Ma jobb lett volna az orosz–kínai szerződések részleteivel foglalkozni, hiszen azok mindenkit érdekelnének, csakhogy sem az orosz, sem a kínai fél nem siet bemutatni az egyezményekből bármilyen pontos adatot. Sokat írnak a tárgyalások tényéről, de annál kevesebbet a részleteikről, amit meg mégis, annak az a lényege, hogy eddig is minden remekül ment a két ország között, de ezentúl még sokkal jobban mennek majd a dolgok.

Ugyan a legfelsőbb szintű orosz–kínai tárgyalásokról beszél az egész világ, de ez idő szerint, valljuk meg tisztességgel, egy szót sem ismerünk a megállapodások eredményéből. Csak közhelyeket tudunk meg a kommünikékből, a Kreml különösen vigyáz arra, hogy minél több szóval ne mondjon semmit.

Putyin elnök hivatalos oldala például így fogalmaz:

„A Nagy Kreml-palota Szent György-termében tartott hivatalos találkozót követően az orosz államfő beszélgetést kezdett a Kínai Népköztársaság elnökével. Később az orosz–kínai konzultációk kibővített formában folytatódtak.

Megvitatták az Oroszország és Kína közötti átfogó partnerség és stratégiai együttműködés továbbfejlesztésének sürgető kérdéseit, valamint a nemzetközi színtéren való együttműködés elmélyítését.

Hszi Csin-ping oroszországi állami látogatásának részeként egy dokumentumcsomagot írtak alá, különösen az átfogó partnerség és a stratégiai együttműködés új korszakának elmélyítéséről szóló közös nyilatkozatot, valamint az orosz–kínai gazdasági együttműködés kulcsfontosságú területeinek 2030-ig szóló fejlesztési tervéről szóló közös nyilatkozatot.”

Ez politikai halandzsa, nem több, egyelőre csak találgathatunk, hova vezettek a tárgyalások – de azért van esély arra, hogy valamelyes pontossággal eltaláljuk, mi lesz az eredményük, ha a The Insider nyomán áttekintjük Kína politikai helyzetét.

Röviden: jelenleg minden Kínának kedvez ezen a találkozón.

Az ukrajnai háború témája csak a nyilvános megszólalásokban került szóba, a Peking által a háború évfordulóján javasolt kínai „béketerv” kapcsán. A terv nem tartalmaz konkrétumokat, és nem mond ellent Oroszország álláspontjának. Sokan attól tartanak, hogy mindezek a békekezdeményezések csak blöffök, valójában Kína a háborút a NATO gyengítésére és Oroszország Kínától való függőségének erősítésére használhatja fel. A most zajló találkozó és az azt kísérő üres politikai nyilatkozatok még nem adnak valós képet Peking álláspontjáról. De maga a tény, hogy Kína egyelőre továbbra is elhatárolódik Oroszország támogatásától, és inkább a béketeremtő képét igyekszik sugallni, inkább arra utal, hogy Kína nem tervezi a közeljövőben a NATO-val való konfrontáció kiélezését, így Putyin ne számítson arra, hogy Pekinget szövetségesévé teszi. Azzal, hogy semleges „békéltetőként” kacérkodik mindkét oldallal, még ha a tárgyalások nem is vezetnek sehová, Hszi Csin-ping nagyobb politikai befolyásra tehet szert, mint a Kremllel szövetkezve.

Putyin és Hszi Csin-ping találkozója a második volt a háború kezdete óta, miután 2022 szeptemberében az SCO szamarkandi csúcstalálkozójának alkalmából megbeszéléseket folytattak. Teljes körű kétoldalú találkozó akkor nem jött létre: az elnökök közötti beszélgetés viszonylag rövid volt, és nem szemtől szembe zajlott, hanem az SCO diplomatáinak kíséretében, szimbolikusan egy hosszú asztallal elválasztva – erre a részletre sok elemző hívta fel a figyelmet a két ország közötti kapcsolatok növekvő aszimmetriájának és távolságtartásuknak alátámasztásaként. A közelgő találkozó eddig pont az előző ellenkezőjének tűnik, és úgy néz ki, hogy kínai szempontból termékenyebb és tartalmasabb megbeszéléseket ígér.

A látogatás világpolitikai jelentősége azonban nemcsak abban rejlik, hogy a kínai vezető hajlandó valamit megvitatni Putyinnal. A mai kínai–orosz kapcsolatok kontextusában számos más kulcsfontosságú elem is szerepel – nevezetesen Hszi Csin-ping kínai elnökké történő végleges újraválasztása; a kínai diplomácia Európában; Kína nemrégiben javasolt „béketerve” az ukrajnai konfliktus megoldására; az amerikai hírszerzés jelentései az Oroszországba irányuló lehetséges kínai fegyverszállításokról; és a Kína és a NATO közötti kapcsolatok növekvő feszültségei. Mindezek az elemek szorosan összekapcsolódnak.

Először is, mindenképpen érdemes beszélni Hszi Csin-ping harmadik ciklusba történt újraválasztásáról: ez most abban csúcsosodott ki, hogy Hszi végül hivatalosan is átvette a Kínai Népköztársaság elnöki tisztségét. Bár Hszi már februárban biztosította a de facto hatalmat az ország felett azzal, hogy meghosszabbította uralmát a párt felett, az elnökség megújítása fontos szimbolikus gesztus, amely Hszi Csin-ping felsőbbrendűségét bizonyítja elődei, az alkotmány és az őt megelőző Teng Hsziao-ping szabályai felett. Ez az újraválasztás, bár némiképp eleve elrendeltetett, nem hétköznapi vagy formális esemény, hanem fordulópont a mai Kína politikai történetében. Ez a kontextus, párosulva Kína évtizedek óta legnagyobb tüntetéseivel és gazdasági problémáival, arra készteti az államfőt, hogy megpróbálja megerősíteni saját hitelességét, és megmagyarázza Kína és Hszi Csin-ping aktivizmusát a nemzetközi színtéren.

Ez nemcsak Kína Oroszországhoz és Ukrajnához fűződő kapcsolataiban, hanem más diplomáciai területeken is megmutatkozik. A 2023-as év például Kína számára a davosi Világgazdasági Fórummal kezdődött. Liu He, a Kínai Népköztársaság Államtanácsának miniszterelnök-helyettese beszéde bizonyos értelemben szokatlan volt Kína számára. Úgy is lehetne jellemezni, mint egy befektetési beszédet: Liu He a kínai gazdaság megnyitását hangsúlyozta, és gazdasági együttműködésre szólította fel a külföldi partnereket. Ezt további kísérletek követték a Kína és Európa közötti gazdasági és politikai kapcsolatok javítására. 2023 februárjában Vang Ji kínai külügyminiszter egyhetes diplomáciai útra vállalkozott, amelynek során Németországba, Olaszországba és Magyarországra látogatott, és találkozott Josep Borrellel.

Az európai körutat követően Vang Ji Kínába tartva Moszkvába is ellátogatott, ahol megbeszéléseket folytatott Lavrovval, és találkozott Putyinnal. A kínai diplomácia legjobb hagyományainak megfelelően azonban a kínai külügyminisztérium nyilatkozata a találkozók eredményeiről homályos és nem kötelező érvényű volt. A jelek szerint a megbeszélések középpontjában a Hszi és Putyin közötti esetleges találkozó állt. Az európai politikusokkal folytatott megbeszélések úgy tűnt, hogy mégiscsak az utazás középpontjában állt, és a diplomáciai misszió fő záró pontja Vang Ji beszéde volt a müncheni konferencián. Ott amellett, hogy a Kína és Európa közötti barátság visszatérését szorgalmazta, arról beszélt, hogy meg kell erősíteni Európa szuverenitását és függetlenségét az Egyesült Államokkal szemben, és az ukrajnai háborúval kapcsolatos öncélú indítékokkal, valamint a kínai léggömbre adott „hisztérikus” reakcióval vádolta Washingtont. Ezt a taktikát az európai politikai és biztonsági szakértők (nevezetesen Michael Clarke, a londoni King's College hadtudományi professzora) utólag az egész út kudarcának minősítették. Az amerikai-európai kapcsolatok az ukrajnai háború fényében csak erősödtek, és Kína vonakodása Oroszország közvetlen elítélésétől továbbra is kulcsfontosságú kérdés maradt Európa számára a Pekinggel folytatott bármilyen diplomáciai tárgyaláson.

Vang Ji agresszívan Amerika-ellenes álláspontja a beszédben azonban nem volt meglepő. Eltekintve attól, hogy a kínai diplomácia általában véve ritkán finnyáskodik az Amerika-ellenesség külpolitikai ideológiai indoklásként való felhasználásában, a kínai–amerikai kapcsolatok feszültek voltak Vang Ji „turnéjának” idején. Erre különösen a 2023. február eleji kémballon-incidens szolgáltatott alkalmat, amikor az amerikai hadsereg lelőtt egy kínai ballont, amelynek sikerült átrepülnie Észak-Amerika nagy része felett. A Fehér Ház azzal vádolta Kínát, hogy kémkedni próbált az USA után és megsértette az amerikai légteret - ami önmagában is szokatlan, hiszen vannak olyan hírszerzési módszerek, amelyek nem igényelnek ilyen mértékű kockázatvállalást. Peking hosszú hallgatás után ugyan elismerte, hogy a léggömb az övé, de tagadta a kémkedési vádakat, és azt állította, hogy az polgári célú, meteorológiai kutatásra használták, és hogy véletlenül került az USA területére.

A ballon-incidens egy másik, talán sokkal fontosabb fejleményt követ a Kína és a NATO – és különösen az USA – közötti kapcsolatokban. Idén január végén Jens Stoltenberg NATO-főtitkár Dél-Koreába és Japánba látogatott, hogy a kétoldalú kapcsolatok megerősítéséről tárgyaljon. A szövetség, valamint Korea és Japán védelmi miniszterei közötti megbeszélések fő témái egyrészt az ukrajnai háború, másrészt Kína növekvő befolyása és fenyegetése voltak az ázsiai régióban, különösen Tajvanon. Stoltenberg kifejezte a Szövetség aggodalmát Kína katonapolitikája miatt: az elmúlt években Hszi Csin-ping hadseregmodernizációs programot hajtott végre, és nukleáris fegyverekbe fektetett be, miközben nem kötött stratégiai fegyverzetellenőrzési megállapodásokat az Egyesült Államokkal. A katonai modernizáció valóban Hszi Csin-ping egyik legfontosabb politikai célkitűzése, a gazdasági növekedés fenntartása mellett. A Stratégiai Tanulmányok Intézete szerint 2022-re a kínai hadsereg már jelentős átalakuláson és modernizáción ment keresztül, beleértve elsősorban a nehézgépek építéséhez szükséges új ellátási hálózatok kiépítését. Például a 2022-től szolgálatban lévő kínai harckocsiknak akár 70 százaléka is megfelel a legújabb katonai szabványoknak.

Stoltenberg útjára a kínai hatalmi struktúrákban rendkívül negatív volt a reakció. A NATO Kína megítélése szerint így a „hidegháborús mentalitás” megerősítésére törekszik, azaz megpróbálja Kínát a perifériára szorítani, és passzív, de közvetlen konfrontációba lépni. Egy másik aggodalom Peking számára továbbra is a szövetség közvetlen terjeszkedése az ázsiai-csendes-óceáni térségben – itt az érvelés bizonyos értelemben emlékeztet a NATO keleti terjeszkedésének veszélyeivel kapcsolatos orosz állításokra. Hszi a NATO jelenlétét a térségben a kínai szabadság korlátozásának, valamint a biztonsági tér és a regionális érdekek megsértésének tekinti. Ez szerinte alig különbözik a belügyekbe való beavatkozástól és a szuverenitás megsértésétől, ami Kína számára egy fontos vörös vonal.

Kína és a NATO ázsiai kapcsolatának fő tényezője azonban továbbra is a bizonytalanság. A szövetség Ázsia-politikája meglehetősen homályos; például sokáig a NATO egyik fő célja az volt, hogy ne foglaljon túlzottan „Kína-ellenes álláspontot”. Bár tudatában vannak a Kína által jelentett lehetséges fenyegetésnek és a potenciális rivalizálásnak, az USA és a NATO a régió befolyásolására tett kísérletei meglehetősen korlátozottak maradtak, és a Négyesre támaszkodtak – az USA, Ausztrália, India és Kína közötti négyoldalú kapcsolatrendszerre a régióban. Ugyanakkor a csoporton belül a NATO-val és magával a formátummal kapcsolatos hozzáállás ellentmondásos maradt, és India gyakran ellenezte azt. Tekintettel Kína hatalmas gazdasági befolyására a régióban, valamint arra, hogy Kína nagy hangsúlyt fektet a gazdasági diplomáciára és a kölcsönös függőség kiépítésére, ez a négyoldalú megállapodás nagyon összetett, de az USA és a szövetség nem mondhat le róla.

A Kínai Népköztársaság és az USA közötti kapcsolatok romlásának hátterében az ukrajnai háború tényezője különösen fontossá válik. Számos elemző felvetette, hogy annak ellenére, hogy Kína nem érdekelt egy elhúzódó háborúban, ez mégis megteremti a NATO számára a figyelemelterelés melegágyát – ráadásul kiüríti fegyverraktárait, és ezáltal csökkenti katonai képességeit. A NATO elemzői hasonlóan érveltek, amikor február végén bejelentették a kínai fegyvereladások lehetőségét Oroszországnak. Stoltenberg szerint az amerikai és más NATO-hírszerzők jeleket láttak arra, hogy Peking ilyen lépést fontolgat. Hangsúlyozta azonban, hogy egyelőre nincs bizonyíték a döntésre vagy a szállítások közvetlen előkészítésére. Stoltenberg nyilatkozatát követően több amerikai diplomata is figyelmeztetést intézett Kínához, hogy ne támogassa közvetlenül Oroszországot: ellenkező esetben Kína elszigetelődhet a világtól, szankciókkal sújthatják, és ezzel csak kárt okozna minden érdekeltnek.

Bár azóta nem merültek fel új információk a lehetséges fegyverszállításokról, a Politico nemrég közzétett egy vizsgálatot, amelyből kiderül, hogy egyes kínai vállalatok (nevezetesen a China North Industries és a Da-Jiang Innovations) Törökországon és az Egyesült Arab Emírségeken keresztül drónalkatrészeket, testpáncélokat és kis kaliberű puskákat szállítottak orosz vállalatoknak. Ez azonban nagy valószínűséggel nem a kínai kormány által jóváhagyott szállítmány volt, amely támogatná Oroszországot a háborúban. Bár az ilyen felszereléseket Oroszország felhasználhatja Ukrajnában, általában véve ezek mind kettős felhasználású termékek, a szállítások mennyisége viszonylag kicsi, és a vállalatok közötti együttműködés már a háború kezdete előtt is zajlott. Ráadásul eddig nem találtak bizonyítékot arra, hogy a kínai fegyvereket vagy testpáncélokat Oroszország a harctéren használta volna, és a termékeket valóban használhatták közvetlen, nem katonai célokra is.

A Nyugat és Kína közötti növekvő feszültségek ellenére azonban Kína az elmúlt hónapokban nem bocsátkozott nyílt konfrontációba. Éppen ellenkezőleg, aktívan igyekszik a közvetítő és béketeremtő szerepet játszani. Így február 24-én a kínai külügyminisztérium közzétette a Hszi Csin-ping által régóta hirdetett „béketervet”, amelynek hivatalos címe „Kína álláspontja az ukrán konfliktusról”, és amelyet – többek között Vang Ji müncheni konferencián elmondott beszédének részeként – már régóta hirdetett. A valóságban a „terv” semmilyen konkrét intézkedést nem kínál, hanem inkább általános elvek és javaslatok sora, mint például a minden ország területi integritásának tiszteletben tartását – anélkül, hogy pontosan meghatároznák, hogy ez mit jelent az ukrajnai háború és az ukrajnai területek orosz megszállása tekintetében –, valamint tűzszünetet, a béketárgyalások újraindítását, a „hidegháborús mentalitás” elutasítását és így tovább. A nyugati országok reakciója erre a „béketervre” hűvös volt. Nabila Massrali, az EU külügyi szóvivője például bírálta, hogy „elmosódnak a határok az agresszor és az áldozat között”, és „a hangsúlyt az agresszor állítólagosan jogos aggodalmaira helyezi át”. Ursula von der Leyen viszont elfogultsággal és szelektivitással vádolta Kínát.

A Nyugat és Kína közötti növekvő feszültségek ellenére Kína az elmúlt hónapokban nem bocsátkozott nyílt konfrontációba.
A nyugati országok retorikája azonban idővel enyhült, a NATO-Kína kapcsolatok úgy tűnik, hogy elérik a nyugvópontot, és számos szakértő és médium kezdett arról beszélni, hogy Kína viszonylag őszinte érdeklődést mutat a béketeremtési kísérletek iránt. A fő érv Hszi Csin-pingnek abbéli törekvéseiben rejlik, hogy visszanyerje saját hitelességét – talán arra törekszik, hogy új globális identitást építsen ki Kína számára, mint „nagy testvér” és béketeremtő a nemzetközi politikában. Erre utalnak Kína más térségekben tett erőfeszítései is: március 10-én például kiderült, hogy a hét éve megszakadt diplomáciai kapcsolatok Irán és Szaúd-Arábia között Kína kezdeményezésére és közvetítésével álltak helyre. Elképzelhető, hogy egy-egy diplomáciai siker érdekében Hszi jelentős erőfeszítéseket tesz az ukrajnai háború irányába is.

A Kína valódi szándékaival kapcsolatos szkepszis azonban nem szűnt meg. Egyes elemzők például úgy vélik, hogy szó sincs őszinte béketeremtésről, és Hszi Csin-ping útjának célja az Oroszországgal való kapcsolatok erősítése és a Kínától való függőségének erősítése. Hszi tehát Oroszországot igyekszik támogatni Moszkva „vazallussá válásának” elősegítése érdekében, minden más jóval kevésbé lényeges. Érdemes megjegyezni: Peking álláspontja az egész háborús év során rendkívül visszafogott volt, és Oroszország növekvő függősége Kínától magától, Hszi különösebb erőfeszítései vagy személyes beavatkozása nélkül következett be. Ugyanakkor Hszi és Vang Ji komoly erőfeszítései az Európával való kapcsolatok erősítésére azt sugallják, hogy Peking egyelőre nem hajlandó kockáztatni. A békekezdeményezésekbe – különösen az iráni-szaúdi megállapodásba – való aktív és komoly befektetés legalábbis jelzi Hszi érdeklődését a béketeremtés iránt. A konfliktus megoldására tett pekingi kísérletek lehetőségét mutatja az is, hogy Hszi tárgyalásokat tervezett Zelenszkijjel: ezeket a terveket nemcsak Ukrajna, hanem a nyugati politikusok is lelkesen fogadták. A Fehér Ház például kiállt a beszélgetés mellett. „Régóta felszólítottuk már Hszi elnököt, hogy tárgyaljon Ukrajnával” – mondta Jake Sullivan, az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, és megerősítette, hogy Joe Biden elnök kész személyesen is tárgyalni Hszivel az ilyen jellegű megbeszélésekről.

Még ha Kína valóban őszinte is a béketeremtésbe való bekapcsolódással – ez nem jelenti azt, hogy Peking erőfeszítései sikeresek vagy akár tisztességesek lesznek Ukrajnával szemben, de az Oroszországnak nyújtott közvetlen katonai támogatás további megvonását jelentheti. És ezáltal a Kína és a NATO közötti kapcsolatok további és visszafordíthatatlan romlásának megakadályozását.

Nem kétséges, hogy – ismerve a gazdaság tényeit – a mostani tárgyalások csakis azt az eredményt hozhatják hosszú távon, hogy Oroszország Kína nyersanyag- és energiagyarmatává válik, gazdasága pedig teljes mértékben ki lesz szolgáltatva a kínainak. Hogy aztán ezt a két államfő miféle szóvirágokkal fogalmazza meg: az már legyen az ő gondjuk.

Abból, honnan indultak el ezek a megbeszélések, eléggé világosan látszik, hova tartanak.

Szele Tamás

Régen írtam komolyabb részletességgel a zajló harcokról, jó pár napja foglalkoztam ezzel utoljára, akkor sem itt, de most érdemes megállni és áttekinteni a harctéri helyzetet. Ugyanis, ha félreteszünk minden sikerpropagandát, azt látjuk, hogy a Nagy Orosz Tavaszi Offenzíva lényegében véve kifulladt, de nagy eredményeket el nem ért.

Március tizenötödike egyike azon sajtószakmai kihívásoknak, amikkel évről évre meg kell birkózni. Az ember alapvetően hírekkel foglalkozik, napi aktualitásokkal, szóval egy nemzeti ünnepről leginkább azt szokás leírni, hogy mit ünneplünk, amit mindenki tud (vagy nem), miért szép, miért fontos, de ezt megteszi rutinból az összes lap – szerencsére a mai ünnepben van egy könnyítés. Ma van a Magyar Sajtó napja is.

Valószínűleg senki előtt nem kétséges, hogy a jelenlegi háború nagy részben a propaganda szintjén (is) zajlik. Az orosz háborús propaganda ugyan közvetlenül nem végez senkivel, de a befogadóit képessé teszi szinte bármire – és a tapasztalat azt mutatja, hogy mivel elfogadni egy állítást könnyebb, mint ellenőrizni, a közönség nagyobbik része el is fogad mindent, amit hall.

Egyre többször hangzik el az „iranizáció” kifejezés, mikor Oroszország jövőjéről van szó. Használják pozitív és negatív értelemben egyaránt, az orosz vezetés sajtója jó példának találja a szankciókkal évtizedek óta küzdő, de mégis, valamennyire működő iráni gazdaság példáját, melyből tanulni lehetne, az orosz ellenzék pedig – jogosan – borzad a lehetőségtől.

A héten két hír foglalkozott a sajtóval úgy általában, mindkettő említésre érdemes: más kérdés, hogy egymás mellé állítva őket milyen következtetést von le belőlük az ember, mert bizony különös gondolatok lephetik meg, még a végén olyasmit gondol Kovács Zoltán szavairól, amit az államtitkár mondani sem akart meg nem is gondolt.

Elég bonyolult kérdésről lesz most szó, ugyanis sokféle dolgot kell összehasonlítani ahhoz, hogy a végén eljussunk az igen kellemetlen konklúzióhoz, ami bizonyos mértékben magyarázatot ad Orbán Viktor külpolitikai gondolkodásának és döntéseinek okára: lesz itt, kérem, minden Dugintól Vámbéry Árminig (valahogy sikerült őt is belekeverni).

Orbán Viktorról nem először jut eszembe Bibó István eszmefuttatása a hamis realistákról és túlfeszült lényeglátókról, ugyanis valósággal iskolapéldáját adta ma is annak, hogy ezek közé tartozik. Az egy dolog, hogy egyéb köze csak annyi van Bibóhoz, hogy a róla elnevezett szakkollégiumban végzett – de hogy valaki egy életműből csak pont azt a két dolgot tanulja meg, amit a szerző is negatívan emleget, mégis ritkaság.

Tegnap ezeken a hasábokon az orosz ellenzék Európában is elfogadható szegmensét mutattam be, ma egy sokkal kényesebb kérdést veszek elő: azt, hogy akarnak-e egyáltalán háborúzni maguk az oroszok? Persze ehhez is mindenki ért, az egyik elterjedt vélemény szerint nagyon is, ennek ellenpontja volna, hogy egyáltalán nem – a kérdés nem ilyen egyszerű.