Forr Tonkin bús öble, ó magyar! Ádáz Erynnis lelke uralkodik – Berzsenyi így kezdené ezt az írást, a valóság ezzel szemben az, hogy inkább a bús magyarok forronganak, de Tonkin miatt. Sőt, Hanoi miatt, valamint ki a Mekong vizét issza, vágyik annak szíve vissza. Akkor lássuk ezt a mi kis magyar, fapados tonkini incidensünket, amiben még hajó sincs, csak botrány.

Szóval, a Facebook magyar nyelvű bugyra már megint fel van háborodva, mert pártunk és kormányunk jóváhagyta egy magyar kultúrház megvásárlását és felszerelését Hanoi szép városában, potom hétmilliárd forintocskákból. Lássuk a hírt, a HVG nyomán. 

„Annyit lehet tudni róla, hogy reprezentációs célokat szolgál majd, művelődési és közösségi ház is lesz egyben.

Orbán Viktor miniszterelnök a külgazdasági és külügyminisztert, valamint a nemzeti vagyon kezeléséért felelős tárca nélküli minisztert bízta meg azzal, hogy az épület megvásárlásával kapcsolatos előkészületeket tegyék meg. Azt is kikötötte, hogy a költségek nem haladhatják meg a 7,1 milliárd forintot.

A kormányhatározatból kiderül, a tervek szerint 5,7 milliárd forintot még idén kifizetnek, a maradékot pedig 2019-ben és 2020-ban utalnák. Úgy számolnak, hogy az épület üzemeltetésére és karbantartására nagyjából 28,5 millió forintot kell félretenni a 2020-as költségvetésben.

A hanoi Magyar Művelődési és Közösségi Ház vagyonkezelője a Külügyminisztérium lesz.”

Egyfelől: nem kisegér, hanem kemény hétmilliárd forint. Annyi azért nincs, amennyibe egy stadion szokott kerülni, de felháborodás azért van. Felháborodás mindig van, ha a magyar kormány külföldön bármiféle beruházást jelent be, mert ruházzon be itthon, oktatásba, egészségügybe – ami helyes is lenne, csakhogy azt is tudjuk, hogy amennyiben itthon jelentenek be egy beruházást, akkor az arra fordított pénzt minimum a legalacsonyabb hatékonysággal költik el, és az összeg legnagyobb része külön erre kialakított csillagkapukon egy párhuzamos világba távozik.

Ezt az itthoni beruházásokról pontosan tudjuk, azonban valamiért az okos magyar emberek a külföldiekről feltételezik, hogy azokat az utolsó fillérig arra költik, amire mondják, és a gonosz külföldiek profitálnak belőle. Nincs az a befoltozott iskolatető Kárpátalján, amiért ne őrjöngene a honi közvélemény, volt rá példa, hogy százezer forint viharkár miatti támogatást is sajnáltak egy iskolától, mert az „külföldi”. Ha mondjuk egy borsodi iskola tetejét viszi el a vihar, akkor az a baj, hogy miért nem javítják ki, ha kijavítják, az a baj, hogy mennyiért (mondjuk az tényleg baj szokott lenni, mert a pénzecskék el-eltünedeznek), ha viszont pár kilométerrel északabbra viszi el a tetőt ugyanaz a vihar, azonnal lobot vet a honfigőg a magyar demokratában és ha kijavítják, legszívesebben lebontaná. Holott nem tetszenek érteni a lényeget: azok, akik itthon sikkasztanak, külföldön is sikkasztani fognak, csak ott nem szerzünk róla tudomást. Tehát a reklamált befektetések kilencven százaléka meg sem valósul, csak az áruk tűnik el. Erre rövidesen vissza is térünk, mert pikáns történeteim vannak róla.

Egyelőre azonban vizsgáljuk meg a kérdést: kell-e magyar kultúrház Hanoiba? Hát... az a helyzet, hogy kéne. Azt én értem, hogy Vietnamról még mindig a háború jut eszébe az egységsugarú átlagembernek, pedig azóta eltelt pár évtized, de még mindig azt tetszenek hinni, hogy ott aknamezők között élnek az „elmaradott sárgák”, egyenruhában járnak és segélyekből élnek. Nagyobbat nem is tévedhetnének. Vietnam a világ legdinamikusabban fejlődő gazdaságainak egyikét mondhatja magának, messze már a háború, a politikai rendszer valóban nem szabad – gyakorlatilag kínai típusú kommunista pártrendszerben élnek, kapitalista gazdálkodás mellett, ami úgy tűnik, a Távol-Keleten hatékonyan működik – viszont a jólét általánosnak mondható a térséghez képest. A közeli Burmához képest mindenképpen a stabilitás mintaképe a vietnami állam, gazdasági mutatói pedig csodálatosak. Az igaz, hogy nem szabad és nem demokratikus, de lesajnálni, tudatlanságból: nagy lelki szegénység jele. Hanoiban sok, annak idején Magyarországon végzett ember él, akik közül nem kevesen töltenek be vezető pozíciót az állampártban, ők még annyira-amennyire tudnak is magyarul, tehát lenne közönsége a kultúrháznak, javítaná a diplomáciai kapcsolatokat is – és végre nem stadionra menne el a pénz, az is valami.

Tehát egy normálisan működő magyar kormányzat esetén ez a befektetés kívánatos is lenne, gyümölcsöző is. A hétmilliárd nem is olyan nagyon magas ár egy kilencvenhárom milliós ország fővárosában egy ingatlanért, csakhogy...

Csakhogy eddig felsoroltuk a kultúrház mellett szóló érveket, most lássuk, mi szól ellene.

Elsősorban is ellene szól a mostani magyar külpolitika általános gyakorlata. Szíjjártó mester utazik, szerte és szét a nagyvilágban, mindenhol aláírja a protokolláris államközi szerződéseket, melyeknek mindig van egészségügyi, vízügyi és kulturális cikkelye. Rendszerint arról, hogy a szerződött másik fél valamely, ezeket az ügyeket érintő projektjébe beszállunk – ez természetesen nem jelent semmit, a másik fél is tudja, hogy nem szállunk be, nincs is nekünk mivel, csak ígérgetünk a levegőbe, aláírják udvariasságból, aztán, mikor elment végre Szíjjártó, megszámolják az ezüstneműt, és ha kezet fogtak vele, az ujjaikat is.

Ha minden megvan, nem üzennek hadat.

Egyszer volt csak olyan eset, mikor szavunkon fogtak. Annak idején írtam is erről, igen röhejes helyzetbe lavírozta saját magát a magyar diplomácia. Történt pedig, hogy a magyar kormány 20 millió eurós támogatást ajánlott fel a Fülöp-szigetek kormányának a Manila-öböl és a Laguna-tó megtisztítására. Ennek van némi szimbolikus jelentősége is, hiszen a Duterte-rezsim tömegmészárlásai után az áldozatok tetemeit ezekbe a vizekbe hajigálták (és hajigálják). Mi valami olyasmit gondolhattunk, hogy ez is ugyanolyan írott malaszt marad, mint azok a vízügyi szerződések, amiket korábban Indonéziával, Malajziával, Vietnammal vagy Mongóliával kötöttünk, különösebb tekintet nélkül a Valóságnak nevezett ténykörülményekre, és arra, hogy az illető államokban van-e egyáltalán víz, valamint ha van, akkor mennyi.

Hanem Duterte komolyan vette a szerződést, tehát egyszer csak, 2017 májusában megjelent Budapesten a mezőgazdasági államtitkára, bizonyos Emmanuel Pinol, és – kérte a pénzt. Azt, ami erre fel a Külügyben kitört, nehezen nevezhetnénk másnak, mint sikítozós körberohangálásnak, hajtépéssel egybekötve. Arra hivatkoztak, hogy szó sem volt támogatásról, főleg nem államiról – „a találkozón arról esett szó, hogy az Eximbank az 510 millió eurós országlimit terhére tudna finanszírozást nyújtani többek között a cikkben is szereplő projektekhez, amennyiben azok magyar vállalatok bevonásával valósulnak meg”. Az országlimit pedig nem hitelkeret, hanem kockázati besorolás, így az ügyön csak az Eximbank veszíthet, nem ér a nevünk, káposzta a fejünk!

A diplomáciai botrány valahogy elsimult, mindenki életben maradt, pedig Pinol államtitkár esetében erre nem kötöttem volna nagyobb összegű fogadást – de azért az eset minimum pikáns. Azonban tekintsük Vietnamot! Van-e ott még magyar beruházás?

Van!

És megépült?

Nem!

Még a Bajnai-kormány kötött 2009-ben egy megállapodást egy ötszáz ágyas onkológiai kórház építéséről az 1,2 millió lakosú Can Thoban, a Mekong deltájában. Ezt azonban segélyhitelből finanszírozták volna, amit azért vissza kell fizetni, mármint mi hiteleztünk volna Vietnamnak. Nem is kevés segélyhitelből: húszmilliárd forintra rúgott a summa. Na ezt a projektet futtatta sajátjaként 2010 után az Orbán-kormány, bár nem sok sikerrel: 2012-ben ugyan pályázatot nyert egy cég a Can Tho városában tervezett beruházás teljes körű lebonyolítására, ám a pályázatot érvénytelenítették, és ezzel az ügy évekre le is került a napirendről. A pályázat indítása körül is volt jó néhány furcsaság. A beruházás mérete és nemzetközi jelentősége ellenére kizárólag a Békés Megyei Kereskedelmi és Iparkamara internetes oldalán közöltek a tenderről egy rövid közleményt... Békés megyének bizonyára különös affinitása van a Mekong deltájához.

Ezek után Orbán Viktor miniszterelnök 2017 szeptember 25-én bejelentette, hogy Magyarország kórházat épít Vietnamban. Nem, nem egy másikat. Ugyanazt! Amit egyszer már nem építettünk meg. Hát, a Mekongnak tényleg mindegy, hogy hány kórházat nem építünk a deltájában.

Kis kórház a nagy Mekong mentében, óh, mi drága e kórházacska nékem!

Tényleg drága: húszmilliárd forint kihelyezésébe kerül, most már másodszor. Na mármost, ha hiszik, ha nem: a Nhan Dan Online beszámolója szerint ennek a kórháznak viszont már lerakták az alapkövét! Éspedig tavaly, október tizenegyedikén. Az alapkő feltételezhetően azonnal elsüllyedt, ugyanis Can Tho teljes, millió fölötti lakosságú városa cölöpökre épült, a mocsaras talaj miatt, mint egy indokínai Velence, de megvan az az alapkő, ha a dágványban elmerülve is.

Munkálatok azóta sem kezdődtek, viszont van alapkő. Ami komoly haladás ahhoz képest, hogy nyolc évig nem volt.

Kórház? Ugyan már. A pénz majd megint elfolyik, elviszi a Mekong, de így megy ez, ha mi üzletelünk.

Nos, ezért mondom, hogy – Vietnamhoz illő megfogalmazással – sárkányos ez a kultúrház-beruházás is. Ha rendesen intéznénk, jó is lenne, üdvös is, csak épp arra tanít a tapasztalat, a gyakorlat, hogy ha mi Indokínában befektetünk valamibe, az eltűnik. De eltűnik közelebb is: tényleg nem értem, honnan veszi a tisztelt közönség, hogy akik Magyarországon lopnak, azokat a határ átlépésével megszállja a Szentlélek és tisztességessé változnak?

Miből tetszenek gondolni, hogy az állítólagos külföldi támogatások és beruházások a célország lakóinak javára válnak?

Honnan tetszenek venni, hogy egyáltalán eljutnak a célországba? Abból, hogy azt írja a Magyar Közlöny?

Na, ne röhögtessenek.

Aki pedig az ilyen nemzetközi sikkasztások miatt az állítólag támogatott országok lakosságát gyűlöli, az azokat gyűlöli, akiket ugyanúgy megloptak, mint őt.

De gyűlölni kellemes, sok és bonyolult problémára ad egyszerű és hazug választ, márpedig erre nagy az igény.

Azonban, ha netán mégis lesz magyar kultúrház Hanoiban, legyen már benne rádióadó... ez úton jelentem be igényemet a műsorszerkesztői posztra.

Olyan szép lenne belebődülni hajnalonként a mikrofonba:

„Jóóóóó reggelt, Vietnam!”

Szele Tamás

Legyünk pontosabbak: nem is adathalászat, hanem adatlopás lehet a Facebook legújabb botrányának kirobbanása mögött. Az ugyanis a helyzet, hogy tegnap mintegy ötven millió felhasználót léptetett ki a közösségi oldal pár percre, azzal, hogy „lejárt a munkamenet”, ám ez azt jelenti az érintettek számára, hogy ismeretlenek hozzáfér(het)tek az adataikhoz.

De csak tegnapig: azért kellett rövid időre kiléptetni a veszélyben forgó felhasználókat, hogy megvédhessék őket. Bár mondjuk kedd óta tudtak a fejlesztők a rendszerhibáról, de azért lássuk be, nem is olyan nagyon könnyű egy olyan valamit le-fel kapcsolgatni, aminek az utolsó mérések szerint 2 milliárd 234 millió felhasználója van. Ez azért gombócból is pöttyet sok lenne. Másfelől viszont, mielőtt elkezdenek terjedni a mindenféle legendák (úgyis el fognak terjedni, kivédhetetlenek) és összeesküvés-elméletek, lássuk, mit tudunk erről az egész esetről?

Nem sokat: mindenki ugyanazt, mivel maga a Facebook az egyetlen információforrásunk, ők meg vigyáznak arra, mit beszélnek. Főleg az utóbbi idők botrányai után – nem menne csődbe a cég egy újabb adatlopási krízistől, ha már a Cambridge Analytica ügyét túlélte, de ártana a jó hírének. A Facebook-részvények már így is három százalékot estek a történtek hatására. (Ellendrukkereknek: ne örüljetek, még ha csődbe is menne a közösségi oldal, nem ti szanálnátok...) Tehát lássuk, mit közölt velünk Mark Zuckerberg?

Körülbelül azt, hogy:

„Kedden délután fedezték fel a Facebook fejlesztői azt a rendszerhibát, amely a vállalat közlése szerint közel 50 millió felhasználót érinthet rosszul. Ha önt is arra kérte pénteken a Facebook, hogy jelentkezzen be újra a rendszerbe, jó eséllyel az ön fiókja is érintett a támadásban.

Még korai fázisban van a nyomozás, de az már most látszik, hogy valaki szándékosan kihasznált egy, a Facebook rendszerében talált sebezhetőséget. A sajtóközlemény mellett Mark Zuckerberg Facebook-vezér személyes profilján is közzétett tájékoztatás szerint a vállalat „hihetetlenül komolyan” veszi a problémát, ezért osztják már meg most az eddig ismert részleteket.

A szakemberek kiderítették, hogy a támadó a mindenki profiloldalán elérhető „Megtekintés mint” gomb mögötti funkció programkódjában talált hibát használta ki. Ez a gomb alapvetően arra szolgál, hogy mindenki ellenőrizhesse, mi látszik saját profiljából a többiek számára, például nyilvánosan, vagy egy-egy ismerőse mit láthat belőle. A funkciót biztosító kód azonban rosszul lett megírva, és lehetőséget adott rá, hogy mások hozzáférési jogosultságot szerezzenek a fiókunk fölött.

A Facebook péntek este közölte: a 2017 júliusa óta meglévő sérülékenységet valaki aktívan kihasználta. Éppen ezért a rés befoltozása mellett értesítették a hatóságokat is.

További biztonsági intézkedésként újragenerálták a hozzéférést biztosító technikai szoftverkulcsot (tokent) közel 50 millió felhasználói fióknál, melyekről már most tudják, hogy érintettek voltak a támadásban. Annál a további 40 millió embernél is megtették ezt, akik az elmúlt egy év során használták ezt a funkciót. Ezt az összesen 90 millió felhasználót minden eszközök kijelentkeztették a rendszerből, és újra be kell(ett) jelentkezniük. A Facebook biztonsági óvintézkedés jelleggel ideiglenesen elérhetetlenné tette a „Megtekintés mint” funkciót, a vonatkozó gombra nyomva csak egy angol nyelvű hibaüzenet fogadja a felhasználókat.

A Facebook közölte: mivel még nagyon a nyomozás elején tartanak, így azt egyelőre nem tudják, hogy hány felhasználói fiók esetében okozott konkrét károkat (pl. adatlopás, fiók elbitorlása stb.) a támadó. Ahogy azzal sincsenek még tisztában, hogy milyen országból indították a támadást, ki lehet mögötte, mi volt a célja. A vállalat azt ígérte, amint lesznek fejlemények, közzé fogják tenni azokat.

A cég arra is felhívta a figyelmet, hogy ha a vizsgálatuk során további felhasználók esetében merül fel az illetéktelen hozzáférés gyanúja, azonnal újragenerálják az ő tokenjeiket is, és vélhetően őket is kijelentkeztetik minden eszközükről.” (HVG)

Hát akkor lássuk, hogyan is kell ezt érteni. Nyilván nem úgy, hogy most Rejtelmes Valakik ötvenmillió ember nevében kezdenek majd posztolgatni teszem azt szado-mazo pornót, bár mondjuk megtehetnék, ha elment volna az eszük. Ha és amennyiben ilyen méretű adatlopás történt – ne feledjük, a teljes profilt ellenőrizni tudták, és ebben benne vannak a magánbeszélgetések is! - akkor ez eleven emberek számára kezelhetetlen mennyiségű információ. Ez már big data, ennek az elemzéséhez már mesterséges intelligencia kell, nem is akármilyen. És még az is kérdéses, hogy tud-e kezdeni valamit ezzel az adattömeggel, aminek a legnagyobb része szerintem smiley és szívecske. Az is kérdés, ki akarja elemezni, milyen szempontok alapján?

Jó lenne tudni, melyik földrajzi terület felhasználóinak adatait tudták lementeni, mert ha politikai célokra akarják használni, amiket megtudtak, hát a közeljövőben éppenséggel két olyan, nagy horderejű választás is lesz, amiben bevethetik a befolyásoló eszközöket: rövidesen az amerikai félidős választások következnek, jövő tavasszal pedig jön az európai uniós parlamenti voksolás. Mindkettő van annyira fontos, hogy megérjen egy kis botrányt a megbuherálásuk.

Hogy kinek? Tulajdonképpen csak két versenyző van a pályán, akik tudnak és mernek is ekkora tétekben játszani: Oroszország és Kína. Kína azonban annyira nem érdekelt az Európai Parlament jövendő összetételében, az amerikai Szenátuséban annál inkább – viszont verhetetlen a big data kezelésében. Oroszország mindkét esetben nagyon érdekelt, és ők sem vizesnyolcasok számítástechnikai szempontból – de az sincs kizárva, hogy valahol egy garázsban ül négy kocka srác, ők loptak el mindent, és addig házalnak majd az adatbázissal, míg holtan nem találják őket egy csatornában.

Na jó, mondja erre az öntudatos, de nem túl tapasztalt felhasználó, megnézem én azt, aki engem befolyásolni tud, arra szavazok, akire akarok! Persze, hogy arra szavazol, Pistike. A befolyásolás pont annak a művészete, hogy arra akarj, akit mondanak neked! Szóval ne úgy tessék elképzelni a dolgot, hogy egyszer csak jön egy üzenet Messengeren, miszerint ha nem szavazol az emberünkre, elküldjük Piroskának a levelezésedet Juliskával és Juliskának a levelezésedet Piroskával, aztán a lányok kitépik a hajadat.

Hanem úgy, hogy irányított hírek kerülnek a hírfolyamba, aki mondjuk horgászni szeret, az kap egy tudósítást az ajánlott jelöltről, amint az épp pecázik, esetleg egy másikat, az ellenfeléről, miszerint az be akarja tiltani a sporthorgászatot... persze, ez csak egy példa, nyilván ezer és egy változó figyelembevételével kell összeállítani az ideális jelölt ideális profilját, aminek természetesen semmi köze a valósághoz.

De az is elképzelhető, hogy a történetnek nem a politikához, hanem az üzlethez van köze: ebben az esetben minden károsult célzott reklámokat fog kapni, igen hosszú ideig. Ha amatőrök végezték az akciót – ezalatt azt értem, hogy nem hivatásos titkosszolgák – akkor megpróbálhatják többfelé is eladni az adatbázist, ami valóban sokat ér, csak ez a tevékenység, mint korábban is említettem volt, meglepően káros tud lenni az eladó egészségére.

Most jöhetne – és jönni is fog! - sokak részéről a jogosnak vélt felháborodás. Miszerint egy ekkora cég hogy nem képes vigyázni a rábízott adatokra? Annyiban tényleg jogos a kérdés, hogy ezek az adatok képezik a Facebook valódi tőkéjét. Igazából ezekből él, csak nem hazugságokra és manipulációra használja, hanem a manipuláció törvényes, szabályozott formájára, a célzott reklámra. Nem győzöm elégszer mondani: azért ingyenes a magánszemélyek számára, mert maga a felhasználó digitális személyisége az árucikk, vagyis inkább a piac. A Facebook az adatok birtoklásával hirdetési piachoz jut, és ezzel kereskedik. Ez tényleg ennyire egyszerű, tehát nem érdemes hőbörögni azon, hogy „honnét ismeri az adataimat” - maga a felhasználó adja meg őket. „Mi közük hozzá?” Semmi, csak kellenek a hirdetések hatékonyabbá tételéhez, nem akarnak kígyónak lábsót, madaraknak fogsort reklámozni. „Nekem jogom van a diszkrécióhoz!” Igen, van. Még ebben az esetben is van, elvárható egy közösségi oldaltól, hogy a saját vagyonát – mely azonos a mi digitális személyiségünkkel – a jó gazda gondosságával kezelje, őrizze, vigyázzon rá.

Ez nem sikerült korábban a Cambridge Analytica esetében egy figyelmetlenség miatt és a mostani alkalommal, egyelőre nem tudjuk, miért. A Facebook rendszere erősen zárt, kompakt, ezért a hackerek vagy vérprofik lehettek, és remekül szervezettek, vagy – ha amatőrök – valamilyen bődületesen egyszerű, banális, véletlenül bennmaradt hibát fedezhettek fel. A harmadik lehetőség a legriasztóbb, és valószínűleg emiatt nem nyilatkozik egyelőre bővebben a közösségi oldal sem: az is felmerülhet, hogy belső munkáról van szó, egy programozó által hagyott „hátsó kapu” került illetéktelen kezekbe. Ez viszont már szövetségi bűntény, melynek elkövetőjét tárt karokkal várja San Quentin.

Egy dolog biztos: nem „az a gonosz Zuckerberg” lopta el Pista bácsi és Mariska néni levelezését a paprikás krumpli készítéséről. Olyan bolond csak nem lehet, hogy saját magától lopjon.

Egy Mark Twain-idézet jut eszembe az esetről, melyet sok szeretettel ajánlok Zuckerberg mesternek és fiainak:

„Íme, a bolond így szól:

Ne tégy minden tojást ugyanabba kosárba.

A bölcs azonban így szól:

Tégy minden tojást ugyanabba a kosárba - és vigyázz arra a kosárra!”

Szele Tamás

Nyugalom: maga a személy nem tűnt el, akár jó hír ez, akár nem. Mindjárt megmagyarázom. Alig győzzük kapkodni a fejünket, úgy zúgnak a légben a hírek? Hát, valamik zúgnak, ez kétségtelen, de pont híreknek nehéz volna őket nevezni: illetve, hírek, de mintegy hiányai a valódi híreknek, hírek helyei, amiket megpróbálunk kitölteni a saját kútfőnkből következtetésekkel – mert a valódi hír háttérben marad.

Nem tetszik érteni? Megpróbálom megmagyarázni. Vegyük rögtön az Orbán Ráheles álhírek esetét, úgysem foglalkoztam már velük legalább két egész napja. Még a végén megsértődnek, mert elhanyagolom őket. No, kérem, annak mindannyian a szemtanúi lehettünk, hogyan kreált a semmiből egy valóságos botrányfergeteget az álhírsajtó, most éppen Orbán Ráhel szülése kapcsán, de bármi másból is kreáltak volna, csak éppen ez volt az a könnyen kikezdhető, kézügybe eső hír, ami számot tarthatott a megfelelő mértékű közérdeklődésre. Magából az alapbotrányból sem volt igaz egy szó sem, a leágazásaiból sem, most nem fogom megismételni az egész méltatlan regét, akinek kedve van, olvassa el, hiszen már megírtam. (http://huppa.hu/szele-tamas-kamutomia/)

Azért nevezem méltatlannak, mert az is – csakhogy nem a királyi családhoz, akik ebben az esetben maximum a magánéletük bemocskolása és a rágalmak ellen tiltakozhatnának, bár azt joggal tennék – hanem az írott szóhoz, magyar sajtóhoz, az újságírás szelleméhez méltatlan a történet. És nem csak az, hanem az összes többi is: azért ne feledjük, ezek az álhír-oldalak már évek óta hülyítik az olvasót a hazugságaikkal, mint utánanéztem, először még öt-hat éve írtam róluk, azóta persze sokat durvult a helyzet, már nem a HAARP és az illuminátus gyíkemeberek a központi témájuk, most már mindenhez és bármihez hozzányúlnak, ha elég kattintás néz ki belőle.

Ha politikából néz ki, hát abból: persze, ebben komoly szerepe van annak, hogy nyáron egy csomó ilyen kamuhír-oldalt (Káprázatos Club, NŐK Blogja, Magyarok Blogja, Világpolgár, 40 év felettiek közössége, A Tudás Fája, stb.) eltávolított a Facebook, és az komoly érvágást jelentett a bűnbandának, amely készítette őket, most építik vissza a hálózatukat, azért nyúlnak minden eddiginél drasztikusabb eszközökhöz, hogy az új kamuoldalaik is bekerüljenek minél több olvasó információs buborékjába, a kereső tegye el azokat a megjegyzett oldalaik közé, szóval, aki sokat nyitogatja, pláne osztogatja őket, az óhatatlanul is a bűntársuk lesz. Mármost mindezt idáig a hatóságok közömbösséggel vagy jóindulatú tétlenséggel figyelték, most azonban mintha kezdene történni valami.

Először is vegyük a jogi alapot. Napvilágot látott tegnap egy érdekes MTI-hír.

„Kiberbűnözéssel foglalkozó bírói hálózat alakult az Országos Bírói Hivatalban (OBH) - hangzott el az M1 aktuális csatorna csütörtök reggeli műsorában.    

Somogyi Zoltán, az OBH szakmai vezetője elmondta: a leggyakoribb eset - ami ráadásul bárkivel előfordulhat - az a becsületsértés, rágalmazás.
    Mint kiemelte: a bírók is egyre gyakrabban találkoznak olyan jellegű bűncselekményekkel, amelyek az internethez, számítástechnikához kapcsolódnak. Ugyanakkor nem mindenki van tisztában ennek technikai hátterével. Ezért állították fel a hálózatot, hogy segítséget, tudástámogatást nyújtsanak a kollégáknak, többek között képzések, szemináriumok, konferenciák útján.” (MTI)

Egyik szemem sír, másik nevet, ugyanis mostanáig a magyar igazságszolgáltatás maximum a vállát vonogatta, ha ilyesmi került elé, és nem értett hozzá, mint Dávid Ibolya a focihoz. Komoly politikai pereket sikerült úgy eldönteni – például a Szabadság téri aktív ellenállók ügyében indított eljárást – hogy az alperesek jogi képviselője kikövetelte a bíróságtól: ne csak a résztvevők és a Készenléti Rendőrség szóbeli vallomásait tekintse, hanem nézze is meg a helyszínen készült videót. Míg erre sor nem került, rosszul állt az alperesek szénája, amint ez megtörtént: mindenkit felmentettek. És annyira volt csak szükség, hogy a bíróság elfogadja: a digitális bizonyíték is bizonyíték. De ez még csak nem is cyberbűnözési ügy volt, ez csak szimpla politikai. A valódi, komoly internetes bűncselekmények – például, igen, a sorsolási csalások vagy a hírhamisítások – esetében a tisztelt bíróság többnyire csak értelmesen pislogni méltóztatik szakismeretek hiányában, alulról felfele, mint a zöld levelibéka. Ez a mostani hír sem jelent többet, csak annyit, hogy összegyűjtik a születő ítéleteket, és majd a most kialakuló bírói gyakorlat lesz irányadó ilyen ügyekben.

Csak arra kell majd vigyázni, hogy a kialakuló gyakorlat ne legyen sem túl megengedő, sem oktalanul szigorú.

No, de nem hiszem, hogy az álhír-bűnözők ilyen mélységekben tanulmányoznák a jogi híreket. Bár, nem csodálkoznék, ha praxisuk miatt értenének valamennyit a joghoz: csalhattak, szélhámoskodhattak ők már korábban is eleget ahhoz, hogy némelyikük kijárja a rácsos egyetemet. Azonban azt végképp nem állítanám, hogy a koherens bírói gyakorlat kialakítása annyira megrémítené őket, hogy sikoltozva tépnék a hajukat az utcán.

De valaminek mégis kellett történnie, ami megzavarta jókedélyüket. Valami másnak, amitől viszont kellőképpen megtelt az álhír-banda gatyája végtermékkel. Ugyanis tegnap levették a korábban megjelent Orbán Ráheles álhíreket az oldalaikról. Mármint, az egyik bűnszövetkezet, mert több is van. A magyarnep.me tartalomjegyzékében hat anyag címe változott át varázslatos módon „A tartalom megszűnt”-re, sőt, ha megnyitjuk őket, a szövegük is ez! Mutatom.

Hát ez meg mi a fityfene? Tán csak nem koppintott az orrukra pár titokzatosabb szolgálat, akiknek egyébként is dolguk lenne figyelni az ilyesmit és küzdeni ellene?

Szerintem nem. Egyrészt, a gumitalpúak nagyon szívesen ráhagyják ezt a munkát a civilekre, másrészt, ha jobban megnézzük – erre én azért vagyok képes, mert már a történet kezdete óta mindent elmentettem, ami ez ügyben megjelent – csak azok az anyagok váltak kámforrá, amiknek a címében szerepelt Orbán Ráhel neve. Tehát a törlő admin nem a tartalom szerint radírozott, hanem a cím alapján. Ami kapcsolatban volt ezzel a történettel, de a címében nem szerepelt az inkriminált név, az maradhatott. Márpedig a titkosszolgák nem lettek volna ilyen hanyagok. Azok azért ennél értelmesebbek, álljanak bármilyen oldalon, ha azok tüntetnek el valamit, annak szaga-nyoma nem marad. De még írmagja se nagyon.

Akkor mi történhetett? Valószínűleg az, hogy sikerült eljuttatni valamelyik álhírlapíróhoz vagy -szerkesztőhöz (milyen abszurd ezeket a kifejezéseket ilyen brigantikra alkalmazni) egy ügyvédi felszólítást. Nagy művészet lehetett, mert ezeknek az oldalaknak általában semmiféle elérhetőségük nincs. Ettől az illető gyorsan felkapta a barna nadrágot, és törölt minden, a felszólítás kritériumaihoz hasonló című anyagot – beírhatta a keresőjébe, hogy Orbán Ráhel, és amit az cím alapján kidobott, az repült. Utána meg hátradőlt és nagyon ravasznak érezhette magát.

Pedig maradt elég tartalom így is az oldalon több év ingyenes állami üdüléshez, csak azt képtelenség ilyen szimplán kikukázni. Ahhoz egyenként kéne szelektálniuk, és az munkával járna, ami természetüktől és kultúrájuktól egyaránt idegen. Meg fárasztó is. Szóval, eltűnt, ami nagyon feltűnő volt, maradt, ami kevésbé.

Az egész tevékenység annyit ért, hogy jelezték vele: be vannak tojva.

Na, erre mondom, hogy ez így nem hír, hanem egy valódi hírnek a helye, amit megpróbálunk tartalommal megtölteni: látjuk, hogy történik valami, de nem látjuk, mi. És most következtetünk, mint Plátón a barlangban a falra vetődő árnyakból.

Jó, hogy eltűnt ez a hat álhír?

Jó bizony.

Nem jó?

De nem ám!

Jó, mert ennyivel is kevesebb a métely és nem jó, mert kicsit sem csak annyi a baj az álhírekkel, hogy Orbán Ráhelről hazudnak: az a baj, hogy mindenről hazudnak, mindenkit félrevezetnek mindennel kapcsolatban.

Jó hír az lenne, ha maguk az oldalak szűntek volna meg.

De azok élnek és virulnak. Még azt sem tartom kizártnak, hogy azért, mert valakiknek később szükségük lehet rá. Újabb manipulációk céljából.

Hölgyeim és uraim, azt kell mondanom, egyelőre érjük be annyival: valami történt valami okból valahol.

Mi csak a jéghegyek csúcsait látjuk.

Egyelőre.

De lesz ez még másként is.

Szele Tamás

Ez, kérem, varázsszó, erre a kifejezésre hol a kapuk nyílnak ki, hol a bicskák, de ez olyan, mint a „tárulj, Szezám!”, ez nyit. Használja is mindenki, jó kedvvel, bőséggel, nyakra és főre, főleg, aki nem tudja, mit jelent, de beépült a köznyelvbe, szóval ideje kicsit megmutatni, főleg a kormánysajtónak, mit jelent, de főleg azt, mit nem. Mert nem értik ám.

Már a múlt héten felkaptam a fejemet, mikor a CÖF egyik beszélgetésén Gajdics Ottó a teljesen hétköznapi dokumentációt „hideg hírszerzésnek” nevezte. Lássuk az illető bekezdést, a 444-től (https://444.hu/2018/09/21/a-magyar-idok-foszerkesztoje-kibokte-hogy-az-egesz-kulturharc-valojaban-csak-a-fideszen-beluli-dulakodas):

„A beszélgetés egy másik visszatérő eleme volt, hogy Szakács mennyire sokat dolgozik ezekkel a cikkekkel. Amelyek nagyjából úgy néznek ki, hogy a Magyar Idők szerzője megnézi, hogy egyes állami intézmények mire fordítottak támogatást, kiket hívtak meg a rendezvényeikre, kiknek a köteteit adták ki, majd ezt összeveti azzal, hogy az adott alkotók mennyire fideszesek. Na ezt a teljesítményt nevezte Gajdics 'hideg hírszerzésnek', míg Szakács arról beszélt, hogy brutálisan sok munka van ebben, néha egy-egy mondatban 10-12 munkaóra is benne van.” (444)

Hát, Szakács és Gajdics urak, úgy is, mint a „Kinek a kulturális diktatúrája” sorozat felelősei és komisszárjai, ez egy ilyen szakma. Nekem magamnak is legalább napi nyolc órámat veszi el a dokumentálódás, hivatkozások elolvasása, elmentése, elemzése, van írásom, amihez harminc forrás is kellett, van, amihez több – ez bizony munkával jár. Keresgélünk, kapirgálunk, mint kiskakas a szemétdombon. Én is jobb szeretném, ha azért fizetnének, hogy egymás után igyam a Jack Danielseket vagy még inkább Glenliveteket, de valahogy ilyen típusú szerződést még soha nem akart kötni velem senki. Makacsok ezek a laptulajdonosok, csak a munkáért akarnak fizetni. Mégpedig sok munkáért: bár igaz, azt sem írja elő nekem senki, mennyit dolgozzak, hátterezzek, ha sokat foglalkozom egy írással, azt nem az előírások, hanem az anyag és a szakmai igényesség miatt teszem, mely fogalom lehet új önök előtt, de higgyék el nekem, a sajtóban évszázadok óta ismert.

A dokumentáció nem „hideg hírszerzés”, sőt, nem is hírszerzés, teljesen nyilvános információkat használ fel, más kérdés, hogy ezek szét vannak szórva, össze kell őket gyűjtögetni, mint ősember a bogyókat, nyolc-tíz óra után jön össze annyi, hogy abból egy óra munkával írjak valamit. Mondom: a szakma része, csak maguk ezt eddig nem tudták.

Fel sem emlegetném, ha közismert élclapunk, az Origo nem tényfeltárt volna egy akkorát, de akkorát, hogy egyet mondott és kettő lett belőle. Méghozzá két egyforma!

Az úgy volt, hogy közreadtak egy dolgozatot, melynek címe: „Soros György kormány-közeli szereplőket pilóta nélküli repülőgéppel figyeltet” (http://www.origo.hu/itthon/20180925-soros-gyorgy-magyar-kormany-atlatszo-tamadas.html). Megjelent 2018. szeptember 25-én, délután 16:13-kor. Mielőtt megvádolnak, hogy a CIA ügynökei súgták meg nekem ennyire pontosan a megjelenés időpontját, jelezném: ők maguk tüntették fel ezt, a címsorban. Az ám, de – vagy közkívánatra, vagy a munkáslevelezők nyomására, vagy a nagy közönségsikerre való tekintettel – megjelent másnap, szeptember 26-án, 11:10-kor is, persze némileg javított, bővített kiadásban, „Soros György „oknyomozó” blogja pénzt nem kímélve támadja a magyar kormányt” (http://www.origo.hu/itthon/20180926-atlatszo-soros-penzebol-jarat-le.html) címmel. A két írásban található információtartalom tökéletesen azonos, a bennük szereplő adatok is, legfeljebb a megfogalmazásban térnek el.

Oknyomozzunk kicsit: ez mit jelent?

Ez azt jelenti, hogy az Origo vagy megjelenésre fizet, vagy terjedelemre, és nem átalányban, normarendszerrel. Ezért érhette meg az aranytrollú szerzőnek, a szakma ifjú mesterének, Bordács Bálintnak két bőrt lenyúzni ugyanarról a rókáról. Személyével később még foglalkozunk.

De mit mond?

Azt mondja az ifjú bárd, miszerint:

„Honnan van pénze egy alig látogatott, reklámokat alig megjelentető honlapnak komoly összegeket igénybe vevő drónos akcióra, drága külföldi utakra, csúcskategóriás fényképezőgépekre és a legújabb technikai berendezésekre? Amerikából, egyenes Soros György péntárcájából. Az Átlátszó a milliárdos üzletember tengerentúli utalásaiból politikai küldetést teljesít Magyarországon.

...drónokkal (pilóta nélküli repülőgéppel) hosszú időn keresztül megfigyelték a célszemélyeket, hónapokon keresztül bokrokban bujkálva arra vártak, hogy lencsevégre kapják a szabadságukat töltő ellenséges célpontokat.

Az Átlátszó egy alacsony látogatottságú, magát oknyomozónak meghatározó portál, amely száz százalékban a Fidesz, vagy Fidesz-közeli személyek, vagy annak tartott emberek lejáratásával van elfoglalva. 

...egy alig látogatott, reklámokat alig megjelentető honlapnak, honnan van pénze komoly pénzeket igénybe vevő drónos akcióra, drága külföldi utakra, csúcskategóriás fényképezőgépekre, és a legújabb technikai berendezésekre?

Ugyanis a portál bevételeinek több mint harmada a Nyílt Társadalmak Alapítványtól, azaz Soros alapítványától származik.”

Hát kérem, a monoton rendszerességgel visszatérő „alig látogatott” jelző érdekes, erről inkább Bordácsnak lehet fogalma, tekintvén az Origo olvasottsági mutatóit, melyek akkorát zuhantak kormánypárti leigázása óta, mint egy pályáról letért műhold, fogalmazzunk úgy inkább, hogy az Origo törzsolvasói által alig látogatott az Átlátszó.

De vegyük a tényeket. Az anyagi támogatás? Igen, valóban kapott az Átlátszó a Nyílt Társadalom (és nem Társadalmak) Alapítványtól pénzt, ez tavalyi éves bevételének mintegy 34%-a. Ezzel szemben kapott kis adományokat és 1%-okat is, melyek együtt 49%-át teszik ki, a maradék innen-onnan jött össze, például Google hirdetésekből, ami már mutatja, hogy elég látogatott a lap. Lap, kérem, nem blog, ahogy a 444 és a huppa is csak a kormánymédiában blog, mindenhol máshol online lap: ez a lekicsinylő szóhasználat is része a propaganda-hadjáratnak. Mármost, ha Sorost vétkesnek találják az Átlátszó támogatásában, nála még sokkal vétkesebbek azok a magyar adófizetők, akik nála több, jóval több pénzt küldtek a lapnak: őket nem említi a szerző, tán mert sokan vannak, közel vannak, és még fenékbe rúgja valamelyik, ezzel szemben Soros messze van, öreg és nem szokott rugdosódni.

Bordács az Átlátszó írásának tartalmát nem cáfolja egy szóval sem.

Akkor vegyük viszont a többi, „mélyen szakmai” kifogásait.

Honnan vannak a fényképezőgépek? Kérem, a mai magyar online sajtóban többnyire mindenki a sajátját használja. Nem nagyon van lap, ami bevásárolna ebből, bár kiváló fotók készülnek már tíz-húszezres készségekkel is.

Na, de a drónok! A drónok! A pilóta nélküli repülőgépek! Fussunk, szaladjunk, hadd lobogjon a hajunk! Akkor is látnak, felülről, a levegőégből!

Na igen, a drónok. Bordács mester a jelek szerint nem csak a sajtószakmához, de a repüléshez is pont annyit ért, mint hajdú a harangöntéshez. Azt mondja, a drón „pilóta nélküli repülőgép”. Persze, hogy ezt mondja, ez hangzik elég félelmetesen. De csak annyiban igaz, hogy valóban nincs benne pilóta – a földről vezeti a tulajdonos, távirányítással. Repül, ez tagadhatatlan, míg le nem száll vagy le nem esik, és gép, mert nem tojásból kel ki és nem csiripel.

Egyébként elektromos meghajtású helikopter. Rendszerint elég kicsi is. Van rajta egy – ártól függően jobb vagy rosszabb minőségű – kamera, tehát a kis kávédaráló tényleg alkalmas légi felvételek készítésére, bár elég rövid ideig képes a levegőben tartózkodni, pár perctől olyan fél óráig, mert lemerülnek az akkumulátorai. Szép segédeszköz, de nem boszorkányság, nem csoda, még csak nem is drága. Mármint persze többe kerül, mint egy tejfölös lángos, de munkára alkalmas drónt kapni akár harmincezerért is. Az a nagy, hosszan lebegő drón, amit sokan tetszettek már látni tüntetések során, a Katasztrófavédelemé, azzal a tömeget számolják, na az kerül mostanság hatszázezer rénusi forintokba, pedig az profi és rendvédelmi testület számára is alkalmas: de az Átlátszónak bőven elég egy kisebb is, szóval ez nem valami méregdrága csúcstechnológia, egyenesen Langleyből vagy James Bondtól.

Honnan lehet tudni, hol jár egy hajó vagy egy repülő? Na, ehhez sem kell CIA vagy NSA. Ehhez a teljesen ingyenes Flightradar nevű oldalt (https://www.flightradar24.com/47.31,18.88/8) használjuk, ami minden és bármely civil repülőgépről megmondja, merre jár, hajókra is van ilyen, én utoljára a Majdan idején lettem figyelmes ennek segítségével egy máig meg nem magyarázott légihídra Kiev és Nyugat-Európa között. Körülbelül öt kisgép rohangált oda-vissza két napig. Mármint ugyanaz az öt, biztos menekítettek valamit. Meg is írtam, el is felejtették. Az Átlátszó munkamódszereit részletesebben pedig maga a lap ismerteti, külön írásban (https://blog.atlatszo.hu/2018/09/egy-tenyfeltaro-cikk-muhelytitkai-honnan-tudjuk-hol-nyaraltak-iden-nyaron-nagyjaink/).

Egyszerű szakmai módszerek ezek, ingyenesek vagy olcsók, nyilvánosak, ismeri is őket mindenki, aki valóban újságíró. Akkor Bordács miért nem tudott ezekről?

Hát csak azért, mert nem sajtómunkás, hanem a Fidelitas ejtőernyőse a lapnál (https://444.hu/2017/09/05/az-origohoz-igazolt-ujsagironak-ket-volt-fidelitas-politikus). Legfőbb érdeme, hogy 2016 telén megverték a Fidelitas disznóvágásán egy érdekes mondat miatt, az hangzott el ugyanis valamelyik résztvevő (nem világos, melyik) szájából a mulatozás közben, miszerint: „Na, itt van a pénz, leszopsz ennyiért?” Annyit biztosan tudunk, hogy a disznóvágáson Kerékgyártó Gábor, valamint V. Norbert, a szervezet budapesti alelnöke, és Lehoczki Ádám meg Bordács Bálint kezdett dulakodni, utóbbi kettő meg is sérült a verekedésben (https://24.hu/belfold/2016/04/14/nyomoz-a-rendorseg-a-fidelitasos-bunyo-ugyeben/).  Ezek után került sajtóvonalra az ifjú tehetség.

És alig három évvel később már tényfeltár. Tényfeltárja a tényfeltárókat.

Bordács írása csak egy dolgot bizonyít, de azt tökéletesen: a szerző mélységes, megalapozott és tökéletes járatlanságát a sajtószakma dolgaiban.

De azt legalább kétségtelenül. Sikerült egy olyan felfújt lufit írnia, sőt, kétszer is leadnia, amit nem szabad a valóság közelébe engedni, mert azonnal elpukkan.

Jobb lenne, ha inkább böllérnek állt volna.

Ahhoz talán jobban ért.

De megértem, ha fél a disznóvágásoktól: olyankor őt meg szokták verni.

Azért elmehetne pályaválasztási tanácsadásra – mert most nagyon rossz helyen van.

Nem szégyen az, Bordács úr.

Csak nehogy kiderüljön, mire is alkalmas igazából.

Szele Tamás

Igen érdekes tudományos hírt elemez ma az Index, annyira érdekeset, hogy tán érdemes tovább is gondolni. Nevezetesen azt elemzi, hogy hova tűnt boldog őseinknek mintegy 95 százaléka? Mert olyan hétezer éve bizony eltűntek eleink, vagyis, hogy nyomuk nem maradt. De azért mi itt vagyunk, akkor hogy is van ez? Egyszerűen, csak ez az egyszerű jó bonyolult.

Meg nem csak hétezer éve történt ilyen, hanem hetvenezer éve is. Arról van szó, hogy az emberiség története folyamán időnként brutálisan leszűkül a genetikai változatosság. Ezt hívjuk palacknyak-effektusnak. Van, amikor ez a népesség majdnem végzetes csökkenésével is jár, van amikor nem: és elég nehéz volt megmagyarázni, mitől tűnt el az Y kromoszóma diverzitása olyan hétezer évvel ezelőtt. Hetvenezer évvel ezelőtt egyszerűbb volt a helyzet, akkor, Afrikában valószínűleg természeti csapások miatt csökkent a Homo Sapiens lélekszáma összesen kétezer főre – és akkor nem is csak az Y kromoszóma változatossága szűnt meg, hanem általában sodródott a kihalás szélére a faj.

Aztán talpra állt, és ettől a kétezer agilis ősembertől származunk mindannyian, épp elég nagy marhaság részünkről, hogy marjuk egymást, elvégre ez egy kisebb falu, földiek volnánk mindannyian, afrikaiak, vagy mifene. De mi történhetett hétezer évvel ezelőtt? 

„A genetikusok azt vették észre, hogy a csak a férfiakban jelen levő Y kromoszóma változatossága az idővonalon a leletek korának egy jól meghatározható pontján, úgy 7000 évvel ezelőtt, hirtelen összeomlik, aztán szép lassan újra visszatér az eredeti változatossági szintjére. A csak anyai ágon öröklődő mitokondriális DNS viszont semmi hasonló kilengést nem mutatott. Ez pedig azt jelenti, hogy a férfiak létszáma drámai mértékben megfogyatkozott, miközben nőből nagyjából ugyanannyi maradt körülöttük. A statisztikákból Európában, Ázsiában, és Afrikában is kimutatható volt ez a mintázat; az adatok azt mutatták, hogy 17-szer annyi nő élt ebben az időben, mint férfi. (Index)”

Tessék? Ez vagy a faj kihalását jelentette volna, vagy akkora népességcsökkenést, aminek alapos nyoma lenne. És mitől haltak volna ki a rézkori férfiak? Járvány pusztított, ami csak őket ölte meg? Nem maradt ilyesmiről még legenda sem. Világháború volt? De mivel vívták, rézkardokkal? Klímaváltozás? De milyen klímaváltozás tizedeli meg csak a férfiakat?

Ördögöt, kérem.

Civilizáció!

Arról lehet szó, amint a matematikai modellek valószínűsítik, hogy ekkortájt jelentek meg az első városok, falvak, települések. Megjelent a mai értelemben vett társadalom, és a társadalmi struktúra. Kialakultak az uralkodó osztályok, és mivel az akkori fogalmak nem nagyon szabályozták a két nem együttélését – még Hammurabira és az ő törvénykönyvére is vagy háromezer évet kellett várni! - mindenkinek annyi házastársa volt, amennyit el tudott tartani. Aztán a nemi dominancia vidékenként változott, Jeirkóban patriarchátus volt, Harappában – ha hinni lehet a kutatásoknak – matriarchátus, esetleg Krétán is, bár a genetikai helyzeten ez sem sokat változtatott.

Az állomány leszűkült. Miért?

Azért, mert csak az uralkodó rétegek engedhették meg maguknak, hogy sok partnertől sok gyermekük szülessen. Ők bírták felnevelni az utódaikat, a földművesek vagy a rabszolgák örültek, ha jó esetben egy gyermekük született és életben is maradt – de gyakran nem maradt életben, olyan magas volt a csecsemőhalandóság. Ez a termosz-hatás előtti Kínát idézi.

Hogy mi az a termosz-hatás? Az okozta Kína túlnépesedését.

A hagyományos kínai családmodell konfuciánus alapon ugyanis az ősök tiszteletére és a sok gyermekre épül, melyek közül legalább egy fiú kell legyen, mert csak ő temetheti el a szüleit. Akit nem a fia temet el, annak Lu pokolbíró országában, a túlvilágon hét rossz lesz. Már, ha ugyan eljut odáig és nem reked itt, kísérteni. Kellett a sok gyermek, ugyanis „hagyományos” és „ősi” gyógyászat ide vagy oda, a sokból maradt életben kevés, akik aztán eltarthatták a szülőket hajlott korukban. Ebbe csapott bele a nyugati orvostudomány a huszadik században és – a termosz. Amiben a frissen kiképzett bábák vitték a meleg vizet a szülő nőkhöz, elmaradt a gyermekágyi láz, el a korai csecsemőhalál, de a kínai közgondolkodás és családmodell nem változott: és Kína elkezdett rohamosan túlnépesedni. Persze ezen a családmodell megváltoztatása sokat segített, csak hat-hétezer éves szokásokon kicsit nehéz gyorsan változtatni (különben, a javuló gazdasági helyzet miatt Kína épp készül feladni a „két gyermek” politikát, ezentúl engedélyezhetik a hármat is, ha a Jáde Császár és Hszi Csin-ping is úgy akarja).

De térjünk vissza a rézkorba. Ott tartunk, hogy a települések megjelenése okozhatta az uralkodó rétegek genetikai dominanciáját. Lévén, hogy ez hatvány szerint működik, könnyen elképzelhető – hiszen magának a nem is túl régen élt Dzsingisz kánnak is ezer ágyasától mostanra tizehatmillió genetikailag kimutatható utódja lett, lassan országot alapíthatnának. Dzsingiszida kánságot, tizenhatmillió trónkövetelővel. Tiszta Magyarország lenne. De mi következik az uralkodó rétegek genetikai dominanciájának jelenségéből?

Az, hogy a társadalmi-politikai-gazdasági hatalom iránti vágy vagy a karrierizmus nem a magas(abb)an fejlett, nyugati vagy keleti civilizáció terméke, nem is valami pszichés zavar, hanem a genetikai állomány átörökítésére való törekvésből származik. Ha király vagy, többet ehetsz, hosszabb ideig élsz, több utódod lehet, mintha földműves vagy rabszolga lennél, de a parasztnál az írnoknak vagy a kereskedőnek is több lehet az utódja.

Igen ám, de akkor az egésznek semmi köze a társadalmi fejlődéshez, berendezkedéshez, teljesen mindegy, hogy Suppiluliumas hettita király akarja leigázni az általa ismert világot vagy Napóleon viszi el a köztársaság majd császárság áldásait a monarchiákban sínylődő népeknek, Hitler kábít a fajelméletével vagy Sztálin hozza el a felszabadulást a dolgozó osztályoknak: akkor egészen egyszerűen a radikális társadalmi átalakulások pusztán a dominanciára törekvés melléktermékei. Alapvetően uralkodó rétegek kialakulásáról van szó, melyeket részben és tudat alatt a szaporodás és utódgondozás ösztöne vezet.

Érdekes lenne pár ezer év múlva egy vizsgálat arról, hogyan változott a huszadik század népirtásainak függvényében az emberiség genetikai változatossága: ki sem merem számolni, hány embert pusztítottak el módszeresen ebben a korszakban (és ne legyünk optimisták: még fognak is), de az ő utódaik már nem születtek meg.

Akkor hát győztek a népirtó rendszerek?

Nem. Ez benne a csel.

Ugyanis az egyed genetikai állománya kicsit sem határozza meg a társadalmi habitusát (másfélét sem), ugyanabból az újszülöttből válhat diktátor és válhat orvosprofesszor, földműves és szobrász: így a társadalmi rendszer iránti rokonszenv sem öröklődik. Szépen is állnánk: Egyiptomban még mindig templomokat építenének a fáraóknak, ha nem így volna.

Szóval, ez a jelenség csak annyira jó a valóságban, hogy megfigyelhetjük általa a társadalmi változások hatását a népesség összetételére és magyarázatot adhatunk a hatalom és a vagyon iránt érzett vágyra.

Nem komplex jelenség, nem társadalmi, nem is Isten kegyelméből kerül elő egyes koponyákban.

Ösztön, kérem, ösztön, nemi és utódgondozási ösztön. Ami még rárakódik: az sallang. Kell változzon, fejlődjön a társadalom, nagyon is kell – de ne feledjük, az egyik mozgatórugója ennek bizony a legprimitívebb ösztönlényünk. Akkor igazán sikeres egy társadalom, ha minél változatosabb genetikai állomány átöröklését biztosítja.

És Freud Zsigmond csikorogva megfordul sírjában.

Szele Tamás

Kérem, sok érdekes dolog történt tegnap, némelyek különösek, mások csodálatosak voltak, megint mások meglepőek, épp mulatságos nem nagyon akadt közöttük, de az hátha lesz majd ma. Forog itt keserű levében ez a kis magyar glóbusz, bezárkózva, és csak magával foglalkozik, de épp abból lesz a legnagyobb baj, ha magunkba nézünk.

Az a tűrhetetlen.

Akkor lássuk, mi szép és jó történt mifelénk, elébb a napi híreket, aztán az elméletet. Elsőbben is: négyen agyonvertek és felgyújtottak egy hajléktalant a Jászai Mari téren, azonban a rendőrség menekülés közben elfogta az elkövetőket, akik most jogilag még csak gyanúsítottak, bár az esetnek sok szemtanúja volt. Mármost, ha az illetők nem szemtanúskodnak, hanem inkább megakadályozzák az esetet, most nem tanúk volnának, és nem kéne majd tárgyalásra járniuk, de kisujjukat sem mozdították – persze, Pesten vagyunk, itt nyugodtan sétálhatna a Körúton is bárki egy ballisztikus rakétával, legfeljebb azért bírságolnák meg, mert feltartja a forgalmat. De azért nagyon.

Az ELTE könyvtárából több ezer kötetet osztanak szét a következő három napban ingyen, melyekért tumultuózus jelentekben verekednek a reménybeli olvasók – ez viszont szép tőlünk, olyant már láttak errefelé, hogy cukorért vagy iPhone-ért sorba álljanak és verekedjenek az emberek, no de könyvért? Kizökkent idő, abszurd világ.

Az álhírek elleni harc zavartalanul folyik, sajnos kéretlen segédcsapatok is érkeztek: benyújtott egy javaslatot a Parlamentben Jakab Péter jobbikos országgyűlési képviselő, amellyel azt szeretnék elérni, hogy ne kaphassanak állami hirdetést a hazugságon kapott híroldalak. A képviselő azt mondta: indítványa lényege, hogy azon orgánum, amelyről egy adott évben legalább három jogerős bírósági ítélet mondja ki, hogy hazudott, hazugságot terjesztett, a következő évben semmilyen formában ne juthasson állami pénzhez. Sőt, nem csak nem juthatnának állami pénzekhez, hanem büntetésként a korábbi állami támogatások kétszeresét kellene kifizetniük.

Akkor itt álljunk meg egy szóra. Van valamije ennek a menyasszonynak, ami nem szériatartozék. Ugyanis ez a javaslat igen szép, termetre sudár, mint a jegenyefa, pillantása szelíd, orcája fehér, mint a patyolat, csak éppen a természetje kicsit csapodár neki. Ne essünk bele a csapdába, ne csábuljunk el: másra és ennél sokkal többre van szükség. Nem lehet nem észrevenni, hogy ezt a törvényjavaslatot a nyomtatott és elektronikus kormánymédiára szabták, ami bizony hazudott, mint a vízfolyás, és nem számos, de inkább számtalan esetben ezt bíróság is kimondta róluk – vannak lapok, műsorok, amik külön kötetben, félbőr kötésben kéne kiadják az idei összegyűjtött helyreigazításaikat.

Hazudtak a Jobbikról is, hazudtak másokról is, azt lenne nehéz összeszedni, kiről nem hazudtak.

Csakhogy az ő tevékenységüket a mostani törvények már szabályozzák! Éspedig elég alaposan, Jakab képviselő csinosan hangzó javaslata tulajdonképpen csak a mostani szabályozás szigorítását jelentené, eléggé röhejes módon különben, mert a sajtót az állam nem csak úgy tudja támogatni, hogy „nesze, fiam, száz arany, aztán jót mondjál felőlem”, ha nem kapnak állami hirdetéseket, nem halnak éhen, nem fognak a sarkon lejmolni: kapnak majd kormányközeli cégektől hirdetést, amennyi kell. Emlékszem, még az ántivilágban, a G-nap előtt, mikor a Közgép még kormányközeli volt, a Népszava kapott egy darab kolumnás hirdetést tőlük: öt hónapig élt az egész szerkesztőség abból az egyből. Szóval, ez a törvényjavaslat ugyan látszólag a kormánymédián csattanna, de nem szólna túl nagyot, nem fájna nekik különösebben. Arról nem is szólva, hogy az igazi, nagy, iparszerű álhírterjesztők nem kapnak semmiféle állami támogatást, legalábbis hivatalosan nem, nekik még a tulajdonosi struktúrájuk is homályos, a gazdálkodásuk nemkülönben: őket nehéz lenne kibírságolni a világhálóról. Zsandár kell ide, emberek, perzekútor, nem könyvelő. A könyvelő meg a fiskális kevés ehhez munkához – ahogy kevés és gyenge Jakab képviselő javaslata is. Annyira kevés, hogy ezt akár még meg is szavazhatnák, nem ér ez semmit, bár nem fogják elfogadni ezt sem. Annyiban viszont vigasztaló jel ez, hogy az álhírek elleni harc és általános ellenszenv már markánsan megjelent a köztudatban: lám még a képviselők is megpróbálják meglovagolni.

Attól azonban nem tartok, hogy lovaglási kísérleteken túl tenni is akarnának bármit. Meg aztán, ha ezek az emberek tesznek valamit a sajtó ügyeiben, az Isten kegyelmezzen a sajtónak.

Ők nem fognak.

Amint nem kapott kegyelmet az egyébként nem különösebben lázadó szellemű Századvég sem: a legújabb száma nem jelenhetett meg, a benne lévő, már egy éve megrendelt tanulmányokat elvileg az internetről is levették, a gyakorlatban viszont mindenki azt olvassa, mert kering a világhálón a nyomdai példány .pdf-verziója, egyszóval olyan olvasott még sosem volt ez a szaklap, mint most, hogy betiltották. No, de miért tiltották be?

A HVG úgy értesült, hogy Bod Péter Ákos tanulmánya miatt, mely a „Bérek, profitok és járadékok harca – magyar szemmel” címet viseli. Maga a szerző is panaszolja, miszerint „Fél év után most visszakapta az írását egy levéllel, amelyben a szerkesztőség azt magyarázza, koncepcióváltás történt, az írást nem hozzák le. Vagyis gyakorlatilag visszadobták az írását: ilyen az elmúlt 25-30 évben nem nagyon történt.” (HVG)

Mindenesetre meglepő a történet, Bod Péter Ákos viszonylag kevés anarcho-szindikalista tanulmányt írt mostanáig, egészen pontosan egyet sem és ez sem az. Mindjárt belenézünk, de előbb lássuk a főszerkesztő levelét, melyet a lap betiltása alkalmából intézett a munkatársakhoz. 

„Tisztelt Szerzőnk!

2018.09.17-én a Századvég folyóirat szerkesztősége megbeszélést folytatott Barthel-Rúzsa Zsolttal, a Századvég Alapítvány elnökével, aki tájékoztatott bennünket arról, hogy az Alapítvány a továbbiakban nem kíván velünk együtt dolgozni, és a folyóiratnak új profilt szán. Elnök úr a jövőre vonatkozó elképzeléseket nem fejtette ki, csak arra utalt, hogy a lap feladata a kormány irányvonalának támogatása lesz. Az új szerkesztőségről nincsenek információink.

Elkészült és a folyóirat weboldalán és facebook oldalán is hozzáférhető volt utolsó, 88. számunk, mely a Járadék hívószó köré szerveződött. Ez időközben eltávolításra került. Érdeklődésünkre azt a választ kaptuk, hogy a számban olyan tanulmányok is megjelentek, amelyek nem egyeztethetők össze az Alapítvány szellemiségével. Nem kaptunk tájékoztatást arról, hogy ennek a lapszámnak mi lesz a további sorsa. Hasonlóképpen bizonytalan a '68 és a Mesterséges intelligencia hívószavak köré szerveződő, jelenleg szerkesztés alatt álló számok sorsa, és bizonyosan nem jelennek meg az Ellenzék/ellenállás, Szekfű, Kereszténydemokrácia, Demográfia, Jövőkép témákban tervezett számaink.

Mivel a szerkesztőség és az Alapítvány közötti munkakapcsolat azonnali hatállyal szűnt meg, így sajnálatos módon a beküldött illetve bekért kéziratok megjelentetéséről az egykori szerkesztőség már nem tud dönteni. A kéziratok sorsa felett természetesen Önök rendelkeznek, ugyanakkor a szerkesztőség nevében ezúton is elnézésüket kérem az okozott kellemetlenségekért, hiszen az előállt helyzet méltánytalansága Önöket érinti leginkább.” (Index)

Hát, ez bizony úgy hápog, mint egy betiltás, úgy repül, mint egy betiltás, úgy úszik, mint egy betiltás, mert betiltás és megszüntetés is. De hát miféle pokoli, luciferiánus eszmék voltak abban a tanulmányban, hogy mennykövekkel kell agyonzúzni még a lapot is, ahol nem jelent meg? (Munkahipotézisnek fogadjuk el, hogy ez a tanulmány verte ki a biztosítékot, és nem valamelyik másik, mondjuk a Szelényi-Mihályi írás). Kérem, én áttanulmányoztam, és van egy olyan érzésem, hogy a szerzője után én vagyok a harmadik ember, aki olvasta: az első a főszerkesztő kellett legyen, a második az, aki betiltotta, a harmadik meg én. Bár abban nem vagyok halálbiztos, hogy a második olvasta-e egyáltalán. Persze, mostanra, a tiltásnak köszönhetően már mindenki forgatja, de mikor tegnap nekiestem, még bizony harmadik lehettem a sorban.

No, akkor lássuk, mi ebben az a nagyon veszélyes? Tessenek megkapaszkodni: szinte semmi. Vannak benne enyhén, szelíden kormánykritikus gondolatok, például:

„De mi van akkor, ha a domináns szereplő állami versenykorlátozás révén jut járadékhoz? Ekkor hiába szeretne új versenyző belépni az extranyereséget adó piacra.”

vagy:

„A kizárólag közjót követő állam feltételezése azonban naivan ideális eset: a tényleges kormányzati viszonyok között sűrűn előfordul, hogy az állam (kormány, politikai vezetés) olyan szabályzást tart fent, amely mellett adott gazdasági szereplőknél rendszeres és tartós járadékjövedelem keletkezik. Ha egy tisztviselő részesül ebből a profittöbbletből (amely többlet, tehát ha nem keletkezne, és csupán normál profit maradna, attól még a gazdasági szereplő folytatná nyereséges tevékenységét), akkor más erkölcsi megítélés alá esik a helyzet: korrupcióról kell beszélnünk. A gazdasági szereplő részéről az ilyen helyzetre törekvés a járadékvadászat. Még súlyosabb az ügy, ha maga a kormányzat tudatosan teremti és tartja fent a járadékot eredményező helyzetet, majd közhatalmi eszközeivel saját céljaira elvonja az így előálló extraprofit nagy részét (rent extraction).”

esetleg:

„A kis termelékenységű és így magasabb bérek fizetésére nem képes, elégtelen felhalmozási kapacitású KKV-szektor, valamint a csak vontatottan modernizálódó állami vállalati szektor foglalkoztatja ma is a magyar munkaerő (és a szavazótábor) kétharmadát. Az életszínvonal-várakozásoknak a magyar piacgazdaság csak rövid időszakban (1998 és 2005 között) tudott valamelyest megfelelni – és ismét csak külföldi eladósodás mellett, a szerkezeti modernizációs elhalasztva, mintegy
reprodukálva a kádári tévutat. 2006-tól leállt az érdemi növekedés, majd egy nagy (2009) és egy kisebb (2012) recesszió következik, amelyek nyomán a magyar növekedési pálya a térségi norma alá csúszik. A 2010-ben belső ellensúly nélküli hatalmi helyzetbe kerülő politikai erő az addig követett pálya minden lényeges elemét másra cserélte, mivel erőforrás-centralizálás révén kívánta új növekedési pályára állítani a gazdaságot.”

De ennyiért nem, hogy betiltani nem érdemes valamit, még megsértődni sem illenék, ugyanis ezek tények. Magát a tanulmányt nem elemezném, megteszik majd helyettem mások, számosan, ezt annyian fogják megszakérteni, hogy hozzá képest Mao elnök három állandóan olvasott cikke vagy a Tízparancsolat elfeledett, akkád nyelvű, agyagtáblára vésett népdaltöredék lesz. Legyen elég a tartalomról annyi, hogy a szerző kimutatja, miszerint a munkabérek GDP-n belüli aránya monoton csökkenést mutat (nem csak nálunk, hanem a teljes térségünkben is) és míg az árak lassú, de növekvő tendenciát mutatnak, a befektetett egységnyi tőke profitrátája mégis növekszik. Ebből messzemenő következtetéseket lehet levonni, melyeket azonban még ő is csak részben von le, én meg egyáltalán nem fogom megtenni, éljenek meg a kollégák is valamiből.

Azonban hogy emiatt minek kellett a lapot is eltüntetni, az rejtély – marad az én megoldásom, vagyis hogy nem olvasta az sem, aki betiltotta.

Azért sok van, mi csodálatos.

Ha valaki azt mondta volna nekem tíz éve, hogy ötven éves fejjel Nepálban fogok jakot terelni a behavazott hágókon keresztül, vagy tőzsdeügynök leszek Hájderábádban, némi fenntartásokkal ugyan, de hittem volna neki, az élet ugyanis kiszámíthatatlan és tele van meglepetésekkel.

De ha azt mondta volna, hogy Bod Péter Ákos „ellenzékiség” miatt betiltott tanulmányát olvasom majd az éji homályban GDP-ről és profitrátákról, elküldtem volna az őt megillető éghajlatra és sűrűn emlegettem volna laza erkölcsű nénikéjét, aki köztudomásúan a sanghaji Bundon volt bártáncosnő és japán tiszteket szórakoztatott

Azt hiszem, ez volt a tegnapi napban, legalábbis számomra, a legmeglepőbb.

Szele Tamás

Kérem, ma sötét, hideg mélységekbe ereszkedünk: egyenesen a magyar álhírgyártás Marianna-árkába igyekszik tengeralattjárónk, tessenek felkészülni bármire. Ezeket a szférákat már ismeretlen szörnyetegek lakják, egyesek dögevők, mások egyszerűen csak tolvajok: illetve, a kettő gyakran átfedi egymást. Acélozzák meg szívüket, kezdődik a merülés.

Persze, a keszonbetegség reális veszély, javasolnék az alászállás előtt egy enyhe nyugtatót vagy még inkább egy féldecit. Ha az utóbbi mellett döntenek, ne rakják el az üveget, szükség lehet még rá. Szóval: feldübörögtek a motorok, megteltek a víztartályok, indulunk.

Hogy az elején kezdjem, ennek az írásnak a megszületését a Fakepalm csoportnak köszönhetjük, az általuk kinyomozott információkat fogom felhasználni benne, természetesen az ő engedélyükkel. Társadalmi szempontból hihetetlenül fontos nyomozó munkát végeznek ezen a szakterületen, legyünk őszinték, az illetékes szervek helyett, ugyanis azok, ha számítógépes bűnözésről, csalásról hallanak, rendszerint csak néznek, mint Rozi a moziban. (Egyes esetekben tilos is internetet használniuk a nyomozásban, ami a világhálós bűncselekmények felderítését némiképp hátráltathatja).

No, hogy vágjunk a média résébe: három fő rejtélyt nevezhetünk meg az álhírlapokkal kapcsolatban, illetve még egy negyediket is. A három Nagy Kérdés:

• ki szerkeszti

• ki terjeszti

• ki írja

ezeket?

A negyedik:

• miért hagyják ezt a pofátlan szélhámosságot?

Akkor menjünk sorban.

A szerkesztők neve megvan, a Fakepalm kiderítette: tulajdonképpen egy jól behatárolható körről van szó, néhány emberről, amelynek egyes tagjai családi kapcsolatban is állnak egymással. Neveket – most még – nem mondanék, de megvannak: akit nagyon érdekel, egyet mindenképpen megtalál az Indexben, a „Hírhedt magyar kamuhíroldal-hálózatot lőtt le a Facebook” című, június huszonhetedikén megjelent írásban. Éspedig azért nem írom le N. Erika teljes nevét (aki időközben Kiss Adél néven is tevékenykedik), mert unnám a pert, amit már a Fakepalm ellen is próbál indítani. Van jobb dolgom is, mint sajtóper tárgyalására járni.

Illetve, ő azt állítja, "a hamis vádak széles körben elterjedtek, és ezáltal jó hírnevemben károkat okoztak, személyem maradandó sérüléseket szenvedett, jogi lépésekre szántam el magam." Csak tessék, ugyanis ez egy polgári peres eljárás, tulajdonképpen a jó hírnévhez való jog megsértéséről. Mármost a bizonyítási eljárás során óhatatlanul fény fog derülni arra, hogy maga a felperes hány alkalommal és milyen nagy mértékben sértette meg mások jó hírnévhez való és személyiségi jogait, ily módon tehát ellenkereset esetén – melyre bátorítanék mindenkit hasonló esetben, habár hozzá kell tennem, nem vagyok jogász – mikor is a mostani felperes válik alperessé, nem lesz szükség bizonyítási eljárásra az elítéléséhez, ugyanis az már egyszer lezajlott egy másik eljárás folyamán. Tehát, ha N. Erika pereskedik, lelke rajta: saját sírját ássa vele. Illetve a sajátját és a bűntársaiét. Akinek vaj van a fején, ne sétáljon a napon.

Tehát a mostani álhírhálózat szerkesztőinek neve ismert, különben nyomozás is folyik ellenük, ugyanis csalássorozat vétkével lehet őket gyanúsítani, majd a vizsgálat mindent kiderít. Akkor térjünk rá a következő kérdésre.

Ki terjeszti az álhíreket?

Tessenek megkapaszkodni: maguk, kedves olvasók. Az online sajtó terjesztésének semmi köze a print alapú „előfizetés-újságárus-rikkancs” szentháromsághoz. Az online sajtó spontán terjed, megosztás útján, csak épp nem tetszenek számolni az algoritmusokkal. Mondjuk méltóztatnak látni egy írást a „bombahirek.me” oldalon „Bömbike megettte a reaktormagot és azóta zölden világít a szellentése” címmel, és mivel ez nem mindennapi eset, meg tetszenek osztani, anélkül hogy utánanéznének, honnét származik, mennyire hiteles. Ez önmagában, jogilag eshet vétség kategóriájába, de most ne jogászkodjunk, vegyük az IT-részét a dolognak.

A Facebook – de a Google is! - úgy van összerakva, hogy megjegyzi a felhasználó által megnyitott és megosztott oldalakat, abból a meggondolásból, hogy hatékonyabban, személyre szólóan juttassa el a hirdetéseket a felhasználókhoz. Merthogy a hirdetésekből él. Én például nagyon szeretem a repülést, mint magánember (nem, nem vagyok sem pilóta, sem sportrepülő, anyagi és egészségügyi okok miatt, bár egy Ancsa kettest valószínűleg nem törnék össze landoláskor sem), minden reggel két harci gép fotójával köszönök be és minden este ugyanígy búcsúzom a Facebookon. Nincs is olyan repüléssel kapcsolatos reklám, legyen szó makettről, repülőjegyről, szimulátorról vagy bögréről, ami ne találna meg. Ez ilyen, ennek ez az ára, sokat segít a reklámblokkoló, ha nem is old meg mindent.

Azonban most nem rólam van szó, hanem Átlag János egységsugarú felhasználóról, akit megragadtak Bömbike zölden fénylő bélgázai, megosztotta őket ismerőseivel és – amennyiben nyilvános volt a megosztás – ismeretleneivel is. Átlag János másnap is fog látni a hírfolyamában egy-két anyagot a bombahirek.me-ről, mondjuk azzal kapcsolatban, hogy repülő csészealjjal loptak ATM-et egy budaörsi bevásárlóközpontból, azt is megosztja, aztán harmadnap is kap, negyednap is, hiszen az algoritmus megjegyezte, hogy ez a hely őt valamiért érdekli, tehát kedveskedik a felhasználónak az új témákkal. Egy kis idő és sok megosztás után Átlag János az álhírek profi terjesztője lesz, és közben végig azt hiszi magáról, hogy ő csak olvasgat, néha osztogat, holott két kézzel tömi a pénzt az álhíroldalak tulajdonosainak a zsebébe.

Vegyük akkor a harmadik kérdést.

Ki írja az álhíreket?

Még nagyobb kapaszkodást kérek: részben a szerkesztők, részben önök, olvasók. Csak nem tudnak róla. A Fakepalm kimutatta, hogy a hírhiéna szerkesztők ártatlan, civil emberek posztjait emelik ki különféle csoportokból és vagy változtatás nélkül, vagy csak kevés változtatással faragnak belőlük könnygerjesztő rémhíreket. Vegyünk egy példát.

A „Pesten hallottam” nevű csoportban megjelent egy poszt, amiben egy hölgy jogosan felháborodott, mert ittas emberek leöntötték sörrel.

„Ma azért sírtam mert egy nagyon jó barátnőm színpadon játszott egy nagyszerűen megírt szerepet. De ebben a pillatban azért sírok, mert a Király és Kazinczy utcához közel levő kocsma utcára eső részén páran ma úgy gondoltak hogy mekkora poén lesz engem leönteni sörrel. Persze én hülye hagytam. A szerencsétlent Pesten leöntik azért mert más. Mert nincs haja. Mert (bar ezt nem tudtak, de nem is kérdeztek - kemoterápiás kezelés miatt kihullott az összes.) Pesten ezt nem szabad megtenni. Az egyetlen dolog amit Pesten az ember tehet az az amit a Rendőr a Zsinagógánál javasolt: Menj haza bömbölni, nekem erre most nincs idom. 
Csodás a budapesti nyaralás.”

Felháborító, valóban az: de még felháborítóbb, hogy a tudasfaja.club azonnal lecsapott a posztra, engedélykérés nélkül, mint kondorkeselyű a derült égből, kiemelte betűhíven, és saját anyagként közölte, maximum annyit tett hozzá, hogy megjelölte forrásként az adott csoportot. Az érintett pedig magyarázkodásra kényszerült. Itt látható, nem csalás, nem ámítás, illetve dehogynem az – épphogy csalás emberek posztjait lopkodni az engedélyük nélkül.

És nem egy ilyen eset van, hanem ezer, amint a Fakepalm bemutatja.

Szöveg lopott, kép lopott, csak a kassza csörög, de az hangosan. A dolognak az a mechanizmusa, hogy a megható, felháborító vagy különleges hírért mindent megtesznek, a törvénysértés riasztja őket a legkevésbé, az a lényeg, hogy jöjjön a reklámbevétel – a hazugsággal, csalással, lopással összekalapált, híroldalnak hazudott mocsokból. És jön: az AdSense-hirdetések fénykorukban, a nagy nyári bukta előtt havi tíz-tizenkétmilliót hoztak a konyhára, ami három-négyfele osztva sem vilamospénz. 

Most, hogy a Facebook letiltotta a régi álhír-birodalom nagy részét, a visszaépítés periódusában vannak, azért is használnak különösen erős eszközöket, ennek köszönhető az Orbán Ráhel-skandalum is. Megjósolom, hogy rövidesen még durvább botrányokat fognak kirobbantani.

És akkor jön a plusz kérdés.

Miért hagyják ezt a pofátlan szélhámosságot?

Azért mert a kismacska szőrös és nem borotválkozik, mondaná Kocka barátom kamaszkoromból. Azért, mert egyfelől a jog- és törvénysértés ténye kétségtelen, másfelől a nyomozó hatóságok eszközei behatároltak, ilyen típusú bűncselekményekre nincsenek is kellőképpen felkészülve. Jogilag is nagyon kényes volna ezt az ügyet végigvinni, bár muszáj lesz majd: polgári jogi keresetekkel lehet tenni ellenük, csak mindig újra fogják kezdeni, amint most is. De hát a rémhírterjesztés nem bűncselekmény? Dehogynem, csak éppen a meghatározása szerint:

„Aki közveszély színhelyén nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt – vagy való tényt oly módon elferdítve – állít vagy híresztel, amely alkalmas az emberek nagyobb csoportjában zavar vagy nyugtalanság keltésére, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” (Btk. 270 §)

Ennek az egyik alpontja a közveszéllyel való fenyegetés is, csakhogy ez kizárólag abban az esetben lenne alkalmazható, ha a bíróság kimondja, hogy Magyarország teljes területe közveszély színhelye. Ugyanis a bűncselekményt folytatólagosan követik el, és az ország teljes területén. Határon túl is tulajdonképpen, csak ott nem hatályos a magyar jog.

Szóval, érdekes egy per lesz ez, ha eljut a peresítésig, ígérem, tudósítok majd a tárgyalásokról. De egyébként az álhírlapok és álhírek terjesztése nagyon is egybevág a kormány „post-truth” céljaival, melyek közé tartozik minden hírforrás hiteltelenítése, főleg a valódiaké – csodásan a kezükre játszanak ebben az álhírlapok. Születhet még törvényjavaslat az online sajtó szigorú szabályozásáról.

Tehát, összefoglalva:

Ha nem tetszenének állandóan nyitogatni, olvasgatni az álhíreket.

Ha nem tetszenének állandóan osztogatni az álhíreket.

Ha szöveg vagy kép lopása esetén azonnal jelentenék ezt a közösségi oldalnak és hivatalos feljelentést is tennének

akkor nem lenne álhírhullám.

Így lesz, még jó sokáig.

Itt tartunk pillanatnyilag.

Utazásunk véget ért, a keszonbetegek fáradjanak a túlnyomásos kamrába.

Szele Tamás

Maul halten und weiter dienen, pofát befogni és tovább szolgálni – mondja Svejk, és most, egy hónap tűzszünet után a kultúrharc katonái is ezt idézik. Fáradtan emelik fel újra a Mannlicher gyorstüzelőt, ellenőrzik a tárat, fejükbe húzzák az acélbilit, prófuntot faszolnak, bemásznak a lövészárokba és a nyári szünet után kezdődik újra a dicsőséges csihi-puhi.

Dub hadnagy vezeti a rajt.

És megvédi Biegler kadétot, bár utálja. De miért kell megvédeni a lelkes, túlbuzgó kadétot? Nagy annak a sora, félek, a hátország népe már el is felejtette. Szóval, az idei nyár a kiélesedő kultúrharc jegyében telt, csak úgy röpködtek a nehézlovassági sértések és intrikák, komoly potentátok széke került veszélybe és nemzeti nagyságnak számító írókat hülyéztek le, intézményeket neveztek ki az anarchizmus fellegvárának a Magyar Idők „Kinek a kulturális diktatúrája” című cikksorozata miatt.

Írta Szakács Árpád verse.

Ez tizenhárom részen keresztül sarabolta és tépázta az állítólag most is dúsgazdag és monopolhelyzetben lévő „balliberális kultúrelitet”, amely ugyan nem gazdag, és helyzetét is a „monopol” helyett a „tragikus” jelző illetné meg, de hát mit csináljunk: így megy ez kulturális forradalom idején, mikor a vörösgárdisták fellázadnak az egyébként hatalmon lévő Mao elvtárs mellett, és mindenkit elpusztítanak, aki semmit sem tett Mao elvtárs ellen. Szóval, nem egyszerű ügyek ezek, tény, hogy Szakács mesternek igenis sikerült némi győzelmeket elérni a hadjáratával, az MNB egy kultúralapítvány támogatása miatt vizsgálatot indított, egy diákverseny szervezőjét is elbocsátották, de hát ezek csak csatározások, a Nagy Ütközet meg sehol. A diadal napja majd akkor jön el, mikor ökrös szekéren kiviszik az összes tehetséges embert a Vérmezőre és Szakács Árpád meg Gajdics Ottó a fejüket veszi. Addig viszont meg kell vívni ezt a – harcászati szempontból másnak nem mondhatnám – lövészárok-háborút. Türelem kell hozzá.

A hadmozdulatokról most nem számolnék be részletesebben, tény, hogy Przemysl elesett és Doberdónál is komoly csaták voltak már, mikor is augusztus végén hirtelen elhallgattak a fegyverek.

Ennek több oka is lehetett, az egyik rögtön az, hogy a cikksorozat tizenharmadik részében Szakács mester igen nagyokat lőtt mellé: azt próbálta meg bizonyítani, hogy a kereskedelmi és állami rádiók továbbra is előnyben részesítik a balliberális előadókat, miközben a kormánybarát énekeseket elhallgatják. Ez a tár nagyon besült: túl azon, hogy képtelen vagyok elképzelni egy balliberális fisz-moll hetest, szemben egy jobboldali-konzervatív desz-dúr bővített hatossal, az írásban említettek többsége, köztük Tóth Vera is kikérte magának, hogy őt politikával egyáltalán kapcsolatba hozzák – mint kiderült, Szakács mester érthet sok mindenhez, de a zenei szerkesztésről halvány segédfogalma sem volt.

Én személy szerint nem hittem, hogy a kudarc bátorította el aranytrollú szerzőnket, tapasztalatom szerint az ilyesmi a szorgalmas, elkötelezett és küldetéses dilettánsokat sosem zavarja: úgy vannak összerakva, hogy csak a tábori tüzérség legyen képes őket megsérteni, és az sem nagyon. Míg én a fegyvernyugvást annak tulajdonítottam, hogy a front parancsnoka egyszerűen elment rendes évi szabadságát tölteni, a HVG más következtetésre jutott: ők úgy gondolták és ami ennél súlyosabb, úgy is informálták őket (talán félre), hogy a kultúrkampfot maga Orbán Viktor állította le a kötcsei pikniken, mivel túl sok kárt okozott volna baráti csapatokban is.

Hát igaz, ami igaz, ilyen a csőcselék fegyverben, veszélyesebb a saját szövetségesekre, mint az ellenségre, csakhogy a jelek arra mutatnak, hogy a HVG kiváló kremlinológiával megírt elemzése téved.

Sőt: még az is lehet, hogy nem téved!

Na, ez meg hogy lehet?

Csak úgy, hogy közben beindult az élet. Egyfelől, a CÖF egyik beszélgetőestjén Gajdics Ottó többek között közölte, hogy:

„A hvg.hu rossz információkkal rendelkezik, Orbán Viktor ugyanis épp arról beszélt Kötcsén, hogy nem kell betojni, ha vitáik vannak egymás között, és ezeket le kell folytatni. És Szakács sorozata is megy tovább, pár hetes szünet után szombaton jön majd az új rész, és „nagy balhé lesz belőle”, tette hozzá Gajdics. Szakács külön is kitért arra, hogy odalett az újságírói etika, hiszen őt nem is kereste meg a hvg.hu, enélkül írtak a félreállításáról.” (444) 

Nocsak. Akkor most mit mondott Orbán Viktor és mit nem? És honnan nem tudjuk ezt?

Ezekre a kérdésekre nincs válasz, viszont a tegnapi Magyar Idők újból támadásba lendült. Először reggel mennydörgött egyet a főszerkesztő, miszerint csak azért is és dafke megjelenik a sorozat következő része:

„Mivel nem rendelkezünk biztos információkkal arról, Orbán Viktornak miből és kiből lett elege (sejtéseink persze vannak), csak annyit mondunk most, hogy a Magyar Időknél valóban megértették, amit Kötcsén mondott, így a hvg.hu híresztelésével szemben a sorozat szombati lapszámunkban folytatódik a tizennegyedik résszel. És előre szólunk, továbbra sem terhelnénk a miniszterelnököt cikkeink időzítésének és ütemezésének fáradalmaival. Van neki elég dolga, nekünk pedig vannak kiváló szerkesztőink.”

No, ha harc, hát legyen harc. Ugyan nem okos tábornok, aki kürtszóval hirdeti a csatamezőn, hogy „ki fogjuk ám vontatni az ágyúkat, ide meg ide”, mert az ellen még odalő, de a Magyar Idők katonásdit játszik. Hát megszólalt az a Kövér Berta, az a cikksorozat?

Meg ám. És körülbelül azt mondta: „pfff...”

A rettentőnek beharangozott írás lényegében véve szakmai kudarcnak nevezhető, arra épül, hogy Bárdos Deák Ágnes egyik lemezét támogatta a Nemzeti Kulturális Alap – számtalan más lemezzel egyetemben! - és a művésznő mégsem csókol kezet ezért a kormányzatnak. Hát első sorban is: emlékeim szerint Sütő András és Kányádi Sándor köteteit is a szocialista Románia könyvkiadói adták ki, ők mégsem írtak hálából ódát Ceausescuhoz, sőt, nyugodtan mondhatjuk, hogy az ellenkezőjét tették. Göncz Árpád, Konrád, Spiró művei is az állami könyvkiadás gondozásában jelentek meg, ők sem nyaltak érte talpat.

Igaz, van ellenpélda: Csurka és Csoóri bizony meghálálták a közléseket, Csoóri például igen szép versikét írt Rákosihoz, Csurka meg egyenesen nyomtatásban tett hűségesküt a szocialista rendszer mellett. Sőt, ránk maradtak munkásőr-egyenruhás fotói is, habár ilyen képeket Bencsik Andrásról is tudnánk mutatni.

Egyszóval, azt értem én, hogy Szakács példaképe Csurka és Csoóri, de ha nem várunk hálát Konrádtól, Göncztől, Sütőtől, csak azért, mert megengedték a kötetük megjelenését, ne várjunk Bárdos Deák Ágnestől sem: a kötet és a lemez arra való, hogy megjelenjék. Az államnak meg kötelessége támogatni: ha az állam olyan kiváló, hogy lepereg róla a kritika, a kiadott anyag úgyis a kereskedő nyakán marad, mert nem fogják venni az emberek. Ha meg nem pereg le róla a kritika, tán nem is olyan kiváló.

Röviden: a seggnyalás opció, nem kötelesség.

Legalábbis normális országokban.

Egyszóval, szánalmas kis jobboldali sivalkodás ez, abszolút értékén nézve, amit Szakács Árpád prezentál nekünk. Igen, sivalkodás – az ő kifejezésüket használom, hadd fájjon egy kicsit. De mi állhat emögött?

Mint a legújabb kori kínai történelem ismerője, meg kell osszam egy szörnyű gyanúmat. A Vörös Gárda fellázadt, a hungvejpingek már nem a központi utasításoknak engedelmeskednek és most saját forradalmukat vívják, Mao elvtárs nevében, de az ő engedélye nélkül.

Mármost, ahogy én ezt a mi kis Maónkat ismerem, csak akkor és addig fogja tűrni ezt az ő nevében szervezett zendülést, amíg van belőle valami haszna. Amint egy csepp kára származik – és lehet ez a kár akármiféle! - úgy csap oda a rendetlenkedő vörösgárdistái közé, hogy izom szakad, csont törik, tengerbe hajítja az elszabadult hajóágyút.

A mai kultúrharcosok meg majd hiába mondják, hogy az igazi vörösgárdista még akár Mao elvtárstól is megvédi a maoizmus eszméit: maximum a munkatáborban mondogathatják.

Lehet ennek a kultúrkampfnak még olyan vége, hogy mindenkit hazazavarnak a rohamcsapatból: kit a földekre, rizset vetni, kit a balettba, ugrálni.

De egyelőre messze még a vég, legyen dicstelen, dicsőséges vagy semmilyen. Egyelőre hasalnak a gyalogosok a sáros lövészárokban és lövik egymást.

Nyugalom, a helyzet változatlan.

Szele Tamás

Kedves gyerekek, tegnap és tegnapelőtt a gyakorlatban tanulmányoztuk az álhíreket, a nekik kedvező időjárásnak és csillagállásnak köszönhetően, ma még korán van ahhoz, hogy a réten kergessük őket hálóval, tartunk szépen egy elméleti foglalkozást. Mondjuk hiába tartjuk, mert egyik fületeken be, a másikon ki, fél óra múlva elfelejtitek, de mégis, hátha megragad valami.

Á, úgysem fog.

Azért csak lássunk neki.

Tehát, tegyük fel azt az alapkérdést, ami minden olyan olvasóban felmerült már, aki nem hisz el mindent a világon, amit elé tesznek: végül is mire jók az álhírek?

Kedves gyerekek, az álhírek szimbióták, szoros közösségben élnek az anyagi haszonnal, a hírnévvel, a hiszékenységgel, a politikával, ha kell és nagyon súlyos károkat okoznak az emberi szervezetben. Konkrétan életképtelenné teszik. Az emberi társadalom jó bonyolult valami, ahol minden mindennel összefügg, és arra épül, hogy tagjai legalább minimális logika szerint viselkednek, ok-okozati alapon, megkülönböztetik a hasznosat a haszontalantól, prioritási rendszerük van, egyszóval felnőttek. Rájuk lehet bízni a felmerülő feladatokat. Megoldják, legalábbis többnyire.

Ezt az oksági rendszert fertőzi meg az álhír, magának az oknak a meghamisításával. Hiszen nyilvánvaló, hogy ha például éhes vagyok és tele a hűtő, akkor eszem. Ámde ha az álhír azt mondja, hogy a hűtött étel daganatos megbetegedéseket okoz, akkor nem eszem. De továbbra is üres a gyomrom, tehát lemegyek a sarki pizzáshoz, és ott zabálok. Ki járt jól? Én azt hiszem, hogy jól jártam, hiszen nem betegedek meg, azonban igazából a pizzás nyert az üzleten. És ha nagyon mélyen elhiszem az álhír-maszlagot, akkor egyrészt kidobom a hűtőmet (tehát rosszul jár a környezet) másrészt mindig a pizzásnál fogok enni, ő tehát nagyon jól jár. Életem végéig nála fogok költeni, ott hagyok egy vagyont. Kivéve, ha valami miatt bezár. Mert akkor én járok az eddiginél is rosszabbul, hiszen éhen halok.

És ehhez az egészhez csak egy ügyesen megfogalmazott és terített álhír kell. Ha meg nem csak én hiszem el ezt, hanem százezrek és milliók, akkor a pizzás gennyesre keresi magát.

Na, akkor tegyünk a pizzás helyére egy tetszőleges politikai pártot, a pizza helyére egy tetszőleges ideológiát. Jé, de ismerős... ezt hívjuk propagandának. Ne tedd ezt vagy azt, ne is kacérkodj a gondolattal, mert jönnek a pomogácsok, ellenben válaszd a pizzát, és minden rendben lesz, míg a pizzéria nyitva van. Tehát neked nem csak az az érdeked, hogy dolgozz, mivel pénzbe kerül a pizza, hanem arról is gondoskodni kell, hogy maga a vendéglő be ne zárjon, ha számlagondjai vannak, kifizeted, ha koszos, felsepred... Közben az alapállítást, vagyis hogy a hűtött étel rákot okoz, senki sem vizsgálja, aki mégis, arra ráfogják, hogy a pomogácsok ügynöke.

Ez idáig rendben van, de miért hisszük mi el ezt a tételt? Azért, mert 1. rengeteg, bár névtelen forrás sulykolja, 2. állítólag népszerű emberek mondják, 3. ezek a források és ezek az emberek általában úgy gondolkodnak, mint mi, azt szeretik és azt utálják, amit becses személyünk, így aztán könnyen egyetértünk velük. Hogy aztán esetleg az illetők soha nem beszéltek erről és a források hazudnak?

Azt mi már nem fogjuk elhinni.

Ugyanis eddigre már elhittük az alaptételt, és az emberi természet olyan, hogy utálja beismerni, ha hülye és hiszékeny volt. Ha orbitális baromságokat állítunk, amikben nyilvánvalóan nincs igazunk, azt is úgy hívjuk, hogy „volt egy vita a kérdésben”. Dehogy volt az vita, hülyék voltunk, csak ezt nem ismerjük be.

Mármost, nem is azzal van a baj, ha a pizzás megfizeti a sarki kocka srácot, egy kis plusz forgalom reményében. Azzal van a baj, ha a kamuhírt mindenki elhiszi, és eszerint kezd élni. Amit egy kis plusz pénz vagy hatalom reményében terjesztettek el, sok hazugság árán, az egyszer csak önálló életre kel, túllép alkotóján és átveszi a hatalmat. Mindenhol pizzériát kell nyitni, egész nap előttük állnak sorban, egyebet nem mernek enni az emberek. Ilyenkor már nem az álhír kitalálója vagy terjesztője irányít, hanem már maga a hazugság szabadult el és kelt életre.

Mármost, ha ráadásul a hűtőgépgyár megunja a dolgot, és elkezdi hasonló módszerekkel terjeszteni, miszerint nem a hűtött étel a rákkeltő, hanem maga a pizza, pár héten belül nyakunkon a polgárháború, lelkes pizzapártiak fogják ölni a sarkokon a fridzsideristákat, hűtéstechnikusok vezetnek dandárokat a kemenceépítők ellen.

Szóval, még egy ilyen kis hülyeségből is lehet nagyon nagy baj, hát még, ha politikai ügyekben alkalmazzák az álhíreket.

Az izraeli Aviv Ovadya professzor, aki most a MIT (Massachusetts Institute of Technology) egyik vezetője, két évvel ezelőtt megjósolta az álhír-válságot, amiben most vergődik a világ (nem, nem csak mi, hol van Orbán Ráhel és a kismama meséje az amerikai választások befolyásolását célzó orosz informatikai diverziótól? A fasorban sincs...) de most rosszabb a véleménye: információs apokalipszist jósol.

Tétele szerint azok a technológiák, amelyek felhasználhatók a valóság megismerésére, használhatóak a torzítására is. Persze: ha feltétel nélkül hiszünk nekik és valaki meghamisítja őket. Ráadásul gyorsabban fejlődnek, mint a saját, emberi, megértéshez, ellenőrzéshez vagy enyhítéshez való képességünk. A tét nagyon magas, és a lehetséges következmények sokkal katasztrofálisabbak, mint egyes választásokon a külföldi beavatkozás - az alapvető civilizációs intézmények aláásása vagy felszámolása, az infokalipszis következhet belőlük. Igen, hiszen már egy hazugság is mérhetetlen károkat okozhat, ha elszabadul – és naponta több millió álhír szabadul el! Aviv Ovadya és csapata mindenesetre dolgozik az informatikai világvége forgatókönyvein, no, nem azért, hogy előidézzék, hanem ellenkezőleg, azért, hogy elkerüljük a legrosszabbat.

Mik ezek a pokoli technológiák, amik előidézhetik az infokalipszist? Vegyük csak azokat, amik már készen állnak és mindenki megszerezheti őket.

Innentől kezdve nincs hiteles kép, hiteles videó: ha most törne ki a vietnami háború, az amerikai kormány röhögve letagadhatná a My Lay-i mészárlást, arra hivatkozva, hogy hamis a felvétel. A teljes tömegkommunikáció a hitelét veszti, és jön a nagyon nagy baj: a hitelesség szerepét átveszi a hit. Vagy a hihetőség, eladhatóság: ha valami elég szép, színes és népszerű, senkit sem fog zavarni, ha nem igaz, úgy is elhiszik majd. Kit zavarnak a tények?

Egy reményünk azért lehet: ezeket az eszközöket mind-mind mesterséges intelligenciák vezérlik. És ezeknek a fejlesztése megakadni látszik: kezd kiderülni, hogy az MI-t alkotó neurális hálók képességei mégsem korlátlanok, kezdik elérni a határaikat. A mindennapi életben millió hasznuk lesz, de ezek sem tökéletesek, szóval könnyen meglehet, hogy a teljes álhír-rendszer koordinálatlan marad. És a Szingularitástól sem kell tartani: MI-vel szuperintelligenciát épp annyira nem lehet létrehozni, mint ahogy nem lehetséges gőzgéppel a holdba repülni. Pedig a XIX. században azt is egész komolyan tárgyalták, hiszen – lám, az emberi természet! - mindent gőz hajtott, mindenhol gőzgépeket láttak, hátha jó lesz erre is.

Nem volt jó. Ahogy a számítástechnika és a mesterséges intelligencia sem jó mindenre, csak sok mindenre.

Azért, gyerekek, egész ügyes kis káoszt fogunk tudni kavarni, ha meg nem jön az eszetek, és továbbra is minden marhaságot elhisztek, amit elétek tolnak – ennek a világméretű folyamatnak csak hangyányi mellékterméke a most Magyarországon tomboló Orbán Ráhel-botrány, volt már korábban is ilyen, lesz is még, ennél rosszabb is! - tehát, ha mindent elhisztek, legalább vásároljatok fel tartalékokat, mert a hiszékenység most a világvégét hozza a nyakunkra, de igen hamar.

Na, véget ért az elméleti foglalkozás, kisütött a Napocska, mehettek a rétre álhíreket fogdosni a kis hálótokkal.

Szépeket, színeseket.

Csak meg ne egyétek őket, mert mérgezőek.

Tudjátok, mi lesz, ha megeszitek?

Infokalipszis.

Most.

De legkésőbb holnapután.

Szele Tamás

Vagyis a kamu anatómiája. Kérem, ez hosszú lesz, de tessék elolvasni, vagy ha nem tetszenek, hallgassanak örökké. A legpocsékabb benne, hogy még nekem kell jó előre magyarázkodnom a dolog miatt. Előrebocsátom tehát, hogy Orbán Viktor miniszterelnök kormányát a világ jelenleg talán legrosszabb rendszerének tartom és egy pillanatig sem védem.

Elég sok baja lesz a megvédésükkel majd, ha eljön az ideje, a Budapesti Ügyvédi Kamarának, mely a legjobb erőit bevetve sem lesz képes elérni számukra az enyhítést, de ez majd akkor lesz, amikor. Egyelőre most van. És most valami nagyon furcsa történik. Történik pedig Orbán Ráhellel, aki ugyan szintén nem bűntelen, ő az a tipikus diktátorivadék, aki alkalmas a családi üzletben aló részvételre (mint annak idején Nicu Ceausescu), részt is vesz a maga módján, gazdasági ügyekben már rendesen besározta magát és talán Bahreinben sem kellett volna tárgyalnia – hanem hazudni még róla sem szabad. Éppen a hazugság rántja a porba a mostani kormánnyal való szembenállást – hiszen ha mindegy, mi kerül nyilvánosságra, csak ártson, akkor bizony a diktatúra elleni küzdelem tisztasága is megkérdőjeleződhet. És, amint látom, valakiknek ez nagyon alapos érdeke, annyira, hogy mindent elöntő sajtókampány zajlik épp ez ügyben.

Miért Orbán Ráhelt támadják, miért nem az apját? Azért, mert a miniszternök (sic!) reflektorfényben él, minden nyilvános mozdulata látszik. A lánya csak félig magánszemély, neki lehetnek még olyan, félig magánjellegű megmozdulásai, amik nem kapnak azonnali sajtónyilvánosságot, és ezek azok az Achilles-sarkok, amikbe nyilakat lehet eregetni. Habár úgy is vehetem, hogy a hölgy ekézése mégsem okoz akkora erkölcsi kárt a rendszernek, mintha magát a kormányfőt kezdenék ki. És hát nem utolsósorban: Orbán Viktor személyes megtámadásához kéne némi bátorság is, mellyel az álhírlapok szerzői annyira nem rendelkeznek, hogy egy írásukat sem szignálják. És nem, nem azért, mert ők akkora ellenállók volnának, hogy konspirálniuk kéne. Amióta a NER létezik, ütöm-rúgom a rendszert, tiltakozom ellene ezer módon, de mindig vállaltam a nevemet – és mégsem fejtek uránt Magadánban. Szóval, a névtelenség nem erre való. Hanem arra, hogy 1. erősítse a legendát, 2. ne derüljön ki se a nevük, se a rangfokozatuk... Na, de lássuk már végre, miről van szó!

Arról, hogy a fentemlített hölgy pár napja gyermeket szült. Váljék egészségére, nagyra nőjön. Akármennyi bűne is van a mamának és az ő kedves felmenőjének, a családi ügyekhez, pláne egy újszülötthöz azoknak semmi köze. És különben is: ha valaki előre meg tudja mondani, mi lesz a most pár napos Anna Adélból, az igen okos ember – mert lehet belőle egyelőre bármi, jó ember, rossz ember, festőművész vagy lisztes molnár, politikus, avagy macskatenyésztő, főszakács vagy kvantumfizikus: higgyétek meg, felebarátaim, az élet egy sokkal tarkább, kiszámíthatatlanabb, fantáziadúsabb és liberálisabb hely annál, amilyennek gondoljátok. Egy újszülöttből simán lehet admirálistól gudzseráti földművesig bármi.

No, de állítólag – a közismert álhírlapok szerint – a királyi szülés kedvéért kirúgtak volna egy szegény, közemberi sorban sínylődő kismamát a szülőszobáról. Már mikor először láttam a hírt, bosszúsan rágtam a bajuszomat: ej, ezt a hazugságot tán csak nem hiszi el a nagyérdemű? De bizony, elhitte. Terjeszti is boldog és boldogtalan, tekintet nélkül a tényekre, ami abban a hitben erősít meg, hogy a honi lakosság jelentős részét nem szabad elengedni lakcímkártya nélkül a sarki boltba kenyérért, ugyanis van rá esély, hogy eltévednek és többet sosem találnak haza. Hát a mindenségit, abba nem tetszenek belegondolni, hogy egy ilyen szintű VIP nem úgy szül, mint bárki más, az ő biztosítását komoly szervek intézik, az a – fizetős – kórterem, szülőszoba, már előkészítve várja és a folyosó minden sarkán emberek állnak, dróttal a fülükben? Nem tetszenek, ahhoz ugyanis tényleg gondolkodni kéne. Már betudtam volna a szokásos álhírlapi klikkvadászatnak a mesét, de folytatódik.

Akkor vegyük szépen, sorban, tudományos alapossággal. Kezdjük az „eredeti” hírrel, az ősforrással. Ez – amennyire visszakövethető – több álhírlapban jelent meg egy időben (milyen érdekes: ezeket mind ugyanazzal a szerkesztőmotorral készítik), nyilván azzal a szándékkal, hogy „felrobbantsa az internetet”. (https://otpercpiheno.blogspot.com/2018/09/kizavartak-szuloszobarol-tegnap-mint.html)

„KIZAVARTAK A SZÜLŐSZOBÁRÓL TEGNAP, MINT KIDERÜLT, ORBÁN RÁHEL JÖTT SZÜLNI. EGY TERHES ÉDESANYA VALLOMÁSA”

A terhes édesanya felelős állampolgár lehet, hogy a szülése után pár órával ezzel foglalkozik, de ki tudja, lehet, hogy ilyen ember is van. Az írás azt állítja, miszerint a jelenet a Szent Imre kórházban játszódott le. Nos, O. R. tényleg ott szült, csak éppen ezt még az MTI-ből is meg lehetett tudni. A folytatás érdekesebb – pedig ez a kamu is elég nagyot szólt.

„BOTRÁNY! ÉP ÉSSZEL FELFOGHATATLAN, AMIT ORBÁN RÁHEL ÜZENT A SZÜLŐSZOBÁBÓL KIZAVART KISMAMÁNAK! SZAVAIT EZREK OSZTOTTÁK MEG ÉS MÉG TÖBBEN HÁBORODTAK FEL RAJTA! - KÉRJÜK OSZD MEG, HA SZERINTED IS FELHÁBORÍTÓ, HOGY ITT TART MA AZ ORSZÁG!

Kedves kismama! Mély felháborodással olvastam a rólam terjengő lejárató hangvételű írását, amit tegnap tett közzé. Kikérem magamnak a vádakat melyet rólam formált, vélhetően a vajúdás feldúlt állapotában volt Ön is, ahogy én is szintén úgy érkeztem a kórházba. Előzetesen leegyeztetett foglalásom volt és a főorvos Úr biztosított arról, hogy a lehető legjobb kezelésben fogok részesülni, ha eljön a nagy nap. Ami tegnap nálam is eljött. Életemben immár másodjára. A Miniszterelnök lányaként úgy gondolom egyáltalán nem meglepő ami és ahogy történt, hisz erre számítani lehetett, hogy az előzetesen megbeszéltek szerint különleges bánásmódban részesülök majd. Sajnálom, ha az igazság Önt így felzaklatta. 

Kismamai tisztelettel, Orbán Ráhel”

Ez már a régi ismerősünk, anephangja.com (http://www.anephangja.com/2018/09/botrany-ep-esszel-felfoghatatlan-amit.html), azt mondanom sem kell, hogy O. R. ilyen marhaságot nem írt. Írhatott volna, de csak akkor, ha elmegy az esze. Miért fontos ez az állevél? Mert emlegeti a különleges bánásmódot. Ami az olvasó gondolkodása szerint senkinek sem jár. Mondjuk politikai alapon nem is: de ha a klinika fizetős osztályán voltak, ott a beteg tényleg kéne kapjon valamit a pénzéért. Csak akkor hogy került oda a keményen dolgozó kismama? Ő is befizette a díjat? Ez esetben viszont azonnal bíróságra, fogyasztóvédelemre az üggyel, hiszen becsapták, nem kapta meg a kifizetett szolgáltatást. Apropó, pénz... azt is „kiderítette” a magyarnep.me, hogy mennyi az annyi. (http://www.magyarnep.me/2018/09/kiderult-ekkora-osszeget-fizetett-orban.html)

„KIDERÜLT! EKKORA ÖSSZEGET FIZETETT ORBÁN RÁHEL A SZENT IMRE KÓRHÁZBAN A SZÜLŐSZOBÁÉRT - DÖBBENETES PÉNZRŐL VAN SZÓ! - LEGYEN KEDVES OSSZA MEG, AKIT FELHÁBORÍT EZ AZ EGÉSZ!

A hatalmas botrány során napvilágot látott egy benfentes információ, miszerint Ráheléknek előre le volt foglalva a VIP részlegen egy szoba, amelynek ára, kapaszkodjanak meg, napi 300 ezer forint. Az érintett kismama pedig véletlenül került be abba a szobába...

Könnyedén kiszámolható, hogy Ráhelék 5 nap alatt, amíg nagyjából bent lesznek, 1,5 millió forintot fizetnek azért, hogy Ráhel és gyermeke egy jól felszerelt 4-5 csillagos szállodának megfelelő felszereltségű szobában pihenik ki a szülés fáradalmait.”

Hát az bizony sok pénz lenne nekem is, másnak is: de újból kérdem, akkor hogy került oda a szegény, kisemmizett kismama? Hiszen épp ő mondja:

„Persze, ha nekem is lenne pénzem én is megfizetném, hogy ilyen szintű szolgáltatást kapjak, de én még hitelből sem tudnék ekkora összeget igényelni.. Nekik ez meg egy teljesen természetes dolog... olyan, mint amikor mi veszünk 1 zsemlét.”

Bizonyára tévedésből. No, ámde válaszolt a kismama is! (http://www.magyarnep.me/2018/09/a-megalazott-kismama-reakcioja-orban.html)

„A MEGALÁZOTT KISMAMA REAKCIÓJA ORBÁN RÁHEL DURVA KIROHANÁSÁRA, AKI SZERINT Ő ALANYI JOGON KÜLÖNLEGES BÁNÁSMÓDBAN KELL, HOGY RÉSZESÜLJÖN A KÓRHÁZBAN! - LEGYETEK KEDVESEK OSSZÁTOK MEG LEVELEM, HOGY ELJUSSANAK HOZZÁ SORAIM!

Kedves Ráhel! Én véletlenül sem szerettelek volna lejáratni. Nem konkrétan a személyed ellen irányul a felháborodásom, de mégis mit szóltál volna, ha fordítva történik az eset? A vajúdásom kellős közepén bejelentik, hogy én abban a szobában nem hozhatom világra a gyermekem, ugyanis a mélyen tisztelt miniszterelnök úr lányának kiemelt kényelmet és figyelmet ígért meg a főorvos, ezért innentől kezdve én nem kívánatos személy vagyok a szobában. Milyen igazságról beszélsz te? Felháborító, hogy ebben az országban mindenki csettintésre ugrik nektek...Én eddig nem ástam bele magam a politikába, de amikor ilyen gusztustalan, igazságtalan dolog történik az emberrel, ezt nem hagyhatja szó nélkül! 

Ezúton szólítok fel minden jóérzésű magyar embert, hogy egy megosztással fejezze ki az, aki szintén elfogadhatatlannak és igazságtalannak tartja a történteket. Bizonyítsuk be a 'királyi családnak', hogy elfogadhatatlannak tartjuk az ilyen és az ehhez hasonló visszaéléseket és ezt a bődületes korrupciót, amit a milliárdos politikusok megengednek maguknak! Ezúton követelem, hogy Orbán Ráhel nyilvánosan kérjen tőlem és a családomtól bocsánatot a durva megaláztatás miatt. Hálásan köszönöm, aki segít nekünk.”

Nocsak. És még mindig nincs neve! Már indítja a mozgalmat, de semmit sem tudunk róla, mert szerény. És neki csakis az fontos, hogy – minél több megosztást kapjon. De közben az álhírlapok nem nyugszanak, ásnak, mint Jack London Alaszkában, kiderítették, hogy az osztályvezető főorvost is kirúgták! Tetszik tudni, azt, aki „kifakadt”. Akkor előbb a kifakadás (http://www.magyarnep.me/2018/09/kifakadt-szent-imre-korhaz-foorvosa-aki.html):

„Szívből sajnálom, a történteket, de nem volt más választásom, ugyanis fentről jött az információ, hogy fel kell szabadítanunk a szobát. Az állásommal és a karrieremmel játszottam volna, ha ezt nem teszem meg. 3 gyermekem van, etetnem és taníttatnom kell őket, én nem tehettem kockára a családom boldogulását.”

Megjegyzem, a főorvos is névtelen, mint a kismama, ez a Névtelen Hósök Legendája. De jöjjön a kirúgás. (http://www.anephangja.com/2018/09/dagad-botrany-orban-rahel-miatt.html?m=1)

„Most délután kaptuk a hírt, miszerint a titoktartási szerződését megszegve, ennek következményeként azonnali hatállyal elbocsájtják az Orbán Ráhel szülését levezénylő az akkori ügyeletét ellátó Szent Imre Kórház főorvosát. - nyilatkozta Dr. Hemző Erika a Szent Imre kórház orvosigazgatója. Mikor megkérdeztük, hogy ennek mi köze lehet Orbán Ráhel-hez és a Miniszterelnökhöz csak annyit közöltek, hogy "minden". Ám további információval nem voltak hajlandóak szolgálni az esettel kapcsolatban. - nyilatkozta a 24.hu”

A 24.hu nem nyilatkozik, a 24.hu egy hírlap, nem egy személy. Sőt, egy vak hangot le nem írt erről a marhaságról. Mellesleg a Szent Imre kórházból senkit, azaz senkit nem bocsátottak el ilyesmi miatt mostanság. De hallga! Megszólalt – volna – maga a mennydörgő nagypapa is! (http://www.tudasfaja.club/2018/09/orban-viktor-kijozanito-uzenete-lanyat.html?m=1)

„Tisztelt Facebookosok! 

Újra boldog Nagypapa lettem, hisz megszületett legkisebb unokám Anna Adél! 
Ráhel a Szent Imre Kórházban adott neki életet. 
Nem szült luxus körülmények között, nem került kismama miatta hátrányos helyzetbe. 

Nem fizettünk 1,5 millió forintot az ott tartózkodásáért... 
Bár van fogadott orvosa, de ez nem luxus manapság. 
Kérünk mindenkit tartsa tiszteletben egy új élet születését, hisz ennél nincs nagyobb boldogság! 
Engem lehet bántani, de a gyermekemet kérem hagyják nyugodtan élni!”

Ezt a tudásfája valamiféle ászpókernek szánhatta, ami mindent visz, hiszen ha már a miniszterelnök is elismeri, akkor csak igaz lehet a hír – hát nem igaz, ilyent soha nem mondott vagy írt Orbán Viktor. Igen, közzétette a hírt unokája születéséről, csak épp emígyen:

„Hahóóó, facebookosok! Megszületett harmadik unokám. Isten hozott, Anna Adél // Dear facebook friends! My third grandchild is finally born. Welcome, Anna Adél!”

Szót nem ejtett pénzről, másik kismamáról, egyebekről.

Kering még egy kamuanyag egy állítólagos levéllel, amit Vajna Timea írt volna a tárgyban, de az már akkora szamárság, hogy elő sem veszem. Akkor vonjunk mérleget.

Ha így, egy helyre összeszedve nézzük a kamudömpinget, a legtöbb olvasó számára is nyilvánvalóvá válik, hogy primitív hazugságról van szó. Az érintett álhírlapok csak állítanak, nem közölnek semmiféle adatot, sehol egy név, időpont, ami név előkerül, az is hazugság, sehol egy bizonyíték. Újságíró ilyent nem tesz le az asztalra, mert a szerkesztő felrúgja érte a Holdba. Újságíró így nem is fogalmaz: ez egy faék-egyszerűségű nénike vagy bácsika stílusa, aki ráadásul el sem tudja képzelni, miképpen zajlanak a dolgok a valóságban. Aki a saját világát vetíti ki a „nagyokéra”. Dehogy nagyok azok, kérem, pont akkorák, mint mi, de ahol kastélyokkal dobálóznak, ott ilyen piti ügyek meg sem eshetnek. Olyan ez az egész történet, mintha azt állítaná valaki, hogy O.R. szemetel az utcán, a papája meg előremegy a sorban, és ez a főbűnük. Pilanat: ezeket is állították már ugyanezen álhírlapok.

Hát nem, nem ezek a főbűnök: a főbűn a magyar demokrácia lebontása, a magyar nép jogainak, szabadságának megvonása, sárba tiprása és mellé néhány akkora sikkasztás, hogy azt csak a Palomar-hegyi obszervatóriumban fogják tudni kiszámolni, mert ott szokták meg az ekkora számokat. Ez a főbűn, nem egy szülőszobai botrány, ami meg sem történt.

Akkor mire jó ez az ügy?

Arra, hogy az egyszerűbb lelkek egymásnak essenek rajta, már most ezen öli felebarátait mindenki a Facebookon, arra még, hogy ha valaki a józan ész nevében tiltakozna, azt lefideszbérencezzék, meg – majd – arra, hogy a valódi sajtó ellen lehessen nagyon komoly represszív intézkedéseket hozni (a cirkusz még a mostani sajtótörvényt is sérti, de a fél Polgári Törvénykönyvet is).

Az álhírlapokat pontosan öt perc eltüntetni, nekik nem esik majd bajuk.

Ilyen értelemben ez már messze túl jár az egyszerű klikkvadászaton, bár az is komoly jövedelmet biztosít a Manyikáknak, akik ezeket a „lapokat” szerkesztik (http://huppa.hu/szele-tamas-manyika-idogepe/), nem lenne csoda, ha a tömeghisztéria kiváltásában valamilyen titokzatos szolgálatnak is lenne része. Még tán nem is magyarnak, mert azok nem hamisítanának Orbán-levelet – lehet, hogy orosz elvtársaink dolgoznak.

De mihez kezdjen ezzel a magyar ellenzéki?

Durva leszek: akinek esze van, szarja le.

Egy végtelenül igazságtalan, gonosz, hazug rendszer ellen nem lehet hazugsággal harcolni, az igazság nevében. Hiteltelenné tesz minden harcot, szembenállást a rágalomhadjárat.

Szele Tamás