Kérem, az ember azt sem tudja, hol áll a feje. Tegnap délben még nagyjából helyükön voltak a párhuzamos világegyetemek, ezekből Magyarországon olyan tízmillió van, ahány lakos: mindenkinek ugyanis maradéktalanul igaza van a maga kis világában, más véleménye meg senkit sem érdekel. De valami elcsúszott, megbillent...

Különös egy orosz nemzeti ünnep a mai, sok szempontból is. Tegnap meglehetősen részletesen latolgattam volt, mi lehet az a „nagy bejelentés”, amire Vlagyimir Vlagyimirovics készül, éspedig nem a nyugati, hanem főként az orosz sajtó várt tőle valami fontosat, még jó, hogy hozzátettem utolsó lehetőségként, hogy nem kötelező neki ma világrengetőt mondani.

Holnap várható Putyin elnök igen fontos bejelentése valamiről, amit egyelőre csak találgatni tudunk, de megpróbálkozunk vele. Viszont holnap nem kis meglepetés fogja érni azokat a magyar Kreml-rajongókat is, akik élőben figyelik majd a rendezvényt, ugyanis megint kell majd fordítsanak egyet a köpönyegükön.

Kérem szépen, az egyik szemem nevet, a másik röhög. Én még lapot ilyen vidáman nem temettem. Veszteség az, ha megszűnik egy sajtótermék, általában nagy veszteség, de most speciel nem az. Sőt: nyereség, hogy mától nem kiabál bele a Nagy Magyar Online Pusztaságba a Minden Szó. Pedig régi, meghitt ellenségek voltunk...

Valószínűleg nincs még ember, aki fel ne tette volna a kérdést, hogy az Oroszországi Föderáció miért harcol most. A válasz az, hogy a fényes jövőért, mert mi egyébért harcolna, de azt kevesen tudják, hogyan fog kinézni ez a fényes jövő. Erre találtam magyarázatot, méghozzá kimerítőt – én legalábbis kimerültem tőle, az olvasóim is ki fognak.

Ezt meg kell írni, mert nagyon úgy látom, hogy a hazai olvasók egy része sem azzal nincs tisztában, mi is az a háború, sem azzal, mi a sajtó. De abban halálosan bizonyos, miszerint az ő véleményétől függ mindkettőnek a sorsa. Van egy rossz hírem: ez bizony nincs így.

Mikor az első bucsai felvételeket meglátta a világ – akkor még csak hátrakötött kezű, utcán fekvő civil holttestekről tudtunk – azonnal kitört a közfelháborodás. Mikor előkerültek a tömegsírok, fény derült a kínzásokra, nemi erőszaktételekre, más településeken is, már látszott, hogy itt valami nagy, általános bajról van szó, ami egységesen jellemző az orosz hadseregre.

Tegnapi a hír, de mikor elolvastam, nem az jutott eszembe, ami mindenki másnak. Arról van szó, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin állítólag megnevezte helyettesét arra az időszakra, amíg állapota nem javul egy esetleges orvosi beavatkozás után. Ez pedig Nyikolaj Patrusev egykori KGB–tiszt, az orosz Biztonsági Tanács titkára, az ukrajnai háború orosz stratégiájának egyik megalkotója.

Már hatvanhetedik napja nem lehet mással foglalkozni, mint Oroszország Ukrajna elleni inváziójával. Illetve lehet épp, csak nem érdemes: most ott dőlnek el a fontos dolgok. És foglalkozhatunk akármennyit a napi hírekkel, eseményekkel, a végső kérdés mindig ott marad, megválaszolatlanul: tulajdonképpen miért zajlik ez a háború?

A hír szent, a vélemény szabad – mondja a szakmai közhely és igaza van. Ezt fordítják ki a szándékos félreértők, az ego-harcosok, akiknek a vélemény szent és a hír „szabad”, mármint annyira, hogy ha tetszik nekik, akár igaz se legyen, ha meg nem tetszik, akkor is hazugságnak nevezik, ha tudván tudják, hogy valós. Mert nekik a véleményük szent.

(Fotó: Lengyel-Szabó Péter / Telex)