabotőr, vagy tudok, és akkor idegen ügynök. Akármelyik változatot fogadjuk el, én járom meg.

Igen ám, ezredes uram, de ez a tézis csak akkor áll meg, ha elfogadjuk, hogy ezzel szemben maga mindent tud. Sőt, mindent jól tud és egyedül maga tud mindent jól. Ráadásul még elfogulatlan is, nem vezérli önös érdek. Hát ezt, már bocsánat, nem így gondolom: és épp ezért csak akkor működne az érvelés, ha gumibottal a kézben adná elő, megbilincselt és felpeckelt szájú foglyoknak. De valami ilyesmit sejtet is: azt mondja, érdeklődni fognak a forráshátteremről. Csak tessék, fentebb jeleztem. Nem kéne mindent közzétenni a Magyar Közlönyben és más hivatalos kiadványokban.

Földi szerint tehát kémekről csak kémek írhatnak, ezt a logikát továbbfejlesztve politikusról csak politikusok, mozdonyvezetőkről csak mozdonyvezetők, foltozó vargákról csak foltozó vargák. Érdekes egy sajtó lenne, ugyanis ez pont az elfogulatlanságot és a mérlegelést száműzné a médiából: minden megszólaló szakember (és csak szakemberek szólalhatnának meg) a saját érdekei mentén írna, már, ha tudna, mert az is egy mesterség. Arra sem mindenki alkalmas, még ha az is a közvélekedés, hogy mindenki tud újságot írni. Dehogy tud: ügynök sok mindenkiből lehet, ahhoz kevesebb adottság kell, lám, a Földi is milyen szép karriert futott be, jó vagy akár csak elfogadható újságíró kevesekből. Lehet ezt a szakmát tanítani, kellene is, de megette a fene, ha tehetségtelen a jelölt.

Ötvenegy év alatt már több titkosszolgálat is felbukkant az életemben, csak kissé egyoldalú volt a kapcsolatunk, már néha unom is – mindig ők figyeltek és én voltam a célszemély, mindig én voltam a célkeresztben és ők néztek a távcsőbe, ők ültek a telefonvonal harmadik végén (apropó: alkalmazzanak már valódi szakembereket a mostani dilettánsok helyett, valami botrány, ahogy állandóan lebuknak, mikor visszajátsszák a beszélgetést a telefonba), szóval voltam én már célpont épp elégszer, amint látom, most se vagyok egyéb. De semmi kedvem nem volt soha, nincs és nem is lesz a szerepcseréhez: fújják fel magukat, én csak mint megfigyelt jöhetek szóba. Nekem csak „munkadarabként” volt, van és lesz közöm a szolgálatokhoz: aranyos is, mikor egy ügynök nevezi ügynöknek a célpontját.

Van egy kis oroszos bája.

Az külön kedves, hogy azzal fenyeget: ha bizonyos témákhoz nyúlok, ügynöknek tekintenek majd és vizsgálat indul ellenem. Így, a főtárgyalás előtt annyit kérnék, hogy lehessek már vagy vatikáni ügynök, vagy ha ennek akadályai vannak, akkor brit.

Az olyan elegáns.

Ad egy tartást.

Különben nem csak a sajtót ügynöközi Földi ezredes - lássuk csak, mit mondott az Echo TV 2017. szeptember 29-i Informátor című műsorában a menekülteket segítő civilekről?

„Most háború van. Ezek az emberek kollaboránsok, háborús bűnösök, hazaárulók, és így tovább. Ez egy egészen más fogalmi rendszer. Embercsempész a háborúban nem embercsempész, hanem egy olyan, gyakorlatilag szabotőr, akinek nincs jogállása. Magyarul ő szabadon likvidálható. Ugye ezt írja a háborús törvény: kémeket, szabotőröket nem viszünk bíróságra, hanem azonnal kiiktatjuk.”

A sajtóról ezt még nem mondta, de ha idegen ügynökök vagyunk, akkor szabotőrök is. Szabadon likvidálhatóak.

Egyszóval sajtóra semmi szükség, vagy azt mondja, amit Földi, és akkor felesleges, vagy mást mond, és akkor káros. A lehető leggyorsabban és a legdrasztikusabb eszközökkel meg kell tőlünk szabadulni.

Majd ír a Földi, meg azok, akiknek ő tartotta a kiképzését.

Stirlitz, maga is jobban tenné, ha inkább Müllerrel foglalkozna...

Szele Tamás

Moralizál a Magyar Nemzet, moralizál, kérem, és ez azért egészen furcsán áll neki. Mint benáreszi szent tehénnek a gatya. A szent tehén Indiának elidegeníthetetlen jellegzetessége, a gatya pedig nélkülözhetetlen ruhadarab, de Indiában óvakodnék összehozni a kettőt, valahogy nem szülne jó vért.

Ráadásul esetünkben nem is egyértelmű, hogy a tehénen van a gatya, vagy a gatya viseli a tehenet.

De mindegyiknek nagyon hülyén áll a másik.

Azt írja a Magyar Nemzet harcos munkatársa, Nagy Árpád, miszerint a Facebook beavatkozik az uniós választásokba. Éspedig azáltal, hogy nem hajlandó eltűrni a beavatkozást. (https://magyarnemzet.hu/belfold/beavatkozik-e-a-facebook-az-ep-valasztasok-tisztasagaba-is-6907796/) Épp ezért véget kell vetni a Facebook diktatúrájának, éljen a beavatkozás szabadsága. Le a PC-vel, mindenki szabadon avatkozzon be, anyázzon, mocskolódjon, ha úri vagy hölgyi kedve úgy tartja, persze kivéve azokat, akiknél nincs a házban szárnyasoltár füstölővel Orbán Viktornak.

Le a cenzúrával!

Mondja ezt egy olyan lap munkatársaként, amelynek múlhatatlan érdemei vannak a mai magyar kultúra cenzúrázásának kísérleteiben. Mit kísérletek – azok az idők már elmúltak, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, manapság már a cenzúra nagy sikereiről számolhat be a Magyar Nemzet, ha lehetséges, szalagcímben.

De lássuk a konkrét ügyet, mely annyira kihozta a sodrából a szerzőt, hogy már egyenesíti a kaszát. Szóval, a Facebook nem engedélyezett egy ötezer forintos hirdetést. Hát, ez már máskor is előfordult, de ez most többszörösen, mondhatni halmazatiban esik a szentségtörés és felségsértés kategóriájába, mert a hirdetést a Századvég adta fel. Tárgya pedig a Facebook magyar állami tulajdonba vételének követelése.

Pontosabban: a Századvég bizonyos munkatársa egyik írását kívánta reklámozni a Facebookon, mely írás lényegében véve azt követeli, hogy a közösségi oldalt minősítsék közmédiának, és rendeljék a nemzeti kormányok hatáskörébe országonként. Hogy nem lehet országos szegmensekre bontani, az őket nem érdekli.

Lehessen.

Oldják meg, nekik az kell. Mondjuk ha még tetszenek emlékezni, bár tényleg nagyon régen volt, alig pár hete, a Századvég ezt egy tanulmányban – melyet lássunk csodát, szintén ugyanaz a munkatársa követett el, bár mások is segítettek neki – egészen komolyan javasolta is ezt a megoldást, tudtommal kormányszinten foglalkoznak a felvetéssel.

Ráadásul a hirdetés szövege a következő volt:

„A közösségi oldalak cenzúrája morálisan védhetetlen, hiszen lábbal tiporja a szólásszabadság alapelvét; politikailag veszélyes, hiszen tagadja a nemzeti szuverenitáson alapuló törvények és szabályok érvényességét.

Elég volt a cenzúrából!

GLOBALISTA KÖNYÖRGÉS A CENZÚRÁÉRT

A cenzúráért kiáltó globalista könyörgés jelzi, hogy nincs új a nap alatt: a haladó program mindig a totalitarizmusnál köt ki.”

Egy apróságot nem elemez Nagy úr érdekes írásában: azt, hogy a Facebook az elutasítás alján jelzi, mi nem felelt meg a hirdetési szabályzatának. Nevezetesen azt írja:

„Ha egy hirdető politikához vagy országos jelentőségű ügyekhez kapcsolódóként jelöl meg egy hirdetést, köteles megjelölni, hogy ki fizette a hirdetést.”

Ja, vagy úgy.

Szóval a Századvég az ötezer forintos hirdetés feladásakor is elmulasztotta ezt. Ráadásul – hogy fogalmazzak finoman – arra akarják kötelezni a Facebook nevű magánvállalkozást, hogy rongyos öt rugóért vegyen részt egy kampányban saját maga ellen, mert ha nem teszi, megsérti a szólás szabadságát és valamilyen homályos módon Magyarország nemzeti szuverenitását is.

Ami a másik szent tehén a történetben, mert az a politikai jobboldalon a Jolly Joker: ha már sehol semmi érv a vitában, kimondják ezt a varázsigét, mindenki vigyázzba kell vágja magát, el kell énekelni a Himnuszt és utána automatikusan nekik kell igazuk legyen. A magyar politika egy olyan pakli kártya, amelyből a bank tetszőleges mennyiségű Jolly Jokert húzhat ki.

Ráadásul minderre – vagyis a sosemvolt „magyar Facebook” kormánykézbe adására még most, azonnal, az uniós választási kampány alatt volna szükség, mert ez az átkozott közösségi oldal ügyelni akar a választások tisztaságára (ha mondjuk nem is sikerül neki igazán), és az beavatkozás!

Idézi a nagytiszteletű Varga Judit államtitkár véleményét is (aki energiajogi szakértő lévén komoly tekintély lehet az informatikában és a társadalomtudományokban), ugyanis a tiszteletreméltó hölgy Facebook-hirdetés formájában terjesztette véleményét a közösségi oldalról, emígyen:

„Magyarországról a HVG újságírója megnézhette a Facebook központját, ahonnan az EP-választási kampányt fogják kontrollálni. Kiderült, hogy a Facebook mindenféle demokratikus felügyelet és transzparencia nélkül képes irányítani a politikai napirendet, kampányokat, híreket. Így a számonkérés és ellenőrzés lehetősége nélkül avatkozhat be az EP-választásokba. No comment.”

Édes hölgy. A Facebook egy magánvállalkozás, nem egy állami cég. Nem a kampányt ellenőrzi, hanem a politikai verseny tisztaságát. Képes volna irányítani sok mindent, de ellenkezőleg, épp azt szeretné elérni, hogy ne irányítson se ő, sem más semmit, aminek az irányítása nem dolga.

Képes lenne? Persze.

Tehát akkor vagy ellenőrizni kell, vagy betiltani?

Hogy is mondjam csak: fizikailag maga is képes lenne elvágni bárkinek a torkát, vagy megfojtani bárkit egy kanál vízben. Fizikailag képes, más kérdés, hogy nem teszi. De a lehetőség fennáll. Akkor a biztonság kedvéért magácskát is be kell csukni, de legalábbis felügyelet alá helyezni?

Az öngyújtómmal meggyújthatom a pipámat is, felgyújthatok egy épületet is, az a megoldás, hogy a gyújtó forgalmazását betiltjuk, engem meg bezárnak? És ha engem, akkor már mindenkit, aki képes volna – teszem azt – gyújtogatni?

Gyerekes érvelés ez egy képzett jogásztól, hölgyem, és az önt idéző tintakuli sorainak izzadságszaga még taszítóbbá teszi.

Maradjunk annyiban, hogy a maguk kormánya végtelen önhittségében teljesen elszakadt a valóságtól, és már világméretű nagyvállalatok einstandolását tervezgeti. Ha nem sikerül einstandolni, akkor a feldarabolását. Ha az sem sikerül, az esetben a tönkretételét.

Maguk a fordított Jónások.

Jónás ugyanis – nem bonyolítanám a történetet – megingott volt hitében és ezért egy tengeri út alkalmából elnyelte egy cethal.

Maguk viszont hittel hisznek, és el akarják nyelni ezen az alapon a cethalat.

Piszok nagy falat lesz, annyit mondok.

Meg fog akadni a torkukon.

Szele Tamás

Van, aki idegrohamot kap ettől a kérdéstől, van, aki rezignáltam legyint, én általában nem csinálok ügyet belőle – mármint, amikor a boltban vesz az ember valami felvágottat, kér huszonöt dekát, és az eladó azt mondja: „harminc lett, maradhat?” Maradhat általában, persze – hogy ragaszthatná vissza? Na, most akkor tessék elképzelni ugyanez sportlétesítményekkel.

Az már kicsit húzósabb, de nincs olyan magyar építési vállalkozó, kivitelező, aki el ne játszaná. Most éppen a kaposvári uszoda lett drágább bagatell 496 millió forinttal, maradhat? Persze, hogyne maradhatna... Azért érdekelné az embert, hogy mi módon lett ennyivel drágább, de szerencsére van indoklás, az Index utánakérdezett. (https://index.hu/sport/uszas/2019/05/08/kaposvari_uszoda_500_millio_dragulas_utolso_simitasok_magyar_epito_fesz_paar_attila/?_ga=2.83426974.907233437.1556304331-1202744335.1556304331)

„A módosítás indoklása szerint olyan előre nem látható változtatásokról van szó, mint például a megfelelő fűtés és szellőzés biztosítása az uszodában, vagy a beléptetőrendszer összehangolása az informatikai hálózattal. De kellett még pénz a kút vizének vas- és mangántalanítására, illetve további eszközökre, tároló-bővítésre, illetve a nézőtér berendezéseire.” (Index)

Ha nem olvasom, eszembe sem jutott, hogy egy uszodában fűteni is kell (mellesleg: a Duna Arénában is volt emiatt gond annak idején), szellőztetni kéne vagy a nézőtéren székek lennének. Minek szék? Tessék állva nézni, sportosak vagyunk, nem elpuhult, kígyóvállú bölcsészek a romkocsmából! Mindegy, most már lesz. Tessék mondani, a vizet be tetszettek vezetni? Mert anélkül is uszoda lenne, csak a működtetése volna kissé hektikus. Mondjuk a közönség kéne telehordja a medencét, vederrel, és verseny után kimernék belőle, tiszta haszon volna, valóságos tömegsport. De sajnos szerintem már van benne vezetékes víz.

Kár, mert lehetne a neve „Búvár Kund Interaktív Nemzeti Tömeguszoda”.

Mindegy, tekintetes bíróság, ily módon került tehát a kaposvári uszoda négy és félmilliárd helyett ötmilliárd körüli összegbe, úgy, hogy félmilliárdot a munkálatok finisében könyveltek bele.

Lehetne beszélni szerencsétlen véletlenről, kivitelezői hanyagságról, de ez nálunk sem nem véletlen, sem nem hanyagság hanem hagyomány. Nincs olyan sporttal kapcsolatos költség, ami menet közben ne emelkedne, bár ha sportlétesítményekről van szó, akkor nem csak megszalad az összeg, de eléri az első, a második és a harmadik kozmikus sebességet is és rövid úton elhagyja a Naprendszert.

Ott van például a Puskás Stadion esete. Az most már mindenképpen megépül, kerül, amibe kerül – mennyibe is kerül?

Eredetileg harmincötmilliárd forintot szántak rá, ami igaz, hogy hét kaposvári uszoda, de ha azt vesszük, hogy most tartunk olyan százkilencven-kétszáz milliárdnál, nem is volt kezdésnek olyan nagyon sok. Ne ámuldozzunk: egy elemzés szerint minden kormányzati nagyberuházás pontosan az ötszörösére drágul a kivitelezés folyamán, kivéve, mikor ennél is drágább lesz: a vizes VB 24,5 milliárd forintról indult, és képtelenség megmondani, mennyibe került végül: olyan 175-190 milliárdig lehetett követni, aztán titkosították. A kormány 130 milliárdot be is ismert, de utánaszámolva jelentősen több a kiadás – olyan is volt, hogy a záróünnepély után két nappal még drágult egymilliárddal, sőt, még egy évvel a rangos sportesemény után is emelkedett az ára huszonhét milliócskával. (https://blog.atlatszo.hu/2018/06/egy-evvel-a-vege-utan-27-millioval-dragult-a-vizes-vb/) Értsük meg, ez egy óriási esemény, hatalmas vállalkozás, nehezen áll meg, mint a gőzmozdony, pláne, ha van mögötte egy megrakott szerelvény.

Egy év a féktávolsága. Persze, azért ilyen nagy, mert a szerelvény arannyal van megrakva.

De térjünk vissza a Puskás Stadionhoz, amiben még Schmidt Mária is kap egy kis múzeumot: annak az építése zavartalanul halad és exponenciálisan drágul, bár az ötszörös szorzón még belül van: a munkálatok 2017 áprilisában kezdődtek és elvileg ütemterv szerint haladnak. Muszáj is nekik, mert létezik egy szerv, ami felügyeli őket: ez a Puskás Ferenc Stadion Időarányos Kivitelezését Nyomon Követő Bizottság. A vezetője személyesen Orbán Viktor. Szóval, ha drágul, mert drágulni fog bizonyosan, az a legfelsőbb engedéllyel történik.

Az megint más kérdés, hogy el fog készülni, különben ugyanis fújhatjuk a 2020-as részvételt a foci-EB rendezésében. Elkészül, minden áron – és hát, mivel sietni kell, az a minden ár elég magas lesz. Viszont ebbe az is beletartozik, hogy labdarúgáson kívül másra nem lesz alkalmas.

Az eredeti tervekben húsz sportág szerepelt, köztük az atlétika is, melyből 2023-ban világbajnokságot rendezünk, ahhoz kelleni fog helyszín, ha a föld alól is! Lemondani már tényleg nem lehet ezeket a rendezéseket, részvételeket, most már meg kell épüljenek. Még szerencse, hogy a hamvába hótt budapesti olimpia tervei között volt egy csepeli atlétikai stadion is – nosza, húzzuk fel üstöllést. A helyszín megvásárlására és a tervekre viszont már elment 21 milliárd forint. Amikor még úgy nézett ki, hogy lesz olimpia, körülbelül 120 milliárdra becsülték ennek a stadionnak a költségeit, de azóta sokat változott a gazdasági helyzet. Mindenesetre az atlétikai stadion bekerült a Kemény Ferenc Programba, ami elvileg garantálja a megvalósulását. Elvileg. Az építészeti terveket már készítik, a Napur Architect Kft. 4,7 milliárdért vállalta a tervezést – hogy mennyi lesz a beruházás végső összege, az egyelőre nem ismert.

Csak épüljön is meg, mert bizony van nálunk rossz példa is az elhamarkodott szervezésre. A Maccabi Játékok esete. Azokat ugyanis a most épülő Kerepesi úti Sportparkban kívánták megrendezni, de az csak 2020-21-ben fog elkészülni, ezért új helyszínt kellett nekik találni. A legtöbb verseny így a Ludovika Akadémiára kerül. Fontos helyszínek lesznek még a Hajós Alfréd Sportuszoda, az MTK városmajori teniszpályái és röplabdacsarnoka, a Lantos Mihály Sporttelep futballpályái, valamint az alcsútdobozi Pannonia Golf & Country Club. Egyszóval, a Maccabi Játékokat is megrendezzük – csak kissé szétszórtan. És ez majd rengeteg problémát okozhat. Egyelőre 25 milliárd forintba kerültek, létesítmény építése nélkül.

Így jár az ember, ha légvárba tervez sporteseményt.

Mellesleg a Kemény Ferenc program költségvetése is érdekes, mintha gyárilag lenne belétervezve a túllépés: ugyanis a HVG adatai szerint legkevesebb 34,8 milliárd forint a teljes program költségvetése, ám a benne szereplő csepeli stadion, mint láthattuk, körülbelül 120 milliárdba fog kerülni… olyan márpedig nem nagyon van, hogy kevesebb pénzből kijöjjön több, jelesül vagy háromszor annyi. De itt láthatóak a sarokszámok, ha valakit érdekelnek. (https://net.jogtar.hu/getpdf?docid=A17H2016.KOR&targetdate=fffffff4&printTitle=2016/2017.+%28XII.+22.%29+Korm.+hat%C3%A1rozat&referer=http%3A//net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi%3Fdocid%3D00000001.TXT)

 Izgalmas a Velodrom és az Xtrém Park kérdése is. Az olimpiai hatástanulmány annak idején a Velodromra 25 milliárd, az Xtrém Parkra 5 milliárd forinttal, egy fedett atlétikai csarnokra pedig 3 milliárddal számolt, vagyis már a legóvatosabb becslés szerint sem lehet annyival megúszni, mint amennyit elkülönített a kormány. Biztos, ami biztos, az óbudai kerékpáros-stadion tervezésére és az ott lévő épületek elbontására már elköltöttek több, mint 1 milliárd forintot, az extrémsportpark és az evezősközpont tervezésére pedig 473 milliót, de ez csak aprópénz a lehetséges végösszeghez képest.

A Fradiváros költségeit megbecsülni sem tudjuk, eddig 25 milliárdba került a létesítmény, és messze nincs még kész, a 2022-es férfi kézilabda EB épülő kézicsarnok olyan 10-15 milliárd lehet majd, még nem említettük viszont a Budapest Déli Városkapu tervet. Ennek keretében épülne egy 12 ezer egyetemi hallgatónak szánt diákváros. Ez előbb az atlétika-vb résztvevőinek a szállása lehetne, utána kaphatnák meg az egyetemisták, de a mérete alapján olimpiai falu is lehetne belőle.

És ez a sok beruházás mind túlmért, sőt, még inkább túl fogják mérni. Hápogunk a kínai vasútberuházásra felvett ezer milliárd, a Paks 2-re felvett háromezer milliárd forintnyi hitelen, de úgy égetjük a pénzt, mintha nem lenne holnap. Csak sportlétesítményekre elment az utóbbi pár évben – az olimpiai álmok kútba esése után! - legalább egy Budapest-Belgrád vasútvonalnyi pénz.

Ezekhez képest az a röpke, bohém kis költségvetési túllépés Kaposváron, az a bagatell 496 millió igazán csak villamospénz.

Bár azzal is el kéne számolni.

De a többi beruházások is kicsit nagyra sikerültek.

Maradhatnak?

Tényleg?

Ez mind maradhat?

Szele Tamás

Akkor ma megint vegyük elő ezt a mi kis miniszterelnökünket, ugyan borzalmasan unom ezt a figurát, de mivel hírekről van szó, melyek tőlem függetlenek, meg nem kis részben Európa jövőjéről, vagyis a miénkről is, muszáj lesz. Tulajdonképpen arra kéne rájönni, főként a tegnapi események fényében, mit is akar ez az ember és mi fog abból megvalósulni?

A második kérdésre egyszerű a válasz: nem sok, és ami mégis, annak senki sem fog örülni. Az első már bonyolultabb: magukat tisztán látónak vélő emberek tömege suttogja, saját következtetéseként, hogy „ki akarja léptetni az országot az Unióból”. Hát nem szereti az Uniót, nagyon nem, az bizonyos, de a kilépés egyelőre csak maximum távlati terv lehet, valami olyasmi, mint a bolygó elhagyása űrgyarmatok létesítése céljából. Az esetleges „Huxitot” kormányoldalon is olyan kényszeresen megfelelni kívánó emberek lebegtetik nyilvánosan (és ők is saját ötletükként), mint Schmidt Mária, ennek realitása nincs, főleg most. Éspedig azért, mert az egy dolog, hogy Orbán Viktort Biharkeresztestől Nemesmedvesig mindenki meg kell süvegelje, de Európai Unió nélkül Magyarországon kívül ő bizony nem igazán tényező. Ő csak az Unióban és az Uniótól valaki, ha az EU, sőt a Néppárt nem létezne, a véleménye nemzetközi fórumokon körülbelül annyit nyomna a latban, mint a Magyarországnál egyébként több, mint két és félszer nagyobb Gabon miniszterelnökének nézetei.

Sőt, tovább megyek: Orbánból két dolog csinált egyáltalán tényezőt, éspedig a mostani uniós választás és a Brexit. Bolond lenne kilépni az Unióból és visszamenni a balettba ugrálni. Arról nem is szólva, hogy mennyi pénzt veszítene ezzel: az egy dolog, hogy a kohéziós támogatások jövőre megszűnnek, de marad még egy csomó, például a földalapúak és ezer másféle, persze, ehhez köthető az ő valódi baja is Manfred Weberrel, melyre majd ki is fogunk térni. De lényegében véve az a mendemonda, hogy „Orbán kilépteti az országot az Unióból” (hogyan tenné, népszavazás nélkül megoldhatatlan?) pont annyira reális, mint a tábortűz mellett suttogott kísértethistóriák. Borzongató, rémítő, de maximum rosszakat lehet tőle álmodni. Persze a távoli jövőben ez sincs kizárva.

Orbán ugyanis nem elhagyni akarja az Uniót, hanem ellopni.

Ahogy Magyarországgal tette.

Egy roppant ötletes valakivel van dolgunk, aki rájött arra, hogy a demokratikus rendszerek gyenge pontja a demokrácia, ezt kihasználva, kellő mértékű populizmust, demagógiát bevetve minden hatalom megszerezhető kisebbségből is (ha nem figyelnek rá oda). Rájött erre már Lenin is, azért volt, hogy a „többségi” bolsevikok kisebbségben voltak, a „kisebbségi” mensevikek meg többségben – Lenin módszerei kissé eltértek Orbán technikájától, de ő is nagyban támaszkodott a Duma demokratikus jellegére.

Orbán tudja, hogy a hatalmat, vagy fogalmazzunk úgy, a dominanciát és befolyást elég egyszer megszerezni, utána már csak jó erősen kell fogni, és senkit sem szabad a közelébe engedni: nem kétlem, hogy az a terve, miszerint a mostani válságközeli állapotot használja ki, és mire a legendásan lassú uniós politika észreveszi magát, ő diktál az Európai Parlamentnek.

Ez érdekes terv, Magyarországon be is vált, csak egy komoly akadálya van, éspedig a Valóság. De mielőtt ezt kifejteném, lássuk a tegnapi híreket.

A tegnapi nap főleg reakciókat hozott Orbán szakítására Weber jelöltségével. Megszólalt például Sebastian Kurz osztrák kancellár a Deutschlandfunk német országos közszolgálati rádióban, aminek az ad fontosságot, hogy Orbán Viktor hétfőn Budapesten Heinz-Christian Strache osztrák alkancellárral, az Osztrák Szabadságpárt elnökével folytatott megbeszélése után jelentette ki, miszerint a magyar kormány nem támogathatja a néppárti Manfred Weber európai bizottsági elnöki jelöltségét. Kurz világossá kellett tegye az álláspontját az ügyben. Hát lássuk, mit mondott?

„Orbán Viktor magyar kormányfő kijelentése Manfred Weber támogatásának megvonásáról nem változtat az általa vezetett Fidesz európai néppárti tagságáról szóló eljáráson. Az EPP úgy határozott, hogy felfüggeszti a Fidesz tagságát, és vizsgálat alá veszi a párt tevékenységét, és a vizsgálat lezárása után dönt arról, hogy a Fidesz megőrizheti-e tagságát.
Pontosan ezt az utat fogjuk járni, és ezt nem tesszük függővé Orbán Viktor minden egyes megszólalásától. Ezt az utat támogatja Manfred Webertől kezdve rajtam keresztül egészen Markus Söderig és Annegret Kramp-Karrenbauerig mindenki.”

Magyarul: ha a kutya ugat, a karaván akkor is halad. Egy érdekes momentuma volt tegnap a kizárással kapcsolatban, bár az csak minket érdekelhet, itt, Magyarországon: az MTI egy hírben benne felejtette azt a kitételt, hogy „a Néppárt felfüggesztette a Fidesz tagságát”, és csak három óra múlva vették észre, akkor helyesbítették. Ugyanis a hivatalos magyar álláspont az, hogy a felfüggesztés a Fidesz kérésére történt, hiszen mi így szállunk le a bicikliről. Valahol most egy volt MTI-s hírszerkesztő munkát keres...

Megszólalt persze az érintett Manfred Weber is – az AFP hírügynökségnek azt nyilatkozta, hogy

„Az EPP politikai közgyűlése felfüggesztette a párt tagságát, így a Fidesznek nincs joga részt venni a szervezet ülésein. Azért döntöttek a felfüggesztés mellett, mert úgy gondolták, hogy Magyarország rossz irányba tart a Fidesz kormányzása alatt. az EPP olyan párt, aminek a tagjait közös értékek és az Európa jövőjére vonatkozó közös elvek tartják össze. Akik már nem hisznek az értékeinkben, azoknak ki kell lépniük a pártcsaládból. Mindenkinek el kell döntenie, hogy saját meggyőződése alapján megy, vagy marad.” (444) 

Érik a gyümölcs, érik a kizárás vagy a kilépés, ezt még majd meglátjuk.

De hát mi Orbán Viktor igazi baja Manfred Weberrel?

Mert nem amiatt a mondvacsinált ürügy miatt haragszik rá, hogy elutasítván a Fidesz szavazatait ezzel megsértette volna Magyarországot. Ez szamárság, kocsmai szintű kötekedés, a „szidtad anyámat” brüsszeli megfelelője.

Az igazi baja neki a Weber-bizottság. Manfred Weber ugyanis tett egy javaslatot, mely szerint a választások után fel kéne állítani egy kilenc tagú uniós testületet (azért jó szám a kilenc, mert páratlan és osztható hárommal, így nem jöhet ki ötven-ötven százalékos döntésképtelenség, de kialakulhat benne kétharmados abszolút többség). Állna pedig ez a testület tekintélyes jogászokból, a tagállami legfelső bíróságok és alkotmánybíróságok, valamint az Európai Unió Bírósága egykori tagjaiból. És az lenne a dolga, hogy ellenőrizze a jogállami elvek érvényesülését az Európai Unió tagállamaiban.

Pontosabban: Weber a német szövetségi alkotmánybíróság egy köztiszteletben álló egykori bírájával, Udo di Fabióval a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung című konzervatív német vasárnapi lapban közösen közzétett írásában fejtette ki, hogy a testületet azzal a feladattal kellene megbízni, hogy kétévente az EU valamennyi tagországáról készítsen a jogállamiság érvényesülését vizsgáló elemzést.

A testület sárga lapot mutatna fel – a fociból kölcsönzött módszerrel – ha a jogállamiság sérülésének alapos gyanúját állapítja meg. Az Európai Bizottság ebben az esetben jogállamisági eljárást indítana az adott tagországgal szemben.

Ellenben a jogállamiság komoly, súlyos sérülése esetén piros lapot mutatna fel! Ebben az esetben az ügy az Európai Unió Bírósága elé kerülne, az EB pedig szankciókat javasolna az EP-nek és a tagállami állam-, illetve kormányfőket összefogó Európai Tanácsnak arra az esetre, ha az Európai Unió Bírósága elmarasztalja az adott tagországot. Ezeket a büntetőintézkedéseket csak az EP vagy a tanács többségi, adott esetben minősített többségi döntésével lehetne megakadályozni. Ilyen döntés hiányában a szankciók a bíróság ítéletének kihirdetése után automatikusan életbe lépnének.

Manfred Weber és Udo di Fabio az elképzelést összekötötte az EU-s támogatások kifizetésével. A hitelminősítő intézetek országjelentéseivel párhuzamot vonva azt írták, hogy a független jogi elemzői tanács nyilvános jelentései a jogállamisági hitelképesség megállapítására szolgálnának, és ez a hitelképesség lenne a feltétele az EU-s támogatások maradéktalan kiutalásának. Mint írták, az úgynevezett strukturális támogatási alapokból járó támogatások egy részét vagy egészét vissza lehetne tartani, ha az adott tagállam közigazgatásában korrupció mutatkozik, vagy ha nem tudnak szabadon dolgozni a médiumok.

Na, kérem, itt a baj. Itt már pénzről, illetve annak megvonásáról van szó, ezért haragszik igazából a magyar kormányfő Manfred Weberre, ezért gáncsolja, ahol bírja.

Van még egy aspektusa a helyzetnek: Orbán számára az, hogy uniós politikai faktor legyen: presztízskérdés. Az uniós támogatások meg a hatalmának alapját adják, tehát mindenképpen ragaszkodik ehhez a két dologhoz. A mostani helyzetben azonban – ha, mint a jelek mutatják, kilép a Fidesz a Néppártból és csatlakozik Salvini zenekarához, egyelőre másodhegedűsi poszton – Orbán az uniós jobboldalon minden lesz, csak nem faktor.

Még Salvini sem lesz faktor.

Akkor számítana a szavuk és lehetnének a mérleg nyelve az új Európai Parlamentben, ha a birtek is megtartják a szavazást és valahogyan sikerül sok konzervatív képviselőt küldjenek az EP-be. A szavazást a tegnapi hírek alapján megtartják, azonban egyfelől a tory párt fennállása óta nem volt ennyire népszerűtlen, mint most, másfelől David Lidington, a miniszterelnöki kabinetiroda vezetője a szavazási részvétel bejelentésekor megjegyezte azt is: ideális esetben a most megválasztott brit EP-képviselők sosem tudják átvenni a helyüket.

Agyő, uniós főszerep, agyő, Nemzetek Európája, agyő, kis szőke gárdahadnagyom...

Akkor mi marad Orbánnak, azon kívül, hogy rághatja dühében a küszöböt?

Azért lesz neki szerepe, épp ő határozta meg. Azt mondta Bernard-Henri Lévy francia filozófusnak, aki méltóztatott fogadni:

„Én vagyok a legkeresztényebb, tehát a legeurópaibb az európaiak között. Európa DNS-e vagyok, annak az őrzője.”

Hát Istenkém, nem lehet egyszerre miniszterelnök is, mikrobiológus is.

Nem tudja, hogy hogyan hívjuk azt az organizmust, ami csak fehérjeburokból és DNS-információból, vagyis genomból (valamint egyes fajok esetén egy külső lipidburokból is) áll?

Vírusnak.

Európa vírusát látjuk, nem Európa DNS-ét.

Szele Tamás

Sajnos látom a jövőt. Mármint nem látok mindent, nem látom mindenkiét, de azt látom, hogy ebben a hónapban – sőt, tán eltart télig is – állandóan Orbán Viktorral kell majd foglalkoznom, ha tetszik, ha nem. Belépett a hiperaktív korszakába, átváltott az euforikus fázisba és olyanokat művel, amik mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Pedig jó lenne.

Jó lenne, mert én már nagyon unom ezt a mindentől elrugaszkodott, téveszmék között tántorgó, mániás elmét, de hát tetszettek volna nem megválasztani. (Lásd még Gyalog-galopp: „A királyod vagyok!” „Én ugyan nem szavaztam rád.”) Sajnos kezd elhatalmasodni a kór, már a saját világában él, és ha a reális univerzum nem azonos ezzel, hát a valódit igazítja a fejében létezőhöz – ezért volt fontos a tegnapi, Kleine Zeitungban megjelent interjú elemzése is, tökéletes kórképet lehetett felállítani belőle (http://huppa.hu/szele-tamas-rut-sybarita-vaz-2/). Azt azonban nem gondoltam, hogy a zavaros gondolatözönt kevesebb, mint egy napon belül tett követi – de lássuk, mit művelt a minielnök tegnap?

(Fotó: Blikk.hu)

Eldöntött egy régi kérdést.

Sok vita folyik ugyanis arról, hogy Orbán Viktort az érzelmei vagy a hideg, számító értelem vezeti politikai döntéseiben: tegnap ez kiderült. Mint a magyar miniszterelnök Heinz-Christian Stracheval, Ausztria alkancellárjával tartott sajtótájékoztatóján láthattuk, kormányfőnket az indulatok vezérlik, és egyelőre nem látható, nyilatkozatának miféle következményei lesznek.

Azt mondta ugyanis, miszerint (https://fuhu.hu/haduzenet-webernek/)

„A magyar kormány és vezetője nem kerülhet abba a helyzetbe, hogy olyan embert támogat európai bizottsági elnöknek, aki eleve bejelenti, hogy nem tart igényt a magyarok szavazataira. Manfred Weber azt találta mondani, hogy a magyarok szavazatával nem kíván európai bizottsági elnök lenni. Nekünk jó lett volna Weber bizottsági elnökjelöltnek, de ő kijelentette, hogy nem kér a magyarok szavazataiból. Ha valaki így megsért egy országot, utána annak az országnak a miniszterelnöke nem szavazhatja őt meg. (...) Ezt a demokrácia és az erkölcs szabályai is tiltják, és ebben egyetértünk Weber úrral: nem lenne helyes, ha a magyarok szavazataival lenne bizottsági elnök.”

Nem mellesleg, a többi csúcsjelöltet is pozíciójukra alkalmatlannak nevezte, és hozzátette: „Keressük a megfelelő jelöltet” aki méltó elnöke lehetne az Európai Bizottságnak.

Fel kell hívnunk azonban a figyelmet arra a körülményre, hogy Manfred Weber sosem állította, miszerint nem kérne a magyarok szavazataiból. Egy korábbi, a ZDF televíziónak adott interjújára utalt a magyar miniszterelnök, ám abban világosan úgy fogalmazott: amennyiben csak a Fidesz szavazataival tudna csak az Európai Bizottság elnökévé válni, nem fogadná el a megbízatást. Hozzátette; inkább számítana „középről jövő” szavazatokra, ebből a pozícióból lenne ő Európa jövőjének alakítója.

Semmiképpen sem „a magyarokról” vagy a magyar népről beszélt.

Elképzelhető, hogy Orbán Viktor nem ismeri a különbséget a saját pártja és hazánk népe között – úgy általában véve – de májusban kiváló alkalom kínálkozik arra, hogy a választók juttassák eszébe ezt a komoly differenciát.

A Heinz-Christian Stracheval folytatott tárgyalások egyébként a végeredményt tekintve szívélyes, baráti hangnemben folyhattak, ugyanis az osztrák alkancellár szinte mindenben egyetértését fejezte ki Orbán Viktorral, habár Manfred Weber kapcsán tartózkodott véleménye kinyilvánításától. Kifejtette azonban, hogy országaink között mennyire jó a kapcsolat, és minden felvetődő kérdésben támogatja, sőt, osztja a magyar kormányfő nézeteit és álláspontját.

A jelek arra mutatnak tehát, hogy az EP-választásokig nem lép ki a Fidesz az Európai Néppártól, azonban utána nagy valószínűséggel megteszi ezt a lépést, és nem kizárt, hogy a Salvini-féle populista szövetség frakciójához csatlakozik a párt uniós képviselőcsoportja.

Ez ugyanakkor a költségvetési vitára, az uniós költségvetésre gyakorolt befolyásukat jelentősen csökkenteni fogja, hiszen már nem az Európai Parlament pillanatnyilag legerősebb frakciója áll majd mögöttük, hanem egy jóval kisebb, gyengébb, meg merhetjük kockáztatni az állítást: ad-hoc jelleggel összeállt képviselőcsoport, mely tagjainak személyes ambíciói miatt bármikor fel is bomolhat. A populista frakcióban nincsenek közlegények, csak tisztek: épp ezért fegyelem sem lesz.

Orbán Viktor tehát hadat üzent Manfred Webernek is.

Indulatból, haragból, a gesztusnak az országra gyakorolt későbbi következményeivel nem számolva.

Kíváncsian várjuk, mikor tűnnek fel az első óriásplakátok Budapest utcáin, melyek Manfred Webert támadják majd. Esetleg hármasban ábrázolják Jean-Claude Junckerrel és Soros Györggyel, bár, ha Orbán Viktor ilyen iramban szaporítja esküdt ellenségeinek számát – értve ez alatt, hogy ő esküszik bosszút ellenük, mert maguktól egyébként nem volnának ellenségei – hamar eljő a csoportképek kora is.

Természetesen ez az őrült sakkhúzás – aminek a lényege és mozgatórugója az a téveszme, miszerint a Fidesz azonos a magyar néppel – következményekkel járt.

Annegret Kramp-Karrenbauer, a Németországban kormányzó Kereszténydemokrata Unió elnöke például szintén arra számít, hogy a Fidesz ki fog lépni az Európai Néppártból. Mint tegnap esti nyilatkozatában közölte:

„Az elmúlt napok viselkedésével és az olasz Liga vezetőjével tartott találkozóval világos jelét adta annak, hogy el fogja hagyni az EPP-t.”

Hát igen: senki sem szereti, ha házon belül esküsznek össze ellene. Orbán úgy van a Néppárttal is, az Unióval is, mint a nem túl okos, de annál agresszívabb Pistike a búgócsigával: nem érti, de nem hagyja békén, ha nem tud vele rendesen játszani vagy megszerezni, legalább megpróbálja elrontani, összetörni.

Az Európai Néppárt szóvivője útján reagált a Politico munkatársának az ügyre:

„Nem Manfred Weber lesz az Európai Bizottság első olyan elnöke, akit a Fidesz szavazatai nélkül választanak meg.”

És ez volt a legbölcsebb, amit mondhattak: ez ugyanis helyére teszi ezt a felfuvalkodott kis kecskebékát, aki épp a világot készülne lenyelni. Meg hát ne feledjük: 2014-ben Jean-Claude Junckert sem szavazta meg a Fidesz, nélkülük lett bizottsági elnök, szóval van élet a Fidesz nélkül is, sőt, hogy Orbánra utaljak, a Fideszen kívül is van.

Továbbmennék: nélkülük csak az igazi.

Hogy ebből mi lesz?

Így, ilyen formában kizárólag Magyarországnak válik kárára Orbán személyes bosszúhadjárata, melynek mellesleg – igen, csak mellesleg – az Európai Néppárt szélsőjobbra ráncigálása volna a célja. A fő cél mindenképpen Weber és Juncker megskalpolása, a skalpok övre tűzése és utána tánc a kínzócölöp körül, hogy merüljünk el kicsit a dakoták mára majdnem elfeledett világába is. Persze, hogy ez nem fog sikerülni, Orbán emiatt élete végéig tőrrel a szívében mászkál majd, ellenben az eszelős politikai hadjárat hozadékaként a Fidesz EP-képviselői – a csillagok mostani állása szerint – mindenképpen a populista frakcióba szorulnak, Salvinihez, Marine le Penhez, egyéb brigantikhoz. Ennek különben lesz egy olyan következménye is, hogy mivel a lengyel PiS kibékíthetetlen ellenségeként tekint Marine le Penre és pártjára, a lengyel kormánypárt támogatását is elveszítik. Lehet majd új legendát gyártani a hagyományos magyar-lengyel barátság helyett a hagyományos magyar-francia testvériségről, bár előre szólok: nehéz lesz, sok bicska belé fog törni abba, lévén, hogy Marine le Pen finoman fogalmazva sem a francia kultúra és politika hagyományosnak mondható értékeit képviseli.

Esetleg előveszik majd Pétaint a sifonérból. Bár az sem túl jó ötlet, Pétain az első világháborúban konkrétan a Monarchia ellen harcolt. No, meglátjuk.

Kérem, ebből az a tanulság, hogy aki ellenségeket keres, az előbb-utóbb talál is, minden attól függ, mennyire vágyik rájuk.

Egy orosz közmondás jut eszembe:

„Itt állunk, mint egy falu, bolond pappal.”

És tényleg.

Szele Tamás

Kérem, én nem tehetek róla, ezt így írta a Berzsenyi. Konkrétan arra írta válaszul, hogy „Mi a magyar most?”. Mondanám, hogy az akkor volt, mondanám, hogy Berzsenyi nem volt éppen jó kedvében, mikor ezt írta: de ma a magyar miniszterelnök is megválaszolta ezt a kérdést, és attól meg én nem vagyok a legjobb kedvemben. Elkeserítő.

(Fotó: Népszava)

Már önmagában az elkeserítő, hogy ez az ember bármit is vezethet, ami nagyobb és fontosabb egy Polski Fiatnál, esetleg a pedálos Moszkvicsnál az oviból, de hát lássuk, miről beszélünk! Az a helyzet ugyanis, hogy Orbán Viktor ma fogadja Budapesten Heinz-Christian Strache osztrák alkancellárt. Ebből az alkalomból interjút kért tőle a Kleine Zeitung című osztrák lap, és lássunk csodát: a magyar kormányfő adott is interjút nekik. Ritka az nála, mint mákos tekercsben az önindukció, macisajtban a brummogás, de adott. Adott a múlt héten a La Stampának is, bár a két írást össze sem lehet hasonlítani.

A La Stampa interjúja irodalmias felütéssel kezdett, nem kímélte a hangulatfestő elemeket sem, hiába, a latin temperamentumot nem lehet eltitkolni – és hát valljuk meg, tipikus „alákérdezős” írás volt. Az, ugye, Salvini látogatása kapcsán jelent meg.

Aki még nem gondolkodott ezen, annak elmondom, hogy az írásoknak van úgynevezett átfutási idejük, tehát akármennyire is sietni kéne egy ilyen interjúval, beletelik minimum fél napba, de inkább egy egészbe is, míg a beszélgetés az olvasó elé kerül. Azt a felvett hangzó anyagot „át kell tenni” írásba (a szakma egyik legpocsékabb része ez, ugyanis bizonyos esetekben minden betűnek a helyén kell maradnia, más esetekben meg az alany elvárja, hogy szerkesztett szöveget lásson viszont), át kell nézni, megszerkeszteni, kihajigálni a mekegést-nyökögést, visszaküldeni az alanynak, az harminckétszer átírja vagy átíratja, hogy világosan kiderüljön belőle, miszerint ő nyerte meg egymaga a trafalgári és gaugamélai ütközeteket is, aztán, mikor már kint van az utcán, kinyomtatva, eszébe jut még valami, nem érti meg, hogy kiment újságba már nem lehet beleírni, mert nincs hogy, és perel. Körülbelül ez egy politikus-interjú átlagos sorsa, ha jó. Ha rossz, vagyis alákerdezős, akkor kevesebb baj van vele.

A La Stampa-írás alákérdezős volt, aminek több oka is lehet, mondjuk a főszerkesztő ilyen koncepcióval küldte a kollégát elkészíteni, esetleg ő maga döntött így, szimpátiái alapján, netán az lebegett a szeme előtt, hogy jönne ő még máskor is interjúért Pestre – ellenben a Kleine Zeitung valódi munkát végzett, komolyan érdeklődött, látható is az eredményen.

Az külön jó kérdés, hogy ezt az interjút melyik káldeus bölcs volt képes a La Stampa-anyaghoz hasonlóan közzétenni a kormany.hu oldalon (http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/beszedek-publikaciok-interjuk/orban-viktor-interjuja-a-kleine-zeitung-cimu-osztrak-lapnak?fbclid=IwAR2DYhZ40BnyFdoULvRU7_5r9wRsZ318PO_2fC17d_I3LNatFANz2PoAEi8), ugyanis a legkevésbé sem hízelgő – talán az lehet az oka, hogy Orbán ebben is elmondhatta a nézeteit.

El is mondta, alaposan.

Előre szólok: a kiszemelt részletek alkalmasak a nyugalom megzavarására, szóval kiskorúak ne olvassák őket. Akkor lássuk.

„Magyarország miniszterelnöke voltam, amikor Wolfgang Schüssel úgy döntött, hogy az FPÖ-vel alakít kormányt. Ekkor indult egy visszataszító nemzetközi kampány Ausztria ellen, és én voltam a bajorok mellett az egyetlen miniszterelnök, aki akkor nyíltan kiállt Ausztria mellett. Budapesten fogadtam Schüssel kancellárt, miközben Európában bezárultak az ajtók. És ekkor elkezdtem érdeklődni az FPÖ iránt. Vajon mit tudhatnak, ha ennyire félnek tőlük?”

Igen, Jörg Haider dicstelen kora... de azért ez nem egészen így volt, Orbán Viktor ugyanis akkoriban nem csak magyar miniszterelnök volt, hanem egy tévedés miatt a Liberális Internacionálé alelnöke is, és mint ilyen tárgyalhatott annak idején, nem azért, mert privátim érdekelte az Osztrák Szabadságpárt.

„- A hagyományos európai elit ugyanis dekadens.

- Mit ért Ön dekadensen?

- Dekadens abban az értelemben, hogy az elit nem hisz a politikai cselekvés erejében.”

Ez egy betegsége a jobb- és szélsőjobboldali politikusoknak: a demokráciát dekadenciának nevezik, gúnyolódnak azon, hogy „nem mer cselekedni”, bár inkább azért nem cselekszik ellenük, mert nem rúgja fel a saját játékszabályait, aztán elmondják, hogy ősz fejükkel ők a tetterős ifjak és majd megmutatják. Hallottuk már ezeket a meséket unásig, az a helyzet, hogy bárkire rá lehet fogni, hogy „dekadens”, „nem cselekvőképes”, aztán ha mégis cselekszik, lehet sápítozni. Ennek az egész gondolatnak semmi tartalma nincs, azon kívül, hogy dühítő.

„Az európai eliteknek az a problémája, hogy nem hisznek a személy, a vezető személyiség erejében. Veszélyesnek tartják azokat a vezető személyiségeket, akik képesek lelkesíteni az embereket.”

Igen, már megint azok a bizonyos játékszabályok. Persze, hogy a demokratikus rendszerek nem hisznek a személyiség karizmájában, hiszen ők a szavazatokban kell higgyenek. Meg a tényekben, számokban. Még emlékszünk, milyen volt, mikor a németek és olaszok elkezdtek hinni a személyiség erejében. Különben meg, ha ez döntő tényező volna, akkor Mick Jagger lenne az angol király.

„Ha az ember magyar, akkor alapérzés az, hogy elárulták. Közép-Európa az európai világ bonyolult területe. Itt sok érdek találkozik. Nekünk, magyaroknak pedig romantikus hajlamunk is van, ami néha naivvá tesz bennünket. A magyaroknak nagy szívük van. És gyakran a szívből és nem az értelemből indulnak ki. A politikában ez csalóka lehet.”

Itt nagy a baj, kérem, nagyon nagy... szerintem össze kéne hívni végre azt a konzíliumot. A beteg nyíltan előáll paranoid téveszméivel. Alapérzése, hogy elárulták, és teljes nemzetétől is megköveteli ezt a nézetet. Nem mondom, volt pár árulás a történelmünkben (a skótokéban például sokkal több volt), de akkor ezek szerint minden árulónk előre Orbán Viktor ellen esküdött össze. Ja, meg az ő országa ellen. Nem a miénk: az övé, ugye. Azonban mutat némi empátiát.

„Osztráknak sem könnyű lenni. Ezt meg tudom érteni. Az egyik legbonyolultabb állás az osztrák kancelláré. Nem könnyű az ő helyét meghatározni. Közép-Európa? A német ajkúak világa? Vagy inkább egy kicsit Olaszország? Katolikus vagy inkább modern, posztkatolikus, liberális világ? Ez mind egyszerre létezik Ausztriában.”

És tessék mondani, mi van, ha az osztrák kancellár nem az identitáskereséssel foglalkozik, hanem azzal, amivel megbízták, vagyis a kormány vezetésével? Elvégre mégsem magyar miniszterelnök, akinek ezen kell meditálnia.

„- Nem a történelem poénja, hogy most Schüsselnek kell Önt ellenőriznie és eldöntenie, hogy az Európai Néppárt tagja maradhat-e?

- Schüssel iránti érzéseim barátiak. És a barátság korrektséget követel meg. Biztos vagyok tehát abban, hogy ezt a vonalat fogja követni. De ahogy nálunk, Magyarországon mondják: egyszer fent, egyszer lent. Az, hogy Schüsselt egyszer ellenőrizték, azt a reményt táplálja bennem, hogy tíz év múlva mi ellenőrizzük azokat, akik most bennünket kritizálnak.”

Hogy Orbán Viktor tíz év múlva mit fog ellenőrizni, az a jövő titka, én csak remélni merem, hogy a jegyeket, bérleteket a Boráros téren, de azt illenék belátnia, hogy a néppárti tagság kérdésében Schüssel nem hallgathat a szívére. Még a sajátjára sem, nem, hogy az Orbánéra.

Itt ugranom kell, hosszú, sivatagi vándorlás következik a Migráncsozás Földjén, és semmi értelme negyvenedszer is megcáfolnom a minielnök összes érvét – nyugodtan át lehet lépni a következő pár bekezdésen, egyszerűen nem adhat mást, csak, mi lényege.

„Mondtam, hogy Ausztria nehéz hely. Ugyanakkor az sem tagadható, hogy egész Európát átszövi egy hálózat. Én ezt liberális hálózatnak nevezem.”

Én meg vízvezetéknek és csatornázásnak, kérem.

„Ez egy civil szervezetekből, think-tankekből, a médiából, baloldali értelmiségiekből, egyetemekből és politikusokból álló hálózat. És ha ezek rászállnak egy politikusra, akkor nagyon megnehezítik az életét.”

Látja, professzor úr? Újabb paranoid tünet. A páciens biztosan tudja, hogy őt üldözik, összeesküvést szőnek ellene, ha nem szövik, fonják, mindegy, könnyűipar mindkettő, az a lényeg, hogy őt világszervezetek üldözik. Miért? Azért, mert nagyon fontos ember, sőt, talán a legfontosabb a világon. Korszakos elme, géniusz, esetleg maga Bálám Szamara.

„Minden szót patikamérlegre kell tenni. Ezzel szemben én a politikai szabadság luxusában élek. Azt mondom, amit gondolok, mert erős támogatást kapok a magyar néptől.”

Gyere el egyszer a nyóckerbe, bevásárolni a kisközértbe, meglátod, milyen erős az a támogatás... Persze, hogy azt mondod, amit gondolsz, az a helyzet, hogy én is, csak én nem hazudom azt, hogy a nép nevében teszem vagy hogy ebben bárki is támogatna. Az emberek normális esetben ugyanis azt mondják, amit gondolnak. Bár utóbbi időben – pont miattad – van ennek némi kockázata.

„- Ifjú éveiben Ön liberális polgárjogi harcosként kezdte. Ma az „illiberális demokrácia” híve. Mi történt Önnel?

- Tartom a vonalat. 1990-ben is szabadságot akartunk. 1990-ben ez liberalizmust jelentett. Most, 30 évvel később a liberálisok nekiesnek a szabadságnak.”

Valamint az anyjuk is egy malomtulajdonos kulák szeretője volt. Édes úr, nem unja még, hogy liberálisokat lát mindenhol? Ez a delírium egy formája, majd akkor tessék jönni, ha lila denevéreket tetszik látni a stelázsin, bár érzésem szerint ez a pillanat sincs túl messze.

„A liberális demokraták valami mást mondanak. Ők azt mondják, hogy minden kultúra egyenértékű, és nem létezhet különbség. Kiindulási alapjuk a kulturális relativizmus.”

Értem, uram. Tehát ha én elmegyek mondjuk Rómába, nem pasta asciuttát kérek a vendéglőben, hanem körömpörköltet, nehogy már érintkezésbe kerüljek egy másik kultúrával – ellenben ha egy olasz kér Pesten pastát, akkor nekiesek, mert elnyomja az én nemzeti kultúrámat. Ezt meg tetszett már beszélni a Salvinivel is?

„- Miért silányítja a kereszténydemokrata Jean-Claude Junckert karikatúrává?

- Személy szerint jó viszonyban vagyok Jean-Claude-dal. Elismerem a teljesítményét.”

És ebben a pillanatban elkezdett hullani a plafon, szépen, egyenletesen, nagy, több kilós darabokban.

„- Szenved attól, hogy kitaszított, vagy tetszik ez Önnek?

- Ezt a magyar sors részének tartom. Ez nem újdonság. Lelkileg a magyarok századok óta szenvednek ettől a problémától.”

Kérem, itt minden hiába. A beteg menthetetlen: sajnos az a gond, mint minden paranoiásnál, hogy környezetétől is azt követeli, kövesse téveszméit.

Aki pedig hajlandó erre, szintén menthetetlen.

Abbahagyom az elemzést, a diagnózis kész, a gyógyulás reménye is elszállt: javaslom alanyunk biztonságos, zárt intézetben történő ápolását.

Kést, villát, ollót, hatalmat és pénzt ne hagyjanak a keze ügyében.

Szele Tamás