A hír voltaképpen ártatlan, sőt, ártalmatlannak is tűnik. Csak egy hír, semmi több. Még csak nem is veszélyes. Azt mondja, hogy idén szeptember 14. és 16. között Kisinyovban tartották a Családok Világkongresszusát. Váljék a családok egészségére, tavaly nálunk, Budapesten tartották, biztos okos, szelíd, értelmes rendezvény.

(Fotók: casajurnalistului.ro)

Amekkorát tévedni tetszik.

De ne szaladjunk előre. Előbb lássuk, idén miféle levelet küldött ez a nemes és fennkölt kongresszus Orbán Viktornak, igaz, április 18-án, tehát a tulajdon megrendezése előtt, de ezt tudjuk be annak, hogy a szervezetet is Családok Világkongresszusának hívják, meg az eseményt is. (http://mandiner.hu/cikk/20180418_world_congress_of_families_gratulalunk_orban_urnak)

„Kedves Orbán miniszterelnök úr!

A Családok Világkongresszusa és anyaszervezete, a Nemzetközi Szervezet a Családért nevében szívből gratulálunk ahhoz a figyelemre méltó politikai győzelemhez, amit a Fidesz elért a múlt vasárnap. 

Az ön és kollégái diadala nem pusztán a demokrácia és a valódi szabadság gőzelme hazája tiszteletre méltó és fontos földjén. Hanem ez fontos győzelem a természetes család barátainak is szerte a világon. Pártja elköteleződése példaértékű a demográfiai megújulás, a természetes házasság támogatása és a gyermekek szexuális radikálisoktól való megvédése irányába. A Fidesz átgondolt és egységes családpolitikája nem csak céljaiban, hanem részleteiben is versenyképes modellt jelent a világ számára. 

Győzelme azonban más szempontból is fontos a nyugati keresztény civilizáció számára. Számos európai nemzet mutatja a kifáradás jeleit, s nincs sokkal több előttük, mint gyermektelen hanyatlás és a végső eltűnés. Ezzel szemben ön egy családközpontú, vallásilag megalapozott nemzet újjáépítése irányába mozgósította a magyarokat, amivel Európa és a hiteles kereszténység újjáépítéséhez is hozzájárul. Mint megjegyezte, »célunk, hogy annyi gyermek szülessen Magyarországon, amennyi csak lehetséges; mivel ha vannak gyermekek, van jövő.« Ez roppant fontosságú, jövőbe tekintő terv.

Büszkék vagyunk rá, hogy együtt dolgozhattunk kormányával és önnel tavaly májusban, a Családok 11. Világkongresszusa alkalmából, Budapesten. És szívesen emlékezünk megnyitó beszédére, amelyben leszögezte, hogy a család »a magyar kormány jövőről alkotott elképzelésének központjában marad«. Szeretnénk biztosítani jókívánságaink felől, hogy meg tudja valósítani elképzelését, és továbbra is nyitottak vagyunk a szoros együttmunkálkodásra.

Tisztelettel:
Brian S. Brown, elnök
Dr. Allan Carlson, főmunkatárs”

Rendben, ez izgalmas, mint egy teadélután a nyugalmazott könyvelők horgolóklubjában, megkockáztatom, csupa kaland ilyen közhelyparádét leírni, de miért érdekes ez?

Azért, mert egy kiváló román tényfeltáró újságíró, Vlad Ursulean és kolléganője, Ștefania Matache bejutottak az idei, kisinyovi kongresszusra, és letaglózó tudósítást hoztak róla nyilvánosságra (https://casajurnalistului.ro/intelegeti-neamuri/). Igaz, román nyelven, én azért készítem ezt a kivonatot – mely semmiképp sem fordítás! - hogy a mi közönségünk is ismerhesse meg. Hihetetlen ereje van az eredeti szövegnek, főként, mivel rövid, pontos mondatokat olvashatunk, mintha csak jegyzetek volnának – de ezek a kongresszuson elhangzott fő irányelvek. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy olyan szervezet kongresszusáról van szó, mely a lehető legjobb viszonyban van a magyar kormánnyal, annyira, hogy ugyanezt a rendezvényt tavaly nálunk tartották, csak nálunk senki sem tudósított róla.

Hát akkor lássuk az elhangzottakat – csak röviden, majdhogynem tőmondatokban.

Azokat a bizonyos vezérelveket.

A kivonatot a továbbiakban kurzívval szedem.

A nyitóbeszédben Dodon moldáviai elnök hangsúlyozta: hazája ki fog szállni az erkölcstelenség ellen, főként, mivel a lakosság egyharmada kivándorolt, és az otthon maradt gyermekek a homoszexuálisok áldozataivá válhatnak.

A résztvevők tételei következnek.

Az Apokalipszisről

A Halál kultúrája támadt ránk. A társadalom és a kereszténység elkorcsosul. A fehér embereknek már nem születnek gyermekeik, ha mégis, azokat elragadja a gender-ideológia. A szexuális felvilágosítás és nevelés megrontja és nemiség-függővé teszi gyermekeinket. Épp ezért még nyári táborba sem szabad őket elengedni. Egyesek így próbálnak Új Emberi Fajt létrehozni, mely könnyebben utazik, bárkivel könnyen veszi fel a kapcsolatot, és ezért bármit megtehetnek vele (?). Ezek az egyesek forradalmat akarnak, az LMBTQ, a válás és a gender-elmélet pusztán az eszközük az Új Világrend megvalósításához. Soros visszahozza a kommunizmust.

Soros hálózatáról

Kik a család ellenségei? Nem a hétköznapi emberek, nem az önszerveződő kezdeményezések. Nem. A valódi ellenség: Soros György.

Ő olyan szervezetek képviselője, melyekhez a Rotschild-család is tartozik. Ideológiája a nyitott társadalom harca a szerves társadalom ellen. Kötelezővé kívánja tenni a védőoltásokat, engedélyezni a szervátültetést és az eutanáziát. Legnagyobb terve, hogy egymillió iszlamista menekültet hozzon. Hova? Mindenhova! Ki finanszírozza ezeket? Ha követjük Soros pénzének útját, Soroshoz jutunk, amennyiben elfogadjuk, hogy a pénz az övé.

A családok hálózata

Világos, hogy a dekadens Nyugat jogokat követel a homoszexuálisoknak Keleten a nyitott határokért cserébe. Ezzel csak a világ konzervatív szervezeteinek hálózata szállhat szembe, mintegy „népszavazás-készleteket” alkalmazva eszközként. A konzervatív szervezetek direkt finanszírozása politikusok által nem szükséges, de az, hogy a világ „legerősebb vezetői” közös célt adjanak nekik, világideológiát, az mindenképpen. Az eszmeiség stílusa amerikai kisegyházakra vall, ám voltaképpen orosz szervezetektől, ukrán szeparatistáktól, euroszkeptikusoktól, a Brexit híveitől, oltásellenes szervetektől és európai szélsőjobboldali pártoktól származik. Mint a Családok XII. Világkongresszusán elhangzott:

„Hadsereget állítunk minden nagyvárosban.”

A kongresszus egyes résztvevői különben az Egyesült Államokból, más résztvevői az Európai Unióból voltak kitiltva, így elmondható, hogy egyensúly alakult ki. Közéjük tartozik Jelena Mizulina orosz szenátornő, aki be sem léphet az Európai Unió területére. Ő törvényjavaslatot terjesztett volt be a családon belüli erőszak engedélyezése céljából (https://444.hu/2017/01/27/380-3-aranyban-fogadta-el-az-orosz-parlament-a-csaladon-beluli-eroszak-dekriminalizalasat) – bár nem ezért áll tilalom alatt. Hanem bizonyos korrupciós ügyek okából.

Mint a kongresszus amerikai szervezője elmondta: „A hagyományos értékekért vívott harcot könnyebb Keleten vívni ez idő szerint, mint Nyugaton. A peremvidékeken kell kezdenünk, és után a törünk a központok felé. Eddig nehéz volt nyíltan beszélni erről, de most végre támogat minket az Egyesült Államok elnöke.”

A győzelem után

Mi történik majd, ha győznek a hagyományos, családi értékek és leráztuk Brüsszel igáját? Visszatérünk falvainkba. A városok megölik a normalitást, az emberek betonketrecekben élnek, ahol nem tudni, ki a férfi és ki a nő, falun minden egyszerűbb. Egy gyermek egy munkás kézzel többet jelent.

Az államot – orosz elvek alapján – egyfajta teokrácia vezeti majd, erős vezetővel az élén, akit körülvesznek az Egyház emberei. Ez alól csak az Egyesült Államok képez majd kivételt, ahol a Soros-ellenes hálózat veszi át a hatalmat, és Franciaország, ahol restaurálják a Bourbon-dinasztiát.

És helyreáll a „természet rendje”.

Idáig a tudósítás. Rövid, éles, pontos.

Ha az eszmék ismerősek a magyar politikából, vagy a Szent Inkvizíció korából, arról én nem tehetek. Híven kivonatoltam Vlad Ursulean és Ștefania Matache tudósítását.

Hölgyeim, uraim: ez vár ránk.

Ennek a rendezvénynek adott otthont tavaly Budapest, idén Kisinyov.

Ezt a sorsot szánják nekünk a populista, illiberális elveket hangoztató politikusok. Lehetünk majd jobbágyok egy teokráciában. Amit majd ők irányítanak, a bölcs papok tanácsai alapján.

Előttünk a középkor.

Előre a múltba.

De önként.

Majdnem elfelejtettem: idén Magyarországon a „Családok Éve” van.

Még jó, hogy nem a világtalálkozójuk.

A tűz égesse meg, aki a „család” szót így teszi csúffá.

Menjetek békével, feleim: és használjátok a fejeteket.

Mert ha nem használjátok: jobbágyok lesztek, hetedíziglen.

Én szóltam.

Szele Tamás

Kérem tisztelettel, sűrű napunk volt tegnap sajtóügyi szempontból, reggel az Index hozta rá a frászt mindenkire, boncolandó okokból (és erre a boncolásra sort is kerítünk), ezzel egy időben a villámeszű Kovács Zoltánnak is voltak meglátásai az online sajtóval kapcsolatban, majd a Parlamentből megtudhattuk, hogy a Századvéget a sajtószabadság okából szüntették meg.

Tehát akkor vegyük először is az Indexet. Az ő helyzetük különösen áldatlan, nem tudom, van-e eleven olvasó, aki nem ismeri (olyan viszont sok akad, aki nem érti, hiába magyaráztam már el), írtam is róluk, mikor bajba kerültek (http://huppa.hu/szele-tamas-az-index-csataja/). Nos, tegnap a délelőtti órákban egyszer csak eltűnt a lap főoldala, helyette egy rejtelmes üzenet jelent meg, miszerint „Sajnos az oldal jelenleg nem érhető el. Igyekszünk minél előbb, változatlan formában újra elérhetővé tenni az Indexet, és továbbra is függetlenül tájékoztatni minden olvasónkat. Szíves türelmüket és megértésüket kérjük, jelenleg nincs másik_”

Volt, aki a szívéhez kapott, volt, aki felhorgadt, én magam annyit mondtam, hogy ha ez az, aminek nézem – tehát a lap leállítása – akkor ki-ki kezdheti keresgélni a bicskát illetve a barna nadrágot, vérmérséklet szerint, de mire bármi is előkerült volna (na jó, az én bicskám mindig kéznél van), az Index visszaállt eredeti formájában. A szerkesztőség magyarázattal is szolgált: új útra lépnek, közösségi adományok formájában gyűjtenek pénzt a függetlenségük érdekében, és ez alkalommal csak bemutatták, milyen lenne a lap leállítása. Demonstrálták, mi az, amitől csak egy paraszthajszál választ el minket.

Anélkül, hogy részletekbe mennék, első gondolatom – a szolidáris öröm után – az volt, hogy én ezt azért másképp csináltam volna, de ők tudják. Sőt, most is így gondolom. Volt részem elégszer abban, hogy lapot szüntetnek meg alólam menet közben, tapasztalt hadastyán vagyok én, dolgoztam én már épp elég helyen, alólam lőtték már ki a Kurírt is. Nem vagyok képes megmondani, hogy ha akkor tudtuk volna, mi vár ránk, mi nem tettünk volna valami hasonlót: bár nyomtatott lap esetében ez nem látszott volna annyira, de megjelenhettünk volna blank, üres oldalakkal, az már nagyobbat üt. No, de az szinte napra pontosan húsz éve volt, és mi szebbek, jobbak, fiatalabbak és ártatlanabbak voltunk. Az Index gyűjtése ebben a pillanatban 29 067 000 forinton áll, szóval sikeresnek mondható, csak drukkolni tudok nekik, hajrá, hölgyek-urak – csak vigyázzatok rá, nehogy lenyúlják ezt is.

És ne egy helyen költsétek el.

Az adásszünet azonban megmutatott pár apróságot. Éspedig azt, hogy váratlan helyzetekre a magyar társadalom képtelen szervezetten reagálni. A maradék független sajtó – a 444-et kivéve, de ők, nem véletlenül, kiváló viszonyt ápolnak az Indexszel – simán elhitte, hogy kormánybeavatkozásról van szó. Ami bizony azt jelenti, hogy senkinek nincsenek olyan jó lapközi kapcsolatai, amilyeneket például a fékezhetetlen agyvelejű Kovács Zoltán feltétez rólunk. Ellenben a kormánymédia is csúfosan leszerepelt, az Origo példának okáért saját magának adott egy hatalmas parasztlengőt, ugyanis heves ünneplésbe kezdett, mondanom sem kell, időnap előtt. Reakciójukat nem reprodukálnám írásban, akit érdekel, olvassa el (http://www.origo.hu/itthon/20181001-index-nem-elerheto.html), bár annyit kiemelnék, miszerint azt mondták:

„A balliberális testvérlapokon keresztül már próbálják úgy beállítani, mint egy előre eltervezett marketing akciót, aminek keretében a katasztrofális helyzetben lévő Index pénzgyűjtő kampányt indít, de ez annyira szánalmas és kontraproduktív marketing ötlet, hogy nyilvánvalóan nem igaz.”

Hát, szeretnének ők olyan szánalmasak és kontraproduktívok lenni, hogy arra a közönség egy nap alatt huszonkilenc milliót adjon. De az a vonat már elment, nincs nekik olyan olvasottságuk, hogy akár egy milla összejönne... na jó, de kinek volna gusztusa megszüntetni az Origót? Egyáltalán: hozzáérni? Bottal sem, uraim, bottal sem piszkáljuk a trágyadombot.

Azért egy momentum nagyon érdekelne. Ha a média is ilyen rosszul szervezett – mindkét oldalon, mint a jelek mutatják, felejtsük el az összeesküvés-elméleteket – mi lehet a szolgálatoknál?

Egyelőre Index-ügyben itt tartunk, lássuk Kovács Zoltánt. Aki interjút adott az utolérhetetlen (vagy inkább sánta kutyánál is könnyebben utolérhető) Magyar Időknek (https://magyaridok.hu/belfold/a-rombolas-lehetett-sargentiniek-celja-3531065/), és sajtóügyekben is megnyilatkozott. Hát édes úr, jó márki, tudja mit? Én nem értek a horgászathoz, és ennek okából nem is írok szakcikket e témakörben, ön nem ért a sajtóhoz, de kicsit sem, mi lenne, ha nem osztaná az észt róla? Azt mondja a bölcs kádi, hogy a kormány aszimmetrikus médiatérben dolgozik, jelentsen ez bármit. Sőt:

„Magukat függetlennek nevező médiumok pattantak ki a semmiből, gondolok itt az Átlátszóra, a G7-re és a Direct36-ra. Ezeknek az internetes oldalaknak semmi közük az újságíráshoz, semmiféle olyan formátummal nem rendelkeznek, ami lehetővé tenné, hogy az olvasottságukból adódóan bevételük legyen. Az ezeken az oldalakon megjelenő írásokat nem újságírók, hanem politikai aktivisták készítik, akiknek elfogultságuk fiatal koruk ellenére is nyomon követhető évekre visszamenőleg. Bevételi forrásaik árulják el valós énjüket: az Átlátszó például egy Soros-blog. Egyértelmű politikai eszközként a bosszút és a lejáratást szolgálják. Az aszimmetriát erősíti, hogy egy nemzetközi hálózat részeként működnek. Sargentini képviselő asszony a magyar kormánnyal való hivatalos kapcsolatfelvétel helyett ezeket a médiumokat kereste fel, illetve azokat az NGO-kat, amelyek az említett aszimmetrikus médiatér aktív résztvevői.”

Akkor most Zolika szépen beveszi a gyógyszerét, és felkapja a muszájdzsekit. Megyünk a gumiszobácskába. Mi az, hogy az Átlátszó „a semmiből pattant elő”, kicsiny média-analfabéta? 2011-ben alapították! De ő maga is vitázott vele 2016-ban, mikor is szerinte a semmiben volt, nem is létezett. (https://blog.atlatszo.hu/2015/01/kovacs-zoltan-nemzetkozi-kormanyszovivo-szappanopera-castingon-itt-a-vagatlan-felvetel/)

Hogy is van ez? Ja úgy, hogy mindig azt mondjuk, ami a pillanatnyi érdekünk és bízunk a magyar választó politikai feledékenységében. A G7 és a Direkt36 sem most született (az utóbbi 2015-ben), de Kovács azért reméli, hogy ezt a szemenszedett hazugságot eladhatja a népnek, mert tudja, hogy a kormánymédia olvasói nem olvassák a másik oldalt.

Fő, hogy tegnap még nem volt semmi.

Illetve Sötét és Semmi voltak, meg ő vala: kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.

Ígérem, ha a Sötétségről és a Semmiről szeretnék tájékozódni, először Kovács úrhoz fordulok, mint szakértőhöz.

Na, hagyjuk is őt, menjünk tovább. Ritka dolog egy lapot a sajtószabadság nevében megszüntetni, olyan, mint a békéért harcolni vagy a szüzességért szeretkezni, de Magyarországon ez is megesett, méghozzá Cseresnyés Péter államtitkár szerint, aki Mellár Tamás kérdésére (mely a Századvég megszüntetésére vonatkozott) azt a választ bírta adni, miszerint:

„Magyarországon sajtószabadság van, minden cikket, tanulmányt szabadon kiadhat egy szerkesztőbizottság, vagy mondhatja rá, hogy nem foglalkozik vele.”

Melyik szerkesztőbizottság, jó államtitkárom, derék hadfi, melyik, amelyiket feloszlattak?

„Nálunk nincsenek olyan kimondatlan kérdések, tabutémák, amiket nem ismerhetne meg az, aki tájékozódni akar.”

Nincsenek bizony, kérem. Csak van, ami iránt nem túl egészséges érdeklődni. Mint a régi viccben:

Én meg azt, hol is a Századvég?

Jó, a betiltott lapszám terjed a neten, de úgy általában, mégis: hova lett hivatalosan? Betiltották a sajtószabadság nevében?

Ja, a tűzoltókat pedig fel fogják szerelni a legkorszerűbb napalmvetőkkel, fecskendők helyett.

Igen, mint Bradburyben.

Akkor lássuk, hogy mit látunk?

Látjuk a kormány kétségbeesett kísérleteit, hogy rágalomhadjáratot indítson néhány – tíznél is kevesebb – független sajtóorgánum ellen. El is indult már ez a háború, csak a sikerében nem lehetnek biztosak, elvégre piszok nehéz mozsárágyúval lőni verébre, illetve lőni könnyű, találni nem egyszerű.

Látjuk, hogy ennek ellenére a független sajtónak még sosem volt ilyen nehéz a dolga.

Ezek voltak ma a front hírei, haditudósításunkat folytatjuk, de elnézést, jön egy srapnel...

Elkerült.

Ez most még el.

Szele Tamás

Romantikus Erőszak van, a fene enné meg, az egy „nemzeti rockot” játszó zenekar, nekem nagyon nem kedvencem, de milyen a romantikus csalás? Az sem egy kellemes dolog, kérem. Szóval, az amerikai katonákról van szó. És most nem világpolitikai szempontból, hanem a közösségi oldalakon megjelenő romantikus fickókról, drága emberek azok nagyon.

Drágák, mert sokba kerülnek, főleg azoknak a menyasszonyaiknak, akik elhisznek nekik mindent. Persze, sosem voltak katonák, amerikaiak se nagyon, ezek az urak egyszerű házasságszédelgők, ha már utóbbi időben szinte állandóan a közösségi oldalakon terjedő svindlikkel kell foglalkoznom – kell, mert még sosem volt ennyi belőlük, mint most – akkor rájuk is szót kerítünk. Annál is inkább, mert szóba hozta a Különleges Házasságszédelgő Dandárt a tegnap a Zala Megyei Rendőr-főkapitányság (http://www.police.hu/hu/hirek-es-informaciok/bunmegelozes/aktualis/idosebb-tarskeresokre-maganyos-nokre-vadasznak) és az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége is (https://hu.usembassy.gov/hu/vigyazat-romantikus-atveresek/), tehát a jelenség terjed, és egyre szemtelenebb módon próbálják kicsalni a hölgyek pénzét.

Szóval, miről is van szó? Valószínűleg nincs olyan Facebook-felhasználó, aki ne kapna vadidegenektől ismerősnek jelöléseket. Ezt bizonyos mértékig maga a rendszer is elősegíti, az is ajánlgat ilyen kapcsolatfelvételeket, bár a döntést ránk hagyja, ez aztán sok félreértés okozója szokott lenni: névazonosságok, fizikai hasonlóságok miatt egész érdekes figurák bukkanhatnak fel a körünkben. Én sok évvel ezelőtt hetekig szenvedtem egy érettségiző lány lelki élete miatt – úgy hívták, ahogy egy volt kolléganőmet, valami virág volt a profilképe, visszajelöltem. Cserébe azonnal megátkozott a bizalmával, és hiába mondtam neki, hogy én egy egészen felnőtt, sőt, őszülő újságíró vagyok, naponta sok részletben mesélte alakuló románcát a gépjárművezető-oktatójával. Szegény ember, remélem, megúszta a hölgyet – a leányzó még írásban is képes lett volna bárkiből kiváltani egy sorozatgyilkossággal egybekötött ámokfutást, pusztán verbálisan, képzelem, milyen lehet élőben. Ez úton is kívánok neki sok boldogságot, párjának mielőbbi szabadulást, én a magam részéről egy különösen bugyuta mese után letiltottam, ahogy annyi más őrültet is. Tényleg nem értem, miért nekem mondta el az érzelmi életét, de valószínűleg egy csaló számára ideális áldozat lenne.

Hölgyismerőseim rendszeresen nevetnek az „amerikai tábornokokon”, akikből egy-kettő minden nap bejelöli őket, az világos előttük, hogy a nigériai 419-es nevű csalás speciális formájával van dolguk, ugyanis ennyi tábornok csak akkor lenne az amerikai hadseregben, ha az összes közlegényt is kineveznék, kifejezetten házasságszédelgés céljából, és ez egy világot átfogó hadművelet volna – persze, hogy csalók ezek, csibészek, svihákok. Viszont utóbbi időben annyi van belőlük, mint a nyű. És hát az egy dolog, hogy az én hölgyismerőseim csak nevetnek rajtuk, hiszen én intelligens hölgyeket ismerek – viszont sokan vannak, akik hisznek, hittek nekik, és azok inkább sírnak, konkrétan előbb vagy utóbb a pénzüket siratják. De hogy működik a módszer? Lássuk a rendőrségi közleményt!

„Az elkövetési módszerek alapvetően hasonlóak: a csalók közösségi- vagy társkereső oldalakon önmagukat amerikai katonának adják ki. Jellemzően egyedülálló vagy magányos, középkorú vagy idősebb nőkkel veszik fel a kapcsolatot és azt állítják, hogy hazájuktól távol teljesítenek szolgálatot. A jellemzően külföldi kiberbűnözők fordító program segítségével kommunikálnak és apró lépésekben elnyerik a kiszemelt nő bizalmát.

Az egyik csalási módszer lényege, hogy miután a „katona” elnyerte a bizalmat, előhozakodik az összeköltözés, közelbe költözés szándékával. Azt állítja, hogy mesés vagyonnal rendelkezik, melyet futárral előre elküldene a behálózott nőhöz, és amíg ő maga is megérkezik, megbízza őt a csomagok őrzésével. Megadja az ál-futárszolgálat email címét és innentől két szálon folyik a levelezés. A „futár” költségeit rendszerint már az áldozat fizeti, aki hamarosan kapja az újabb értesítést: a szállítmányt a vámon feltartóztatták, további pénzre lesz szükség, hogy a hatóságok eltekintsenek a csomagok átvizsgálásától, lefoglalásától. Amennyiben a nő nem szeretne utalni, a „futár” felhívja a figyelmét, hogy a csomagokon az ő neve, lakcíme van feltüntetve, ezért az illegális küldemény miatt a hatóságok vele szemben fognak eljárni, és akár börtönbüntetésre is számíthat. Amennyiben a nő eközben a „katonát” kérné meg, hogy utaljon a „futárnak”, a „katona” fotót küld „magáról”, miszerint valamilyen akadálya van annak, hogy ő cselekedjen, például kórházban fekszik egy ágyon.

A másik módszer alaptörténete, amikor is a negatív színben feltüntetett külszolgálatból szeretne a „katona” elszabadulni, jellemzően haza, az árván maradt gyermekéhez. Eltávozási engedélyt kérő nyomtatványt küld email-ben a kiszemelt nőnek és megadja „elöljárója” levelezési címét, ahova a nő által kitöltött nyomtatványt kell küldeni. A levelezés innentől itt is két szálon folyik. A nyomtatvány elküldését követően az „elöljáró” válaszol: az eltávozásnak, leszerelésnek költségei vannak, amit át kell utalni. Amint a pénz megérkezik, újabb, már jóval magasabb összeget kérnek, arra hivatkozva, hogy a „katonát” végleg csak az Egyesült Nemzetek Szervezete engedheti el, ezért a pénzt az „ENSZ”-nek kell elküldeni és újabb átutalásokat kérnek.”

Hát, nem mondom, ravasz. Kihasználja azt, hogy a szédelgés célhölgye nagy valószínűséggel nem volt katona, és nem is sokat tud a katonaságról. (Ha volt, akkor nagy a bukta). Egyfelől, csatamezőn, vagy megszállt területen lehet ugyan értékekre bukkanni, csak ezt hadizsákmánynak hívják, és nem a katonáé. Ha megtartja, az lopás, de különben is elég nehéz megtartani komoly értékeket, ha az ember állandóan közösségben van, gyakorlatilag még a szükségét sem mindig egyedül végzi. Szóval, az „elküldött értékekkel” csak annyi a gond, hogy nem létezhetnek, a második világháború véget ért, akkoriban még volt szabad rablás, tünedeztek el értéktárgyak rendesen, de ma már a katona nem lophat óegyiptomi smaragdokat vagy reneszánsz festményeket, ma már a zsákmányolás intézményes, amint a katona szemmel tartása is. Esetleg kisebb emléktárgyakat elhozhat, de azok sem szoktak értékesek lenni.

A futáros csel viszont zseniális – és csak az hiszi el, aki a magyar vámtörvényekkel sincs tisztában, márpedig ahhoz nem kell vámosnak lenni. Ha egy csomag a hatóságnak már hivatalosan gyanús, akkor nincs az az Öregisten, vagy az a pénz, hogy át ne vizsgálják: hogyne, hiszen akkor fel lehetne adni a kábítószereket is, nagyobb kiszerelésben, legfeljebb, ha gyanúsnak találják a csomagokat, majd fizet a címzett egy közepes összeget. Illetve: ilyen hivatalosan nincs, ezt korrupciónak hívjuk, és komoly börtönbüntetés jár érte, ha kiderül: tehát a futárcég nem követelhet a címzettől hivatalos úton megvesztegetési pénzt sem. Saját nyakát dugná a Törvény hurkába.

A szabadságolásos történet még aranyosabb. Hát hogy tetszik képzelni, olyan ez, mint az iskola, írunk egy igazolást, mondjuk formanyomtatványra, de igazolást, kikérő levelet, és akkor már mehet is a srác? Szó nincs róla: az eltávot, annak időpontját, mértékét, esetleges megvonását nagyon pontosan szabályozzák, és mivel mindenkinek jár időközönként, nincsenek költségei. Az ENSZ pedig ugyan ritka impotens szervezet, én magam nem emlékszem olyan esetre, hogy bármely problémát meg tudott volna oldani, sóherek is – de azért erre még ők sem kérnek pénzt.

És hát gondolkodjunk. Ha manapság egy amerikai katona valamely messzi országban szolgál, lévén, hogy nincs világháború, általában békefenntartási vagy megszállási céllal teszi. A kettő gyakran összefolyik, de ez már külpolitikai kérdés – annyi biztos, hogy Johnnynak ott dolga van, mert ott lőnek, robbantanak. Nem lesz ideje forró szerelmi vallomásokat váltani a járőrözés közben vagy a csatamezőn. Ha valamikor van is ideje kicsit pihenni, mert jár(na) a pihenő, örül, ha alhat, ehet egy kicsit, esetleg ihat valamit. Persze, hogy próbálja tartani a kapcsolatot a külvilággal, de nem ismeretlenekkel, hanem a családjával, régi barátaival, olyanokkal, akik már jelentenek neki valamit (és ő is nekik).

Persze, a harctér-romantika része, már az első világháború óta, amint a lányos arcú hadnagy rádől az alkonyatban az ágyúcsőre és nem égeti meg magát vele, pedig tüzelés után jó ideig baromi meleg, hozzáérni is tilos. Sima levélpapírt vesz elő tépett, gyűrött zubbonya zsebéből, felnéz a kelő Esthajnalcsillagra és elkezdi fogalmazni levelét arájának, ki pihegve szorítja majd azt tejfehér kebelére, midőn megkapja. Hogy miként olvassa el tejfehér kebelével, azt nem tudni, más a szemével olvas, de ilyenek ezek az arák, akiknek lányos arcú vőlegénye ott szolgál, a messzi távolban.

Egyszóval, vannak a filmek és kalandregények a maguk romantikájával, és vannak a tények, amiknek semmi közük a mesékhez. Az Egyesült Államok budapesti követsége tizenkét pontban szedte össze az utóbbiakat:

„A katonák és szeretteik nem pénzért váltják meg a katonák éves szabadságát.

Egy katona részére senkinek nem kell eltávozási engedélyt kérni.

Egy tiszt nem fog Önnel levelezni egy katona szabadságát illetően.

Egy tiszt nincs fent internetes társkereső oldalakon.

A katonáknak a szabadságuk kivételéért nem kell pénzt vagy adót fizetniük.

A katonáknak nincs szükségük engedélyre a házassághoz.

A katonáknak nem kell fizetniük azért, hogy előrehozott nyugdíjba mehessenek.

A katonáknak van egészségügyi biztosításuk, ami fedezi az ő és közvetlen családtagjaik kezelését egészségügyi intézményekben világszerte. Így nem szükséges, hogy a kórházi és egyéb kezelési költséget a katonák családtagjai, barátai fizessék.

Katonai repülők nem szállítanak magántulajdonban lévő járműveket.

A hadsereg gazdasági irodáinak nem feladata, hogy segítse a katonákat bármilyen tétel vásárlásában, eladásában.

A háborús övezetekben kiküldetésben szolgáló katonáknak nincs szüksége arra, hogy a hadseregen kívüli bármilyen magánszemélytől pénzt kérjenek a csapatok étkeztetésére és elszállásolására.

Kiküldetésben lévő katonák nem találnak nagy pénzösszegeket, amiknek az országból való kimentésére az Ön segítségére lenne szükség.”

Én a magam részéről csak annyit tehetek ehhez, hogy ráadásul a katonai szakkifejezések igen pontosak és logikusak: a szállásmester például a szállások mestere, a hadtápos a hadat táplálja, a faroklövész pedig... na, azt most hagyjuk.

Miért pont amerikai katonának adják ki magukat a csalók? Mert az amerikai hadseregnek komoly, elismert státusa van világszerte, és tagjait nem csak gondosan megválogatja, de anyagilag is többnyire megbecsüli.

Szóval, kérem: minél inkább adja ki magát az ismeretlen ismerkedő jenki (vagy nem jenki) hadfinak, annál kevésbé az, tessenek belenyugodni. És óvakodni tőlük. Meg a házassági ajánlataiktól. Általában: ha ismeretlenek nagyobb összeget kérnek tőlünk kalandos okokra hivatkozva: ne adjunk nekik.

Nos, azt már látjuk, mi tehát a teendő, ha a házasságszédelgő amerikai katonának adja ki magát.

Bonyolultabb a helyzet, ha civilnek adja ki magát, mert civil is.

A legbonyolultabb az lenne, ha egy különösen ravasz példányuk egyenesen házasságszédelgőnek adná ki magát.

Erre viszont még nem volt példa.

Szele Tamás

Forr Tonkin bús öble, ó magyar! Ádáz Erynnis lelke uralkodik – Berzsenyi így kezdené ezt az írást, a valóság ezzel szemben az, hogy inkább a bús magyarok forronganak, de Tonkin miatt. Sőt, Hanoi miatt, valamint ki a Mekong vizét issza, vágyik annak szíve vissza. Akkor lássuk ezt a mi kis magyar, fapados tonkini incidensünket, amiben még hajó sincs, csak botrány.

Szóval, a Facebook magyar nyelvű bugyra már megint fel van háborodva, mert pártunk és kormányunk jóváhagyta egy magyar kultúrház megvásárlását és felszerelését Hanoi szép városában, potom hétmilliárd forintocskákból. Lássuk a hírt, a HVG nyomán. 

„Annyit lehet tudni róla, hogy reprezentációs célokat szolgál majd, művelődési és közösségi ház is lesz egyben.

Orbán Viktor miniszterelnök a külgazdasági és külügyminisztert, valamint a nemzeti vagyon kezeléséért felelős tárca nélküli minisztert bízta meg azzal, hogy az épület megvásárlásával kapcsolatos előkészületeket tegyék meg. Azt is kikötötte, hogy a költségek nem haladhatják meg a 7,1 milliárd forintot.

A kormányhatározatból kiderül, a tervek szerint 5,7 milliárd forintot még idén kifizetnek, a maradékot pedig 2019-ben és 2020-ban utalnák. Úgy számolnak, hogy az épület üzemeltetésére és karbantartására nagyjából 28,5 millió forintot kell félretenni a 2020-as költségvetésben.

A hanoi Magyar Művelődési és Közösségi Ház vagyonkezelője a Külügyminisztérium lesz.”

Egyfelől: nem kisegér, hanem kemény hétmilliárd forint. Annyi azért nincs, amennyibe egy stadion szokott kerülni, de felháborodás azért van. Felháborodás mindig van, ha a magyar kormány külföldön bármiféle beruházást jelent be, mert ruházzon be itthon, oktatásba, egészségügybe – ami helyes is lenne, csakhogy azt is tudjuk, hogy amennyiben itthon jelentenek be egy beruházást, akkor az arra fordított pénzt minimum a legalacsonyabb hatékonysággal költik el, és az összeg legnagyobb része külön erre kialakított csillagkapukon egy párhuzamos világba távozik.

Ezt az itthoni beruházásokról pontosan tudjuk, azonban valamiért az okos magyar emberek a külföldiekről feltételezik, hogy azokat az utolsó fillérig arra költik, amire mondják, és a gonosz külföldiek profitálnak belőle. Nincs az a befoltozott iskolatető Kárpátalján, amiért ne őrjöngene a honi közvélemény, volt rá példa, hogy százezer forint viharkár miatti támogatást is sajnáltak egy iskolától, mert az „külföldi”. Ha mondjuk egy borsodi iskola tetejét viszi el a vihar, akkor az a baj, hogy miért nem javítják ki, ha kijavítják, az a baj, hogy mennyiért (mondjuk az tényleg baj szokott lenni, mert a pénzecskék el-eltünedeznek), ha viszont pár kilométerrel északabbra viszi el a tetőt ugyanaz a vihar, azonnal lobot vet a honfigőg a magyar demokratában és ha kijavítják, legszívesebben lebontaná. Holott nem tetszenek érteni a lényeget: azok, akik itthon sikkasztanak, külföldön is sikkasztani fognak, csak ott nem szerzünk róla tudomást. Tehát a reklamált befektetések kilencven százaléka meg sem valósul, csak az áruk tűnik el. Erre rövidesen vissza is térünk, mert pikáns történeteim vannak róla.

Egyelőre azonban vizsgáljuk meg a kérdést: kell-e magyar kultúrház Hanoiba? Hát... az a helyzet, hogy kéne. Azt én értem, hogy Vietnamról még mindig a háború jut eszébe az egységsugarú átlagembernek, pedig azóta eltelt pár évtized, de még mindig azt tetszenek hinni, hogy ott aknamezők között élnek az „elmaradott sárgák”, egyenruhában járnak és segélyekből élnek. Nagyobbat nem is tévedhetnének. Vietnam a világ legdinamikusabban fejlődő gazdaságainak egyikét mondhatja magának, messze már a háború, a politikai rendszer valóban nem szabad – gyakorlatilag kínai típusú kommunista pártrendszerben élnek, kapitalista gazdálkodás mellett, ami úgy tűnik, a Távol-Keleten hatékonyan működik – viszont a jólét általánosnak mondható a térséghez képest. A közeli Burmához képest mindenképpen a stabilitás mintaképe a vietnami állam, gazdasági mutatói pedig csodálatosak. Az igaz, hogy nem szabad és nem demokratikus, de lesajnálni, tudatlanságból: nagy lelki szegénység jele. Hanoiban sok, annak idején Magyarországon végzett ember él, akik közül nem kevesen töltenek be vezető pozíciót az állampártban, ők még annyira-amennyire tudnak is magyarul, tehát lenne közönsége a kultúrháznak, javítaná a diplomáciai kapcsolatokat is – és végre nem stadionra menne el a pénz, az is valami.

Tehát egy normálisan működő magyar kormányzat esetén ez a befektetés kívánatos is lenne, gyümölcsöző is. A hétmilliárd nem is olyan nagyon magas ár egy kilencvenhárom milliós ország fővárosában egy ingatlanért, csakhogy...

Csakhogy eddig felsoroltuk a kultúrház mellett szóló érveket, most lássuk, mi szól ellene.

Elsősorban is ellene szól a mostani magyar külpolitika általános gyakorlata. Szíjjártó mester utazik, szerte és szét a nagyvilágban, mindenhol aláírja a protokolláris államközi szerződéseket, melyeknek mindig van egészségügyi, vízügyi és kulturális cikkelye. Rendszerint arról, hogy a szerződött másik fél valamely, ezeket az ügyeket érintő projektjébe beszállunk – ez természetesen nem jelent semmit, a másik fél is tudja, hogy nem szállunk be, nincs is nekünk mivel, csak ígérgetünk a levegőbe, aláírják udvariasságból, aztán, mikor elment végre Szíjjártó, megszámolják az ezüstneműt, és ha kezet fogtak vele, az ujjaikat is.

Ha minden megvan, nem üzennek hadat.

Egyszer volt csak olyan eset, mikor szavunkon fogtak. Annak idején írtam is erről, igen röhejes helyzetbe lavírozta saját magát a magyar diplomácia. Történt pedig, hogy a magyar kormány 20 millió eurós támogatást ajánlott fel a Fülöp-szigetek kormányának a Manila-öböl és a Laguna-tó megtisztítására. Ennek van némi szimbolikus jelentősége is, hiszen a Duterte-rezsim tömegmészárlásai után az áldozatok tetemeit ezekbe a vizekbe hajigálták (és hajigálják). Mi valami olyasmit gondolhattunk, hogy ez is ugyanolyan írott malaszt marad, mint azok a vízügyi szerződések, amiket korábban Indonéziával, Malajziával, Vietnammal vagy Mongóliával kötöttünk, különösebb tekintet nélkül a Valóságnak nevezett ténykörülményekre, és arra, hogy az illető államokban van-e egyáltalán víz, valamint ha van, akkor mennyi.

Hanem Duterte komolyan vette a szerződést, tehát egyszer csak, 2017 májusában megjelent Budapesten a mezőgazdasági államtitkára, bizonyos Emmanuel Pinol, és – kérte a pénzt. Azt, ami erre fel a Külügyben kitört, nehezen nevezhetnénk másnak, mint sikítozós körberohangálásnak, hajtépéssel egybekötve. Arra hivatkoztak, hogy szó sem volt támogatásról, főleg nem államiról – „a találkozón arról esett szó, hogy az Eximbank az 510 millió eurós országlimit terhére tudna finanszírozást nyújtani többek között a cikkben is szereplő projektekhez, amennyiben azok magyar vállalatok bevonásával valósulnak meg”. Az országlimit pedig nem hitelkeret, hanem kockázati besorolás, így az ügyön csak az Eximbank veszíthet, nem ér a nevünk, káposzta a fejünk!

A diplomáciai botrány valahogy elsimult, mindenki életben maradt, pedig Pinol államtitkár esetében erre nem kötöttem volna nagyobb összegű fogadást – de azért az eset minimum pikáns. Azonban tekintsük Vietnamot! Van-e ott még magyar beruházás?

Van!

És megépült?

Nem!

Még a Bajnai-kormány kötött 2009-ben egy megállapodást egy ötszáz ágyas onkológiai kórház építéséről az 1,2 millió lakosú Can Thoban, a Mekong deltájában. Ezt azonban segélyhitelből finanszírozták volna, amit azért vissza kell fizetni, mármint mi hiteleztünk volna Vietnamnak. Nem is kevés segélyhitelből: húszmilliárd forintra rúgott a summa. Na ezt a projektet futtatta sajátjaként 2010 után az Orbán-kormány, bár nem sok sikerrel: 2012-ben ugyan pályázatot nyert egy cég a Can Tho városában tervezett beruházás teljes körű lebonyolítására, ám a pályázatot érvénytelenítették, és ezzel az ügy évekre le is került a napirendről. A pályázat indítása körül is volt jó néhány furcsaság. A beruházás mérete és nemzetközi jelentősége ellenére kizárólag a Békés Megyei Kereskedelmi és Iparkamara internetes oldalán közöltek a tenderről egy rövid közleményt... Békés megyének bizonyára különös affinitása van a Mekong deltájához.

Ezek után Orbán Viktor miniszterelnök 2017 szeptember 25-én bejelentette, hogy Magyarország kórházat épít Vietnamban. Nem, nem egy másikat. Ugyanazt! Amit egyszer már nem építettünk meg. Hát, a Mekongnak tényleg mindegy, hogy hány kórházat nem építünk a deltájában.

Kis kórház a nagy Mekong mentében, óh, mi drága e kórházacska nékem!

Tényleg drága: húszmilliárd forint kihelyezésébe kerül, most már másodszor. Na mármost, ha hiszik, ha nem: a Nhan Dan Online beszámolója szerint ennek a kórháznak viszont már lerakták az alapkövét! Éspedig tavaly, október tizenegyedikén. Az alapkő feltételezhetően azonnal elsüllyedt, ugyanis Can Tho teljes, millió fölötti lakosságú városa cölöpökre épült, a mocsaras talaj miatt, mint egy indokínai Velence, de megvan az az alapkő, ha a dágványban elmerülve is.

Munkálatok azóta sem kezdődtek, viszont van alapkő. Ami komoly haladás ahhoz képest, hogy nyolc évig nem volt.

Kórház? Ugyan már. A pénz majd megint elfolyik, elviszi a Mekong, de így megy ez, ha mi üzletelünk.

Nos, ezért mondom, hogy – Vietnamhoz illő megfogalmazással – sárkányos ez a kultúrház-beruházás is. Ha rendesen intéznénk, jó is lenne, üdvös is, csak épp arra tanít a tapasztalat, a gyakorlat, hogy ha mi Indokínában befektetünk valamibe, az eltűnik. De eltűnik közelebb is: tényleg nem értem, honnan veszi a tisztelt közönség, hogy akik Magyarországon lopnak, azokat a határ átlépésével megszállja a Szentlélek és tisztességessé változnak?

Miből tetszenek gondolni, hogy az állítólagos külföldi támogatások és beruházások a célország lakóinak javára válnak?

Honnan tetszenek venni, hogy egyáltalán eljutnak a célországba? Abból, hogy azt írja a Magyar Közlöny?

Na, ne röhögtessenek.

Aki pedig az ilyen nemzetközi sikkasztások miatt az állítólag támogatott országok lakosságát gyűlöli, az azokat gyűlöli, akiket ugyanúgy megloptak, mint őt.

De gyűlölni kellemes, sok és bonyolult problémára ad egyszerű és hazug választ, márpedig erre nagy az igény.

Azonban, ha netán mégis lesz magyar kultúrház Hanoiban, legyen már benne rádióadó... ez úton jelentem be igényemet a műsorszerkesztői posztra.

Olyan szép lenne belebődülni hajnalonként a mikrofonba:

„Jóóóóó reggelt, Vietnam!”

Szele Tamás

Legyünk pontosabbak: nem is adathalászat, hanem adatlopás lehet a Facebook legújabb botrányának kirobbanása mögött. Az ugyanis a helyzet, hogy tegnap mintegy ötven millió felhasználót léptetett ki a közösségi oldal pár percre, azzal, hogy „lejárt a munkamenet”, ám ez azt jelenti az érintettek számára, hogy ismeretlenek hozzáfér(het)tek az adataikhoz.

De csak tegnapig: azért kellett rövid időre kiléptetni a veszélyben forgó felhasználókat, hogy megvédhessék őket. Bár mondjuk kedd óta tudtak a fejlesztők a rendszerhibáról, de azért lássuk be, nem is olyan nagyon könnyű egy olyan valamit le-fel kapcsolgatni, aminek az utolsó mérések szerint 2 milliárd 234 millió felhasználója van. Ez azért gombócból is pöttyet sok lenne. Másfelől viszont, mielőtt elkezdenek terjedni a mindenféle legendák (úgyis el fognak terjedni, kivédhetetlenek) és összeesküvés-elméletek, lássuk, mit tudunk erről az egész esetről?

Nem sokat: mindenki ugyanazt, mivel maga a Facebook az egyetlen információforrásunk, ők meg vigyáznak arra, mit beszélnek. Főleg az utóbbi idők botrányai után – nem menne csődbe a cég egy újabb adatlopási krízistől, ha már a Cambridge Analytica ügyét túlélte, de ártana a jó hírének. A Facebook-részvények már így is három százalékot estek a történtek hatására. (Ellendrukkereknek: ne örüljetek, még ha csődbe is menne a közösségi oldal, nem ti szanálnátok...) Tehát lássuk, mit közölt velünk Mark Zuckerberg?

Körülbelül azt, hogy:

„Kedden délután fedezték fel a Facebook fejlesztői azt a rendszerhibát, amely a vállalat közlése szerint közel 50 millió felhasználót érinthet rosszul. Ha önt is arra kérte pénteken a Facebook, hogy jelentkezzen be újra a rendszerbe, jó eséllyel az ön fiókja is érintett a támadásban.

Még korai fázisban van a nyomozás, de az már most látszik, hogy valaki szándékosan kihasznált egy, a Facebook rendszerében talált sebezhetőséget. A sajtóközlemény mellett Mark Zuckerberg Facebook-vezér személyes profilján is közzétett tájékoztatás szerint a vállalat „hihetetlenül komolyan” veszi a problémát, ezért osztják már meg most az eddig ismert részleteket.

A szakemberek kiderítették, hogy a támadó a mindenki profiloldalán elérhető „Megtekintés mint” gomb mögötti funkció programkódjában talált hibát használta ki. Ez a gomb alapvetően arra szolgál, hogy mindenki ellenőrizhesse, mi látszik saját profiljából a többiek számára, például nyilvánosan, vagy egy-egy ismerőse mit láthat belőle. A funkciót biztosító kód azonban rosszul lett megírva, és lehetőséget adott rá, hogy mások hozzáférési jogosultságot szerezzenek a fiókunk fölött.

A Facebook péntek este közölte: a 2017 júliusa óta meglévő sérülékenységet valaki aktívan kihasználta. Éppen ezért a rés befoltozása mellett értesítették a hatóságokat is.

További biztonsági intézkedésként újragenerálták a hozzéférést biztosító technikai szoftverkulcsot (tokent) közel 50 millió felhasználói fióknál, melyekről már most tudják, hogy érintettek voltak a támadásban. Annál a további 40 millió embernél is megtették ezt, akik az elmúlt egy év során használták ezt a funkciót. Ezt az összesen 90 millió felhasználót minden eszközök kijelentkeztették a rendszerből, és újra be kell(ett) jelentkezniük. A Facebook biztonsági óvintézkedés jelleggel ideiglenesen elérhetetlenné tette a „Megtekintés mint” funkciót, a vonatkozó gombra nyomva csak egy angol nyelvű hibaüzenet fogadja a felhasználókat.

A Facebook közölte: mivel még nagyon a nyomozás elején tartanak, így azt egyelőre nem tudják, hogy hány felhasználói fiók esetében okozott konkrét károkat (pl. adatlopás, fiók elbitorlása stb.) a támadó. Ahogy azzal sincsenek még tisztában, hogy milyen országból indították a támadást, ki lehet mögötte, mi volt a célja. A vállalat azt ígérte, amint lesznek fejlemények, közzé fogják tenni azokat.

A cég arra is felhívta a figyelmet, hogy ha a vizsgálatuk során további felhasználók esetében merül fel az illetéktelen hozzáférés gyanúja, azonnal újragenerálják az ő tokenjeiket is, és vélhetően őket is kijelentkeztetik minden eszközükről.” (HVG)

Hát akkor lássuk, hogyan is kell ezt érteni. Nyilván nem úgy, hogy most Rejtelmes Valakik ötvenmillió ember nevében kezdenek majd posztolgatni teszem azt szado-mazo pornót, bár mondjuk megtehetnék, ha elment volna az eszük. Ha és amennyiben ilyen méretű adatlopás történt – ne feledjük, a teljes profilt ellenőrizni tudták, és ebben benne vannak a magánbeszélgetések is! - akkor ez eleven emberek számára kezelhetetlen mennyiségű információ. Ez már big data, ennek az elemzéséhez már mesterséges intelligencia kell, nem is akármilyen. És még az is kérdéses, hogy tud-e kezdeni valamit ezzel az adattömeggel, aminek a legnagyobb része szerintem smiley és szívecske. Az is kérdés, ki akarja elemezni, milyen szempontok alapján?

Jó lenne tudni, melyik földrajzi terület felhasználóinak adatait tudták lementeni, mert ha politikai célokra akarják használni, amiket megtudtak, hát a közeljövőben éppenséggel két olyan, nagy horderejű választás is lesz, amiben bevethetik a befolyásoló eszközöket: rövidesen az amerikai félidős választások következnek, jövő tavasszal pedig jön az európai uniós parlamenti voksolás. Mindkettő van annyira fontos, hogy megérjen egy kis botrányt a megbuherálásuk.

Hogy kinek? Tulajdonképpen csak két versenyző van a pályán, akik tudnak és mernek is ekkora tétekben játszani: Oroszország és Kína. Kína azonban annyira nem érdekelt az Európai Parlament jövendő összetételében, az amerikai Szenátuséban annál inkább – viszont verhetetlen a big data kezelésében. Oroszország mindkét esetben nagyon érdekelt, és ők sem vizesnyolcasok számítástechnikai szempontból – de az sincs kizárva, hogy valahol egy garázsban ül négy kocka srác, ők loptak el mindent, és addig házalnak majd az adatbázissal, míg holtan nem találják őket egy csatornában.

Na jó, mondja erre az öntudatos, de nem túl tapasztalt felhasználó, megnézem én azt, aki engem befolyásolni tud, arra szavazok, akire akarok! Persze, hogy arra szavazol, Pistike. A befolyásolás pont annak a művészete, hogy arra akarj, akit mondanak neked! Szóval ne úgy tessék elképzelni a dolgot, hogy egyszer csak jön egy üzenet Messengeren, miszerint ha nem szavazol az emberünkre, elküldjük Piroskának a levelezésedet Juliskával és Juliskának a levelezésedet Piroskával, aztán a lányok kitépik a hajadat.

Hanem úgy, hogy irányított hírek kerülnek a hírfolyamba, aki mondjuk horgászni szeret, az kap egy tudósítást az ajánlott jelöltről, amint az épp pecázik, esetleg egy másikat, az ellenfeléről, miszerint az be akarja tiltani a sporthorgászatot... persze, ez csak egy példa, nyilván ezer és egy változó figyelembevételével kell összeállítani az ideális jelölt ideális profilját, aminek természetesen semmi köze a valósághoz.

De az is elképzelhető, hogy a történetnek nem a politikához, hanem az üzlethez van köze: ebben az esetben minden károsult célzott reklámokat fog kapni, igen hosszú ideig. Ha amatőrök végezték az akciót – ezalatt azt értem, hogy nem hivatásos titkosszolgák – akkor megpróbálhatják többfelé is eladni az adatbázist, ami valóban sokat ér, csak ez a tevékenység, mint korábban is említettem volt, meglepően káros tud lenni az eladó egészségére.

Most jöhetne – és jönni is fog! - sokak részéről a jogosnak vélt felháborodás. Miszerint egy ekkora cég hogy nem képes vigyázni a rábízott adatokra? Annyiban tényleg jogos a kérdés, hogy ezek az adatok képezik a Facebook valódi tőkéjét. Igazából ezekből él, csak nem hazugságokra és manipulációra használja, hanem a manipuláció törvényes, szabályozott formájára, a célzott reklámra. Nem győzöm elégszer mondani: azért ingyenes a magánszemélyek számára, mert maga a felhasználó digitális személyisége az árucikk, vagyis inkább a piac. A Facebook az adatok birtoklásával hirdetési piachoz jut, és ezzel kereskedik. Ez tényleg ennyire egyszerű, tehát nem érdemes hőbörögni azon, hogy „honnét ismeri az adataimat” - maga a felhasználó adja meg őket. „Mi közük hozzá?” Semmi, csak kellenek a hirdetések hatékonyabbá tételéhez, nem akarnak kígyónak lábsót, madaraknak fogsort reklámozni. „Nekem jogom van a diszkrécióhoz!” Igen, van. Még ebben az esetben is van, elvárható egy közösségi oldaltól, hogy a saját vagyonát – mely azonos a mi digitális személyiségünkkel – a jó gazda gondosságával kezelje, őrizze, vigyázzon rá.

Ez nem sikerült korábban a Cambridge Analytica esetében egy figyelmetlenség miatt és a mostani alkalommal, egyelőre nem tudjuk, miért. A Facebook rendszere erősen zárt, kompakt, ezért a hackerek vagy vérprofik lehettek, és remekül szervezettek, vagy – ha amatőrök – valamilyen bődületesen egyszerű, banális, véletlenül bennmaradt hibát fedezhettek fel. A harmadik lehetőség a legriasztóbb, és valószínűleg emiatt nem nyilatkozik egyelőre bővebben a közösségi oldal sem: az is felmerülhet, hogy belső munkáról van szó, egy programozó által hagyott „hátsó kapu” került illetéktelen kezekbe. Ez viszont már szövetségi bűntény, melynek elkövetőjét tárt karokkal várja San Quentin.

Egy dolog biztos: nem „az a gonosz Zuckerberg” lopta el Pista bácsi és Mariska néni levelezését a paprikás krumpli készítéséről. Olyan bolond csak nem lehet, hogy saját magától lopjon.

Egy Mark Twain-idézet jut eszembe az esetről, melyet sok szeretettel ajánlok Zuckerberg mesternek és fiainak:

„Íme, a bolond így szól:

Ne tégy minden tojást ugyanabba kosárba.

A bölcs azonban így szól:

Tégy minden tojást ugyanabba a kosárba - és vigyázz arra a kosárra!”

Szele Tamás

Nyugalom: maga a személy nem tűnt el, akár jó hír ez, akár nem. Mindjárt megmagyarázom. Alig győzzük kapkodni a fejünket, úgy zúgnak a légben a hírek? Hát, valamik zúgnak, ez kétségtelen, de pont híreknek nehéz volna őket nevezni: illetve, hírek, de mintegy hiányai a valódi híreknek, hírek helyei, amiket megpróbálunk kitölteni a saját kútfőnkből következtetésekkel – mert a valódi hír háttérben marad.

Nem tetszik érteni? Megpróbálom megmagyarázni. Vegyük rögtön az Orbán Ráheles álhírek esetét, úgysem foglalkoztam már velük legalább két egész napja. Még a végén megsértődnek, mert elhanyagolom őket. No, kérem, annak mindannyian a szemtanúi lehettünk, hogyan kreált a semmiből egy valóságos botrányfergeteget az álhírsajtó, most éppen Orbán Ráhel szülése kapcsán, de bármi másból is kreáltak volna, csak éppen ez volt az a könnyen kikezdhető, kézügybe eső hír, ami számot tarthatott a megfelelő mértékű közérdeklődésre. Magából az alapbotrányból sem volt igaz egy szó sem, a leágazásaiból sem, most nem fogom megismételni az egész méltatlan regét, akinek kedve van, olvassa el, hiszen már megírtam. (http://huppa.hu/szele-tamas-kamutomia/)

Azért nevezem méltatlannak, mert az is – csakhogy nem a királyi családhoz, akik ebben az esetben maximum a magánéletük bemocskolása és a rágalmak ellen tiltakozhatnának, bár azt joggal tennék – hanem az írott szóhoz, magyar sajtóhoz, az újságírás szelleméhez méltatlan a történet. És nem csak az, hanem az összes többi is: azért ne feledjük, ezek az álhír-oldalak már évek óta hülyítik az olvasót a hazugságaikkal, mint utánanéztem, először még öt-hat éve írtam róluk, azóta persze sokat durvult a helyzet, már nem a HAARP és az illuminátus gyíkemeberek a központi témájuk, most már mindenhez és bármihez hozzányúlnak, ha elég kattintás néz ki belőle.

Ha politikából néz ki, hát abból: persze, ebben komoly szerepe van annak, hogy nyáron egy csomó ilyen kamuhír-oldalt (Káprázatos Club, NŐK Blogja, Magyarok Blogja, Világpolgár, 40 év felettiek közössége, A Tudás Fája, stb.) eltávolított a Facebook, és az komoly érvágást jelentett a bűnbandának, amely készítette őket, most építik vissza a hálózatukat, azért nyúlnak minden eddiginél drasztikusabb eszközökhöz, hogy az új kamuoldalaik is bekerüljenek minél több olvasó információs buborékjába, a kereső tegye el azokat a megjegyzett oldalaik közé, szóval, aki sokat nyitogatja, pláne osztogatja őket, az óhatatlanul is a bűntársuk lesz. Mármost mindezt idáig a hatóságok közömbösséggel vagy jóindulatú tétlenséggel figyelték, most azonban mintha kezdene történni valami.

Először is vegyük a jogi alapot. Napvilágot látott tegnap egy érdekes MTI-hír.

„Kiberbűnözéssel foglalkozó bírói hálózat alakult az Országos Bírói Hivatalban (OBH) - hangzott el az M1 aktuális csatorna csütörtök reggeli műsorában.    

Somogyi Zoltán, az OBH szakmai vezetője elmondta: a leggyakoribb eset - ami ráadásul bárkivel előfordulhat - az a becsületsértés, rágalmazás.
    Mint kiemelte: a bírók is egyre gyakrabban találkoznak olyan jellegű bűncselekményekkel, amelyek az internethez, számítástechnikához kapcsolódnak. Ugyanakkor nem mindenki van tisztában ennek technikai hátterével. Ezért állították fel a hálózatot, hogy segítséget, tudástámogatást nyújtsanak a kollégáknak, többek között képzések, szemináriumok, konferenciák útján.” (MTI)

Egyik szemem sír, másik nevet, ugyanis mostanáig a magyar igazságszolgáltatás maximum a vállát vonogatta, ha ilyesmi került elé, és nem értett hozzá, mint Dávid Ibolya a focihoz. Komoly politikai pereket sikerült úgy eldönteni – például a Szabadság téri aktív ellenállók ügyében indított eljárást – hogy az alperesek jogi képviselője kikövetelte a bíróságtól: ne csak a résztvevők és a Készenléti Rendőrség szóbeli vallomásait tekintse, hanem nézze is meg a helyszínen készült videót. Míg erre sor nem került, rosszul állt az alperesek szénája, amint ez megtörtént: mindenkit felmentettek. És annyira volt csak szükség, hogy a bíróság elfogadja: a digitális bizonyíték is bizonyíték. De ez még csak nem is cyberbűnözési ügy volt, ez csak szimpla politikai. A valódi, komoly internetes bűncselekmények – például, igen, a sorsolási csalások vagy a hírhamisítások – esetében a tisztelt bíróság többnyire csak értelmesen pislogni méltóztatik szakismeretek hiányában, alulról felfele, mint a zöld levelibéka. Ez a mostani hír sem jelent többet, csak annyit, hogy összegyűjtik a születő ítéleteket, és majd a most kialakuló bírói gyakorlat lesz irányadó ilyen ügyekben.

Csak arra kell majd vigyázni, hogy a kialakuló gyakorlat ne legyen sem túl megengedő, sem oktalanul szigorú.

No, de nem hiszem, hogy az álhír-bűnözők ilyen mélységekben tanulmányoznák a jogi híreket. Bár, nem csodálkoznék, ha praxisuk miatt értenének valamennyit a joghoz: csalhattak, szélhámoskodhattak ők már korábban is eleget ahhoz, hogy némelyikük kijárja a rácsos egyetemet. Azonban azt végképp nem állítanám, hogy a koherens bírói gyakorlat kialakítása annyira megrémítené őket, hogy sikoltozva tépnék a hajukat az utcán.

De valaminek mégis kellett történnie, ami megzavarta jókedélyüket. Valami másnak, amitől viszont kellőképpen megtelt az álhír-banda gatyája végtermékkel. Ugyanis tegnap levették a korábban megjelent Orbán Ráheles álhíreket az oldalaikról. Mármint, az egyik bűnszövetkezet, mert több is van. A magyarnep.me tartalomjegyzékében hat anyag címe változott át varázslatos módon „A tartalom megszűnt”-re, sőt, ha megnyitjuk őket, a szövegük is ez! Mutatom.

Hát ez meg mi a fityfene? Tán csak nem koppintott az orrukra pár titokzatosabb szolgálat, akiknek egyébként is dolguk lenne figyelni az ilyesmit és küzdeni ellene?

Szerintem nem. Egyrészt, a gumitalpúak nagyon szívesen ráhagyják ezt a munkát a civilekre, másrészt, ha jobban megnézzük – erre én azért vagyok képes, mert már a történet kezdete óta mindent elmentettem, ami ez ügyben megjelent – csak azok az anyagok váltak kámforrá, amiknek a címében szerepelt Orbán Ráhel neve. Tehát a törlő admin nem a tartalom szerint radírozott, hanem a cím alapján. Ami kapcsolatban volt ezzel a történettel, de a címében nem szerepelt az inkriminált név, az maradhatott. Márpedig a titkosszolgák nem lettek volna ilyen hanyagok. Azok azért ennél értelmesebbek, álljanak bármilyen oldalon, ha azok tüntetnek el valamit, annak szaga-nyoma nem marad. De még írmagja se nagyon.

Akkor mi történhetett? Valószínűleg az, hogy sikerült eljuttatni valamelyik álhírlapíróhoz vagy -szerkesztőhöz (milyen abszurd ezeket a kifejezéseket ilyen brigantikra alkalmazni) egy ügyvédi felszólítást. Nagy művészet lehetett, mert ezeknek az oldalaknak általában semmiféle elérhetőségük nincs. Ettől az illető gyorsan felkapta a barna nadrágot, és törölt minden, a felszólítás kritériumaihoz hasonló című anyagot – beírhatta a keresőjébe, hogy Orbán Ráhel, és amit az cím alapján kidobott, az repült. Utána meg hátradőlt és nagyon ravasznak érezhette magát.

Pedig maradt elég tartalom így is az oldalon több év ingyenes állami üdüléshez, csak azt képtelenség ilyen szimplán kikukázni. Ahhoz egyenként kéne szelektálniuk, és az munkával járna, ami természetüktől és kultúrájuktól egyaránt idegen. Meg fárasztó is. Szóval, eltűnt, ami nagyon feltűnő volt, maradt, ami kevésbé.

Az egész tevékenység annyit ért, hogy jelezték vele: be vannak tojva.

Na, erre mondom, hogy ez így nem hír, hanem egy valódi hírnek a helye, amit megpróbálunk tartalommal megtölteni: látjuk, hogy történik valami, de nem látjuk, mi. És most következtetünk, mint Plátón a barlangban a falra vetődő árnyakból.

Jó, hogy eltűnt ez a hat álhír?

Jó bizony.

Nem jó?

De nem ám!

Jó, mert ennyivel is kevesebb a métely és nem jó, mert kicsit sem csak annyi a baj az álhírekkel, hogy Orbán Ráhelről hazudnak: az a baj, hogy mindenről hazudnak, mindenkit félrevezetnek mindennel kapcsolatban.

Jó hír az lenne, ha maguk az oldalak szűntek volna meg.

De azok élnek és virulnak. Még azt sem tartom kizártnak, hogy azért, mert valakiknek később szükségük lehet rá. Újabb manipulációk céljából.

Hölgyeim és uraim, azt kell mondanom, egyelőre érjük be annyival: valami történt valami okból valahol.

Mi csak a jéghegyek csúcsait látjuk.

Egyelőre.

De lesz ez még másként is.

Szele Tamás

Ez, kérem, varázsszó, erre a kifejezésre hol a kapuk nyílnak ki, hol a bicskák, de ez olyan, mint a „tárulj, Szezám!”, ez nyit. Használja is mindenki, jó kedvvel, bőséggel, nyakra és főre, főleg, aki nem tudja, mit jelent, de beépült a köznyelvbe, szóval ideje kicsit megmutatni, főleg a kormánysajtónak, mit jelent, de főleg azt, mit nem. Mert nem értik ám.

Már a múlt héten felkaptam a fejemet, mikor a CÖF egyik beszélgetésén Gajdics Ottó a teljesen hétköznapi dokumentációt „hideg hírszerzésnek” nevezte. Lássuk az illető bekezdést, a 444-től (https://444.hu/2018/09/21/a-magyar-idok-foszerkesztoje-kibokte-hogy-az-egesz-kulturharc-valojaban-csak-a-fideszen-beluli-dulakodas):

„A beszélgetés egy másik visszatérő eleme volt, hogy Szakács mennyire sokat dolgozik ezekkel a cikkekkel. Amelyek nagyjából úgy néznek ki, hogy a Magyar Idők szerzője megnézi, hogy egyes állami intézmények mire fordítottak támogatást, kiket hívtak meg a rendezvényeikre, kiknek a köteteit adták ki, majd ezt összeveti azzal, hogy az adott alkotók mennyire fideszesek. Na ezt a teljesítményt nevezte Gajdics 'hideg hírszerzésnek', míg Szakács arról beszélt, hogy brutálisan sok munka van ebben, néha egy-egy mondatban 10-12 munkaóra is benne van.” (444)

Hát, Szakács és Gajdics urak, úgy is, mint a „Kinek a kulturális diktatúrája” sorozat felelősei és komisszárjai, ez egy ilyen szakma. Nekem magamnak is legalább napi nyolc órámat veszi el a dokumentálódás, hivatkozások elolvasása, elmentése, elemzése, van írásom, amihez harminc forrás is kellett, van, amihez több – ez bizony munkával jár. Keresgélünk, kapirgálunk, mint kiskakas a szemétdombon. Én is jobb szeretném, ha azért fizetnének, hogy egymás után igyam a Jack Danielseket vagy még inkább Glenliveteket, de valahogy ilyen típusú szerződést még soha nem akart kötni velem senki. Makacsok ezek a laptulajdonosok, csak a munkáért akarnak fizetni. Mégpedig sok munkáért: bár igaz, azt sem írja elő nekem senki, mennyit dolgozzak, hátterezzek, ha sokat foglalkozom egy írással, azt nem az előírások, hanem az anyag és a szakmai igényesség miatt teszem, mely fogalom lehet új önök előtt, de higgyék el nekem, a sajtóban évszázadok óta ismert.

A dokumentáció nem „hideg hírszerzés”, sőt, nem is hírszerzés, teljesen nyilvános információkat használ fel, más kérdés, hogy ezek szét vannak szórva, össze kell őket gyűjtögetni, mint ősember a bogyókat, nyolc-tíz óra után jön össze annyi, hogy abból egy óra munkával írjak valamit. Mondom: a szakma része, csak maguk ezt eddig nem tudták.

Fel sem emlegetném, ha közismert élclapunk, az Origo nem tényfeltárt volna egy akkorát, de akkorát, hogy egyet mondott és kettő lett belőle. Méghozzá két egyforma!

Az úgy volt, hogy közreadtak egy dolgozatot, melynek címe: „Soros György kormány-közeli szereplőket pilóta nélküli repülőgéppel figyeltet” (http://www.origo.hu/itthon/20180925-soros-gyorgy-magyar-kormany-atlatszo-tamadas.html). Megjelent 2018. szeptember 25-én, délután 16:13-kor. Mielőtt megvádolnak, hogy a CIA ügynökei súgták meg nekem ennyire pontosan a megjelenés időpontját, jelezném: ők maguk tüntették fel ezt, a címsorban. Az ám, de – vagy közkívánatra, vagy a munkáslevelezők nyomására, vagy a nagy közönségsikerre való tekintettel – megjelent másnap, szeptember 26-án, 11:10-kor is, persze némileg javított, bővített kiadásban, „Soros György „oknyomozó” blogja pénzt nem kímélve támadja a magyar kormányt” (http://www.origo.hu/itthon/20180926-atlatszo-soros-penzebol-jarat-le.html) címmel. A két írásban található információtartalom tökéletesen azonos, a bennük szereplő adatok is, legfeljebb a megfogalmazásban térnek el.

Oknyomozzunk kicsit: ez mit jelent?

Ez azt jelenti, hogy az Origo vagy megjelenésre fizet, vagy terjedelemre, és nem átalányban, normarendszerrel. Ezért érhette meg az aranytrollú szerzőnek, a szakma ifjú mesterének, Bordács Bálintnak két bőrt lenyúzni ugyanarról a rókáról. Személyével később még foglalkozunk.

De mit mond?

Azt mondja az ifjú bárd, miszerint:

„Honnan van pénze egy alig látogatott, reklámokat alig megjelentető honlapnak komoly összegeket igénybe vevő drónos akcióra, drága külföldi utakra, csúcskategóriás fényképezőgépekre és a legújabb technikai berendezésekre? Amerikából, egyenes Soros György péntárcájából. Az Átlátszó a milliárdos üzletember tengerentúli utalásaiból politikai küldetést teljesít Magyarországon.

...drónokkal (pilóta nélküli repülőgéppel) hosszú időn keresztül megfigyelték a célszemélyeket, hónapokon keresztül bokrokban bujkálva arra vártak, hogy lencsevégre kapják a szabadságukat töltő ellenséges célpontokat.

Az Átlátszó egy alacsony látogatottságú, magát oknyomozónak meghatározó portál, amely száz százalékban a Fidesz, vagy Fidesz-közeli személyek, vagy annak tartott emberek lejáratásával van elfoglalva. 

...egy alig látogatott, reklámokat alig megjelentető honlapnak, honnan van pénze komoly pénzeket igénybe vevő drónos akcióra, drága külföldi utakra, csúcskategóriás fényképezőgépekre, és a legújabb technikai berendezésekre?

Ugyanis a portál bevételeinek több mint harmada a Nyílt Társadalmak Alapítványtól, azaz Soros alapítványától származik.”

Hát kérem, a monoton rendszerességgel visszatérő „alig látogatott” jelző érdekes, erről inkább Bordácsnak lehet fogalma, tekintvén az Origo olvasottsági mutatóit, melyek akkorát zuhantak kormánypárti leigázása óta, mint egy pályáról letért műhold, fogalmazzunk úgy inkább, hogy az Origo törzsolvasói által alig látogatott az Átlátszó.

De vegyük a tényeket. Az anyagi támogatás? Igen, valóban kapott az Átlátszó a Nyílt Társadalom (és nem Társadalmak) Alapítványtól pénzt, ez tavalyi éves bevételének mintegy 34%-a. Ezzel szemben kapott kis adományokat és 1%-okat is, melyek együtt 49%-át teszik ki, a maradék innen-onnan jött össze, például Google hirdetésekből, ami már mutatja, hogy elég látogatott a lap. Lap, kérem, nem blog, ahogy a 444 és a huppa is csak a kormánymédiában blog, mindenhol máshol online lap: ez a lekicsinylő szóhasználat is része a propaganda-hadjáratnak. Mármost, ha Sorost vétkesnek találják az Átlátszó támogatásában, nála még sokkal vétkesebbek azok a magyar adófizetők, akik nála több, jóval több pénzt küldtek a lapnak: őket nem említi a szerző, tán mert sokan vannak, közel vannak, és még fenékbe rúgja valamelyik, ezzel szemben Soros messze van, öreg és nem szokott rugdosódni.

Bordács az Átlátszó írásának tartalmát nem cáfolja egy szóval sem.

Akkor vegyük viszont a többi, „mélyen szakmai” kifogásait.

Honnan vannak a fényképezőgépek? Kérem, a mai magyar online sajtóban többnyire mindenki a sajátját használja. Nem nagyon van lap, ami bevásárolna ebből, bár kiváló fotók készülnek már tíz-húszezres készségekkel is.

Na, de a drónok! A drónok! A pilóta nélküli repülőgépek! Fussunk, szaladjunk, hadd lobogjon a hajunk! Akkor is látnak, felülről, a levegőégből!

Na igen, a drónok. Bordács mester a jelek szerint nem csak a sajtószakmához, de a repüléshez is pont annyit ért, mint hajdú a harangöntéshez. Azt mondja, a drón „pilóta nélküli repülőgép”. Persze, hogy ezt mondja, ez hangzik elég félelmetesen. De csak annyiban igaz, hogy valóban nincs benne pilóta – a földről vezeti a tulajdonos, távirányítással. Repül, ez tagadhatatlan, míg le nem száll vagy le nem esik, és gép, mert nem tojásból kel ki és nem csiripel.

Egyébként elektromos meghajtású helikopter. Rendszerint elég kicsi is. Van rajta egy – ártól függően jobb vagy rosszabb minőségű – kamera, tehát a kis kávédaráló tényleg alkalmas légi felvételek készítésére, bár elég rövid ideig képes a levegőben tartózkodni, pár perctől olyan fél óráig, mert lemerülnek az akkumulátorai. Szép segédeszköz, de nem boszorkányság, nem csoda, még csak nem is drága. Mármint persze többe kerül, mint egy tejfölös lángos, de munkára alkalmas drónt kapni akár harmincezerért is. Az a nagy, hosszan lebegő drón, amit sokan tetszettek már látni tüntetések során, a Katasztrófavédelemé, azzal a tömeget számolják, na az kerül mostanság hatszázezer rénusi forintokba, pedig az profi és rendvédelmi testület számára is alkalmas: de az Átlátszónak bőven elég egy kisebb is, szóval ez nem valami méregdrága csúcstechnológia, egyenesen Langleyből vagy James Bondtól.

Honnan lehet tudni, hol jár egy hajó vagy egy repülő? Na, ehhez sem kell CIA vagy NSA. Ehhez a teljesen ingyenes Flightradar nevű oldalt (https://www.flightradar24.com/47.31,18.88/8) használjuk, ami minden és bármely civil repülőgépről megmondja, merre jár, hajókra is van ilyen, én utoljára a Majdan idején lettem figyelmes ennek segítségével egy máig meg nem magyarázott légihídra Kiev és Nyugat-Európa között. Körülbelül öt kisgép rohangált oda-vissza két napig. Mármint ugyanaz az öt, biztos menekítettek valamit. Meg is írtam, el is felejtették. Az Átlátszó munkamódszereit részletesebben pedig maga a lap ismerteti, külön írásban (https://blog.atlatszo.hu/2018/09/egy-tenyfeltaro-cikk-muhelytitkai-honnan-tudjuk-hol-nyaraltak-iden-nyaron-nagyjaink/).

Egyszerű szakmai módszerek ezek, ingyenesek vagy olcsók, nyilvánosak, ismeri is őket mindenki, aki valóban újságíró. Akkor Bordács miért nem tudott ezekről?

Hát csak azért, mert nem sajtómunkás, hanem a Fidelitas ejtőernyőse a lapnál (https://444.hu/2017/09/05/az-origohoz-igazolt-ujsagironak-ket-volt-fidelitas-politikus). Legfőbb érdeme, hogy 2016 telén megverték a Fidelitas disznóvágásán egy érdekes mondat miatt, az hangzott el ugyanis valamelyik résztvevő (nem világos, melyik) szájából a mulatozás közben, miszerint: „Na, itt van a pénz, leszopsz ennyiért?” Annyit biztosan tudunk, hogy a disznóvágáson Kerékgyártó Gábor, valamint V. Norbert, a szervezet budapesti alelnöke, és Lehoczki Ádám meg Bordács Bálint kezdett dulakodni, utóbbi kettő meg is sérült a verekedésben (https://24.hu/belfold/2016/04/14/nyomoz-a-rendorseg-a-fidelitasos-bunyo-ugyeben/).  Ezek után került sajtóvonalra az ifjú tehetség.

És alig három évvel később már tényfeltár. Tényfeltárja a tényfeltárókat.

Bordács írása csak egy dolgot bizonyít, de azt tökéletesen: a szerző mélységes, megalapozott és tökéletes járatlanságát a sajtószakma dolgaiban.

De azt legalább kétségtelenül. Sikerült egy olyan felfújt lufit írnia, sőt, kétszer is leadnia, amit nem szabad a valóság közelébe engedni, mert azonnal elpukkan.

Jobb lenne, ha inkább böllérnek állt volna.

Ahhoz talán jobban ért.

De megértem, ha fél a disznóvágásoktól: olyankor őt meg szokták verni.

Azért elmehetne pályaválasztási tanácsadásra – mert most nagyon rossz helyen van.

Nem szégyen az, Bordács úr.

Csak nehogy kiderüljön, mire is alkalmas igazából.

Szele Tamás

Igen érdekes tudományos hírt elemez ma az Index, annyira érdekeset, hogy tán érdemes tovább is gondolni. Nevezetesen azt elemzi, hogy hova tűnt boldog őseinknek mintegy 95 százaléka? Mert olyan hétezer éve bizony eltűntek eleink, vagyis, hogy nyomuk nem maradt. De azért mi itt vagyunk, akkor hogy is van ez? Egyszerűen, csak ez az egyszerű jó bonyolult.

Meg nem csak hétezer éve történt ilyen, hanem hetvenezer éve is. Arról van szó, hogy az emberiség története folyamán időnként brutálisan leszűkül a genetikai változatosság. Ezt hívjuk palacknyak-effektusnak. Van, amikor ez a népesség majdnem végzetes csökkenésével is jár, van amikor nem: és elég nehéz volt megmagyarázni, mitől tűnt el az Y kromoszóma diverzitása olyan hétezer évvel ezelőtt. Hetvenezer évvel ezelőtt egyszerűbb volt a helyzet, akkor, Afrikában valószínűleg természeti csapások miatt csökkent a Homo Sapiens lélekszáma összesen kétezer főre – és akkor nem is csak az Y kromoszóma változatossága szűnt meg, hanem általában sodródott a kihalás szélére a faj.

Aztán talpra állt, és ettől a kétezer agilis ősembertől származunk mindannyian, épp elég nagy marhaság részünkről, hogy marjuk egymást, elvégre ez egy kisebb falu, földiek volnánk mindannyian, afrikaiak, vagy mifene. De mi történhetett hétezer évvel ezelőtt? 

„A genetikusok azt vették észre, hogy a csak a férfiakban jelen levő Y kromoszóma változatossága az idővonalon a leletek korának egy jól meghatározható pontján, úgy 7000 évvel ezelőtt, hirtelen összeomlik, aztán szép lassan újra visszatér az eredeti változatossági szintjére. A csak anyai ágon öröklődő mitokondriális DNS viszont semmi hasonló kilengést nem mutatott. Ez pedig azt jelenti, hogy a férfiak létszáma drámai mértékben megfogyatkozott, miközben nőből nagyjából ugyanannyi maradt körülöttük. A statisztikákból Európában, Ázsiában, és Afrikában is kimutatható volt ez a mintázat; az adatok azt mutatták, hogy 17-szer annyi nő élt ebben az időben, mint férfi. (Index)”

Tessék? Ez vagy a faj kihalását jelentette volna, vagy akkora népességcsökkenést, aminek alapos nyoma lenne. És mitől haltak volna ki a rézkori férfiak? Járvány pusztított, ami csak őket ölte meg? Nem maradt ilyesmiről még legenda sem. Világháború volt? De mivel vívták, rézkardokkal? Klímaváltozás? De milyen klímaváltozás tizedeli meg csak a férfiakat?

Ördögöt, kérem.

Civilizáció!

Arról lehet szó, amint a matematikai modellek valószínűsítik, hogy ekkortájt jelentek meg az első városok, falvak, települések. Megjelent a mai értelemben vett társadalom, és a társadalmi struktúra. Kialakultak az uralkodó osztályok, és mivel az akkori fogalmak nem nagyon szabályozták a két nem együttélését – még Hammurabira és az ő törvénykönyvére is vagy háromezer évet kellett várni! - mindenkinek annyi házastársa volt, amennyit el tudott tartani. Aztán a nemi dominancia vidékenként változott, Jeirkóban patriarchátus volt, Harappában – ha hinni lehet a kutatásoknak – matriarchátus, esetleg Krétán is, bár a genetikai helyzeten ez sem sokat változtatott.

Az állomány leszűkült. Miért?

Azért, mert csak az uralkodó rétegek engedhették meg maguknak, hogy sok partnertől sok gyermekük szülessen. Ők bírták felnevelni az utódaikat, a földművesek vagy a rabszolgák örültek, ha jó esetben egy gyermekük született és életben is maradt – de gyakran nem maradt életben, olyan magas volt a csecsemőhalandóság. Ez a termosz-hatás előtti Kínát idézi.

Hogy mi az a termosz-hatás? Az okozta Kína túlnépesedését.

A hagyományos kínai családmodell konfuciánus alapon ugyanis az ősök tiszteletére és a sok gyermekre épül, melyek közül legalább egy fiú kell legyen, mert csak ő temetheti el a szüleit. Akit nem a fia temet el, annak Lu pokolbíró országában, a túlvilágon hét rossz lesz. Már, ha ugyan eljut odáig és nem reked itt, kísérteni. Kellett a sok gyermek, ugyanis „hagyományos” és „ősi” gyógyászat ide vagy oda, a sokból maradt életben kevés, akik aztán eltarthatták a szülőket hajlott korukban. Ebbe csapott bele a nyugati orvostudomány a huszadik században és – a termosz. Amiben a frissen kiképzett bábák vitték a meleg vizet a szülő nőkhöz, elmaradt a gyermekágyi láz, el a korai csecsemőhalál, de a kínai közgondolkodás és családmodell nem változott: és Kína elkezdett rohamosan túlnépesedni. Persze ezen a családmodell megváltoztatása sokat segített, csak hat-hétezer éves szokásokon kicsit nehéz gyorsan változtatni (különben, a javuló gazdasági helyzet miatt Kína épp készül feladni a „két gyermek” politikát, ezentúl engedélyezhetik a hármat is, ha a Jáde Császár és Hszi Csin-ping is úgy akarja).

De térjünk vissza a rézkorba. Ott tartunk, hogy a települések megjelenése okozhatta az uralkodó rétegek genetikai dominanciáját. Lévén, hogy ez hatvány szerint működik, könnyen elképzelhető – hiszen magának a nem is túl régen élt Dzsingisz kánnak is ezer ágyasától mostanra tizehatmillió genetikailag kimutatható utódja lett, lassan országot alapíthatnának. Dzsingiszida kánságot, tizenhatmillió trónkövetelővel. Tiszta Magyarország lenne. De mi következik az uralkodó rétegek genetikai dominanciájának jelenségéből?

Az, hogy a társadalmi-politikai-gazdasági hatalom iránti vágy vagy a karrierizmus nem a magas(abb)an fejlett, nyugati vagy keleti civilizáció terméke, nem is valami pszichés zavar, hanem a genetikai állomány átörökítésére való törekvésből származik. Ha király vagy, többet ehetsz, hosszabb ideig élsz, több utódod lehet, mintha földműves vagy rabszolga lennél, de a parasztnál az írnoknak vagy a kereskedőnek is több lehet az utódja.

Igen ám, de akkor az egésznek semmi köze a társadalmi fejlődéshez, berendezkedéshez, teljesen mindegy, hogy Suppiluliumas hettita király akarja leigázni az általa ismert világot vagy Napóleon viszi el a köztársaság majd császárság áldásait a monarchiákban sínylődő népeknek, Hitler kábít a fajelméletével vagy Sztálin hozza el a felszabadulást a dolgozó osztályoknak: akkor egészen egyszerűen a radikális társadalmi átalakulások pusztán a dominanciára törekvés melléktermékei. Alapvetően uralkodó rétegek kialakulásáról van szó, melyeket részben és tudat alatt a szaporodás és utódgondozás ösztöne vezet.

Érdekes lenne pár ezer év múlva egy vizsgálat arról, hogyan változott a huszadik század népirtásainak függvényében az emberiség genetikai változatossága: ki sem merem számolni, hány embert pusztítottak el módszeresen ebben a korszakban (és ne legyünk optimisták: még fognak is), de az ő utódaik már nem születtek meg.

Akkor hát győztek a népirtó rendszerek?

Nem. Ez benne a csel.

Ugyanis az egyed genetikai állománya kicsit sem határozza meg a társadalmi habitusát (másfélét sem), ugyanabból az újszülöttből válhat diktátor és válhat orvosprofesszor, földműves és szobrász: így a társadalmi rendszer iránti rokonszenv sem öröklődik. Szépen is állnánk: Egyiptomban még mindig templomokat építenének a fáraóknak, ha nem így volna.

Szóval, ez a jelenség csak annyira jó a valóságban, hogy megfigyelhetjük általa a társadalmi változások hatását a népesség összetételére és magyarázatot adhatunk a hatalom és a vagyon iránt érzett vágyra.

Nem komplex jelenség, nem társadalmi, nem is Isten kegyelméből kerül elő egyes koponyákban.

Ösztön, kérem, ösztön, nemi és utódgondozási ösztön. Ami még rárakódik: az sallang. Kell változzon, fejlődjön a társadalom, nagyon is kell – de ne feledjük, az egyik mozgatórugója ennek bizony a legprimitívebb ösztönlényünk. Akkor igazán sikeres egy társadalom, ha minél változatosabb genetikai állomány átöröklését biztosítja.

És Freud Zsigmond csikorogva megfordul sírjában.

Szele Tamás

Kérem, sok érdekes dolog történt tegnap, némelyek különösek, mások csodálatosak voltak, megint mások meglepőek, épp mulatságos nem nagyon akadt közöttük, de az hátha lesz majd ma. Forog itt keserű levében ez a kis magyar glóbusz, bezárkózva, és csak magával foglalkozik, de épp abból lesz a legnagyobb baj, ha magunkba nézünk.

Az a tűrhetetlen.

Akkor lássuk, mi szép és jó történt mifelénk, elébb a napi híreket, aztán az elméletet. Elsőbben is: négyen agyonvertek és felgyújtottak egy hajléktalant a Jászai Mari téren, azonban a rendőrség menekülés közben elfogta az elkövetőket, akik most jogilag még csak gyanúsítottak, bár az esetnek sok szemtanúja volt. Mármost, ha az illetők nem szemtanúskodnak, hanem inkább megakadályozzák az esetet, most nem tanúk volnának, és nem kéne majd tárgyalásra járniuk, de kisujjukat sem mozdították – persze, Pesten vagyunk, itt nyugodtan sétálhatna a Körúton is bárki egy ballisztikus rakétával, legfeljebb azért bírságolnák meg, mert feltartja a forgalmat. De azért nagyon.

Az ELTE könyvtárából több ezer kötetet osztanak szét a következő három napban ingyen, melyekért tumultuózus jelentekben verekednek a reménybeli olvasók – ez viszont szép tőlünk, olyant már láttak errefelé, hogy cukorért vagy iPhone-ért sorba álljanak és verekedjenek az emberek, no de könyvért? Kizökkent idő, abszurd világ.

Az álhírek elleni harc zavartalanul folyik, sajnos kéretlen segédcsapatok is érkeztek: benyújtott egy javaslatot a Parlamentben Jakab Péter jobbikos országgyűlési képviselő, amellyel azt szeretnék elérni, hogy ne kaphassanak állami hirdetést a hazugságon kapott híroldalak. A képviselő azt mondta: indítványa lényege, hogy azon orgánum, amelyről egy adott évben legalább három jogerős bírósági ítélet mondja ki, hogy hazudott, hazugságot terjesztett, a következő évben semmilyen formában ne juthasson állami pénzhez. Sőt, nem csak nem juthatnának állami pénzekhez, hanem büntetésként a korábbi állami támogatások kétszeresét kellene kifizetniük.

Akkor itt álljunk meg egy szóra. Van valamije ennek a menyasszonynak, ami nem szériatartozék. Ugyanis ez a javaslat igen szép, termetre sudár, mint a jegenyefa, pillantása szelíd, orcája fehér, mint a patyolat, csak éppen a természetje kicsit csapodár neki. Ne essünk bele a csapdába, ne csábuljunk el: másra és ennél sokkal többre van szükség. Nem lehet nem észrevenni, hogy ezt a törvényjavaslatot a nyomtatott és elektronikus kormánymédiára szabták, ami bizony hazudott, mint a vízfolyás, és nem számos, de inkább számtalan esetben ezt bíróság is kimondta róluk – vannak lapok, műsorok, amik külön kötetben, félbőr kötésben kéne kiadják az idei összegyűjtött helyreigazításaikat.

Hazudtak a Jobbikról is, hazudtak másokról is, azt lenne nehéz összeszedni, kiről nem hazudtak.

Csakhogy az ő tevékenységüket a mostani törvények már szabályozzák! Éspedig elég alaposan, Jakab képviselő csinosan hangzó javaslata tulajdonképpen csak a mostani szabályozás szigorítását jelentené, eléggé röhejes módon különben, mert a sajtót az állam nem csak úgy tudja támogatni, hogy „nesze, fiam, száz arany, aztán jót mondjál felőlem”, ha nem kapnak állami hirdetéseket, nem halnak éhen, nem fognak a sarkon lejmolni: kapnak majd kormányközeli cégektől hirdetést, amennyi kell. Emlékszem, még az ántivilágban, a G-nap előtt, mikor a Közgép még kormányközeli volt, a Népszava kapott egy darab kolumnás hirdetést tőlük: öt hónapig élt az egész szerkesztőség abból az egyből. Szóval, ez a törvényjavaslat ugyan látszólag a kormánymédián csattanna, de nem szólna túl nagyot, nem fájna nekik különösebben. Arról nem is szólva, hogy az igazi, nagy, iparszerű álhírterjesztők nem kapnak semmiféle állami támogatást, legalábbis hivatalosan nem, nekik még a tulajdonosi struktúrájuk is homályos, a gazdálkodásuk nemkülönben: őket nehéz lenne kibírságolni a világhálóról. Zsandár kell ide, emberek, perzekútor, nem könyvelő. A könyvelő meg a fiskális kevés ehhez munkához – ahogy kevés és gyenge Jakab képviselő javaslata is. Annyira kevés, hogy ezt akár még meg is szavazhatnák, nem ér ez semmit, bár nem fogják elfogadni ezt sem. Annyiban viszont vigasztaló jel ez, hogy az álhírek elleni harc és általános ellenszenv már markánsan megjelent a köztudatban: lám még a képviselők is megpróbálják meglovagolni.

Attól azonban nem tartok, hogy lovaglási kísérleteken túl tenni is akarnának bármit. Meg aztán, ha ezek az emberek tesznek valamit a sajtó ügyeiben, az Isten kegyelmezzen a sajtónak.

Ők nem fognak.

Amint nem kapott kegyelmet az egyébként nem különösebben lázadó szellemű Századvég sem: a legújabb száma nem jelenhetett meg, a benne lévő, már egy éve megrendelt tanulmányokat elvileg az internetről is levették, a gyakorlatban viszont mindenki azt olvassa, mert kering a világhálón a nyomdai példány .pdf-verziója, egyszóval olyan olvasott még sosem volt ez a szaklap, mint most, hogy betiltották. No, de miért tiltották be?

A HVG úgy értesült, hogy Bod Péter Ákos tanulmánya miatt, mely a „Bérek, profitok és járadékok harca – magyar szemmel” címet viseli. Maga a szerző is panaszolja, miszerint „Fél év után most visszakapta az írását egy levéllel, amelyben a szerkesztőség azt magyarázza, koncepcióváltás történt, az írást nem hozzák le. Vagyis gyakorlatilag visszadobták az írását: ilyen az elmúlt 25-30 évben nem nagyon történt.” (HVG)

Mindenesetre meglepő a történet, Bod Péter Ákos viszonylag kevés anarcho-szindikalista tanulmányt írt mostanáig, egészen pontosan egyet sem és ez sem az. Mindjárt belenézünk, de előbb lássuk a főszerkesztő levelét, melyet a lap betiltása alkalmából intézett a munkatársakhoz. 

„Tisztelt Szerzőnk!

2018.09.17-én a Századvég folyóirat szerkesztősége megbeszélést folytatott Barthel-Rúzsa Zsolttal, a Századvég Alapítvány elnökével, aki tájékoztatott bennünket arról, hogy az Alapítvány a továbbiakban nem kíván velünk együtt dolgozni, és a folyóiratnak új profilt szán. Elnök úr a jövőre vonatkozó elképzeléseket nem fejtette ki, csak arra utalt, hogy a lap feladata a kormány irányvonalának támogatása lesz. Az új szerkesztőségről nincsenek információink.

Elkészült és a folyóirat weboldalán és facebook oldalán is hozzáférhető volt utolsó, 88. számunk, mely a Járadék hívószó köré szerveződött. Ez időközben eltávolításra került. Érdeklődésünkre azt a választ kaptuk, hogy a számban olyan tanulmányok is megjelentek, amelyek nem egyeztethetők össze az Alapítvány szellemiségével. Nem kaptunk tájékoztatást arról, hogy ennek a lapszámnak mi lesz a további sorsa. Hasonlóképpen bizonytalan a '68 és a Mesterséges intelligencia hívószavak köré szerveződő, jelenleg szerkesztés alatt álló számok sorsa, és bizonyosan nem jelennek meg az Ellenzék/ellenállás, Szekfű, Kereszténydemokrácia, Demográfia, Jövőkép témákban tervezett számaink.

Mivel a szerkesztőség és az Alapítvány közötti munkakapcsolat azonnali hatállyal szűnt meg, így sajnálatos módon a beküldött illetve bekért kéziratok megjelentetéséről az egykori szerkesztőség már nem tud dönteni. A kéziratok sorsa felett természetesen Önök rendelkeznek, ugyanakkor a szerkesztőség nevében ezúton is elnézésüket kérem az okozott kellemetlenségekért, hiszen az előállt helyzet méltánytalansága Önöket érinti leginkább.” (Index)

Hát, ez bizony úgy hápog, mint egy betiltás, úgy repül, mint egy betiltás, úgy úszik, mint egy betiltás, mert betiltás és megszüntetés is. De hát miféle pokoli, luciferiánus eszmék voltak abban a tanulmányban, hogy mennykövekkel kell agyonzúzni még a lapot is, ahol nem jelent meg? (Munkahipotézisnek fogadjuk el, hogy ez a tanulmány verte ki a biztosítékot, és nem valamelyik másik, mondjuk a Szelényi-Mihályi írás). Kérem, én áttanulmányoztam, és van egy olyan érzésem, hogy a szerzője után én vagyok a harmadik ember, aki olvasta: az első a főszerkesztő kellett legyen, a második az, aki betiltotta, a harmadik meg én. Bár abban nem vagyok halálbiztos, hogy a második olvasta-e egyáltalán. Persze, mostanra, a tiltásnak köszönhetően már mindenki forgatja, de mikor tegnap nekiestem, még bizony harmadik lehettem a sorban.

No, akkor lássuk, mi ebben az a nagyon veszélyes? Tessenek megkapaszkodni: szinte semmi. Vannak benne enyhén, szelíden kormánykritikus gondolatok, például:

„De mi van akkor, ha a domináns szereplő állami versenykorlátozás révén jut járadékhoz? Ekkor hiába szeretne új versenyző belépni az extranyereséget adó piacra.”

vagy:

„A kizárólag közjót követő állam feltételezése azonban naivan ideális eset: a tényleges kormányzati viszonyok között sűrűn előfordul, hogy az állam (kormány, politikai vezetés) olyan szabályzást tart fent, amely mellett adott gazdasági szereplőknél rendszeres és tartós járadékjövedelem keletkezik. Ha egy tisztviselő részesül ebből a profittöbbletből (amely többlet, tehát ha nem keletkezne, és csupán normál profit maradna, attól még a gazdasági szereplő folytatná nyereséges tevékenységét), akkor más erkölcsi megítélés alá esik a helyzet: korrupcióról kell beszélnünk. A gazdasági szereplő részéről az ilyen helyzetre törekvés a járadékvadászat. Még súlyosabb az ügy, ha maga a kormányzat tudatosan teremti és tartja fent a járadékot eredményező helyzetet, majd közhatalmi eszközeivel saját céljaira elvonja az így előálló extraprofit nagy részét (rent extraction).”

esetleg:

„A kis termelékenységű és így magasabb bérek fizetésére nem képes, elégtelen felhalmozási kapacitású KKV-szektor, valamint a csak vontatottan modernizálódó állami vállalati szektor foglalkoztatja ma is a magyar munkaerő (és a szavazótábor) kétharmadát. Az életszínvonal-várakozásoknak a magyar piacgazdaság csak rövid időszakban (1998 és 2005 között) tudott valamelyest megfelelni – és ismét csak külföldi eladósodás mellett, a szerkezeti modernizációs elhalasztva, mintegy
reprodukálva a kádári tévutat. 2006-tól leállt az érdemi növekedés, majd egy nagy (2009) és egy kisebb (2012) recesszió következik, amelyek nyomán a magyar növekedési pálya a térségi norma alá csúszik. A 2010-ben belső ellensúly nélküli hatalmi helyzetbe kerülő politikai erő az addig követett pálya minden lényeges elemét másra cserélte, mivel erőforrás-centralizálás révén kívánta új növekedési pályára állítani a gazdaságot.”

De ennyiért nem, hogy betiltani nem érdemes valamit, még megsértődni sem illenék, ugyanis ezek tények. Magát a tanulmányt nem elemezném, megteszik majd helyettem mások, számosan, ezt annyian fogják megszakérteni, hogy hozzá képest Mao elnök három állandóan olvasott cikke vagy a Tízparancsolat elfeledett, akkád nyelvű, agyagtáblára vésett népdaltöredék lesz. Legyen elég a tartalomról annyi, hogy a szerző kimutatja, miszerint a munkabérek GDP-n belüli aránya monoton csökkenést mutat (nem csak nálunk, hanem a teljes térségünkben is) és míg az árak lassú, de növekvő tendenciát mutatnak, a befektetett egységnyi tőke profitrátája mégis növekszik. Ebből messzemenő következtetéseket lehet levonni, melyeket azonban még ő is csak részben von le, én meg egyáltalán nem fogom megtenni, éljenek meg a kollégák is valamiből.

Azonban hogy emiatt minek kellett a lapot is eltüntetni, az rejtély – marad az én megoldásom, vagyis hogy nem olvasta az sem, aki betiltotta.

Azért sok van, mi csodálatos.

Ha valaki azt mondta volna nekem tíz éve, hogy ötven éves fejjel Nepálban fogok jakot terelni a behavazott hágókon keresztül, vagy tőzsdeügynök leszek Hájderábádban, némi fenntartásokkal ugyan, de hittem volna neki, az élet ugyanis kiszámíthatatlan és tele van meglepetésekkel.

De ha azt mondta volna, hogy Bod Péter Ákos „ellenzékiség” miatt betiltott tanulmányát olvasom majd az éji homályban GDP-ről és profitrátákról, elküldtem volna az őt megillető éghajlatra és sűrűn emlegettem volna laza erkölcsű nénikéjét, aki köztudomásúan a sanghaji Bundon volt bártáncosnő és japán tiszteket szórakoztatott

Azt hiszem, ez volt a tegnapi napban, legalábbis számomra, a legmeglepőbb.

Szele Tamás

Kérem, ma sötét, hideg mélységekbe ereszkedünk: egyenesen a magyar álhírgyártás Marianna-árkába igyekszik tengeralattjárónk, tessenek felkészülni bármire. Ezeket a szférákat már ismeretlen szörnyetegek lakják, egyesek dögevők, mások egyszerűen csak tolvajok: illetve, a kettő gyakran átfedi egymást. Acélozzák meg szívüket, kezdődik a merülés.

Persze, a keszonbetegség reális veszély, javasolnék az alászállás előtt egy enyhe nyugtatót vagy még inkább egy féldecit. Ha az utóbbi mellett döntenek, ne rakják el az üveget, szükség lehet még rá. Szóval: feldübörögtek a motorok, megteltek a víztartályok, indulunk.

Hogy az elején kezdjem, ennek az írásnak a megszületését a Fakepalm csoportnak köszönhetjük, az általuk kinyomozott információkat fogom felhasználni benne, természetesen az ő engedélyükkel. Társadalmi szempontból hihetetlenül fontos nyomozó munkát végeznek ezen a szakterületen, legyünk őszinték, az illetékes szervek helyett, ugyanis azok, ha számítógépes bűnözésről, csalásról hallanak, rendszerint csak néznek, mint Rozi a moziban. (Egyes esetekben tilos is internetet használniuk a nyomozásban, ami a világhálós bűncselekmények felderítését némiképp hátráltathatja).

No, hogy vágjunk a média résébe: három fő rejtélyt nevezhetünk meg az álhírlapokkal kapcsolatban, illetve még egy negyediket is. A három Nagy Kérdés:

• ki szerkeszti

• ki terjeszti

• ki írja

ezeket?

A negyedik:

• miért hagyják ezt a pofátlan szélhámosságot?

Akkor menjünk sorban.

A szerkesztők neve megvan, a Fakepalm kiderítette: tulajdonképpen egy jól behatárolható körről van szó, néhány emberről, amelynek egyes tagjai családi kapcsolatban is állnak egymással. Neveket – most még – nem mondanék, de megvannak: akit nagyon érdekel, egyet mindenképpen megtalál az Indexben, a „Hírhedt magyar kamuhíroldal-hálózatot lőtt le a Facebook” című, június huszonhetedikén megjelent írásban. Éspedig azért nem írom le N. Erika teljes nevét (aki időközben Kiss Adél néven is tevékenykedik), mert unnám a pert, amit már a Fakepalm ellen is próbál indítani. Van jobb dolgom is, mint sajtóper tárgyalására járni.

Illetve, ő azt állítja, "a hamis vádak széles körben elterjedtek, és ezáltal jó hírnevemben károkat okoztak, személyem maradandó sérüléseket szenvedett, jogi lépésekre szántam el magam." Csak tessék, ugyanis ez egy polgári peres eljárás, tulajdonképpen a jó hírnévhez való jog megsértéséről. Mármost a bizonyítási eljárás során óhatatlanul fény fog derülni arra, hogy maga a felperes hány alkalommal és milyen nagy mértékben sértette meg mások jó hírnévhez való és személyiségi jogait, ily módon tehát ellenkereset esetén – melyre bátorítanék mindenkit hasonló esetben, habár hozzá kell tennem, nem vagyok jogász – mikor is a mostani felperes válik alperessé, nem lesz szükség bizonyítási eljárásra az elítéléséhez, ugyanis az már egyszer lezajlott egy másik eljárás folyamán. Tehát, ha N. Erika pereskedik, lelke rajta: saját sírját ássa vele. Illetve a sajátját és a bűntársaiét. Akinek vaj van a fején, ne sétáljon a napon.

Tehát a mostani álhírhálózat szerkesztőinek neve ismert, különben nyomozás is folyik ellenük, ugyanis csalássorozat vétkével lehet őket gyanúsítani, majd a vizsgálat mindent kiderít. Akkor térjünk rá a következő kérdésre.

Ki terjeszti az álhíreket?

Tessenek megkapaszkodni: maguk, kedves olvasók. Az online sajtó terjesztésének semmi köze a print alapú „előfizetés-újságárus-rikkancs” szentháromsághoz. Az online sajtó spontán terjed, megosztás útján, csak épp nem tetszenek számolni az algoritmusokkal. Mondjuk méltóztatnak látni egy írást a „bombahirek.me” oldalon „Bömbike megettte a reaktormagot és azóta zölden világít a szellentése” címmel, és mivel ez nem mindennapi eset, meg tetszenek osztani, anélkül hogy utánanéznének, honnét származik, mennyire hiteles. Ez önmagában, jogilag eshet vétség kategóriájába, de most ne jogászkodjunk, vegyük az IT-részét a dolognak.

A Facebook – de a Google is! - úgy van összerakva, hogy megjegyzi a felhasználó által megnyitott és megosztott oldalakat, abból a meggondolásból, hogy hatékonyabban, személyre szólóan juttassa el a hirdetéseket a felhasználókhoz. Merthogy a hirdetésekből él. Én például nagyon szeretem a repülést, mint magánember (nem, nem vagyok sem pilóta, sem sportrepülő, anyagi és egészségügyi okok miatt, bár egy Ancsa kettest valószínűleg nem törnék össze landoláskor sem), minden reggel két harci gép fotójával köszönök be és minden este ugyanígy búcsúzom a Facebookon. Nincs is olyan repüléssel kapcsolatos reklám, legyen szó makettről, repülőjegyről, szimulátorról vagy bögréről, ami ne találna meg. Ez ilyen, ennek ez az ára, sokat segít a reklámblokkoló, ha nem is old meg mindent.

Azonban most nem rólam van szó, hanem Átlag János egységsugarú felhasználóról, akit megragadtak Bömbike zölden fénylő bélgázai, megosztotta őket ismerőseivel és – amennyiben nyilvános volt a megosztás – ismeretleneivel is. Átlag János másnap is fog látni a hírfolyamában egy-két anyagot a bombahirek.me-ről, mondjuk azzal kapcsolatban, hogy repülő csészealjjal loptak ATM-et egy budaörsi bevásárlóközpontból, azt is megosztja, aztán harmadnap is kap, negyednap is, hiszen az algoritmus megjegyezte, hogy ez a hely őt valamiért érdekli, tehát kedveskedik a felhasználónak az új témákkal. Egy kis idő és sok megosztás után Átlag János az álhírek profi terjesztője lesz, és közben végig azt hiszi magáról, hogy ő csak olvasgat, néha osztogat, holott két kézzel tömi a pénzt az álhíroldalak tulajdonosainak a zsebébe.

Vegyük akkor a harmadik kérdést.

Ki írja az álhíreket?

Még nagyobb kapaszkodást kérek: részben a szerkesztők, részben önök, olvasók. Csak nem tudnak róla. A Fakepalm kimutatta, hogy a hírhiéna szerkesztők ártatlan, civil emberek posztjait emelik ki különféle csoportokból és vagy változtatás nélkül, vagy csak kevés változtatással faragnak belőlük könnygerjesztő rémhíreket. Vegyünk egy példát.

A „Pesten hallottam” nevű csoportban megjelent egy poszt, amiben egy hölgy jogosan felháborodott, mert ittas emberek leöntötték sörrel.

„Ma azért sírtam mert egy nagyon jó barátnőm színpadon játszott egy nagyszerűen megírt szerepet. De ebben a pillatban azért sírok, mert a Király és Kazinczy utcához közel levő kocsma utcára eső részén páran ma úgy gondoltak hogy mekkora poén lesz engem leönteni sörrel. Persze én hülye hagytam. A szerencsétlent Pesten leöntik azért mert más. Mert nincs haja. Mert (bar ezt nem tudtak, de nem is kérdeztek - kemoterápiás kezelés miatt kihullott az összes.) Pesten ezt nem szabad megtenni. Az egyetlen dolog amit Pesten az ember tehet az az amit a Rendőr a Zsinagógánál javasolt: Menj haza bömbölni, nekem erre most nincs idom. 
Csodás a budapesti nyaralás.”

Felháborító, valóban az: de még felháborítóbb, hogy a tudasfaja.club azonnal lecsapott a posztra, engedélykérés nélkül, mint kondorkeselyű a derült égből, kiemelte betűhíven, és saját anyagként közölte, maximum annyit tett hozzá, hogy megjelölte forrásként az adott csoportot. Az érintett pedig magyarázkodásra kényszerült. Itt látható, nem csalás, nem ámítás, illetve dehogynem az – épphogy csalás emberek posztjait lopkodni az engedélyük nélkül.

És nem egy ilyen eset van, hanem ezer, amint a Fakepalm bemutatja.

Szöveg lopott, kép lopott, csak a kassza csörög, de az hangosan. A dolognak az a mechanizmusa, hogy a megható, felháborító vagy különleges hírért mindent megtesznek, a törvénysértés riasztja őket a legkevésbé, az a lényeg, hogy jöjjön a reklámbevétel – a hazugsággal, csalással, lopással összekalapált, híroldalnak hazudott mocsokból. És jön: az AdSense-hirdetések fénykorukban, a nagy nyári bukta előtt havi tíz-tizenkétmilliót hoztak a konyhára, ami három-négyfele osztva sem vilamospénz. 

Most, hogy a Facebook letiltotta a régi álhír-birodalom nagy részét, a visszaépítés periódusában vannak, azért is használnak különösen erős eszközöket, ennek köszönhető az Orbán Ráhel-skandalum is. Megjósolom, hogy rövidesen még durvább botrányokat fognak kirobbantani.

És akkor jön a plusz kérdés.

Miért hagyják ezt a pofátlan szélhámosságot?

Azért mert a kismacska szőrös és nem borotválkozik, mondaná Kocka barátom kamaszkoromból. Azért, mert egyfelől a jog- és törvénysértés ténye kétségtelen, másfelől a nyomozó hatóságok eszközei behatároltak, ilyen típusú bűncselekményekre nincsenek is kellőképpen felkészülve. Jogilag is nagyon kényes volna ezt az ügyet végigvinni, bár muszáj lesz majd: polgári jogi keresetekkel lehet tenni ellenük, csak mindig újra fogják kezdeni, amint most is. De hát a rémhírterjesztés nem bűncselekmény? Dehogynem, csak éppen a meghatározása szerint:

„Aki közveszély színhelyén nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt – vagy való tényt oly módon elferdítve – állít vagy híresztel, amely alkalmas az emberek nagyobb csoportjában zavar vagy nyugtalanság keltésére, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” (Btk. 270 §)

Ennek az egyik alpontja a közveszéllyel való fenyegetés is, csakhogy ez kizárólag abban az esetben lenne alkalmazható, ha a bíróság kimondja, hogy Magyarország teljes területe közveszély színhelye. Ugyanis a bűncselekményt folytatólagosan követik el, és az ország teljes területén. Határon túl is tulajdonképpen, csak ott nem hatályos a magyar jog.

Szóval, érdekes egy per lesz ez, ha eljut a peresítésig, ígérem, tudósítok majd a tárgyalásokról. De egyébként az álhírlapok és álhírek terjesztése nagyon is egybevág a kormány „post-truth” céljaival, melyek közé tartozik minden hírforrás hiteltelenítése, főleg a valódiaké – csodásan a kezükre játszanak ebben az álhírlapok. Születhet még törvényjavaslat az online sajtó szigorú szabályozásáról.

Tehát, összefoglalva:

Ha nem tetszenének állandóan nyitogatni, olvasgatni az álhíreket.

Ha nem tetszenének állandóan osztogatni az álhíreket.

Ha szöveg vagy kép lopása esetén azonnal jelentenék ezt a közösségi oldalnak és hivatalos feljelentést is tennének

akkor nem lenne álhírhullám.

Így lesz, még jó sokáig.

Itt tartunk pillanatnyilag.

Utazásunk véget ért, a keszonbetegek fáradjanak a túlnyomásos kamrába.

Szele Tamás