Ma arra emlékszik a világ nagy része, hogy egy ártatlan, nagyon bölcs és szelíd embert koncepciós per alapján kivégeztek, méghozzá igen kegyetlenül.
Ma azzal dicsekedett a magyar miniszterelnök, hogy kétezer „ellenségét” név szerint ismeri, és ítélőszék elé fogja állíttatni őket.
És majd nem ismer kíméletet.
Ő, nem az ítélőszék.
Minielnök uram.
Lehetne ezt ne pont Nagypénteken?
Esetleg felhívhatna egy valódi keresztény papot, lelkészt is, hogy megismerkedjen ennek a vallásnak az alaptételeivel, mondjuk Iványi Gábort javasolnám, úgy tudom, ismerik egymást valahonnét. Higgye meg nekem, nagyon érdekes és hasznos tanok ezek.
Sokat tanulhatna.
Míg meg nem teszi, javasolnám, kerülje a „kereszténység” szó használatát.
A maga felfogása szentségtörés.
Ma arra is emlékezik a világ egy kisebbik része, hogy egy kicsiny, megalázott, hazájából elhurcolt nép megszabadult a rabszolgasorból, nyomorból és megaláztatásból - nem kis részben csodálatos körülmények között.
Gondoljunk azokra, akik rabszolgasorban, nyomorban vagy megaláztatásban élnek. És legalább ma ne bántsuk őket.
Nem bűn idegennek lenni.
Csak baj néha.
„Ha idegen lakik veletek földeteken, ne bántsátok. A veletek lakó idegen olyan legyen számotokra, mint a közületek való, és szeresd úgy, mint saját magadat, hiszen ti is idegenek voltatok Egyiptom földjén. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek. Ne legyetek igazságtalanok az ítélkezésben, a hosszmérték, a súlymérték és az űrmérték használatában. Legyen hiteles a mérleged, hiteles a súlyod, hiteles a mértéked, hiteles a vékád. Én vagyok az Úr, aki kihoztalak benneteket Egyiptom földjéről.” (Léviták könyve)
És bizony kihozott minket.
Átvitt értelemben bizony ez minden emberre vonatkozik.
Aki nem úgy tesz, ahogy Ő kéri, elárulja a Szövetséget vele.
Aki valami mást hisz, annak azt mondom: van remény, jön a Tavasz, erősödik a Fény, és ahova az Értelem Fénye besüt, vele jön a Bölcsesség, az Erő és a Szépség is. Áll még a Két Oszlop, meghiggyétek!
Aki pedig végképp nem hisz semmiben, legyen legalább ma környezetvédő.
Kérem, ha egy mondatban kéne összefoglalnom a tegnapi napot – erős a kísértés, hogy így legyek túl a dolgon, röviden, pontosan – akkor azt mondanám, Orbán-nap volt. O-day, még ha a miniszterelnök nem is örült ennek feltétlenül, legalábbis nem minden pillanata volt számára kéjmámor. Na, mielőtt elkezdjük sajnálni szegényt, lássuk az ő nagy napját.
Az első ügyet tulajdonképpen én előre láttam: tegnapi írásomban említettem, hogy kampányidőszak alatt heti három kormánybotrány van beütemezve, Orbán Ráhel lehallgatási ügyével megvan a második (az első a „gyémántos” pénzmosogatás volt), úgy kalkulálok, hogy a harmadik szombaton, a késő délelőtti vagy kora délutáni órákban várható. Hogy ez kinek az érdeke? Mindenkinek: az ellenzéknek azért, mert botrány, a kormánypártnak azért, mert folyamatosan róluk van szó. És ez a lehallgatósdi is kellemetlenül hasonlít az elődjére: kínos dolgok derültek nyilvánosságra, Orbán Ráhel állítólag azt mondta valakinek egy magánbeszélgetés keretében, miszerint „arról egyeztet a Magyar Turizmus Zrt. legalább egy munkatársával, hogy van valaki, aki sok pénzt szeretne keresni a magyar államból, és ha van ellentételezés, az még jó is lehet.” Mindannyian tudjuk, hogy így megy ez, az uszodában is mindenki belepisil a medencébe, de a trambulinról azért mégsem illik, Ráhel is meggondolhatta volna, mit fecseg, hol fecseg, kivel. No, de aztán újabb ismétlődő motívummal találkozunk: ha az én lányom bukik le ilyen dumával (nincs lányom), és én miniszterelnök vagyok (nem vagyok, hála az Égnek), ráadásul jogi végzettségű, én simán letagadtam volna, aztán bizonyítási eljárást követelek, tisztázni akarom a felvétel körülményeit, szakértői véleményt kérek, szóval magam mozdulok rá az ügyre, nem adom ki bérmunkába, főleg nem pancseroknak. A minielnök kiadta: olyan cáfolatot írt a történetről az Origo főszerkesztője, hogy az már kész beismerés. (http://www.origo.hu/itthon/20180329-ne-hazudj-juhasz-peter-velemenycikk.html)
„A tények a következőek: Orbán Ráhel találkozott egy évfolyamtársával és egy szakkollégista társával. Tudod, ők évek óta barátok és szoktak beszélgetni, közösen kávézni, hiszen a barátok ezt teszik.” - írja. Hát ezért a kiállásért sem fog Becsületrendet kapni, de még trafikot sem: megint a cáfolatból tudtuk meg, hogy az állítások lényegében véve igazak. Ha én kormány lennék, keresnék pár okos embert is támogatónak, de úgy látszik, arrafelé nincs kiből válogatni, ez is főszerkesztő lett, pedig hát ezekkel a csodálatos kvalitásokkal több keresnivalója lenne az időjárásjelentés körül – azt ugyanis csak ki kell másolni a helyéről, bele a lapba.
De hagyjuk a trópusokat és figurákat, lássuk, mi öröme volt még a kormány első emberének? Ez a napja is jól kezdődött, nem is folytatódott sokkal kellemesebben: a Nemzeti Választási Bizottság megbüntette. Egész komoly összegre mérték meg – lássuk a határozatot, illetve az idevágó részét! (http://www.valasztas.hu/hatarozat-megjelenito/-/hatarozat/605-2018-nvb-hatarozat-)
„A Nemzeti Választási Bizottság a Komárom-Esztergom Megye 03. számú Országgyűlési Egyéni Választókerületi Választási Bizottság (a továbbiakban: OEVB) 43/2018. (III. 25.) számú határozatát megváltoztatja és megállapítja, hogy Orbán Viktor és Czunyiné dr. Bertalan Judit képviselőjelöltek megsértették a választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény (a továbbiakban: Ve.) 2. § (1) bekezdés c) és e) pontjában foglalt alapelveket, valamint a Ve. 208. §-ára tekintettel a választásra irányadónak tekintett, a nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény (a továbbiakban: Nkt.) 24. § (3) bekezdését azzal, hogy kampányidőszakban egy óvodában tettek látogatást és arról egy internetes közösségi oldalon videofelvételt tettek közzé.
A Nemzeti Választási Bizottság a jogsértőket eltiltja a további jogsértéstől és felszólítja őket a határozat szerinti felvétel eltávolítására a közösségi oldalról.
A Nemzeti Választási Bizottság Orbán Viktor és Czunyiné dr. Bertalan Judit képviselőjelölteket fejenként 345.000 Ft, azaz háromszáznegyvenötezer forint bírság megfizetésére kötelezi.”
Ne tessenek röhögni. Nagy pénz ez annak a szegény embernek. Mondom, hogy ne tessenek már annyira röhögni! Gondoljanak inkább bele: vagyonbevallása szerint Orbán Viktornak mindösszesen 993 ezer forint megtakarítása van, ez a tétel annak több, mint a harmada. Meg kell húzza a nadrágszíjat, mert ha erre még rájön egy keményebb gázszámla is, oda minden vagyona. És hideg idők járnak mostanában, beeshet. Javasolnám, hogy rendezzünk röhögés helyett inkább gyűjtést a szegény, sínylődő kormányfőnek, sőt, ha elegendő pénz összegyűl, abból kapjon június körül nyaralási segélyt is: így majd kinyaralhatja a segélyünket.
Sokan örülnénk ennek.
De kemény fából faragták ezt az embert. Nem adja fel, míg akad egy kerék, mint tovább mehet még, mi tovább forog még. Interjút adott a Szolnok Televíziónak, melyet természetesen emiatt többen néznek világszerte, mint a CNN-t. Ja, nem. De igen nagy okosságokat hallhattunk tőle, olyan rövid, velős mélybölcs röpkéket, hogy Csuang-ce sírva könyörög a receptért, Arisztotelész pedig visszaadta az ipart, és elment hajóácsnak Pireuszba. Idézzük! (https://magyaridok.hu/belfold/orban-viktor-sokkal-tobben-biznak-es-hisznek-a-jovoben-2946523/)
„Az országot sokkal erősebbnek látom, mint amilyen volt négy, de különösen nyolc éve, és ez biztató a jövőre nézve. Most is azt gondolom, hogy nehéz nyomásokkal és nyomásgyakorlással teli évek állnak előttünk, jó lenne ha erős kormányunk lenne ismét.”
Hát nyomás, az volt, jó uram. Nyolc éven át, kíméletlenül. A legtöbben világosan éreztük, hogy ez egy valódi lidércnyomás.
„Az erő az emberek kezében van, nekem kell összegyűjtenem.”
Hát igen, a pénzt már összegyűjtötte, most már csak az erőnk maradt. Adózni is kell belőle, tessék mondani?
„A döntő kérdés most az, hogy lesz-e értelme. Mi értelme fejleszteni az országot, ha elveszíti a magyar és keresztény jellegét? Mi a saját hazánkat akarjuk fejleszteni, ezért először meg kell védeni.”
Aranybul van ennek a szája, aj, be szépen mondja! Oszt kitől, tessék mondani? Ja, tudom: egymástól, jobb híján. Ugyanis külső ellenség se közel, se távol, a jónép már akkor kihívja a yardot, ha meglát egy fejkendős asszonyt kilépni a fodrásztól, aki azért kapja fel a kendőt, hogy szét ne ázzon a vadonatúj frizurája. Az már migránsgyanús. Arra mér kijön a készültség, kocsival – elég baj, hogy kijön, de ha utasítást kap a rendőr, mennie kell. (https://mno.hu/belfold/migransfrasz-fejkendoje-miatt-igazoltattak-egy-csongradi-not-2456715)
„Kell egy jövő amelyben és amelyért érdemes dolgozni.”
Hát kéne. De nem érzi, uram, hogy abból a jövőből, melyért és melyben érdemes dolgozni, sok minden kimaradna, mely önnek kedves? Például ön, személy szerint. Nem, nem érzi – ehelyett inkább megosztja velünk, miszerint kedvenc politikai filozófusa Rocky Balboa, aki szerint „mindig a végén van vége”. Való igaz, kevés dolog van, aminek az elején lenne a közepe, a közepén a vége és a végén az eleje, én magam ilyent csak pesti villamosban láttam, de azt sikerült megjavítani.
Nos, ennyi mindent adott nekünk tegnap a mi kis miniszterelnökünk – és ez neki egy rossz napja volt.
Mikor jó napja van, az még rosszabb. De hát mind tudjuk ezt.
Vigyük viszont tovább Rocky Balboa maximáját.
És sose feledjük: lehet, hogy mindig a végén van vége.
Már vagy nyolc éve mondogatom a kollégáknak, hogy nagy kár, miszerint a szenzációkat nem lehet eltenni dunsztosüvegben a hosszú, hideg, téli estékre, mert 2010 óta olyan iramban teremnek, hogy egy heti felhozatal boldogabb időkben fél évre is elég lenne egy országos napilapnak. No, de most már nem csak teremnek.
Most már lassan utánunk is hajigálják őket. Értem én, hogy nagy idők járnak, sorsfordítóak, ha kérhetném, az én sorsomat bízzák rám, majd lefordítom én, és ha lehet, nem oroszra, értem, hogy ilyenkor minden bili kiborul, de hogy még muszáj is legyen foglalkozni a tartalmukkal... Márpedig muszáj, kérem, hírverseny van. Nem lehet lemaradni.
Kár, hogy ezek a legújabban termett szenzációk mindig kicsit sántítanak. Ennek is megvan a maga oka: mivel obskurus, közismert és nagy hatalmú emberekről szólnak, nyilvánvaló, hogy ezek titkolóznak, főleg ha pénzről, politikáról, hobbiról vagy egyáltalán bármiről van szó. Csak éppen – mostanság azt mindig megtudjuk, mi történt, de azt ritkán, hogy miképpen. Márpedig gyakran az lenne fontosabb. És valami nem stimmel, mert maguk az események reálisak, egy idő után többnyire még az érintettek sem tagadják őket, csak a részletek vesznek a ködbe. Hogy úgy mondjam: igaz is, szenzáció is, de hogyan történt?
Vegyük például a pénzmosós-gyémántos ügyet. Sehol egy név, egy adat, egy pontos információ. Tudunk névről, csak éppen – a rendőrségi cáfolatból. Tulajdonképpen azt is a rendőrségi cáfolatból tudjuk, hogy az ügy valódi: mert van mit cáfolni, ugyebár. Az alaphír elindult a Magyar Nemzettől – épp úgy, mint korábban Kósa mesébe illő államkötvényes története – minden sajtótermék felkapta, és ízlése, pártállása, valamint indulatai alapján pertraktálta. Egész gyémánthegyek sejlettek fel a homályban, amiket ide-oda hurcolnak a zsebükben a rosszfiúk, annak dacára, hogy gyémánttal ipari méretekben illegálisan kereskedni lehetetlen. Jó, hát mondjuk a dolognak ez a része lehet túlzás – az eredeti forrásban amúgy is csak egy mondat utal erre – de a hawala már csak igaz lehet. Lehet, meg az sincs kizárva, hogy nem, az iszlám bankrendszer természete miatt ezt valószínűleg sosem fogjuk megtudni. Mondhatnánk, hogy akkor tulajdonképpen nincs is hír, mert a hat alapkérdés közül, ami hírré teszi a hírt (Ki? Mikor? Hol? Mit? Hogyan? Miért?) csak egyre tudunk választ adni, nevezetesen arra, hogy „mit?”. Pénzt, kérem, sok pénzt. Valaki, valamikor, valahonnét valahová, valahogyan sok pénzt juttatott el. Ja, a miértet is tudjuk: azért, hogy átmossa.
Hát, ha nem lenne választási kampány, ezt minden szerkesztőnek vissza kéne küldenie a szerzőhöz, avval, hogy hiányos benne az információ. A Kósa-ügyben már valamivel többet tudunk, a Magyar Idők Bécsben szervezett Soros-hálózata meg egyenesen kabaré: ott ugyanis azt tudjuk biztosan, hogy előbb voltak meg a válaszok a kérdésekre, mint maga az írás, a tényeket akarták, ha kell, kisbaltával is a válaszokhoz faragni. Nem is ment.
És hát valahogy nagyon futószalagon jönnek ezek a szenzációk. Heti három, se több, se kevesebb, esetleg a finisben lesz öt is. Ezüsttálcán felszolgálva a soványka alapanyag a sajtó egészének, ők aztán csinálnak belőle azt, ami nekik tetszik. Van, aki felfújtat, van, aki bécsi szeletet, mert olyan lapos lesz, amit kihoz belőle. Kár, hogy maga az alap kissé nyers, éretlen – így senki jól nem lakik vele, csak az indulatok felkorbácsolására alkalmas.
De akkor sem lehet elintézni a dolgot – a kormánymédia mintájára – azzal, hogy ezek humbugok. Mert nem azok: reális, megtörtént, le nem tagadott és le nem tagadható események, amiket azonban nem jártak körül a történetek felfedezői eléggé. Értem én, kampány van: de ebben a szakmában épp az lenne a szép, hogy tudatosan nem tévedünk, inkább kétszer mérünk, egyszer vágunk.
Meg hát próbáljuk összefüggéseiben látni a dolgokat. Esetleg nem csak a magyarországi szempontok szerint. Netán felülemelkedünk még a Kárpát-medencén is, felülről másképp néznek ki a dolgok. Mert ha csak azt vetjük össze, hogy 1. van egy pénzmosásos történetünk, melyben esetleg kormánypolitikusok is érdekeltek, uniós támogatások lenyúlása révén, ám 2. Szlovákiában kormányválság tört ki a helyi politikusok olasz maffiakapcsolatai miatt, és 3. a Szlovákiában válságot okozó Ndrangheta-csoport éppenséggel történetesen 68 millió eurónyi uniós agrártámogatás elsíbolásában volt érdekelt, mi több, 4. tegnap letartóztattak Budapesten egy szélsőjobboldali német fegyverkereskedőt és propagandistát, akit két éve még a Parlamentben is fogadtak volt (a Jobbikot látogatta meg), valamint 5. kiderült, hogy Bassár el-Asszad fontosabb pénzmosásait is nálunk végezhette Atiya Khoury, akkor hirtelen megváltozik a kép.
Eddig öt csápot láttunk a víz fölé emelkedni, felülről már látszik, hogy ez egy kéz. Méghozzá elég mocskos kéz. Így már inkább tűnik úgy, hogy a politika vált a bűnözés játszóterévé, mint úgy, hogy a politikusok bűnözők és hülyék. Persze, azok is: de nem ők mozgatják a csibészeket, hanem a csibészek őket. Ha napi bontásban olvassuk a híreket, egyenként és indulattal, akkor politikai erőknek fogjuk tulajdonítani a gazdasági és bűnügyi folyamatokat – és csodálkozunk majd, hogy egy esetleges vezetőcsere után sem változik meg semmi.
Hogyan is változna, futóhomokból nem lesz humusz, azon csak a bogáncs terem meg, maximum bukfencet vethetünk belé.
Mint látjuk, az elemzés – információhiány esetén – messzebb visz, mint az indulat, de azért egyelőre ez is spekuláció, amire nincs bizonyíték. Azonban mégis az az érzésem, a jelek arra mutatnak, hogy fordítva ülünk mi a bilin: nem a politika irányítja a gazdasági bűnözést, hanem ellenkezőleg, és azok a nevetséges sikkasztások, álberuházások, sertéstelepek és egyéb csecsebecsék, amiken joggal fel szoktunk háborodni, pusztán melléktermékei egy egész Uniót behálózó pénzügyi bűnszövetségnek. Ezek csak a jéghegy csúcsai, víz fölé nyúló ujjak, maga a kéz és a test mélyebben van és sokkal nagyobb.
Akkor tehát szenzációk a mostani hírek vagy nem azok?
Feltétlenül szenzációk (bár nem lehet véletlen, hogy pont most borulnak ránk ilyen mennyiségben), de nem szabad rájuk indulattal reagálni. Itt már messze nem a kis tyúktrágyás magyar belpolitikáról van szó.
Hanem sokkal többről. Pénzről, rengeteg pénzről, ez mozgatja azokat a politikusokat is, akiket most a fél ország mennybe, a másik fele pokolba meneszt, és igen: az ellenfeleiket is ez a pénz mozgatja.
Politikai változásoktól valódi eredmény nem várható.
Viszont a politika működésétől várhatóak további károk.
- Mondjuk ezt tudhattam volna, kivéve a színeket. Most megint mit sikerült eltolnia?
- Nem vettek fel.
- Hova jelentkezett? Ahogy magát ismerem, Hollywoodba.
- Á, dehogy. A tanúvédelmi programba.
- Hát mire lenne maga tanú? Mit tud maga?
- Én, kérem, végzett, nagy gyakorlattal rendelkező hamis tanú vagyok, legalább nyolc pert döntöttem már el, sikkasztások és adócsalások a specialitásom!
- Az igaz, elismerem, hogy szakember, a Simeknek sem kellett ülnie... és hol végzett?
- Sopronkőhidán. Harmaddal!
- De felvág arra a harmadra...
- Van olyan az a szakmában, mint a vörös diploma, Sajókám.
- És mi volt a diplomamunkája?
- Egy kedves, régimódi olajbarnítási ügy.
- Talán olajszőkítési, nem?
- Nem, kérem, pont azt tanúsítottam, hogy a Tiszamenti Olajkombinátban a Tisza a szőke, nem az olaj! Még most is elfutja a könny a szememet, azok a boldog, szép napok... egy reményteljes pálya kezdete...
- Na, csak azt ne mondja, hogy maga volt szépreményű ifjú is. Maga negyvenöt évesen született, itt, az asztal mellett. Szemüvegben. Isiásszal.
- Pedig voltam, és kiváló szakmai referenciáim vannak.
- Nem kellett maga a jenkiknek sem.
- Nem, ugyanis nekik tanú kellett, nem hamis tanú. Azt mondták, ha tudok valamit, szívesen megvédenek, de ha nem, védjen meg a Budapesti Ügyvédi Kamara.
- Még átkozódnak is... de hát hogy jutott eszébe ez a marhaság?
- Gondoltam, hátha leesik egy kis gyémánt nekem is.
- De hát a tanúvédelemben maga nem gyémántot kap, hanem teljes ellátást és új személyazonosságot!
- Ahogy most állok, ezekkel is tudnék kezdeni valamit.
- Mondjuk kap egy új személyit, más névre – mire jó az magának?
- Pártot alapítok. Maga meg aláír nekem.
- Azt már lekéste, mármint az alapítást, és én magának még egy születésnapi anzixot sem írok alá, mert abból is váltó lesz.
- Hát látja, ilyen az én formám. Pedig úgy szerettem volna olajsejkekkel üzletelni.
- Meg van maga akadva ezzel az olajjal, nem volt elég a szőkítés?
- Barnítás. Nem, szeretnék egyszer valódi olajat is látni. Állítólag a földből bányásszák.
- Na, azért tényleg jobban teszi, ha Amerikába megy, nálunk erre esélye sincs.
- Meg arra gondoltam, ha ügyesen forgolódok, rossz híremet költöm, hátha felvesznek a Soros-hálózatba.
- De hát az nem létezik!
- Attól még bekerülhetek.
- Hogy?
- Beleír a Bayer. Azt mondja majd, Bécsben látott. Aztán, ha mindenki tudja rólam, hogy hálózati személy vagyok, az olajsejkek is szóba állnak velem, és én leszek a gyémántfutárjuk.
- Gyémántfutár?
- Az bizony, ideadják a gyémántot, amit el kéne vinni egyiktől a másikhoz, én meg elfutok vele úgy, hogy bottal üthetik a nyomomat.
- Maga őrült, magának akkor elvágják a torkát fültől fülig.
- Ha megtalálnak. De ki keresne engem pont itt, a Külső-Lótüdő utcában?
- Magával szóbaállni is kész életveszély, még jó, hogy nem sikerült a terve.
- És maga ennek örül... Hát mondja, milyen ember maga, sajnálja tőlem a gyémántot is?
- Sajnálom bizony, de magát féltem, nem élte volna túl, ha bekerül a bandába. Hát nem jobb a békesség itt, Pesten?
- De nagyra van ezzel a Pesttel... miért, ezt túl fogom élni?
- Hát, mond valamit.
- Inkább gondolkodjunk, milyen üzletbe fogjunk, ha már ez nem jött be.
- Na, tudja mit? Aláírni tud?
- Azt tudok a legjobban. Kinek a nevét?
- Akárkinek.
- Az a specialitásom, kérem. Miért?
- Maga aláírja ezt az ajánlóívet nekem.
- És?
- Én meg eladom az ajánlását az összes pártnak, darabja ezer forint, aztán felezünk.
- Az mennyi lesz?
- Jó esetben két és fél év felfüggesztve, közokirat hamisításáért, ha nincs rossz napja a bírónak.
- Pénzben mennyi?
- Magának olyan tízezer, nekem negyven.
- Az nagyon kevés.
- Ajánlásonként, Hacsek, ajánlásonként!
- Az már mindjárt más. És miért kap maga négyszer annyit, mint én?
- Mert ez egy kockázati befektetés.
- Hogyhogy?
- Maga kockáztat, aláírja az íveket, ahány nevet ki tud találni, annyival, én addig befekszem ide a fotelbe és alszom egyet.
Kukurikú, török császár, azért ezt még én sem gondoltam volna. Pedig épp elég színes, sőt túlburjánzó a fantáziám. A Magyar Nemzet tegnapi számában megjelent írás lehetne politikai atombomba, ha elfogadjuk minden szavát, de azért a valóság ismeretében engedtessék meg az embernek némi – jóhiszemű – kételkedés.
Egy pillanatig sem állítanám, hogy a Magyar Nemzet hazudna vagy tévedne, inkább arra gondolok, hogy részinformációkat ismernek, melyeket egésznek vélnek, Ilyenformán a magam részéről valószínűbbnek találnám, hogy jóval nagyobb és jelentősebb történésekkel van dolgunk – azonban lehet, ezek valódi természetét sosem fogjuk megismerni. De hát lássuk, mit is írt a polgári napilap. (https://mno.hu/belfold/gyemantta-valt-alkotmanyos-koltseg-magyar-vedett-tanu-amerikaban-2455928)
„Furcsa, szövevényes történet jutott lapunk tudomására amerikai forrásokból. Egy magyar férfi az FBI tanúvédelmi programjában kapott papírokkal él az Egyesült Államokban, és azért kíváncsiak rá az amerikai hatóságok, mert úgy vélik, ő is egy szem volt abban a láncban, amelynek a segítségével az elmúlt években 3-4 milliárd euró, vagyis ezerháromszázmilliárd forintnak megfelelő összeg szivároghatott ki Magyarországról arab és ázsiai számlákra. A pénz – az amerikaiak gyanúja szerint – a nyertes uniós pályázatok „alkotmányos költsége”, a kormánypárti politikusok részére visszaosztott jutalék.
Az FBI-nak az a gyanúja, hogy az összeget jellemzően az MKB-ból, esetenként pedig más, a kormány által ellenőrzött magyar bankokból vették fel.
A tranzakció készpénzben történt, alkalmanként néhány millió eurós összegben, hogy aztán a futárok (ilyen volt az Amerikában védett férfi is) gyémántban vagy az arab világ párhuzamos bankrendszerén, az úgynevezett havalán keresztül vigyék külföldre, jellemzően közel-keleti vagy szingapúri számlákra. (A gyémántvilágban – információink alapján – egyes drágakövek nem ékszerként, hanem készpénz-helyettesítő eszközként működnek: a vásárlás helyétől távol is garantált áron veszik vissza bizonyos tranzakciós díj megfizetése mellett, így kis helyen nagy mennyiségű pénzt lehet országhatárokon átívelve észrevétlenül, elektronikus nyom nélkül szállítani.)
Négy napja a Magyar Nemzet megkérdezte az MKB-t, hogy az utóbbi három évben hány alkalommal vettek fel a bankból egy összegben 250 ezer eurót, vagyis csaknem nyolcvanmillió forintot meghaladó összeget, de lapzártáig nem kaptunk választ.
Az amerikaiak gyanúja szerint a pénz egy része strómanokon keresztül, arab befektetésnek álcázva jött vissza Magyarországra, hogy luxusszállodákat, kastélyokat és egyéb ingatlanokat vásároljanak belőle. Az amerikai hatóságokat azért is zavarja az illegális pénzügyi megoldás, mert a nemzetközi terrorizmust is e csatornákon (különösen a havalán) keresztül finanszírozzák, így megpróbálják a módszert tűzzel-vassal irtani.
Úgy tudjuk, az amerikai hatóságok a magyar férfi vallomása alapján konkrét nyomozati cselekményeket is kértek a magyar hatóságoktól, de harminc nap után azt a választ kapták Budapestről, hogy itteni kollégáik nem találtak semmilyen, bűncselekményre utaló nyomot. Az FBI által vizsgált pénzmosási módszer lényege az, hogy a pénz mozgása során megszakad a banki vonal, így tovább már nem köthető személyhez. A készpénz később újra visszakerül a rendszerbe, de immár legálisnak látszó, jellemzően külföldi forrásból.”
Hát, ez így, ilyen formában egy kémfilm vagy inkább krimi, ha átgondoljuk. Az közismert tény, hogy az uniós pályázatok kezelése igen jövedelmező dolog, és mifelénk nem is a legtörvényesebben űzik, ez evidencia, mely nem szorul bizonyításra. Az is világos, hogy az ilyen pénzeket mosni kell, bár a fentebb említett eljárás nem a legtökéletesebb erre a célra, csakhogy... csakhogy vannak a történetnek Achilles-sarkai.
„A Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Iroda (KR NNI) folytatott nyomozást különösen nagy értékre elkövetett pénzmosás bűntette miatt a jelenleg az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodó, nemzetközi elfogatóparancs hatálya alatt álló 37 éves Faidt Péter András ellen. A magyar állampolgárságú férfi 2014. június 18. és 2014. november 10. között társaival bűnszervezetben követte el a bűncselekményt. A gyanúsítottak módszere az volt, hogy több magyarországi bejegyzésű, tényleges gazdasági tevékenységet nem folytató gazdasági társaság nevében bankszámlát nyitottak különböző pénzintézeteknél, majd ezeket további bűntársaik rendelkezésére bocsátották annak érdekében, hogy azokra különböző, nem magyarországi bejegyzésű gazdasági társaságok sérelmére elkövetett csalásokból származó átutalásokat végezzenek, melyeket további bankszámlákra utaltak vagy megkíséreltek utalni.
A bűncselekmény európai uniós és magyar költségvetési forrásokat nem érintett.
Faidt Péter András társaival szemben az eljárást a KR NNI 2017. július 7-én befejezte, a Fővárosi Főügyészség 2017. november 8-án vádiratot nyújtott be. A vádlottak közül egy fő házi őrizetben van, két fő lakhelyelhagyási tilalom alatt áll.”
Tehát a rendőrség nem tagadja a pénzmosás tényét, csupán a kalandos, gyémántokkal és arab kalmárokkal teli módszer helyett nevez meg egy másik, sokkal prózaibb és gyakoribb utat. Az sokat nem jelent, hogy uniós és magyar költségvetési források szerintük nem érintettek, hiszen ha már egyszer elsikkasztottam egy összeget, nincs ráírva, honnét származik, annak az összegnek a forrása már én vagyok – és épp azért mosom, mert szeretném, hogy törvényesen lehessek is.
Cáfolt az MKB is (https://index.hu/gazdasag/2018/03/26/mnb_fbi_penzmosas/), ők sajátosan érvelnek, azt mondják: „a cikkben szereplő 1300 milliárd forintnyi tranzakciós összeg például lényegesen meghaladja az újságban említett hazai nagybank (MKB) háztartási és vállalati betétállományának teljes összegét.”
Vagyis csak azért nem érintettek, mert nincs ennyi pénzük.
Hát, akinek az a dolga, hogy cáfoljon, az cáfolni is fog. Mindazonáltal ezzel a történettel tényleg nem stimmel valami. Például nem stimmel a gyémántkereskedelmi szál. Nem kétséges, hogy alkalomadtán gyémántot is használhatnak értékhordozóként ezekben az ügyletekben, de nem bölcs dolog, ugyanis a nemzetközi gyémántpiacot nagyon alaposan ellenőrzik, éspedig 2003 óta, amikor is bevezették a Kimberley-folyamat nevű eljárást. Ennek a célja az volt, hogy ne engedje a piacra a politikai konfliktuszónákból származó köveket. Erre azért van szükség, mert ezeken a területeken jellemzően fegyveres csoportok és egyéb erőszakszervezetek kezében van a kövek kitermelése, amelyek az eladásból finanszírozzák magukat. Tessék a filmekből ismert „véres gyémánt” kifejezésre gondolni, elég csak Libériát vagy Sierra Leonét említenünk. A Kimberley-folyamat lényegében egy felügyeleti láncolat, amely nyomon követi a gyémánt úját a kitermeléstől a kiskereskedelemig. 54 tagja van, de ez igazából 81 országot jelent, mert az Európai Unió egy tagnak számít. Ezek az államok azt vállalták, hogy csak olyan tagokkal kereskednek, amelyek tartják magukat az elfogadott feltételekhez. Tehát az elképzelhető, hogy időnként becsúszik a pénzmosási folyamat rendszerébe egy-két közepesen értékes kő vagy ékszer, de egy komolyabb tételt már mindenképpen észrevennének.
A hawala már reálisabb útja lehet a tranzakcióknak. Az iszlám bankrendszer – vallási és történelmi okok miatt – nagyon nagy mértékben eltér a nyugatitól, például tilos a kamatfizetés, a kezelési költség fogalmát is másképp értelmezik és kerülniük kell a spekulatív ügyleteket (mikor „pénzből lesz pénz”). Viszont az ügylet résztvevőinek kölcsönösen vállalniuk kell, hogy biztosítják egymást a veszteségek ellen. De hát hogyan lehet akkor jövedelmező egy iszlám pénzintézet? Úgy, hogy a hozamot közös vállalkozás jövedelmének vagy ajándéknak tüntetik fel, és az adható hitel mértéke is szinte korlátlan lehet a szabályozó jog szerint. „A kölcsönösen vállalt eredménymegosztás szintén fontos az iszlám bankrendszerben. Az iszlám elveinek csak az az eredménymegosztás felel meg, mely szerint a bank nyereséget csak a hitelfelvevő vállalkozás által megtermelt nyereségből realizálhat. Az iszlám bankrendszerben a bank és a vállalkozók – a különböző ügyletek során eltérő mértékben – közösen vállalnak kockázatot. Mivel a sariaalapú bankműködés nem teszi lehetővé a kamat szedését, az iszlám bankok működése a befektetési alapok tevékenységéhez hasonlítható.” (Varga József: Az iszlám bankrendszer működése) (https://polgariszemle.hu/aktualis-szam/142-nemzetkozi-gazdasag-es-tarsadalom/902-az-iszlam-bankrendszer-mukodese)
Hát ilyen módon – hiszen ez a rendszer hatalmas mértékben alapul a kölcsönös bizalomra és felelősségmegosztásra – tökéletesen lehetséges a harmadik felek kizárása az ügyletekből és azok teljes kivonása az ellenőrzés alól. Így bizony bármilyen összeget tisztára lehet mosni vagy akár terroristákat is lehet támogatni, hiszen a pénzmozgásokba senki sem lát bele az érdekelt feleken kívül. Nem is lenne csoda, ha a gyakorlatlan magyar pénzmosók ehhez az eszközhöz folyamodtak volna, mossák bár akárkinek a pénzét is.
Csakhogy ennek ára van ám. Nem is kicsi. Egyrészt felfigyel a mosogatóra az összes kémelhárító és terrorelhárító, ha nem vigyáz – és örökké senki sem tud vigyázni. Másrészt, honnét tudjuk, hogy az a kedves sejk, üzletember vagy koronaherceg, aki merő szívességből és kedvességből segített a tranzakcióban (na, azért ajándékot elfogad ám!), nem fog kicsit később a pénzmosótól kérni egy hasonló szívességet? Hiszen az ügyeink már összefonódtak, ha ő bukik, mi is bukunk. Aztán egyszer csak azon veszi észre magát a szegény nyugati sikkasztó, hogy fülig benne van a terrorszervezetek támogatásában. Pedig ő csak sikkasztani akart.
Nem egyszerű dolgok ezek, nem is köznapi embernek valók. Szubjektív érzésem az – a fentebbiek ismeretében – miszerint pénzmosás történhetett ugyan, hiszen ezt a magyar rendőrség és az FBI egyaránt elismeri. A pénz eredeti forrásairól bizonyos tudomásunk nincs, nem kizárt, hogy valóban uniós források szétosztása után kapott jutalékokból ered, de erre bizonyítékunk nincs. Az is valószínű, hogy nem egy ügyről van szó, hanem többről, melyeknek egyikében talán szerepelhetett gyémántkereskedelem is, de nem csak ennyiről lehet szó.
Az alapkérdés a megbízók személye – ugyanis bárkik is legyenek, ők kerülhettek voltaképpen kapcsolatba a hawalán keresztül a világpolitika legsötétebb (és talán leggazdagabb) köreivel.
Lényegében véve ez már nem is „magyar ügy”, hanem vélhetően része egy nemzetközi pénzmosási-finanszírozási rendszernek, amire nem is csoda, hogy felfigyelt az FBI.
Egyet biztosan állíthatunk: a megbízók számára ez nem a hosszú és békés élet titka.
Ha az ügy valóban nemzetközi jelentőségű, sok részletet nem fogunk belőle megtudni, az bizonyos. Ilyen súlyú történetekben már nem lehet elvitetni a balhét a gyakornokkal vagy a takarítónővel, esetleg Kaya Ibrahimmal.
Tudni tehát sok bizonyosat nem tudunk, csak annyit, hogy meglehet: nagy a baj. És ezt már sehogy sem úszhatja meg, aki sáros benne.
Kukurikú, török császár, ez van hát a gyémánt félkrajcárral.
Elesett, kérem, elesett Érpatak, ahogy Orosz Mihály Zoltán mondta volt „ledöntötték a világítótornyot”, ami magyarul annyit tesz, hogy ő már nem polgármester, helyette a falu népe Nagy Imre Attilánét választotta, mégpedig 72-28 százalékos arányban. De persze, nem csak ennyi történt, egy korszak ért véget, egy jelenség alól rántotta ki a szőnyeget a szavazás.
Hát, most már nem tényező a Sajtóperek Királya, Érpatak Döbrögije, a Pride Karneválhercege, az Ezerarcú Lovag, a Maskarafejedelem – és kérdéses, mi lesz belőle, ugyanis míg más gazemberek gondoskodtak az anyagi biztonságukról, míg jól futott a szekér, ő egész egzisztenciáját arra alapozta, hogy élete végéig fogja vezetni ezt a jobb sorsra érdemes falut. Ámde sic transit gloria mundi, fordult a kocka, most megélhetés után kell néznie – ha más nem akad, reméljük, jut neki közmunka az utódjától, csak annyit kérnék, hogy az érpataki modell szerint kelljen végeznie, puszta kézzel töri majd a követ, ahogy azok, akiket korábban ő kényszerített erre.
És ha vét valamit a szigorú szabályok ellen, neki is elzárás jár majd a legkisebb kihágásért is. Mert, kérem, az érpataki modell mindenkire érvényes kell legyen, arra leginkább, aki kitalálta. (http://huppa.hu/az-erpataki-luddita/)
Most, mikor megpróbálja az ember összerakni a volt polgármester pályafutását, most jön rá, milyen nagy fába vágta a fejszéjét: ez az ember az elmúlt hat-nyolc évben szinte minden kilométerkőnél ott volt.
És őrjöngött. Mert bizony, a hidegvér, a higgadt, nyugodt érvelés sosem volt sajátja. Mondjuk a gondolkodás művészetét sem vitte túlzásba, akármennyire is kinevezte magát doktornak sőt, alapított lovagrendet is, csiszolt elmének a legjobb indulattal sem hívhatnánk. Én magam talán hat évvel ezelőtt írtam róla először, és azóta nem lehetett szabadulni tőle, mint témától: hiperaktív volt, mindenhol exponálta magát, minden héten gondoskodott arról, hogy foglalkozzon vele a sajtó. Bár utóbbi időben megcsendesedett, majd kitérünk arra is, miért.
Sőt, ha nem a sajtó foglalkozott ővele, ő foglalkozott mivelünk, éspediglen olyan formában, hogy mindenkit beperelt. De szó szerint mindenkit: természetesen engem is, azonban mikor a tárgyalásomra vártam, megnéztem a teremben aznapra kiírt eljárásokat. Egész nap csak az ő ügyeit tárgyalták ott és akkor, előttem a Válasz volt soron, utánam a HVG. Hej, híres per volt az, nagy per: ugyanis azzal vádolt, hogy antiszemitának neveztem, pedig hát ő csak izraeli zászlónak tűnő tárgyat égetett, meg felakasztott két szalmabábot, rajtuk Benjamin Netanjahu és Simon Peresz fényképével.
Ez tán csak nem antiszemitizmus?
Hát, a bíróság másképp látta volt, engem a második tárgyaláson felmentettek, sajnos ellenkeresetre nem volt lehetőség, pedig szívesen kipereltem volna belőle legalább egy jó ebédre valót a Rosensteinnél, de már az is eredmény volt, hogy kiderült: Döbrögi uram nem legyőzhetetlen. A perköltséget mindenképp bukta, kis lépés volt nekem, de hatalmas ugrás a magyar sajtónak.Igazság szerint, ha nagyon akarnám perelni, bármelyik pillanatban megtehetném, ugyanis egy részben általa finanszírozott kis blogocskán olyan becsületsértéseket írtak rólam, amik már vastagon büntetendőek, de a sas nem kapkod legyek után, mindig utáltam a pereskedést amúgy is, és hát – most neki egyébként is sok dolga lesz a bíróságon.
Hej, milyen büszkén lengett a darutoll még a 2014-es Pride-on, mikor mindenáron fel akartál jutni a kamionra! Bár ugyan én amondó lennék, hagyni kellett volna, hogy feljuss, hadd lássuk, akkor mit csinálsz. Nem láttuk meg, de kókadt is az a toll később, viharfelhők kezdtek tornyosulni Érpatak egén, inkasszó került a község számlájára, kiürült, elvitte a pénzt a sok per, kosztüm, cicoma, még a közmunkások bére is kámforrá változott – ettől csendesült el valamennyire a mi kis érpataki pojácánk.
De nem volt ez valódi csendesség, csak a közéleti szerepléseit mérsékelte valamennyire. Az Érpataki Modellt – főművét, ami valóságos iskolapéldája a kirekesztő, nyegle, uraskodó gőgnek és mondjuk ki nyíltan, a fasisztoid elveknek – nem szűnt meg terjeszteni. Volt is falu, ahol átvették, ugyanolyan pokol lett belőle, mint Érpatakon. Ahol példának okáért a tűzesetek száma négyszeresére nőtt, dacára az állítólag javuló közbiztonságnak. Hát igen, a gyújtogatás elég hathatós fegyelmezési eszköz.
És mit szólt ehhez a magyar állam? Mit szólt ahhoz, hogy a polgárait kényszermunkán dolgoztatják, indokolatlanul bezárják, a költségvetés pénzét sikkasztják?
Mit szólt volna?
Hagyta.
Azzal együtt, hogy Orosz Mihály Zoltán a centrifugális erő hatására egyre távolabb került először a Fidesz-KDNP-től, aztán a Jobbiktól is, a vége felé már csak a Betyársereg volt neki a barátja, igaz, az Új Erő nevű szésőjobboldali gittegylet alapításából azért már ők is kihagyták, de sebaj, emberünk megalapította a Rend és Igazságosság Pártját, „Rendet kell tenni, mert rendnek kell lenni!” jelszóval. Tagságról nem nagyon van szó, de az minek is?
És hát látszott a mi Döbröginken a kifulladás. A mostani választási kampányra már csak egy vérlázító videóra telt tőle, amin kiskutyákat kínoz, fel is jelentették miatta az állatvédők minden lehetséges fórumon, érdemei szerint – aztán jött a bukás, a vég.
Érdekes módon Orosz Mihály Zoltán legnagyobb bűne valószínűleg büntetlen marad – ez az Érpataki Modell kidolgozása és bevezetése. Ez a program ugyanis nyíltan fasisztoid, embertelen és aljas. Mindezeken túl gyakorlatilag emberkísérlet volt, amit elég sokféle törvény tilt. Ez ügyben kéne valahogyan feljelentést tenni, talán emberiesség elleni vétek miatt.
Ellenben a sikkasztásokat, az állatkínzásokat, a doktori cím jogosulatlan használatát, a sajtópereket fogja tárgyalni a független magyar bíróság vagy inkább bíróságok, szóval emberünknek mozgalmas egy-két éve lesz, és még örülhet, hogy ha a végén nem halmazatit kap. Egyáltalában véve, annyi eljárás folyik ellene és olyan súlyúak, hogy ebből hosszú üdülés néz ki, államköltségen. Nem fog sokáig tartani, csak míg rá nem rozsdásodik a fa lakat.
De a hatalmát elvesztette. Többé nem polgármester. A teljes eltűnésétől nem tartok, fog ő még szerepelni a közéletben, ha nem is mint Érpatak első embere, Karnevál Hercege, de mint pártelnök.
Vagy, mint vádlott.
Álljon itt búcsúzóul egy érdekes felvétel, melyet Móricz Csaba kolléga úr készített még 2014-ben, méghozzá – akaratán kívül.
A dolog úgy esett, hogy akkori munkatársam (akit később autóval is üldözött Orosz Mihály Zoltán és a Betyársereg) elment Érpatakra lefotózni egy nyilvános rendezvényt. Ez, a dolgok természetéből fakadóan nem tilos, ámde a polgárok mestere megakadályozta – hanem a kamera bekapcsolva maradt, a hangot vette, csak a képet nem.
Orosz Mihály Zoltán 28 percet és 46 másodpercet ordított végig levegővétel nélkül.
Tessék végighallgatni, érdemes: erről az emberről beszéltünk. Ezt hívta a magyar jobboldal és szélsőjobboldal felelős politikusnak.
Én nem írom le, minek találom őt, mert azért még perelhetne, de tessék eldönteni a felvétel alapján: igen annak.
Eltalálták.
Hát: mondhatnánk, hogy egy közbohóccal kevesebb, de van egy olyan érzésem, hogy találkozunk még a nevével.
Jelenség volt ő, kortünet, szindróma, egy beteg és gonosz kor terméke.
És ez a korszak még nem ér véget.
Aki a szélsőjobbra szavaz, az ő tanítványait szabadítja az országra.
Nem tudok szabadulni a látványtól. Illetve az emlékétől. Láttam tegnap a kerítést, de legalábbis az őrtornyot, ami meg fogja védeni Európát. Hát, mit ne mondjak, sokat láttam már életemben, de ilyen randát keveset. Ennél komolyabb védelmet adna egész Európának a Budapesti Ügyvédi Kamara, mert azok legalább időnként kinéznek valahogy.
Na jó, időnként.
És talárban.
Az úgy volt, hogy Nagyváradról jöttem Budapestre vonattal, melynek számtalan előnye van, például a lehetőségek szinte végtelen tárházával találkozhatunk: vagy van fűtés vagy nincs. Esetünkben hűtés volt, ugyanis ment a légkondicionálás, csak nem meleg, hanem hideg levegő jött be, ami mínuszokban kissé hajlamosítja az embert anyanyelvi szépségek elkövetésére. No, nem gond, van laptopunk, olvasunk Jack Londont, a hobók rosszabb vonatokon is utaztak. Meg Alaszkában hidegebb is volt.
Ja, csak nem egyszerre.
Alaszkában nem volt vonat.
Mindegy, Biharpüspökinél az áramot is lekapcsolják a szerelvényen, minek azt. Viszont most már egyre hidegebb van. Van kabát. Van kis pálinka is az útravalóban. A román határőr udvariasan magyarul kéri az irataimat, románul válaszolok, mosoly mindkét fél részéről, aztán jön a senki földje.
A Senki Földje korábban egészen megműveltnek tűnt, konkrétan, kukoricaföldnek, már az elmúlt három év folyamán, de most megint fel van hagyva. Már magyar oldalon járhatunk, mikor furcsa tekercseket látok, igen, ez NATO-pengés drót... és egy építményt.
Nem tudom másnak nevezni, szerintem a Skara Brae-i neolit kultúra épp úgy borzadva utasítaná el, mint Stonehenge erős, bár nem túl minuciózus mesterei. A vonat megy, tehát nem tudok róla értékelhető fotót készíteni: megpróbálom leírni.
A provizórium mintegy négy-öt méter magas lehet, és nem gerendákból, hanem jól láthatóan deszkákból rótták össze. Ingatagnak tűnik, maga a létra is rissz-rossz lécekből áll, pedig hát azon kéne felmásszon beléje a Dugovics Titusz, aki azonban, ha leveti magát erről, maximum megrántja a bokáját. Építészeti szempontból átmenetet képez a híd között, mely a Kwai folyón nincs (a másik van de a japán hídra gondolok) és a felső-neolit andronovói kultúra harangtornya között, bár ehhez kellett volna harang is a csiszolt kőkorszakban.
Ilyen statikájú építményben pezsgőt sem szabad bontani, nehogy leomoljon, nem, hogy fegyvert elsütni.
Ugyanezen a helyen álltak – kicsit odébb – a régi román őrtornyok, Ceausescu idejében. Olyan 15-20 méter magasak voltak, vasbeton- és fémszerkezettel, két géppuskaállással, jelzőrendszerrel. Nem egy barátom halt meg a sorozataiktól. Igaz, akkoriban a határ teljes kilométerei voltak alákanázva is.
Rendben van, hogy azt játsszuk, miszerint ez őrtorony. Holott emeletes disznóól, nem egyéb. Illetve disznóól az emeleten. Vagy mi.
De sírva kérek mindenkit, részegen vagy fegyverrel ne tessék felmászni bele, mert össze fog dőlni a keresztény Európa utolsó védőbástyája...
Na, mindegy, jön a magyar határőr. Olyan huszonéves lehet. Nézi a személyimet:
- Menjen, fiam! Aztán nem fényképezgetünk – mutat a telefonra a kezemben.
Kérem, egy hétig szabadságon voltam, és lehetőleg csakis magánélettel foglalkoztam, ráadásul nem is Magyarországon, ami meglepően jót tett az idegrendszeremnek, most megpróbálom értékelni ezt a kiesett hetet. Láttam én a híreket amúgy, csak nem foglalkoztam velük. Most meg nyakamon az egész rahedli, daráljuk le, mint tölteléket a hurkába. Érdekes lesz így, együtt...
Ugye, Kósát nem említem, Kósáról már egy hete is tudni lehetett, hogy nem lehet tudni semmit, pénz volt, pénz nem volt, most dolgozik az Akadémia egy kutatócsoportja azon, hogy bebizonyítsa: maga Kósa sem létezik, ő egy népmesei alak. Olvastam én már ezer variánst az ügyéről, hadd álljak elő a legriasztóbbal: sokkal nagyobb a baj, mint hittük. Ugyan valós pénzmozgás tényleg nem történt – ekkora tételnél nehéz is lett volna – azonban az üzlet mégis érvényes lehet. Az ugyanis a helyzet, hogy ha valaki – és itt sokak szóba jöhetnek – a rejtelmes Szabó Gábornén keresztül lekötött néminemű államkötvényeket, az üzlet akkor is érvényes, ha egyelőre csak kötelezvény van róla. Kósa bűne az, hogy több államkötvényt adott el, mint amennyi akkoriban egyáltalán a piacon volt. Mármost tetszik tudni, mi az államkötvény? Tulajdonképpen kölcsön. Papír arról, hogy az állam a vásárlótól pénzt kapott, amit ekkor és ekkor, a kötvény lejárta alkalmából köteles visszafizetni, kamatostól, illetve esetünkben a kamatot hozamnak hívják. Ha pedig akár csak virtuálisan is, de 1300 milliárd forintnyi államkötvény valakihez, akárkihez, bárkihez került, az illető a lejárat után bármikor előállhat a kezében a szerződésével, és közölheti: adós, fizess! Akár kaptunk pénzt, akár nem. Legfeljebb, ha még csak nem is kaptunk, még nagyobb balekok leszünk, mert papír viszont lesz róla.
Ez, kérem tisztelettel, egy tetszés szerinti időpontra beállítható kis patent államcsőd, vízálló és automata, sőt, összecsukható is aktiválásig. Illetve, a kötvények lejáratáig még nem élesíthető, de utána bármikor. Kósa maximum a közvetítési díjat vághatta zsebre, azt is az államkincstárból, és azért az sem kevés. Szabóné? Szabóné a másik balek az ügyben. A főbalek ugyanis a magyar állam.
Akkor lássuk a többi agymenést a hétről. Ja, Bayer megpróbálta Bécsben megszervezni a Soros-hálózatot, mert a Migration Aid felírta a menekülők pólóméretét és neki kellett a lista. Vagy akármilyen lista. Csak nevek legyenek rajta, aztán amiatt lehessen másik listát írni. Feketét. Ami a bécsi akciót illeti, az az amatörizmus minden jelét magán viseli. Én értem, hogy a titkosügynöki munka színvonala manapság rohamosan csökken, de ez azért mégis egy szakma volt... azt mondják tehát, hogy A. frissen alapított fedőcég forgalom és referenciák nélkül próbál információt szerezni egy szervezetről, B. Bécsbe hívják őket tárgyalni, mert Pest nem is felel meg, C. olyan listát kérnek tőlük, amiről nem is tudják, létezik-e, sőt, olyan szervezetbe akarnak beépülni (Soros-hálózat), amiről viszont bizonyos, hogy nem létezik.
Ez kérem, nem az élet, ez a Stirlitz tizennyolcadik része, fejjel lefelé nézve, egy zuhanó repülőgépen, másnapos, novemberi hajnalon. Nem kétlem, hogy Siewert András igazat mond, de egy valódi akció nem így nézett volna ki. Arról nem is tudna senki. Ugyanis a valódi akció az lett volna, ha a Migration Aidbe magába épülnek be (nem kétlem, hogy ahány szolgálat dolgozik Magyarországon, mind meg is tette), így aztán a bécsi kiruccanásra szükség sem lett volna. Ez most vagy egy „agresszív akció”, egy ráijesztési kísérlet lehetett, bár azt meg másképp csinálják, vagy valaki így képzelte az operatív munkát. Rosszul képzelte. Kim Philby ezeket a műkedvelőket megvetően végigmérné és faképnél hagyná, ugyanis annyit sem érnek, hogy leköpje őket. Az akció eredménye semmi, zérus, nulla, ellenben dekonspirálódás nélkül eldobtak egy használható fedőcéget és kihajítottak egy kalap pénzt (kérdéses, mennyit) az ablakon. Konklúzió csak annyi, hogy most már biztosan tudhatjuk: a honi titkosszolgák hülyék, ellenben a Magyar Időknek és különösen Bayernek élő és közeli kapcsolata van velük. Egyebet nem sikerült elérni.
Na, lapozzunk.
Az megvan, hogy a magyar miniszterelnök-helyettest lopásért keresi a svéd rendőrség? Persze, hogy megvan, tetszenek újságot olvasni. Nem is részletezném, elég az hozzá, hogy az elejtett rénszarvas fülében billog volt, amiről a gazdája felismerte, és feljelentést tett a helyi yardon, mert ő ugyan nem adott kilövési engedélyt semmiféle állatára. A svéd hatóságok pedig nyomoznak. Még jó, hogy ez a Semjén nem vadlúdra ment, mert képes lenne azzal dicsekedni, mekkora Nils Holgerssont lőtt. Azért azon elmélázik az ember a reggeli kávé felett, hogy miféle fővadász az, aki nem tudja, mire lő, és fogalma sincs arról, hogy Svédországban nem él vadon rénszarvas. Hogyhogy miféle – ilyen, ez jutott nekünk, kicsit sárga, kicsit savanyú, de fővadász. Ha a Piroskával lenne dolga, tuti, hogy a nagymamát lövi le és meg is süti a farkasnak, még szerencse, hogy ebből az egy meséből kimaradt. Az külön szép, hogy fókára és jegesmedvére is akart menni, erről a szovjet MiG 29-pilótáknak rendszeresített túlélési tankönyv jut eszembe, amiben vastag betűkkel ki van emelve: a jegesmedve mája mérgező! Abból indultak ki ugyanis, hogy ha egy szovjet vadászgép kényszerleszállást hajt végre az Északi-sarkon, és a pilóta éhségében elejt egy jegesmedvét oldalfegyverével, ezt illik tudnia. Érdekelne a jegesmedvék számára kiadott tankönyv. Abban mit írnak a Semjén májáról?
Na jó, ezek a „nagy” ügyek, amelyeknek közös vonása, hogy nem sokat kellett értük dolgozni azoknak a kollégáknak, akik rájuk találtak: szinte tálcán tolták a sajtó elé őket, elvégre kampány van, vagy mifene, bár inkább mifene. Lássunk pár apróbb szépséget, csupán a széphangzás mián.
Tállai András tegnap átadott egy ravatalozót. Ez egy nagyon különleges ravatalozó, mert már ősz óta működik, csak most adták át. Kampány idején kincset ér a ravatalozó, amit át lehet adni, bár tudnám, ki gyártja a nemzetiszínű szalagot, amit ilyenkor átvágnak, mert ő lehet az ország leggazdagabb embere. Azért ízlelgessük a gondolatot: kicsiny hazánk áll a vérzivatarban és sorsfordító pillanatoknak néz elébe, ezért aztán Tállai sürgősen átadja a „Szebb jövőt!” ravatalozó üzemegységet. Igazán kaphatna oda egy ingyenbérletet, ha már képes volt átadni. Ennyit megérdemel.
Orosz Mihály Zoltán pedig lehet, hogy már csak holnapig Érpatak polgármestere, mert választások lesznek a faluban: nem tudok neki drukkolni, pedig annyi feledhetetlen, mókás pillanatot szerzett nekünk ez a jelmezkirály, Karnevál Hercege, hogy az ember hajlandó lenne elfelejteni az általa indított sajtópereket is (főleg, hogy az én esetemben elveszítette a pert). Hát, holnap megmérettetik és meglátjuk, minek találtatik: már nincs mögötte kormányhátszél, akkora bukást jósolok, hogy az azt követő földrengést ki fogják mutatni a japán szeizmográfok is.
Wittner Mária ellenben megszólította a nemzetet. Nagy gyakorlata lehet az ilyen sarki leszólításokban, egy kemény munkával eltöltött élet rutinját érzem a frázisokban pufogni.
„Emeld fel a fejed, büszke nép! Bár országunkat már zsugorították, ne hagyd, hogy lelkeddel is ezt tegyék, mert gyermekeid és unokáid ellen vétkezel! Nem hajthatjuk fejünket a Nyugat bárdja alá, mert ez a végső megsemmisítésünket eredményezné! Emeld fel lelkedet, találd meg magadban a magyarok Öregistenének hitét, a szeretet hitét, mert csak így találhatunk egymásra és így maradhatunk és erősödhetünk ebben a kicsiny, meggyötört Hazában!”
Tovább is van, akad benne Nagyboldogasszony és Csaba királyfi, éji homály, melyben késel régi dicsőségünk és abortusztilalom, de mondani nem mond semmit.
Mondjuk nem is az a dolga.
Valami ilyesmi volt az elmúlt hét, valami efféle katyvasz, a legjobban a Magyar Kétfarkú Kutya Párt képviselőjelöltje foglalta össze, ehhez én nem is tudnék semmit hozzátenni.
Kérem, a tegnapi március tizenötödikét ezzel a pár szóval le is lehet írni. Az egy dolog, hogy választási év van, és ilyenkor ez az ünnep mindig beleesik a kampányidőszakba, de azért legalább valaki megemlíthette volna, mit is ünneplünk. Nem említette: bár tán jobb is, mert az ember nem tudta, sírjon vagy nevessen a híradások láttán. Az elején azért jobb volt a hangulat.
Jobb bizony, mert a Magyar Kétfarkú Kutya Párt békemenetét nem lehetett megállni röhögés nélkül. A paródia tökéletesen sikerült, a transzparensekről megtudhattuk, hogy „A molinó minden előtt!”, „Putyin az atya, Orbán a fiú, Semjén a szentlélek”, követelték a tizenharmadik havi vérzést, a rénszarvast a Hortobágyra és a kijárási tilalmat, mindenki szétröhögte magát – a pesti és általában magyar humor utolsó bástyája még tartja magát, sőt.
Sőt, erősödni látszik: a tegnapi demonstráció résztvevői messze többen lehettek minden megjelent becslésnél, nem megyek bele a számháborúba, mely a magyar politikai újságírás egyik legrandább csapdája és rákfenéje (jártam már harmincfős tüntetésen, ami után a szervezők megkértek: írjak legalább száz résztvevőt, mert mégis másképp hangzik), de kérem, a tömeg betöltötte a Rákóczi utat a Blaha Lujza tértől az Astoriáig, méghozzá sűrűn. Minimum tízezrek mentek el röhögni, parodizálni a görcsösen kapkodó hatalmat.
Jól tették.
A másik Békemenet, a hivatalos már nem sikerült ilyen jó hangulatúra: viszont, ami az övék, az az övék, rögtön indulás után megemlékeztek a Magyar Sajtó Napjáról, oly módon, hogy a Széles Gábort a Kósa-ügyben kérdező Unyatyinszki Györgyöt, a Magyar Nemzet tudósítóját megverték, de még testének legérzékenyebb pontjára is alaposan rámarkoltak. Ezzel körülbelül ki is merült a magyar politika sajtónapi megemlékezése, köszönjük a szakma nevében, igyekszünk majd viszonozni.
Kamatostól, ha lehet.
A kormány békemenete kissé ideges lett, mikor útközben mozgalmi, rákosista indulókkal próbálták emelni a hangulatukat egy magánlakásból, de jelezném, hogy sokat nem lehet tenni az ügyben, ugyanis a hanghullámot sehogy sem lehet letartóztatni, maximum a kibocsátója kaphat egy szabálysértési bírságot csendháborításért – de akkor meg kell bírságolni az utcán vonuló, megafont használó Békemenet-szervezőket is. Nem lennék bíró ebben az ügyben, annyi szent.
Mentek, sokan, vagy kevesen, meg nem számolom, itt sem kezdenék bele a számháborúba, de addig mentek, míg a Kossuth térre nem értek, ott egy kis dombra lecsücsültek, csüccs! Illetve dehogy csücsültek, köszönhetően a pocsék időjárásnak. A szónok helyében én azzal vigasztaltam volna őket, hogy 1848-ban is esett az eső ezen a napon, de nem én voltam a szónok, hanem a miniszterelnök, aki most is méltó maradt magához és hagyományaihoz.
Természetesen 1848-ról ő sem szólt egy vak hangot sem. Minek? Tán március 15. volt? Ja, igen, az volt, de nem térhetett el fő témájától, miszerint migránsok, Soros és élethalálharc. Viszont megígérte ennek a drótoktól öleltnek – a Bach-korszakot. Mely igen kecsegtető kilátás, mit ne mondjunk. Alig várjuk már. No, lássuk, miket mondott!
„Ez a mi hazánk, ez a mi életünk, nincs másik, ezért küzdeni fogunk érte a végsőkig, és nem adjuk föl soha.”
Senki nem is kérte, jó uram.
„Ismét eljött a nap, amely minden magyar ember szívét fölemeli, az a nap, amikor magyar nyelven írták be a világtörténelem nagykönyvébe a szót: szabadság. Alig több mint három hét múlva ismét Magyarország sorsáról döntünk, és ezen a választáson nem négy év lesz a tét. Sok mindent vittünk végbe, sok nagy harcot és emlékezetes csatát vívtunk meg, de a legnagyobb csata még előttünk van.”
Ilyen kacifántosan még nem hallottam megfogalmazni azt, hogy „választási csalásra készülünk”. De miért lesz ez az adminisztrációs-közjogi stikli ekkora Armageddón?
„El akarják venni az országunkat, nem egy tollvonással, mint száz éve Trianonban, most azt akarják, hogy néhány évtized alatt önként adjuk át másoknak, más földrészről érkező idegeneknek, akik nem beszélik a nyelvünket, nem tisztelik a kultúránkat, törvényeinket és életformánkat.”
Ja, és jönnek a kutyafejű tatárok is. Miniszterelnök úr, a paranoiát ma már egészen sikeresen lehet gyógyítani.
„Magyarország legyen szabad, független és magyar ország. Benne van minden, amire szükségünk lehet! Magyarország volt is, van is, a kérdés most az, hogy lesz-e. Nem csupán egy választást akarunk megnyerni, hanem a jövőnket!”
Hát az már szentigaz, hogy megterem itt minden, ami csak nekünk kellhet, éljen az autarkia, az önellátás! Repülőgépiparunknál csak mikrochip-fejlesztéseink sikeresebbek. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy Mátyás király középkori – és jóval kevésbé lakott – országa képes volt eltartani, ha nem is remekül, az akkori országot, akkori állapotok szerint. Azóta nem sok új forrást fedeztünk fel, szóval maga nem a jövőnkért harcol, hanem a múltunkat akarja megnyerni. Előre a múltba, magyarok, izzítsuk be a fluxuskondenzátort!
„Európa és Magyarország egy civilizációs küzdelem közepén áll, egy népvándorlással néz szembe, amely az élet eddigi rendjét, az emberek életmódját sodorja veszélybe. Nem a vérszegény ellenzéki pártocskákkal kell megküzdenünk, hanem egy birodalommá szervezett nemzetközi hálózattal: külföldi konszernek és belföldi oligarchák által kitartott média, hivatásos béraktivisták, bajkeverő tüntetésszervezők, a nemzetközi spekulánsok által fizetett NGO-k láncolata, amit Soros György neve foglal össze és ő testesít meg.”
Ja, helyben vagyunk. Soros.
„Végül minden választókerületben ők állnak majd szemben a mi jelöltjeinkkel. Arra kell készülnünk, hogy a mi jelöltünkkel egy Soros-jelölt áll majd szemben.”
Eddig ismerjük a dumát (úribb körökben: narratívát), most jön az újdonság. A meglepetés. 15:18-tól kezdődik, érdemes meghallgatni.
„Mi szelíd és derűs emberek vagyunk, de nem vagyunk sem vakok, sem balekok. A választás után természetesen elégtételt fogunk venni, erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is, de most nem vesztegethetjük erre sem az erőnket, sem az időnket. A támadásokat rázzuk le magunkról, mint kutya a vizet (...), csak Magyarország megvédésére fordítsuk az erőnket.”
Tessék? Szóval, ha jól értem, megtorlást és elnyomást tetszik ígérni minden fronton, erkölcsi, politikai és jogi értelemben is? Esetleg nem ígérné meg, hogy felakasztat tizenhárom lázadó politikust is? Mert tábornokokkal nem szolgálhatunk.
Azért egy kis történelem belefért még, kicsit sajátos felfogásban, persze:
„Andrássy Gyula miniszterelnököt halálra ítélte a bécsi császár, II. Rákóczi Ferenc száműzetésben halt meg, Kossuth Lajost elűzték a labancok, Tisza István miniszterelnököt lelőtték a kommunisták.
Sohasem ment könnyen, de a végén mégis mindig mi győztünk. Végül csak hazaküldtük a szultánt a janicsárjaival, a Habsburg császárt a labancaival, a szovjeteket az elvtársaikkal, és most hazaküldjük Gyuri bácsit is a hálózatával egyetemben. Arra kérünk, menj vissza Amerikába, és boldogítsd inkább az amerikaiakat!”
Hol tanult a mi miniszterelnökünk történelmet? Kossuth és a labancok? Andrássyt tényleg halálra ítélték távollétében, fel is kötöttek helyette jobb híján egy szalmabábot, de ő később lett miniszterelnök! Tisza meg végképp érthetetlen, hogy kerül 1848-ba. Ész omla össze itten, mondaná Shakespeare, csak nem épp dicső.
„Mindent megbeszéltünk. Felszerszámoztunk, felnyergeltünk és felkészültünk az előttünk álló háromhetes választási hadjáratra. Magyarok, magasba a zászlókat, menjetek és harcoljatok, éljen a magyar szabadság, éljen a haza, fel, győzelemre, hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!”
Hát, ezek szerint a magyar kormányfőnek az egész szabadságharcból egyedül a pákozdi csata maradt meg az emlékezetében, és azt is keveri a választási kampánnyal. Mely nem három hetes, és nem is pár hónapja zajlik: nyögjük mi azt már évek óta, igazság szerint 2006 kormos, véres, zűrzavaros szeptembere óta abba sem maradt, tart folyamatosan.
Történtek tegnap más dolgok is, számosan, és most nagyon sok párt valamint gittegylet fog megsértődni, mert róluk nem, hogy szót, még könnyet sem ejtek – de ők se újat, se mást nem mondtak, mint eddig. Illetve, aki igen, az is mégsem.
Mi a tanulság ebből a 2018-as nemzeti ünnepből?
Az, hogy Magyarországon nem egyszerűen politikai erők kerültek szembe egymással, hanem habitusok is.
A jó humorú, toleráns, humanista emberség áll szemben a paranoiás, görcsösen kapkodó, erőszakos és elzárkózó hatalommal.
Hívjuk a feleket akárhogy, ez a helyzet. A tegnapi nap nyertese mindenképpen az MKKP (korábbi helyzetükhöz képest sokat léptek előre), vesztese pedig a kormány.
Úgy, kérem, nem nyertek még soha választást, hogy előre beígérték: utána leszámolás következik.
Vagyis nyertek: 1947-ben.
És csalással.
Kékcédulákkal.
Most is az készül, ne legyenek illúzióink. Sőt: április kilencedikén sok szélkakas fog majd csikorogva megfordulni ósdi, rozsdás tengelyén.
Kérem, március tizenötödiki cikket írni a világ legszimplább feladata volna. Kell bele Petőfi, Jókai, Vasvári, Pilvax, Landerer és Heckenast, felvilágosodás, polgári eszmék, éljen a magyar szabadság, éljen a haza. Természetesen Kossuth, Széchenyi és Görgey is, komor főhajtás az aradi tizenhárom előtt, és merengő mélabú, hogy hová lettek ezek az óriások, akiknek a vállán állunk.
Ebben a maiban nem lesz semmi ilyen szépség: ugyanis, ne értsük félre a dolgokat, én 1848-at továbbra is a magyar történelem legtisztábban ragyogó csillagának gondolom, március 15-ét pedig annak a napnak, mikor létrejött az európai Magyarország. Mikor először tettek is a szabadságért, a szabadsághoz való jogért a magyarok. Mikor már nem elvont fogalom volt a sajtó szabadsága, censura eltörlése. Mert a márciusi ifjak nem egyszerűen kenyeret vagy pénzt követeltek: nekik elvi, közpolitikai, alapvető követeléseik voltak.
Na mármost, erről a gyönyörű és tiszta napról nem lehet most anélkül írni, hogy be ne mocskoljuk a mai kor sarával az akkori eseményeket.
A mai nap tervezett programjainak mindegyike politikai, ami idáig rendben is van, ez egy politikai évforduló (is), csakhogy – pártpolitikaiak a programok.
És közvetlenül szolgálják a választási kampány érdekeit.
Hát hiszen volt 1848-49-ben is pártoskodás, hogyne lett volna, csak akkor azért mégsem az volt a fontos, kié lesz a hatalom, az volt a lényeg, hogy a Habsburgoké ne legyen. (Persze, ha netán sikerül megnyernünk a szabadságharcot, nem kétlem, hogy pár év alatt úgy szétparlamentezték volna derék ősapáink a forradalmat, mint mi a rendszerváltást). Az akkori magyar belpolitika kicsit sem különbözött volna a maitól.
Már dehogynem, tetszene mondani, óriások és géniuszok politizáltak akkor. Hát, egy részük mindenképpen az volt: a választási kampányok azonban kicsit sem zajlottak nemesebb eszközökkel, mint ma. Lássuk csak, hogy sikerült megbuknia Petőfi Sándornak a jászkun kerület szabadszállási választókörzetében?
Hát elsősorban is: független jelöltként indult, ami akkoriban azért gyakoribb volt, mint most. Sőt, habár a szülőföldjén nem kellett volna neki bemutatkoznia, mégis írt egy kiáltványt arról, mit akarna.
„Igazság szerint nem is magamért, hanem itt értetek szólok, legalább azon jó szándékból, hogy előmozditsam a javatokat. Én szerszámnak ajánlom magamat a ti kezeitekbe, semmi másnak. Magyarország az utóbbi időkben sokat tett, de még korántsem tett eleget arra, hogy boldog és szabad legyen... mert minden nemzetnek ez a két főcélja: boldogság és szabadság. Magyarország eddig egy nyers fenyőfa volt, – most már le van vágva és föl van deszkákra fürészelve, de még nincsen ám meggyalulva, pedig előbb meg kell gyalulni, hogy asztal készüljön belőle, – az a dicső asztal, melyhez majd odaül vendégeskedni a két földi istenség: a boldogság és szabadság.
Amint mondám, Magyarország gyalulatlan deszka, ti most meg akarjátok gyalulni; jól van, én ajánlom magamat a ti kezeitekbe egyik gyalunak. Annyit jó lélekkel mondhatok, hogy én már megpróbált gyalu vagyok, meggyalultam sok faragatlan tuskót és nem esett rajtam csorba. Ennek a cifra beszédnek egyszerü értelme az, hogy közeledik az országgyülés, az országgyülésre követeket kell választani... Ha engem megválasztotok követnek, én azt dicsőségemnek fogom tartani, – ti pedig, ugy hiszem, nem vallotok velem sem kárt, sem szégyent.”
Tiszta beszéd, derék szándék. Hanem a kampány alatt a szerelmes költő elkövette azt a hibát, hogy egy hétre hazaszaladt a feleségéhez Pestre. Mire visszaért, erősen megváltozott a helyzet – ellene fordultak a „kaputosok”, vagyis a módosabb gazdák, a „kabátos emberek”. A szegényebbnek akkor kabátra sem futotta. Erről a Marczius Tizenötödike című korabeli lap azt írja: „a kiskunsági kaputosok azzal agitáltak Petőfi ellen, hogy ő republicanus és – tót királyt akar.” De mit ír maga Petőfi?
„Tegnap estefelé átmentem Szabadszállásra. Egy ismerősömhöz szálltam. Midőn ott megláttak, az egész háznép iszonyu rémületbe esett, alig voltak képesek ennyit mondani:
– Az istenért, távozzék el tüstént, ebben a szempillantásban, mert mindjárt agyon verik. Tegnapelőtt majd éjfélig tartottak népgyülést ön ellen a kaputosok, s a népet felbőszitették. A pap, kinek fia akar követ lenni, azt mondta: mihelyt bejön ön a városba, azonnal félre vereti a harangokat. Távozzék, ha élete kedves!
(...) Éjjel ugy tiz óra felé muzsikaszó és kurjongatás keltett föl álmomból. A pap fiát éltették, mint követet. Kinéztem, ott kinn a ház népe mondja, hogy az egész várost itatja a pap. Miután látták az alávalók, a becstelenek, hogy semmi rágalommal, semmi gyalázással el nem hódithatják tőlem az embereket, a végsőre vetemedtek, borral és pálinkával vették el a szegény szánakozásra méltó nép eszét, hogy énellenem, és igy önnön maga ellen forduljon! Az ivás és orditozás egész éjjel tartott. (...) Ekkép ment végbe a követválasztás. Nem hamisitottam egy tényt sem, de csak egy szót sem, isten engem ugy segéljen ezen és a más világon!”
Maga a választás érdekes módon dőlt el, ugyanis nyolc jelölt indult a körzetben, Petőfit lehetetlenné tették, másik hat jelölt visszalépett az ominózus „papfi”, mint legesélyesebb javára, így lett aztán megválasztott képviselő Nagy Károly kiskunlacházi főjegyző. Aki tényleg a szabadszállási lelkész fia volt, mellesleg.
Elmondhatjuk tehát, hogy Petőfi technikai vereséget szenvedett.
Mert a kedves választók elhitték, hogy a republikánusok „tót királyt” akarnak. Hogy ez sült marhaság, mert nem akartak semmiféle királyt, se tótot, se mást? És ezt minden épeszű ember tudja? Kérem szépen, ennél manapság kicsit sem különb őrültségeket tetszenek elhinni, ki-ki pártállása vagy szimpátiája szerint mást, de a mai választási hazugságok semmivel sem kisebbek. És hát hogyne hitték volna el a választók, ha egyszer a főjegyző mondta, aki okos ember, ráadásul a pap is mondta, az még okosabb, és leginkább – annyi italt, sőt, pénzt kínáltak az okosságuk mellé?
Hát így nem lett képviselő Petőfi Sándor, és a mai pártrendezvényeken ezért ízléstelen kampányfogásként rá hivatkozni. Még addig tetszenek idézgetni, hogy feltámad, megjelenik és megkérdezi:
- Mi folyik itt, atyámfiai?
- Megemlékezés 1848 hőseire.
- Az derék. De miről beszél ott az a szónok?
- A pártja politikájáról. Választás lesz, uram, heteken belül!
- Kampány van?
- Az hát.
- No, akkor én fekszem is vissza. Idézzenek jövőre!
Hát ezért nem érdemes választási kampány idején tisztességes jegyzetet írni március tizenötödikéről.
Nem is olyan egyszerű feladat. Mert vagy kampány, vagy március 15. Ha kampány: sérti Petőfi emlékét, ha március 15., sérti a kampányt.
Javasolnám, hogy választási években tegyük át ezt a mi legszebb nemzeti ünnepünket minimum június idusára.
