Tegnap Moszkva bizonyos, eléggé radikális gesztusairól számoltam be, nem kétlem, hogy kissé magamra haragítva a Kreml csodálóit, ma itt az ideje, hogy Kína problémáiról is szót ejtsek, hadd orroljanak meg rám Peking rajongói is. Pedig hát nem bántom én igazából egyik nagyhatalmat sem, csak az a véleményem, hogy nem érdemes előttük hasra esni.

Lezárultak hát a tárgyalások Oroszország és a Nyugat között, azzal a biztató eredménnyel, hogy nincs rossz eredmény, csak jó sem. A felek nem tépték le egymás fejét, nem üzentek hadat egymásnak, sőt, legközelebb is hajlandóak tárgyalni, de addig is minden marad a régiben. Innentől nem tagadhatjuk, hogy új hidegháborúban élünk.

Ez a mai írás hosszú is lesz, bonyolult is, szóval továbbra is azt javaslom, hogy aki faék-egyszerűségű, kurta, ám örök igazságokra vágyik, vegye elő az Ablak-Zsiráfot, abban egy hazug szó sincs, lapozgassa, mi meg itt addig az alapélelmiszerek áfájával fogunk foglalkozni, ha már a politikai cirkuszban is előkerült, sőt, központivá vált ez a téma.

Vannak megfejthetetlen rejtélyek a világon és vannak egész tévécsatornák, amik arra alapozzák a működésüket, hogy ezekkel foglalkoznak: tudnék olyant mondani, ami azonnal csődbe menne, ha leszállnának a földönkívüliek és elkezdenének velünk nyíltan kommunikálni. Ufók, Nazca-vonalak, piramisok, Stonehenge és Szánthó Miklós: ezekből élnek.

Akkor most érett fontolgatás következik, miután ízlés szerint kiörömködtük vagy kidühöngtük magunkat az egyes alapélelmiszerek árstopján. Ugyanis kampányidőszakban, vagyis Magyarországon mindig teljesen természetes, hogy ebből is hitbéli dogma lett, amiért és ami ellen meg kell halni akár – meghalni lehet érte vagy ellene, de gondolkodni nem szokás rajta.

Nem ezzel a témával kellene foglalkoznom, de sajnos muszáj, A hat alapvető élelmiszer árának korlátozása fontosabb volna, de a mostani kutyakomédia sem hagyható figyelmen kívül, ha már egyenesen hazugnak neveztek miatta, halált és tényeket megvető bátorsággal. Hogy a nagyérdeműt meg hülyének nézik, az nem is szokatlan mostanság.

Hosszú cikksorozatban számoltam be még tavaly az afganisztáni válságról, és csak akkor hagytam abba, mikor stabilizálódni látszott a jelenlegi instabilitás, biztossá vált az állandó bizonytalanság, nagy változás már nem volt várható. De a végén megígértem, hogy ha lesz miről beszámolni, megteszem – és lett, nagyon is.

Ez most jó nagy falat lesz, de valahogy csak el kell bánni vele: tulajdonképpen arról beszélünk, hogy miképpen lesznek a szittyákból dákok és viszont. Ne tessék nacionalizmusra gondolni, sőt, inkább az ellentétére: azt próbálnám meg bemutatni, miért ostobaság a történelmet ellopni vagy meghamisítani, bár voltaképpen lehetetlen is.

Gondolatkísérlet következik, éspedig nem a népszerűség keresésének jegyében. Kommentháború biztos, hogy lesz belőle, amit őszintén sajnálok, azonban elhallgatni azt, amivel foglalkozom majd, bűn volna, sőt: hiba. És egyáltalán nem érdekelnek azok az érzelmi alapú megnyilvánulások, amelyeket kivált. Sötét jövőnek nézünk elébe.

Az az igazság, hogy ma a titokzatos behatolóról kéne írni, aki vagy a budai Várba hatolt be, vagy annak közelében egy „zárt rendőrségi területre”, természetesen illegális módon, csak éppen a világon semmit sem lehet tudni a dologról, egyelőre szerintem vagy a Szabó Bálint akciózott megint, vagy egy részeg turista tévedt be Karmelita elé, így hát most inkább filmkritika következik.