Ha rosszmájúak akarnánk lenni, azt mondanánk, Kubában a nyár a forradalmi évad, a tüntetés-szezon, de azért nem viszik túlzásba ezt a mulatságot, néha el is csúsznak vele: Castro forradalmát a Július 26-a Mozgalom vezette, aztán 1994-ig nem volt mozgolódás, akkor augusztus ötödikén lázadt fel a nép, most meg július 12-én vonult utcára.

Lassan újra beszélnünk kell az oltásügyekről, mert kezd elég nagy káosz kialakulni, és mintha nem orvosi-járványügyi szempontok érvényesülnének minden esetben. A pandémia távolról sem ért véget, sőt, fenyeget egy újabb hullám is, bár maradna el – de mivel erre semmi garancia, gondoljuk át, mi a teendő ennek megelőzésére.

Az úri közönség minálunk épp a tegnapi EB-döntőt emészti, mellé egyik része azt lesi, miként kutakodhatna felebarátai alsóneműjében és hálószobájában, más része ezen a szándékon háborodik fel, marjuk egymást szokás szerint, közben pedig a határainktól nem is messze történelmet írtak. A moldovai választások fontosságát bűn volna lebecsülni.

Egyszer erről is beszélni kell. Pontosabban: most van itt az ideje, mert olyan ocsmány hazudozás öntötte el a médiát, hogy ha továbbra is a megszokott, konfliktuskerülő módon a tintában tartjuk az orrunkat, nem, hogy rosszabbra fordul a helyzet, de egy idő után már az sem lesz, amiről most még folyik a vitának nevezett sárdobálás. A magyar sajtó jövője a tét.

A régi vicc szerint az volt a különbség az Ottomán Birodalom és a Szovjetunió között, hogy a törökök nem ünnepeltették meg velünk a mohácsi vész évfordulóját. Az analógia sántít, persze, de nem is kell azt ránk kényszeríteni: megünnepeljük magunktól, még török vendégeket is hívunk rá, hadd örvendezzenek türk testvéreink. Mi meg majd vigadunk, sírva, magyarosan.

Nem ritka egy-egy kínai tárgyú elemzésem után, hogy pár kedves ismerős, még inkább pár kedves ismeretlen kommentben megkérdezi: „Minek ezekkel a marhaságokkal foglalkozni, Kína messze van, ettől nálunk nem lesz drágább a kenyér”. Hiába is magyarázni az ilyeneknek, hogy minden összefügg mindennel: de most fordult a kocka. Most ugyanis drágább lesz.

Csoda történt tegnap, csoda, kis magyar mirákulum, azonnal értesíteni is kéne a területileg illetékes püspökséget: Orbán Viktor kisétált a nép közé, látszólag minden különösebb felhajtás nélkül, benézett egy újságoshoz, és megtalálta az elveszett magyar sajtószabadságot. Hát könnyű úgy megtalálni, ha mi veszejtettük el, és könnyű úgy csodát tenni, hogy annak a fele sem igaz.

Nem értem, mit féltjük a magyar sajtószabadságot. Valóban úgy tűnik, hogy olvad, mint a tavalyi hó, már csak itt-ott van belőle, még a nyomaitól is szeretnének megszabadulni a gondos házmesterek, de ez csak a látszat. Itt – és azokban az országokban, ahol a magyar példát követik – a sajtó egyfajta továbbfejlesztése zajlik, csodálatos eredményekkel.

Ahogy nézem, a káder sosem vész el, csak átalakul. Itt van például ez az L. Simon László, akit kultúrpápa korában annyit szidott mindenki, aztán később megismerkedtünk az utódaival, de ő akkor már vidéki birtokának magányában gyógyította a rákot, tisztította a májat, javította a látást, ráadásul barackmaggal. Most meg a Nemzeti Múzeum igazgatója lesz.

Évforduló volt kérem, tegnap, csak kevesen tudtak róla, minek következtében ma erősen vakarja a fejét az újságolvasó, míg rájön, miért is kerül elő a kormánymédiában sokfelé a pozsonyi csata? Nem a „film”, azt remélhetőleg ha évszázadok alatt is, de sikerül majd elfeledni, hanem maga az ütközet. Úgy hogy tegnap 1114 éve kezdődött.